Bácsi István

Gabi és Gábor

Élt egyszer két fiatal az üveghe­gyen innen. Hir­te­len sze­rel­me­sek let­tek egy­másba, bár még nem is tud­ták, mi az a sze­re­lem. Mire a szi­vár­vány elhagyta a szí­nét, már két gye­rek böm­bölt a kis­szo­bá­ban. Ekkor gya­na­kodva néze­get­ték egy­mást.

–  Neked könnyű, mert te férfi vagy! – kia­bált Gabi. – Csak fogod magad, és elmész dol­gozni! Én meg marad­ha­tok itt­hon gye­re­ket peszt­rálni, meg sza­ros gatyát mosni! Nem ezért men­tem hoz­zád!

Gábor, akinek könnyű, remegő gyo­mor­ral ment mun­kába. Köz­ben nem értette, hogy Gabinak mi baja. Hiszen a gye­re­kek ara­nyo­sak, a nagyob­bik már szé­pen megy mel­lette, ami­kor a jó leve­gőn tolo­gatja a picit a baba­ko­csi­ban. Dél­után pedig lehet egyet pihenni, amíg a köly­kök alusz­nak. Be is adhat­nák böl­cső­débe őket, de azt nem akarja Gabi. Akkor meg miért csi­nálja ezt?

A főnöknek rossz napja volt, mert a fele­sége már korán reg­gel rátá­madt valami apró­ság miatt. Alig várta hát, hogy a szeme elé kerül­jön Gábor, a fia­tal, élet­erős férfi, akit a főnök sár­gán iri­gyelt azért az éle­tért, amit elkép­zelt, hogy az övé. – Megint kés­tél egy per­cet, és teg­nap is előbb men­tél el! Ugrott a pré­mium! – fröcs­költe gono­szul Gábor képébe.

Gábor már hallotta is Gabi szemre­há­nyá­sait, hogy nem­csak magára hagyja ott­hon, de még eltar­tani sem tudja a csa­lád­ját, nem képes tisz­tes­sé­ges fize­tést haza­hozni. Rossz­ked­vűen dol­go­zott egész nap, köz­ben igye­ke­zett lerázni magá­ról a kol­lé­gák kár­ör­vendő poén­kodásait. Haza­felé menet össze­szedte magát, hogy derű­sen érjen haza, virá­got is vitt. Ott­hon Gabi nem viszo­nozta a csók­ját, és a sze­mén lát­szott, hogy sírt. Gábort ettől elhagyta min­den derű. Babá­zott egy kicsit, majd segí­tett valami vacso­rát készí­teni, a gye­re­ke­ket lefek­tetni. A gye­re­kek fel­váltva sír­tak éjfél­tá­jig, akkor végre elalud­tak. Gábor magá­hoz ölelte a fele­sé­gét.

–  Fáradt vagyok, hagyjál! – hárí­totta el a nő. – Neked fogal­mad sincs róla, milyen az, itt­hon bezárva lenni! Maradj itt­hon velük te!

A pár álmatlanul forgolódott egy ideig. Mind­ket­ten sze­ret­ték volna az együtt­lé­tet, de nem talál­ták az egy­más­hoz vezető utat. Gabinak sír­hat­nékja támadt, amint a női sorsra gon­dolt. Mert mit is vár­hat egy fér­fitól? Pedig a fér­finak sok­kal könnyebb a dolga, hiszen csupa egy­szerű, könnyen tel­jesít­hető elvá­rás­nak kel­lene meg­felel­nie! Együtt­ér­zés, bele­élés az ő hely­ze­tébe, hogy ott legyen mel­lette, hogy szá­mít­has­son rá. Olyan nagy dol­gok ezek? És a szex. Ha a férfi jelet vesz a szen­zoraival, mehe­tünk. Hát azt már nem! Miért nem hódítja meg újra és újra, úgy mint az ele­jén? Mert nem lát a sze­mé­től, nem látja meg, mikor nyí­lik ki ben­nem a virág – gör­dül­tek le a könnyek Gabi arcán.

Gábor arra gondolt, hogy egy nőnek sok­kal könnyebb közel kerülni a másik­hoz, ha akar. Hiszen a férfi szán­déka egy­ér­telmű, a nőnek csak fogad­nia kel­lene az ő köze­le­dé­sét. De nem! Ő legyen kód­fejtő, ha akar vala­mit, keres­sen tűt a szé­na­ka­zal­ban – for­tyo­gott magá­ban a férfi.

Hamarosan messzire fújta őket egy­más­tól a szél. Új éle­tet kezd­tek, és már nem gon­dol­tak arra, hogy a másik­nak milyen könnyű.