P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

18.

Életünk immár gyerekkel volt tel­jes, vissza­tért a régi kerék­vá­gásba, Ferenc a had­ban én pedig min­den idő­met a bir­to­kok­nak és egyéb, ezek­kel kap­cso­la­tos mun­kák­nak szen­tel­tem. Éppen vissza­ér­kez­tem Koszto­lányból, ami­kor is nem­so­kára kap­tam a hírt, hogy egy enge­det­len szol­gá­ló­leányt az öreg­asszo­nyok kemé­nyen meg­fegyel­mez­tek. Igaz, a bűne is nagy volt, mert a kiadott mun­ká­ját nem végezte el ren­de­sen, hanem az idő alatt vala­mi­féle legénnyel kóri­cált. Elő­ször is jól elver­ték, majd léket vág­tak a patak jeges tete­jébe, és beme­rí­tet­ték, ottan is hagy­ták egy dara­big. Egy jó idő múlva hal­lot­tam, hogy meg­hótt sze­gény pára, de vala­mi­féle egyéb beteg­ség­ben. Tud­tam én, hogy a szol­gá­kat bizony fegyel­mezni kell, mert egyéb­ként úgy tesz­nek, mint aki­nek nin­cse­nek füleik vagy kezeik, gyak­ran nem hal­la­nak, és kerü­lik a ten­ni­va­lót. Ezért a deres néha­nap­ján igénybe lett véve, de nősze­mé­lye­ket nem­igen ver­tünk rajta. Volt olyan is, hogy lopott egy szolga, neki a kezét sütö­get­ték meg az öreg­asszo­nyok a parázs­ból kivett vas­sal. Ezek után bizo­nyo­san soha nem jutott eszükbe másé­nak rossz szán­dék­kal köze­lébe kerülni.

Mindennapos bajlódásaim közepette Ferenc is csak rossz hír­rel érke­zett. Szinán nagy­ve­zír hadat üzent a Habs­burg udvar­nak, és mint jelen­tő­sebb hadi­tu­do­mány­ok­kal és hősi­es­ség­gel ren­del­kező főt, ez Feren­cet kemé­nyen érin­tette, hisz az egyik leg­főbb vezér lett. Ezek után már ismét nem­csak a por­tyá­zás szú­rás-vágá­sá­tól fél­tet­tem, hanem az ágyú­go­lyók jelen­tet­tek szá­momra nagyobb aggo­dal­mat.

Ám amikor hazakeveredett a hosszú hada­ko­zás­ból némi pihe­nésre, min­dig meg­bi­riz­gálta a lábam közét, majd min­den este. Így azu­tán nem csoda, hogy immá­ron jöt­tek a gye­re­kek egy­más után. Meg­szü­le­tett Orsika, igen­csak nehéz kilenc hónap után.

Ekkor már újabb dajkák, szolgale­gé­nyek után kel­le­tett néz­nem, hisz immá­ron újra növe­ke­dett a hasam erő­tel­jesen. Orsika után Katóka szü­le­tett. Ekko­ri­ban keve­re­dett ide hoz­zám Dar­bú­lia Anna vén­asszony, akit isme­rő­sek igen szí­ve­sen aján­lot­tak, mint­hogy beteg­ség­ben is eléggé jár­tas asszony­sze­mély.

Került ide egy legény, neve szerint Újvári János, de mi csak Fickó­nak nevez­tük el. Igen ráter­mett volt, és így nekem leg­belső segít­sé­gemre szol­gált.

Orsikám igencsak szép leányka volt, de hamar elmúlt vala­mely beteg­ség­ben a szen­tem. Nagy láza volt, gőzöl­gött a vizes ruha rajta, de sem­mit nem tehet­tünk érte. Mélyen meg­gyá­szol­tam, mert igen­csak erő­tel­jesen sze­ret­tem. Ferenc is min­dig érdek­lő­dött a gyer­me­kek iránt, ezért levél­ben gyak­ran írtam róluk. Éppen most Kató­nak ismég meg­ve­szett a szája, ezt is elküld­tem, és Anna megint kihe­vült, így meg kel­lett fegyel­mez­nem jóma­gam­nak is. Egyéb­ként meg tanul­gat­ták tőlünk, amit mint majd asszony­sze­mé­lyek­nek tud­niuk kell.

19.

