Enyedi István

René Descartes: A filozófia alapelvei
című művének magyarázata

(1710)

René Descartes: A filozófia alap­el­vei
című műve har­ma­dik részé­nek magya­rá­zata a lát­ható világ­ról

Eddig volt az általános fizika, most követ­ke­zik a külön­le­ges; ez olyan szer­te­ágazó, hogy emberi érte­lem­mel soha nem lehet kime­rí­teni. Fog­lal­ko­zik ugyanis az éggel és a Föld­del, az égi­tes­tek­kel, a Nap­pal, a Hold­dal, a boly­gók­kal, az üstö­kö­sök­kel és az álló­csil­lagok­kal, vala­mint ezek ter­mé­sze­té­vel, tulajdon­sá­gai­val, járu­lé­kai­val, illetve min­den jelen­ség­gel, avagy meg­jele­nés­sel. Ugyan­így a Föl­dön leg­in­kább szem­be­tűnő ele­mek­kel, mint a tűz, a levegő, a víz, a föld; továbbá a fémek­kel, a mág­ne­ses tulajdon­sá­gok­kal és a ter­mé­szet szám­ta­lan egyéb hatá­sá­val; végül még az élő­lé­nyek­kel és az értel­mes lények­kel is, mint a növé­nyek, az álla­tok és maga az ember.

2. Ebben a harmadik részben első­sor­ban a LÁTHATÓ világ­gal fog­lal­ko­zunk; a fizika műve­lő­jének dolga ugyanis τα φαινόμενα, vagyis a jelen­sé­ge­ket magya­rázni, továbbá a lát­ható világ­ról böl­csel­kedni. Ezért sem­mit nem mon­dunk a har­ma­dik égről, vagyis az empyreumról, annak helyé­ről, nagy­sá­gá­ról, alak­járól és a töb­bi­ről. Lásd az 53. pon­tot. Ebben a rész­ben tehát elő­ször e lát­ható világ tes­tei­nek jelen­sé­gei­vel fog­lal­ko­zunk, továbbá hely­ze­tük­kel, vala­mely lehet­sé­ges össze­tétel­ük­kel és alak­za­tuk­kal; majd innen külön leve­zet­jük az álló­csil­lagok alak­za­tát, illetve a körü­löt­tük keringő boly­gó­két és üstö­kö­sö­két; e tes­tek ter­mé­sze­tét, jelen­sé­geit és egyéb von­zá­sait.

3. A negyedik részben megvizs­gál­juk Föl­dünk némely alak­zatát, és ebből követ­kez­te­tünk a földi tes­tek belső ter­mé­sze­tére és jelen­sé­geire.

I. pont

1. A természeti dol­gok alap­jai, ami­ket az előző rész­ben fel­fedez­tünk, meg­ma­gya­ráz­tunk, és amik­ről meg­ál­la­pí­tot­tuk az igaz­sá­got, olya­nok, hogy ki-ki tisz­tán és vilá­go­san meg­érti őket; lát­nunk kell még, hogy vajon csak ezek alap­ján min­den ter­mé­szeti jelen­ség meg­ma­gya­ráz­ható és leve­zet­hető-e. Így az ala­pok mind­két kér­dé­sét meg­vá­la­szol­juk.

2.különleges fizi­ká­ban nem az egyedi dol­gok­ból indu­lunk ki, ami első látásra talán könnyebb­nek tűn­het, hanem a lát­ható világ elren­de­zé­sé­ből és össze­téte­lé­ből; éppen azok­ból, ame­lyek leg­in­kább egye­te­me­sek. Tény­sze­rűen kimu­tat­juk, hogy a többi ezek­től függ. Ha nem ért­jük meg for­gá­suk műkö­dé­sét, annak az egy­szerű anyag­nak a moz­gá­sát, amely a Nap és az álló­csil­lagok, illetve a szem között, vala­mint a Föld körül van, és a töb­bit, akkor nem tud­juk meg­ma­gya­rázni a fény ter­mé­sze­tét és tulajdon­sá­gait, sem a földi tes­tek súlyát, sem azt, hogy a levegő miért átlát­szó, és hogy mi az oka a víz folyé­kony­sá­gá­nak, sem a ten­ger hul­lám­zá­sát, sem a tűz tulajdon­sá­gait és hatá­sait, sem a mág­ne­ses tulajdon­sá­go­kat, sem a töb­bit. Hogy tehát a ter­mé­sze­tes sor­ren­det köves­sük, és az ismer­teb­bek­től az isme­ret­le­neb­bek felé halad­junk, és a mate­ma­ti­ku­sok mód­jára azo­kat vegyük előre, ame­lyek­től a többi meg­ér­tése függ, min­den­kép­pen e lát­ható világ össze­téte­lé­ből kell kiin­dul­nunk.

