(1710)
Eddig volt az általános fizika, most következik a különleges; ez olyan szerteágazó, hogy emberi értelemmel soha nem lehet kimeríteni. Foglalkozik ugyanis az éggel és a Földdel, az égitestekkel, a Nappal, a Holddal, a bolygókkal, az üstökösökkel és az állócsillagokkal, valamint ezek természetével, tulajdonságaival, járulékaival, illetve minden jelenséggel, avagy megjelenéssel. Ugyanígy a Földön leginkább szembetűnő elemekkel, mint a tűz, a levegő, a víz, a föld; továbbá a fémekkel, a mágneses tulajdonságokkal és a természet számtalan egyéb hatásával; végül még az élőlényekkel és az értelmes lényekkel is, mint a növények, az állatok és maga az ember.
2. Ebben a harmadik részben elsősorban a LÁTHATÓ világgal foglalkozunk; a fizika művelőjének dolga ugyanis τα φαινόμενα, vagyis a jelenségeket magyarázni, továbbá a látható világról bölcselkedni. Ezért semmit nem mondunk a harmadik égről, vagyis az empyreumról, annak helyéről, nagyságáról, alakjáról és a többiről. Lásd az 53. pontot. Ebben a részben tehát először e látható világ testeinek jelenségeivel foglalkozunk, továbbá helyzetükkel, valamely lehetséges összetételükkel és alakzatukkal; majd innen külön levezetjük az állócsillagok alakzatát, illetve a körülöttük keringő bolygókét és üstökösökét; e testek természetét, jelenségeit és egyéb vonzásait.
3. A negyedik részben megvizsgáljuk Földünk némely alakzatát, és ebből következtetünk a földi testek belső természetére és jelenségeire.
1. A természeti dolgok alapjai, amiket az előző részben felfedeztünk, megmagyaráztunk, és amikről megállapítottuk az igazságot, olyanok, hogy ki-ki tisztán és világosan megérti őket; látnunk kell még, hogy vajon csak ezek alapján minden természeti jelenség megmagyarázható és levezethető-e. Így az alapok mindkét kérdését megválaszoljuk.
2. E különleges fizikában nem az egyedi dolgokból indulunk ki, ami első látásra talán könnyebbnek tűnhet, hanem a látható világ elrendezéséből és összetételéből; éppen azokból, amelyek leginkább egyetemesek. Tényszerűen kimutatjuk, hogy a többi ezektől függ. Ha nem értjük meg forgásuk működését, annak az egyszerű anyagnak a mozgását, amely a Nap és az állócsillagok, illetve a szem között, valamint a Föld körül van, és a többit, akkor nem tudjuk megmagyarázni a fény természetét és tulajdonságait, sem a földi testek súlyát, sem azt, hogy a levegő miért átlátszó, és hogy mi az oka a víz folyékonyságának, sem a tenger hullámzását, sem a tűz tulajdonságait és hatásait, sem a mágneses tulajdonságokat, sem a többit. Hogy tehát a természetes sorrendet kövessük, és az ismertebbektől az ismeretlenebbek felé haladjunk, és a matematikusok módjára azokat vegyük előre, amelyektől a többi megértése függ, mindenképpen e látható világ összetételéből kell kiindulnunk.
3. Hogy erről helyesen bölcselkedjünk, kettős óvatosságra van szükség. Elsőként: Nehogy túl felületesen ítéljünk Isten műveinek nagyságáról, illetve magának Istennek a hatalmáról. Az égitesteket nagyon kicsinek szoktuk elképzelni; azt gondoljuk, hogy a Nap és a Hold nagyobb a csillagoknál, a Földünk pedig mindezeknél is sokkal nagyobb. Hogy tehát ezen felülemelkedjünk, arra az óvatosságra van szükség, hogy észben tartsuk: az égitestek nagyon nagyok, a Nap nem nagyobb az állócsillagoknál, a Hold viszont náluk sokkal kisebb, a Föld pedig a csillagos éggel összehasonlítva csak egy pont, amit különböző megfontolások igazolnak.
1. A másik óvatosság az, hogy ne vélekedjünk túl magabiztosan sajátmagunkról; azaz 1) ne gondoljuk, hogy Isten minden dolgot csakis miattunk teremtett; és magunkat ne tartsuk olyan sokra, hogy a dolgok miattunk keletkeztek annyi nehézség árán, sőt még most is miattunk állnak és mozognak szabályosan. Továbbá 2) ne akarjuk elhitetni magunkkal, hogy részesei voltunk Isten terveinek, illetve hogy értjük és ismerjük a célokat, amiket Isten e világ teremtésekor és bármely dolog ilyen vagy olyan módon való létrehozásakor kitűzött magának.
