Fürth Éva

Doktor Kondorosi

Doktor Kondorosi zseniális ember. Kivá­lóan ért ahhoz, hogy elő­térbe tolja magát. Helye­sebb lenne ezt az egé­szet múlt időbe tenni, ugyanis ma már egy egye­nes derekú, roggyant vén­em­ber.

Sokáig valódi sikereket aratott. Azt kép­zelte magá­ról, és ezt fen­nen han­goz­tatta is, hogy min­denre képes.

Csúnya, alacsony, kopasz ember létére, pál­ma­fás, tiri­tarka selyem­in­gek­ben pará­dé­zott. Ruha­tá­rá­nak ked­venc darabja a mel­lény volt. Bőr­ből, selyem­ből, szö­vet­ből vásá­rolta, vásá­rol­tatta magá­nak. Sze­re­tett dol­goz­tatni máso­kat. Mel­lé­nyei­ben és pál­ma­fás ingei­ben remény­te­le­nül ízlés­te­len és fel­tűnő jelen­ség volt.

Szélhámos alkata jól segítette tevé­keny­sé­gé­ben.

Kondorosi, legyünk igazságosak, tehet­sé­ges­nek szü­le­tett. Ugyan­csak nem ügyet­len­ke­dett tehet­sége érvényre jut­ta­tá­sá­ban.

Vonaton ismerkedtünk meg. Mágneses von­zása volt, hogy ma diva­tos kifejezés­sel éljek, erős kisu­gár­zása. Sze­ren­csét­len vélet­le­nek össze­ját­szása révén, épp anyám halá­lát pró­bál­tam érzel­mi­leg meg­úszni, nem törődni vele. Hajla­mos vagyok erre a játsz­mára. Nem kimu­tatni, nem a világ elé tárni.

De doktor Kondorosi jó emberismerő.

Akkoriban terjedt el az alternatív gyógy­módok divatja.

A lélekgyógyászat mellett szerepet kapott a szak­mai­lag akkor még alig elis­mert mód­szer.

Hosszas rábeszélésre, több hónapi vona­toz­ga­tás után, kötél­nek áll­tam.

Nem volt ínyemre, hogy feltárjam sebe­met, gyá­szo­mat, az ezzel járó fájdal­mas idő­sza­kot. Egye­dül akar­tam végig­csi­nálni.

A felkínált terápiás módszerben az volt a jó, hogy nem sokat kel­lett beszélni. Ki nem áll­ha­tom a seb­va­ka­rós, fel­tá­rós beszél­ge­té­se­ket.

Az öntelt doki hozzáfogott. Nehe­zen halad­tunk. Feküd­tem kite­rítve a szoba pad­ló­ján, kiszol­gál­tatva, de komo­lyan vet­tem a segítő szán­dé­kot, és igye­ke­zet­tel gyó­gyulni akar­tam.

Teltek a hetek, lassan-lassan elosz­lott a gya­nak­vás ben­nem. Már majdnem a terá­pia végén jár­tunk, mikor Kondo­rosi dok­tor a meg­be­szélt idő­pont során azt kérte, ne fog­junk neki a követ­kező alka­lom­nak. Nem tud tovább dol­gozni velem, belém sze­re­tett.

Hidegzuhanyként ért a bejelen­tés. A gyó­gyu­lás felé vezető úton meg­sem­mi­sül­tem. Égett az arcom. Szó nél­kül fel­áll­tam és eljöt­tem.

Így vált ostoba játszmám, játszmája áldo­za­tává.

A bőrkötéses, nekem dedikált szak­mai köny­vet, amit köl­csön­kért tőlem, meg­tar­totta.