Kósa Sándor

Tér

Úgy emlékszem, hogy nem sokkal előbb, a La Plata men­tén alkal­maz­ták elő­ször ezt a mód­szert, innen ter­jedt tovább, és most ebbe ütkö­zött bele; a város északi részé­nek ezt a szé­les, fák­kal sze­gé­lye­zett utcá­ját elfog­lal­ták a nők, indiá­nok, mesz­ti­cek és fehé­rek vegye­sen, min­den kor­osz­tály kép­vi­selve volt, ezen a helyen gyü­le­kez­tek, és mint egy zene­kar, időn­ként han­golni kezd­tek, faka­nál­lal ver­ték a lába­so­kat, a fedő­ket meg cin­tá­nyér­ként egy­más­hoz ütöt­ték.

Mielőtt kikerülte volna a cso­por­to­su­lást, a jobb oldali jár­dán volt még egy kis hely, áll­do­gált egy dara­big, meg­felelő távol­ság­ban ahhoz, hogy egy­szerre átlás­son min­dent, és többé-kevésbé fel­tű­nés nél­kül néze­lőd­hes­sen. Egy fia­tal mesz­tic lány vonta magára a figyel­mét, kigom­bolt fekete blú­zába, könnyű anyaga miatt, éppen bele­ka­pott a fel­éledő szél.

Sokáig követte tekintetével, addig, amíg a lány észre nem vette, meg­állt a moz­du­lat­tal, melyet éppen elkez­dett, ami­vel egy­szer­smind saját köze­gén kívülre került (kivált a lányok és asszo­nyok cso­port­jából), egy­szerre meg­le­pett, kíván­csi és félénk pil­lan­tá­sát, talán egy kissé az ilyen­kor meg­szo­kott­nál hosszabb ideig, a járda előtt áll­do­gáló ide­genre vetette.

A férfi ennél többet nem akart, még látta, hogy a lány lefelé for­dítja a fejét, kis átme­ne­tet hagyva magá­nak, mielőtt befe­jezné a meg­kez­dett moz­du­la­tot; fel­lé­pett a jár­dára, meg­ke­rülte az asszo­nyok cso­port­ját, és az első utcán balra for­dult, a köz­pont felé.

Elhaladt az édességbolt mellett, a város híres volt, töb­bek között az édes­sé­gei­ről is, és eszébe jutott az ameri­cano, aki­vel két napja a déli hőség­ben, itt a bolt előtt talál­ko­zott. Teg­nap nem jött el vele a hegyre, ahogy meg­be­szél­ték, vala­mit fél­re­ért­he­tett, talán az idő­pon­tot.

Egy sorompóval ellátott vasúti keresz­te­ző­dé­sen haladt át a busz, nép­te­len mezők követ­kez­tek, a nap kiszá­rí­totta a tájat, a hegy alját már csak kavi­csok és yukkák borí­tot­ták. Sokáig tar­tott az út a szer­pen­ti­nen fel­felé a szá­ra­zon zörgő bok­rok között.

Annak idején az indiánok legyalul­ták a hegy tete­jét, egy mes­ter­sé­ges fenn­sí­kot hoz­tak létre, itt lak­tak, amíg épp­olyan rejté­lye­sen, mint dzsun­gel­lakó tár­saik, el nem tűn­tek ők is a kör­nyék­ről.

A busz csak félig volt kíváncsis­ko­dók­kal, és ami­kor fel­ér­tek, egé­szen elvesz­tek a hatal­mas terü­le­ten.

Fölkapaszkodott a legmagasabb pontra, és végig­né­zett a völ­gyön. Látta, hon­nan jött és hogy merre fog majd távozni, ez rit­kán esik meg az ember­rel. Nyu­gatra nézett, tudta, hogy arra van, a csip­kés hegy­lánc­okon túl a Csen­des-óceán, amely­hez ilyen közel az út során még sosem volt.

Variabilitás, jutott eszébe a szó órák­kal később, de még a busz vissza­ér­ke­zése előtt.

Még pár óra volt hátra a nap­le­men­téig, ami­kor leeresz­ked­tek a hegy­ről, ugyan­azt az utat meg­téve vissza­felé, a táj is ugyan­olyan nép­te­len­nek tűnt.

Elhagyta az édességboltot, átvágott egy kis téren, azon túl az utcák kes­ke­nyebbé vál­tak és sűrűb­ben keresz­tez­ték egy­mást, a levegő job­ban meg­szo­rult a házak között. A reg­gel kinyi­tott spa­let­tá­kat ismét behúz­ták, a nap­fényes meg az árnyé­kos felü­le­tek éle­sen elkü­lö­nül­tek egy­más­tól.

Ez az utca vezetett a főtérre.

A Puskin utcában, az Astoria mel­lett tar­tot­ták az elmé­leti órá­kat, ott hal­lott elő­ször arról, hogy a vadász­gé­pe­ken, az elfogó­kon, van egy olyan műszer, mely meg tudja külön­böz­tetni az ellen­sé­ges gépet a saját­tól.

A főtéren a fák úgy álltak, hogy lom­bo­za­tuk egy­sé­ges füg­göny­ként zárta el a zápo­rozó nap­sü­tés­től a pado­kat és a virág­ágyá­sok között labi­rin­tus­sze­rűen kacs­ka­rin­gózó uta­kat. Ez az egész tér­nek köl­csön­zött egy kis pál­ma­ház­jel­le­get, csak talán a mére­tek vol­tak kissé eltú­lozva. A tér majdnem tele volt, egy pil­la­natra elbi­zony­ta­la­no­dott, már annyi­szor vágott át rajta és járta ösvé­nyeit keresz­tül-kasul, hogy kifogyott az ötle­tek­ből. Az egyik jaka­ran­dafa tövé­ben, a tér közepe táján, egy pad üre­sen állt. A zene­pa­vi­lon­ban min­den elő­ké­szü­let nél­kül meg­szó­lalt az a halk, kissé édes­kés zene, amely annyira illet a város­hoz.

Leült a padra.

És egészen addig ült ott, míg meg nem éhe­zett, nem gon­dolt sem­mire, csak nézte a las­san és szün­te­le­nül áradó töme­get, vasár­nap volt, és hosszú idő óta elő­ször érezte azt, hogy ő van ott­hon, és ez a sok ember, aki itt vonul el előtte min­den irány­ból, mind csak átmenő ven­dég.