2. Legutóbb az első rész 27. pontjában láttuk, hogy a fizikában annak sincs jelentősége, ami Istennek nagy nehézséget okoz. Az ok, amely miatt Isten emezt kiválasztotta, amazt elutasította, illetve Isten számtalan egyéb célja hasonlóképpen titokban marad a teológusok szerint is, akik számára e célok kutatása a vallás. Hozzájuk hasonlóan mégis mi is a legkészségesebben elismerjük, hogy e világ teremtésének általános célja Isten dicsősége. Kimutattuk (Exerc. 1. § 12. 13. Part. 3), hogy a növényekben, az értelmes lényekben és a többiben a teremtő Istent csodálni ugyanaz, mint teremtményei szemlélésekor felismerni és dicsőíteni a Teremtőt.
1. Ami az előbbit illeti, nehogy némelyeket megsértsünk, elismerjük, hogy az etikában valóban külön is mondható jámboran, hogy Isten mindent miattunk teremtett, vagy pedig azért, hogy valamiként használjuk; hiszen bárkinek könnyen feltűnik a Nap, a Hold és a csillagok haszna; ugyanígy az egész gyümölcstermő föld, az állatok, a tengerek, a mezők, a folyók, a hegyek és a föld mélyéből kibányászott legtöbb dolog haszna is. Így tehát minden, amiből felépül és amit kitermel magából a világ, emberi használatra alkalmas.
2. Tulajdonképpen olyannyira minden miattunk keletkezett, hogy nem is lett semmi más hasznuk; mégsem bizonyítható, hogy ez volna Isten igazságos célja; legalábbis ennek feltételezése idegen a fizikai megfontolástól. Ugyan mennyi ostoba, nevetséges, képtelen és ezért elvetendő ötlet születik, amelyet mégis egytől egyig előadnak? Ha Isten csakis a mi használatunkra szánná a csillagokat, miért akarta, hogy olyan hatalmasak és mégis olyan távoliak legyenek, hogy szemlátomást alig múlják felül kicsiny lámpásainkat? Miért nem helyezte ezeket vagy legalább egyiküket egy kicsit közelebb, hogy így ne kevesebb fényt és meleget bocsásson Földünkre, mint a Nap, égboltunk e tündöklő ragyogása? Mi hasznunk van abból, hogy olyan hatalmas a távolság a Saturnus és az állócsillagok között?
3. Mégis ki mondja, hogy minden kizárólag az ember miatt keletkezett, miközben az égbolt sok láthatatlan csillagát kutatja, a számtalan élőlényt vagy a tenger halait, a kis állatokat a földön vagy a föld alatt, a fémeket és egyebeket a föld mélyében, amelyek régen keletkeztek, és már el is tűntek, vagy még mindig léteznek; amiket soha egyetlen ember sem látott vagy fel sem fogott, és amelyek soha senkinek semmilyen haszonnal nem jártak?
4. Hogy pedig megszorítás nélkül és teljes körben, vagyis szilárd ítélettel tagadhatjuk, hogy minden miattunk keletkezett, ugyanakkor bizonyos értelemben mégis elfogadhatjuk, azt bebizonyítottuk és érthető nyelven megvilágítottuk (Exerc. 1. § 11. Part. 3).
1. A felfedezett elsőrangú és kiemelkedő alapelvekből még sokkal több következhet, mint amit megfigyelhetünk ebben a hatalmas látható világban, vagy amit korlátolt értelmünkkel valaha is megérthetünk. Ez a fizika tanulmányozója számára ténylegesen kiderül.
2. Ahhoz pedig, hogy e munkához hozzálássunk, hasznos lesz némi természetrajzot, vagyis a természet különleges jelenségeinek áttekintését előrebocsátani; így szemügyre vesszük bölcselkedésünk témáját, és megvizsgáljuk a kiemelkedő természeti hatások okait; ezek feltárása után levezetjük belőlük magukat a hatásokat. E módszerrel pedig, illetve a hatások okain keresztül, megismerjük a fizika nemes tudományát, amely következtető jellegű.