3. Hogy erről helyesen bölcselked­jünk, ket­tős óva­tos­ságra van szük­ség. Első­ként: Nehogy túl felü­le­te­sen ítél­jünk Isten művei­nek nagy­sá­gá­ról, illetve magá­nak Isten­nek a hatal­má­ról. Az égi­tes­te­ket nagyon kicsi­nek szok­tuk elkép­zelni; azt gon­dol­juk, hogy a Nap és a Hold nagyobb a csil­la­gok­nál, a Föl­dünk pedig mind­ezek­nél is sok­kal nagyobb. Hogy tehát ezen felül­emel­ked­jünk, arra az óva­tos­ságra van szük­ség, hogy ész­ben tart­suk: az égi­tes­tek nagyon nagyok, a Nap nem nagyobb az álló­csil­lagok­nál, a Hold viszont náluk sok­kal kisebb, a Föld pedig a csil­la­gos éggel össze­hason­lítva csak egy pont, amit külön­böző meg­fon­to­lá­sok iga­zol­nak.

II. pont

1. A másik óvatosság az, hogy ne véle­ked­jünk túl maga­biz­to­san saját­ma­gunk­ról; azaz 1) ne gon­dol­juk, hogy Isten min­den dol­got csakis miat­tunk terem­tett; és magun­kat ne tart­suk olyan sokra, hogy a dol­gok miat­tunk kelet­kez­tek annyi nehéz­ség árán, sőt még most is miat­tunk áll­nak és mozog­nak sza­bá­lyo­san. Továbbá 2) ne akar­juk elhi­tetni magunk­kal, hogy része­sei vol­tunk Isten ter­vei­nek, illetve hogy ért­jük és ismer­jük a célo­kat, ami­ket Isten e világ terem­té­se­kor és bár­mely dolog ilyen vagy olyan módon való lét­re­ho­zá­sa­kor kitű­zött magá­nak.

2. Legutóbb az első rész 27. pont­jában lát­tuk, hogy a fizi­ká­ban annak sincs jelen­tő­sége, ami Isten­nek nagy nehéz­sé­get okoz. Az ok, amely miatt Isten emezt kivá­lasz­totta, amazt eluta­sí­totta, illetve Isten szám­ta­lan egyéb célja hason­ló­kép­pen titok­ban marad a teo­ló­gu­sok sze­rint is, akik szá­mára e célok kuta­tása a val­lás. Hoz­zá­juk hason­lóan mégis mi is a leg­kész­sé­ge­seb­ben elis­mer­jük, hogy e világ terem­té­sé­nek álta­lá­nos célja Isten dicső­sége. Kimu­tat­tuk (Exerc. 1. § 12. 13. Part. 3), hogy a növé­nyek­ben, az értel­mes lények­ben és a töb­bi­ben a teremtő Istent cso­dálni ugyanaz, mint teremt­mé­nyei szem­lé­lé­se­kor fel­is­merni és dicsőí­teni a Terem­tőt.

III. pont

1. Ami az előbbit illeti, nehogy néme­lye­ket meg­sért­sünk, elis­mer­jük, hogy az eti­ká­ban való­ban külön is mond­ható jám­bo­ran, hogy Isten min­dent miat­tunk terem­tett, vagy pedig azért, hogy vala­mi­ként hasz­nál­juk; hiszen bár­ki­nek könnyen fel­tű­nik a Nap, a Hold és a csil­la­gok haszna; ugyan­így az egész gyü­mölcs­termő föld, az álla­tok, a ten­ge­rek, a mezők, a folyók, a hegyek és a föld mélyé­ből kibá­nyá­szott leg­több dolog haszna is. Így tehát min­den, ami­ből fel­épül és amit kiter­mel magá­ból a világ, emberi hasz­ná­latra alkal­mas.