Az óriási hadakozás Ferencet gya­korta elszó­lí­totta mel­lő­lem, ezzel tel­tek az évek, meg is lehetne tán szokni, hisz ez jára­tos mifelénk manap­ság, de időn­ként ter­hemre esett. Hiába ismé­tel­gette báto­rí­tóan Pálffy sza­vait, misze­rint a muzul­mán népet mos­ta­náig oly doboz­nak tar­tot­tuk, melyet elő­deink nem mer­tek fel­nyitni, mert azt mond­ták, hogy telis-tele van kígyók­kal, száz lábú fér­gek­kel, skor­pi­ók­kal. Mos­tan­ság meg úgy gon­dol­ják, hogy ugyan­csak üres az a ládika, és könnyű lészen elbánni vélük. Vala­hogy nem iga­zán vol­tam én ebben teli hit­tel, inkább aggó­dá­som nőtt meg. A háború pedig nem vett figye­lembe sem­mit, sem ben­nün­ket, oda­ha­gyott asszo­nyo­kat, sem pedig az árvá­nak készülő gyer­me­ke­ket. Ferenc a téli idő­sza­kot azért több­nyire itt­hon töl­tötte, így azu­tán a Jóis­ten meg­ál­dott ben­nün­ket ötö­dik gyer­me­künk­kel, Pál­lal. Már har­minc­nyolc ara­tás telt el szü­le­té­sem óta, ezért nem érez­tem iga­zán bátor­nak maga­mat a gye­rek­szü­lés­hez, de a sors és az őt irá­nyító min­den­ható meg­se­gí­tett.

Sokat utaztam így őszidőben Ferenc­cel, igye­kez­tem őt elkí­sérni min­den útjára, még az őszi ülé­sekre is. Egy ilyen idő­szak után láto­ga­tott meg Thurzóné Czobor Erzsé­bet. Nem iga­zán nyerte el a tet­szé­se­met, de igye­kez­tem udva­ria­san fogadni. Hogy mi végre jött, azt úgy mesélte el, hogy férje figyel­mez­tette erre a láto­ga­tásra, minek­utána hűsé­ges és sze­rel­me­tes fele­sége vagyok Nádasdy Ferenc­nek. Per­sze tud­tam én, hogy az ilyen láto­ga­tá­sok oko­zója első­sor­ban a vagyon­ban és hata­lom­ban lele­dzik. Min­den­esetre eltelt az idő, elbe­szél­get­tünk a napi dol­gok­ról, úgy­mint a gyer­me­kek, a szol­gák ered­mé­nyes irá­nyí­tása, eset­le­ges bün­te­té­sek is szóba kerül­tek. Bemu­tat­tam neki a kas­tély­ban lévő ispo­tályos­szo­bát, ahol, ha valaki beteg volt, pró­bál­koz­tunk a gyó­gyí­tás­sal. Ez ugyan mint föl­des­úr­nak, köte­les­sé­günk is volt, de jóma­gam szí­ve­sen is éltem vele. Kérte, hogy mutas­sam meg a kín­zó­kam­rát is, hát igen, ez nem volt min­den­fele, ezért gyak­ran a mien­ket hasz­nál­ták mások a val­la­tásra vagy bün­te­tésre. Volt itt lete­le­pítve vas­meny­asszony, ami­nek a ren­del­te­tése, hogy bele­zár­ták a bűnöst, így a bel­se­jében levő nyár­sak bizony csak keresz­tül men­tek rajta, csak úgy ömlött a vér a nyí­lá­sain. Ezt nem­igen úszta meg ép bőr­rel senki, az út innen leg­több­ször a sír­gö­dörbe veze­tett. Volt azu­tán kor­bács, tűz­rakó­hely a vas­fogó izzí­tá­sára, min­den­féle vágó­esz­köz a bűnös kezé­nek, orrá­nak, fülé­nek levá­gá­sára, a hazug nyelv kité­pé­sére.

Szóval nem valami vigaszos hely volt ez, jól­le­het még időn­két Thurzó uram is igénybe vette. Nálunk nem­igen jött szá­mí­tásba, annál inkább a deres, bár Dar­bú­lia öreg­asszony időn­ként ezt hasz­nálta a bűnös meg­fegyel­me­zé­sére. Igen­csak kemény asszony­sze­mély volt egyéb­iránt, ami­kor a szol­gá­kat rája bíz­tam, úgy hit­tem, jó kezekbe adtam. Ő meg az ifjonc Fickó legény sokat segí­tet­tek nekem e tekin­tet­ben.

Ez oknál fogva történt meg az a szé­gyen, hogy Magyari, a sár­vári pré­di­ká­tor ki is pré­di­kált enge­met, mi módom hagyom ezt a nősze­mélyt kegyet­len­kedni. Kény­te­len vol­tam hely­re­in­teni, hogy tisz­te­let­len­sé­gé­ért bepa­na­szo­lom a fér­jem­nek, meg is tet­tem, Ferenc pedig elbe­szél­ge­tett vele ez ügy­ben, de sem­mi­nemű harag­gal nem vál­tak el. Helyén­való volt ez így.