1. Ha a látható megjelenés alapján akarnánk megítélni Isten teremtményeinek nagyságát, a Földet minden evilági test közül messze a legnagyobbnak tartanánk, a Napot és a Holdat pedig a többi csillagnál gondolnánk nagyobbnak. Azonban a látás fogyatékosságát máshol már igazoltuk; megszoktuk ugyanis, hogy a távoli testeket, amint a magasan elhelyezkedőket is, sokkal kisebbnek érzékeljük, mint amilyenek a valóságban. Sőt a tőlünk számított távolságuk vagy magasságuk miatt némely tárgy teljesen elkerüli a figyelmünket. Tehát nem kételkedhetünk abban, hogy ezek az égitestek hatalmas méretűek; ha pedig ezek olyan messze vannak tőlünk, mint az ég a Földtől, még akkor is láthatjuk őket innen.
2. A következők bizonyítják, hogy a Földet a csillagos éghez képest valamely pontnak kell tartani: 1. A napórák, amelyek úgy készülnek, hogy a földi átmérő nem számít. 2. A teljes égbolt és az egymással átellenben levő csillagok látványa. Így a Földet is a Napnál kisebbnek, a Holdnál nagyobbnak tartják a fogyatkozások alapján. Az azonban, hogy a Föld az állócsillagoknál valamivel kisebb, sőt velük összehasonlítva még sem észrevehető nagysága, sem mérete nincs, abból következik, hogy az egymással átellenben levő csillagok közül az egyik kelni látszik, míg a másik nyugszik. Ami másként nem is lehetne.
3. Hogy pedig ezen égitestek távolságait leírják, megadták az átmérőjük nagyságát vagy a Föld átmérőjét; amint javasoltuk (Exerc. 3. § 7. Part. 3), ez 1718 germán mérföld, vagy hogy inkább kerek számot használjunk: 1720.
4. Ha ezzel a számmal szorzunk, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a Hold vagy a Nap hány germán mérföldre van a Földtől, ha a Föld átmérőjének harmincszorosára van a Hold, és hatvanszorosára vagy hetvenszeresére a Nap; korábban a legtöbb csillagásznak ez volt a véleménye. Most viszont, mivel sokkal megbízhatóbb eszközeik vannak, e távolságokat jóval nagyobbnak tartják.
5. E távolságokat a csillagászok a parallaxis alapján számítják, ami valamely csillag látványának eltérése aszerint, hogy a Föld felszínéről vagy középpontjából nézik.
6. Veszik ezután a Nap, a Hold vagy egy másik csillag látható átmérőjét, és ezt összevetve az ismert vagy feltételezett távolsággal, eldöntik, hogy egy csillag nagyobb vagy kisebb. Így a Napot is sokkal nagyobbnak tartják a Földünknél, a Földet pedig valahányszor nagyobbnak a Holdnál.
1. Ugyanígy könnyen megadható a többi bolygó távolsága germán mérföldben, ha a szorzás 1718-cal vagy inkább 1720-szal történik. Korábban már megállapították, hogy a Mercurius a föld átmérőjének több mint kettőszázszorosára van a Naptól; a Venus több mint négyszázszorosára; a Mars kilencszázszorosára vagy ezerszeresére; a Jupiter háromezerszeresére vagy még többre; a Saturnus pedig öt- vagy hatezerszeresére. Ma viszont nagyobb távolságokat számítanak. Nekünk elfogadható, amit a legtöbb kiváló csillagász állít, miszerint a csillagok távolsága és nagysága teljes bizonyossággal aligha megállapítható. Hogy pedig ezek a távolságok ne legyenek eltúlozva vagy túl magabiztosan meghatározva, ezeket nem is fizikának, hanem a hit tárgyának tekintjük. Lásd Exerc. 3. § 14. Part. 3.
Az állócsillagok távolsága olyan hatalmas, hogy azt a legtöbben meghatározatlanul hagyták. Szerénységüket dicséretesnek tartjuk. Azonban látni fogjuk majd, hogy minden állócsillag a Saturnuson túl olyan messze helyezkedik el, hogy felőlük nézve a Saturnus csaknem szomszédunk.
A távolabbi bolygók, a Jupiter és a Saturnus hatalmas távolsága alapján úgy vélik, hogy a Hold és a Föld a Jupiter vagy a Saturnus felől nézve sokkal kisebbnek látszanék, mint amekkorának a Jupiter és a Saturnus látszik a Földről. Ugyanebből az okból gondolják, hogy a Nap az állócsillagok felől nézve nem nagyobbnak, hanem éppen kisebbnek látszanék, mint amekkorának az állócsillagokat látjuk a Földről. Nincs is okunk annak bizonygatására, hogy a Föld, a Nap és a Hold a világ legnagyobb testei, és hogy nagyobbak az állócsillagoknál.
1. Megjelölünk továbbá néhány különbséget a csillagok között, amelyek alapján egyiket a másiktól megkülönböztetjük; ezeket osztottuk fel állócsillagokra és bolygókra. Ezután pedig arra következtetünk, hogy a Napot ki kell venni a bolygók sorából és az állócsillagokhoz sorolni; a Földet pedig a bolygókhoz kell sorolni. Ez hasznos lesz majd, amikor a kopernikuszi feltételezést tárgyaljuk.
2. Az első különbség a nagyságból fakad. Kétségkívül egymástól is különböznek az állócsillagok, akárcsak a bolygók; de a bolygókkal való összehasonlításban az állócsillagokról megállapítandó, hogy olyan rendkívüli mértékben felülmúlják amazokat nagyságukban, hogy a bolygók, illetve az állócsillagok és a Nap nagyságának aránya is megállapítható. Láttuk pedig, hogy a Földet, amit a bolygókkal összehasonlítva közepes nagyságúnak gondolnak, ahogyan soraikban középen is helyezkedik el, az állócsillagok szempontjából csak egy pontnak kell tartani (4. pont § 2).
3. A második különbség a fényből fakad. Egyes csillagok ugyanis saját fényükkel világítanak, a többi pedig csak másokéval, vagyis kölcsönfénnyel.
4. Fény szempontjából a Nap teljesen megegyezik az állócsillagokkal. Hogy pedig a Nap saját fényével világít, az nyilvánvaló fényének szemünket elvakító erejéből. Továbbá ha a Nap máshonnan kapná a fényt, az állócsillagoktól együttvéve vagy egy másik, fényesebb testtől, ugyanaz a fénye lenne. Nem is az állócsillagoktól együttvéve; ha ezek együttvéve nem bocsátanának akkora fényt a Földre, tőlünk sem lennének távolabb, mint a Naptól. Nem hogy egy másik, fényesebb testtől; ha így lenne, mindig látszanék. Mivel pedig nem mindig látszik, ez nem így van.
5. Hogy az állócsillagok is saját fényükkel világítanak, az könnyen kiderül a fényükből. Habár nagyon messze vannak a Naptól és tőlünk, mégis ragyogva szikráznak, és igen erős sugarakat bocsátanak felénk. Ezért fényüket nem nyerhetik a Naptól, sem is más fényes testtől; ilyen ugyanis nem látszik. Tehát saját fényük van. Ezért ha olyannyira közel lennénk valamely állócsillaghoz, mint a Naphoz, akkor belátható, hogy az nem tűnnék sem kisebbnek, sem kevésbé fénylőnek a Napnál.
1. Fénye szempontjából különbözik az állócsillagoktól a Hold és a többi bolygó. Hogy a Hold csupán kölcsönfényt élvez, és a Naptól kapott sugarakat irányítja a Föld felé, az nyilvánvaló abból, hogy csak az a része világít, amelyik éppen a Nap felé fordul. Ebből erednek pedig a Hold különböző fázisai, vagyis az újhold, a sarló, a félhold, a fogyó hold és a telihold; és így fénye folyamatosan erősödik és gyengül. A fogyatkozások, vagyis a Hold fényének eltűnései mindezt megszüntetik.
2. Ugyanezt a Venusszal kapcsolatban távcsövek segítségével elsőként Galileo Galilei figyelte meg; eszerint a Venusnak is olyan fázisai vannak, mint a Holdnak, és a fénye ugyanúgy erősödik és gyengül. Ebből is nyilvánvaló, hogy a Venus nem saját, hanem kölcsönfényt élvez.
3. Ami pedig a Mercuriust, a Marsot, a Jupitert és a Saturnust illeti, tudjuk, hogy ők hasonlóképpen nélkülözik saját fényüket, mivel fényük a Venus kölcsönfényéhez nagyon hasonlít, de az állócsillagok saját fényétől teljesen különbözik. Az ő fényük ugyanis szelídebb, homályosabb és gyengébb, mint az állócsillagoké, és a legkevésbé sem csillogó és szikrázó. Mivel tehát a Naptól nincsenek olyan messze, hogy az ne tudná megvilágítani őket, úgy ítéljük meg, hogy minden fényüket a Naptól veszik kölcsön.
Ami Földünket illeti, fénye szempontjából nem különbözik a Holdtól, a Venustól, a Mercuriustól és a többi bolygótól. Ezután könnyen beláthatjuk, hogy különböző fajtájú testekből áll össze, amelyek igen alkalmasak a Nap fényének visszaverésére. Amint tapasztaljuk is, ezek igen erősen verik vissza a Nap sugarait. Földünket továbbá felhők borítják és veszik körül, amelyek, bár a Föld egyes részein kevéssé alkalmasak a napsugarak visszaverésére, a Naptól megvilágítva gyakran mégsem látszanak kevésbé ragyogónak, mint maga a Hold.
A Földnek ezt a hasonlóságát a Holdhoz és a többi bolygóhoz a fény szempontjából az is különösen megerősíti, hogy látjuk, amint az újhold valahonnan megvilágítást kap. Amikor pedig újhold van, és a Hold a Nap és a Föld között helyezkedik el, a Naptól elfordult és a Föld felé néző részét látjuk, fénye valamivel gyengébb, vagyis másodlagos. Ez pedig nem lehet kizárólag a Hold tulajdonsága, ha alkalmasint megszűnik. Ha mégis ilyen tulajdonsága lenne, a fogyatkozáskor, amikor belép a Föld árnyékába, igencsak látható lenne, mivel éppen ebben a sötétségben látszódnék. Ami a legkevésbé sincs így. Az sem elképzelhető, hogy a napsugarak áthatolnak a Hold testén, és így képzik a másodlagos fényt; a Hold teste ugyanis túl nagy, sűrű és szilárd ahhoz, hogy bármilyen fénysugár átjárhassa. A Hold teste napfogyatkozáskor árnyékot vet; ez jól mutatja, hogy áthatolhatatlan. Tehát nem marad más hátra, mint annak kijelentése, hogy ez a gyengébb fény a Holdra a Földről érkezik, ami a Nap sugarait feléje tereli. Ezért fokozatosan gyengül, mivel a Földnek a Naptól megvilágított része elfordul a Holdtól. Lásd Exerc. 3. § 13.
1. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy ha a Földet valamely elég távoli helyről szemlélnénk, nem látszódnék kevésbé fényesnek, mint ahogyan innen látszódnak a bolygók. Tehát ha a Jupiteren lennénk, amely talán valamivel kisebb a Földnél, nem látnánk kevésbé fényesnek a Földet, mint ahogyan innen látszódik a Jupiter; így talán a közelebbi bolygókról nagyobbnak látszódnék; de az állócsillagokról azok hatalmas távolsága, illetve saját kicsinysége miatt a Földet sehogyan sem lehetne észrevenni.
2. Ha jól megfontoljuk ezt a hasonlóságot, kevésbé csodálkozunk majd azon, hogy Kopernikusz a Napot az állócsillagok közé, a Földet pedig a bolygók közé helyezte el.
1. A harmadik különbség, amit a csillagok között meghatároztunk, a helyzetből fakad. Egyesek ugyanis egymáshoz képest ugyanolyan rendben, helyzetben és távolságban állnak, továbbá állandó helyük van, ezért is nevezik őket állócsillagoknak. Mások viszont, tudniillik amelyeknek nincs saját fényük, egymáshoz viszonyított helyzetüket, rendjüket és távolságukat változtatják; ezért nevezik őket bolygóknak, azaz bolyongóknak vagy vándorcsillagoknak.
2. Hogy pedig e tekintetben a Föld a többi bolygóhoz hasonló, és mélyen közöttük foglal helyet, és ott a többi bolygóhoz hasonlóan változtatja helyzetét, a következőkből fog kiderülni.
3. A Föld és a többi bolygó számos közös tulajdonságát, különösen a Föld és a Hold közöttieket, áttekintjük: Exerc. 2. § 14. 15.
(Nemerkényi Előd fordítása)
(1659–1714)
Enyedi István debreceni, leideni és amszterdami tanulmányai után könyvtáros és tanító Kolozsváron, református lelkész Felsőbányán, Nagyenyeden a teológia tanára. A coccejanista bibliaértelmezés és a teológiai racionalizmus követője. Fő teológiai művei: Disputatio theologica de lapsu, peccato et causa peccati (1681), Disputatio theologica de sapientia carnis eiusque vanitate (1685).
A filozófia alapelvei (Principia philosophiae), Descartes 1644-ben kiadott összefoglaló jellegű műve a „tananyaggá” formálódó kartezianizmus legfontosabb dokumentuma. Enyedi téziseit a mű alcíme szerint 1710. február 5-én bocsátották nyilvános vitára Ruardus Andala felügyelete alatt. Andala a franekeri akadémia filozófiatanára volt, karteziánus disputáiban és értekezéseiben mind Spinozával, mind Leibnizcel vitába szállt. Enyedi művének francia fordítása 1647-ben, még Descartes életében és jóváhagyásával jelent meg. A latin szövegre az alábbi kiadás alapján hivatkozom a továbbiakban (a szakirodalomban bevett A. T. rövidítéssel): Oeuvres de Descartes. Publ. par. Charles Adam, Paul Tannery. Paris, 1996, Vrin. Tome VIII. A francia szöveg ugyanezen összkiadás IX. kötetének második alegységében található. Enyedi István Principia-kommentárja Descartes művének a látható világgal, azon belül az égitestekkel foglalkozó részét fejti ki és értelmezi Kopernikusz és Galilei művei alapján. Szorosan követi Descartes szövegét, és esetenként szó szerinti parafrázisát adja az egyes paragrafusoknak. Lényegi eltérést két helyen találhatunk. Egyrészt az emberi értelem korlátozottságának állítása Enyedinél túlmutat a descartes-i kontextuson; e korlátozottság következtében a szerző nem csupán a cél–oksági vizsgálódásokat zárja ki a természetfilozófiából, hanem – szemben Descartes-tal – a bolygók Naptól mért távolságát is inkább a teológia, mint a fizika körében véli tárgyalhatónak. A másik eltérés azon alapul, hogy Enyedi több érvet hoz fel a Földnek a bolygók és a Napnak az állócsillagok közé történő besorolása mellett. A Principia téziseit olyan megfigyelésekkel is igyekszik alátámasztani, amelyekre Descartes még nem hivatkozott vagy hivatkozhatott.
A közölt szövegrész forrása: Enyedi István, Paraphrasis in principia philosophiae Renati Descartes. Franeker, Franciscus Halma, 1710, 19–28.
hogy emberi értelemmel soha nem lehet kimeríteni – Enyedi itt vélhetően az isteni mű és az emberi értelem azon bonyolult összehasonlítására utal, amelyet a Principia harmadik részének első két paragrafusában olvashatunk (A. T. VIII., 80–81. l., illetve IX. / 2., 103–04. l.). Ezek szerint egyrészről be kell látnunk, hogy Isten hatóképessége és jósága végtelen, így nem tudunk olyan mértékű nagyságot, szépséget vagy tökéletességet tulajdonítani művének, hogy túlzásba vagy tévedésbe esnénk ezáltal. Másrészről be kell látnunk azt is, hogy értelmünk meglehetősen korlátozott befogadóképességgel rendelkezik. Ennek megfelelően csak akkor tulajdoníthatunk határt a természeti világnak (tehát a különleges fizika tárgyának), ha ezt Istentől kinyilatkoztatásba kapjuk.
az élőlényekkel és az értelmes lényekkel is, mint a növények, az állatok és maga az ember – A Principia negyedik részét a feltevések és Descartes explicitté tett szándékai szerint valóban követte volna egy ötödik és egy hatodik egység is, amelyben a Föld testtel rendelkező, de lélekkel nem bíró élőlényeivel (a növényekkel és az állatokkal), illetőleg a testtel és lélekkel is felruházott emberrel foglalkozott volna. Az 1648-ra datálható, kéziratban és töredékben maradt Description du corps humain című értekezés ebből kiindulva a Principia egyfajta folytatási kezdeményének tekinthető.
a harmadik égről, vagyis az empyreumról – Az Enyedi által egy mondattal később hivatkozott szöveghelyen (a Principia harmadik részének 53. paragrafusában, A. T. VIII., 106–107. l., illetve IX. / 2., 129. l.) Descartes az ég három típusát különíti el az univerzumban. Ezen elkülönítés megértéséhez emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy Descartes a bolygók mozgását egy sajátos örvényelmélettel magyarázza: mind a Monde, mind a Principia érvelése szerint az univerzum egésze telített, így részecskéi csakis körmozgást végezhetnek; a körben mozgó részecskék pedig a megfelelő nehézségű testeket (például a bolygókat) is körpályán tartják. Isten kezdetben a telített anyagot egyenlő részekre osztotta. Az egyenlő részeken belül egy-egy örvény keletkezett; amennyiben egy test túl nehéz ahhoz, hogy az adott örvényen belül végezzen mozgást, átlép egy másik örvénybe (ilyenek például az üstökösök). A Principia harmadik részének 53. paragrafusa szerint pedig az ég három típusát az örvényrendszerek elkülönítésével tudjuk megragadni: az első típusú ég vélhetően azonosítható azzal az örvényrendszerrel, amely a Nap körül alakul ki (és amelynek részei vagyunk mi is); a második ég lefedi az összes többi örvényrendszert; a harmadik mindazt, ami e két égen „túl” vagy e két ég „fölött” van. Erről Descartes leszögezi, hogy értekezésében nem fogja tárgyalni, ugyanis számunkra sohasem látható. A Descartes-tal 1648-ban folytatott beszélgetéseiben Burman azt állapítja meg, hogy e harmadik ég a coelum empyreummal azonos. A középkori filozófia ezzel a kifejezéssel utalt az arisztotelészi és a ptolemaioszi rendszer legkülső égi szférájára, amelyet a keresztény hagyomány esetenként Isten „lakhelyének” tekintett, másszor pedig azt állította, hogy ez az ég, amelyet Isten először megteremtett (ezzel kapcsolatban ld. Aquinói Tamás Summa Theologiae-jában az első rész 46. kérdésének harmadik artikulusát).
nem az egyedi dolgokból […], ami első látásra a legkönnyebbnek tűnhet – E megjegyzések valószínűleg az arisztotelészi fizika módszertanának ellenképeként kívánják megragadni a Principia metodológiáját. Arisztotelész a Fizika első könyvének első részében azt állítja, hogy vizsgálódásainkat a természet szerint származtatott, ám számunkra érthetőbb és hozzánk közelebb álló dolgokkal kell kezdenünk, hogy aztán eljussunk a természet szerint elsődleges, ám számunkra nehezen befogadható elvek ismeretéig. Ezzel szemben Descartes és Enyedi szerint a lehető legegyetemesebb dolgokból kell kiindulnunk (ezek alkotnák az általános fizikát), hogy aztán belőle vezessük le az egyes testek sajátosságait (ez alkotná a „különleges” fizikát). Descartes keresztülhúzza az előbb említett arisztotelészi különbségtevést, és azt állítja, hogy nincs különbség a számunkra könnyebben megismerhető és a természetesen elsődleges dolgok között (ld. alább).
annak az egyszerű anyagnak a mozgását – Descartes szerint az univerzum telített, nem található benne vákuum. Ahol mi űrt vélünk felfedezni, ott Descartes szerint egy sajátos tulajdonságokkal rendelkező anyaghalmaz tölti ki az univerzumot (amelyet a Monde tűznek, a Principia pedig első elemnek nevez).
hogy tehát a természetes sorrendet kövessük, és az ismertebbektől az ismeretlenebbek felé haladjunk – Első látásra ellentmondani látszik e kikötés a fenti Arisztotelész-bírálatnak. Látnunk kell azonban, hogy Descartes számára nincs különbség a számunkra könnyen megismerhető és a természetesen elsődleges dolgok között. Jól mutatja ezt az „egyszerű természeteknek” a korai Regulae ad directionem ingenii (Szabályok az értelem vezetésére) című értekezésben kifejtett fogalma. Az „egyszerű természetek” nem mások, mint azok az értelmünk számára azonnal (tehát egyszerűen) felfogható komponensek, amelyekből az összetett dolgok előállnak. A kutatás során így először ezeket kell megragadnunk, hogy aztán rekonstruáljuk belőlük az összetett létezők felépülését. Ez a természetfilozófiára vetítve annyit tesz, hogy először a jelenségek okaival kell foglalatoskodnunk, hogy aztán megérthessük azok sajátosságait. Mindez az Értekezés a módszerről második és harmadik módszertani szabályában is tükröződik: az előbbi szerint minden problémát annyi részre kell osztanunk, ahányra csak lehetséges (az analízis szabálya), míg az utóbbi szerint a „legegyszerűbb és legkönnyebben megismerhető” tárgyak ismeretétől kell felemelkednünk az összetettebb tárgyak ismeretéig (a szintézis szabálya).
illetve hogy értjük és ismerjük a célokat – Mind a Principia szövege, mind Enyedi kommentárja jól mutatja a céloksági vizsgálódások descartes-i kizárásának bonyolult motívumrendszerét. Hogy metafizikai szempontból megérthessük Descartes eljárását, az 1630-ban keletkezett, Marin Mersenne-nek szóló levelekig kell visszanyúlnunk. Ezek szerint az örök (matematikai, fizikai) igazságok létezése nem előzi meg Istent, hanem Isten teremti meg ezen igazságokat; azt azonban, hogy miért ezeket és nem másokat hozott létre, nem tudhatjuk. Ennek magyarázata vagy az, hogy Isten akaratát nem determinálhatta az értelme (tehát nem rekonstruálhatunk olyan isteni megfontolást, amely ezen és nem más örök igazságok létesítéséhez vezetett volna), vagy – még ha az előbbi eset fennállna is – az, hogy értelmünk korlátozottsága révén nem érhet fel ezen isteni célok ismeretéhez (az ezt hangsúlyozó érvelés leginkább a Harmadik elmélkedésben érhető tetten). E metafizikai motívumrendszer kiegészül Descartes természetfilozófiai törekvéseivel: a hatóoksági magyarázatok kitüntetésével ugyanis tér nyílik a mechanikai magyarázati modell számára.
az első rész 27. pontjában – A Principiában ez az első rész 28. pontja (A. T. VIII., 15–16. l., illetve IX. / 2., 17. l.)
emberi használatra alkalmas – Descartes a Hatodik elmélkedésben azt állítja, hogy ugyan szigorú értelemben véve tévedünk akkor, amikor például a tárgyaknak maguknak tulajdonítjuk a színt, az ízeket vagy éppen a hőt (ugyanis ezen érzetek szorosan véve a tárgyakból visszaverődő fény vagy az azokról leszakadó részek és a megismerő testének interakciójából a lélek számára ezen érzékletek érzésére okot adó események), ám e tévedéseinket is a „természet tanításának” (institutio naturae) kell tekintenünk. Azáltal ugyanis, hogy egy tárgyat például forrónak tekintünk, kerülni fogjuk e tárgy közelségét; így „tévedéseink” elemi módon hozzájárulnak életben maradásunkhoz. A Principia Enyedi által itt kommentált részei ezen elv kiterjesztési lehetőségeit tárgyalják: bizonyos értelemben a világ minden tárgya a mi hasznunkra létesült, ám ezt csak korlátozott értelemben állíthatjuk.
germán mérföld – Descartes nem számítja át a Principia szövegében a Föld átmérőjét mérföldre; a bolygók távolságának mértékegysége nála mindig az „átmérő” marad. (A germán mérföld hosszúsága körülbelül 7500 méter.)
e távolságokat jóval nagyobbnak tartják – Descartes pontosan akkorának írja le e távolságokat, amekkorának Enyedi az előző mondatban említi őket (vö. a Principia harmadik részének 5. paragrafusával, A. T. VIII., 82. l., illetve IX. / 2., 105. l.).
parallaxis – A csillagászatban az a szög, amely alatt egy szakasz egy külső pontból látszik.
ezeket nem is fizikánk, hanem a hit tárgyának tekintjük – Descartes a Principiában egyrészről nem vitatja az e bekezdésben Enyedi által felsorolt távolságok mértékét (vö. a Principia harmadik részének 6. paragrafusával, A. T. VIII., 82. l., illetve IX. / 2., 105. l.), másrészről nem állítja, hogy a bolygók Naptól mért távolságának megállapítása nem a fizikához, hanem a teológiához tartozik.
azt a legtöbben meghatározatlanul hagyták – Descartes maga is meghatározatlannak nevezi az állócsillagok Földtől, Naptól és Szaturnusztól mért távolságát. A „meghatározatlanság” és a „végtelenség” közti különbséget a Principia első részének 27. paragrafusában olvashatjuk: a végtelent Istennek tartjuk fenn, a meghatározatlant pedig azon dolgok számára, amelyek ugyan nem rendelkeznek olyan abszolút tökéletességgel, mint Isten, ám értelmünk, befogadóképességének korlátozottsága okán, mégsem képes felmérni határaikat (vö. A. T. VIII., 15. l., IX. / 2. 17. l.).
a Napot ki kell venni a bolygók sorából és az állócsillagokhoz sorolni; a Földet pedig a bolygókhoz kell sorolni – Descartes ezen kategorizálás melletti érvelése megegyezik Enyediével, bár a Principia szövege elsősorban a fénnyel kapcsolatos érvekre koncentrál (jóllehet, Enyedi sokkal több érvvel él); a méret csak implicit módon kerül tárgyalásra.
Magyarországi gondolkodók, 18. század
Bölcsészettudományok I.
(2010)
Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Folyam sorozatában.
Kiadja a Kortárs Könyvkiadó