2. Tulajdonképpen olyannyira min­den miat­tunk kelet­ke­zett, hogy nem is lett semmi más hasz­nuk; még­sem bizo­nyít­ható, hogy ez volna Isten igaz­sá­gos célja; leg­alábbis ennek fel­té­te­le­zése ide­gen a fizi­kai meg­fon­to­lás­tól. Ugyan mennyi ostoba, nevet­sé­ges, kép­te­len és ezért elve­tendő ötlet szü­le­tik, ame­lyet mégis egy­től egyig elő­ad­nak? Ha Isten csakis a mi hasz­ná­la­tunkra szánná a csil­la­go­kat, miért akarta, hogy olyan hatal­ma­sak és mégis olyan távo­liak legye­nek, hogy szem­lá­to­mást alig múl­ják felül kicsiny lám­pá­sain­kat? Miért nem helyezte eze­ket vagy leg­alább egyi­kü­ket egy kicsit köze­lebb, hogy így ne keve­sebb fényt és mele­get bocsás­son Föl­dünkre, mint a Nap, égbol­tunk e tün­döklő ragyo­gása? Mi hasz­nunk van abból, hogy olyan hatal­mas a távol­ság a Satur­nus és az álló­csil­lagok között?

3. Mégis ki mondja, hogy min­den kizá­ró­lag az ember miatt kelet­ke­zett, miköz­ben az égbolt sok lát­ha­tat­lan csil­la­gát kutatja, a szám­ta­lan élő­lényt vagy a ten­ger halait, a kis álla­to­kat a föl­dön vagy a föld alatt, a féme­ket és egye­be­ket a föld mélyé­ben, ame­lyek régen kelet­kez­tek, és már el is tűn­tek, vagy még min­dig létez­nek; ami­ket soha egyet­len ember sem látott vagy fel sem fogott, és ame­lyek soha sen­ki­nek sem­mi­lyen haszon­nal nem jár­tak?

4. Hogy pedig megszorítás nélkül és tel­jes kör­ben, vagyis szi­lárd íté­let­tel tagad­hat­juk, hogy min­den miat­tunk kelet­ke­zett, ugyan­ak­kor bizo­nyos érte­lem­ben mégis elfogad­hat­juk, azt bebi­zo­nyí­tot­tuk és ért­hető nyel­ven meg­vi­lá­gí­tot­tuk (Exerc. 1. § 11. Part. 3).

IV. pont

1. A felfedezett elsőrangú és kiemel­kedő alap­el­vek­ből még sok­kal több követ­kez­het, mint amit meg­figyel­he­tünk ebben a hatal­mas lát­ható világ­ban, vagy amit kor­lá­tolt értel­münk­kel valaha is meg­ért­he­tünk. Ez a fizika tanul­má­nyo­zója szá­mára tény­le­ge­sen kide­rül.

2. Ahhoz pedig, hogy e munká­hoz hoz­zá­lás­sunk, hasz­nos lesz némi ter­mé­szet­rajzot, vagyis a ter­mé­szet külön­le­ges jelen­sé­gei­nek átte­kin­té­sét elő­re­bo­csá­tani; így szem­ügyre vesszük böl­csel­ke­dé­sünk témá­ját, és meg­vizs­gál­juk a kiemel­kedő ter­mé­szeti hatá­sok okait; ezek fel­tá­rása után leve­zet­jük belő­lük magu­kat a hatá­so­kat. E mód­szer­rel pedig, illetve a hatá­sok okain keresz­tül, meg­is­mer­jük a fizika nemes tudo­má­nyát, amely követ­kez­tető jel­legű.

V. pont

1. Ha a látható megjelenés alap­ján akar­nánk meg­ítélni Isten teremt­mé­nyei­nek nagy­sá­gát, a Föl­det min­den evilági test közül messze a leg­na­gyobb­nak tar­ta­nánk, a Napot és a Hol­dat pedig a többi csil­lag­nál gon­dol­nánk nagyobb­nak. Azon­ban a látás fogya­té­kos­sá­gát más­hol már iga­zol­tuk; meg­szok­tuk ugyanis, hogy a távoli tes­te­ket, amint a maga­san elhe­lyez­ke­dő­ket is, sok­kal kisebb­nek érzé­kel­jük, mint ami­lye­nek a való­ság­ban. Sőt a tőlünk szá­mí­tott távol­sá­guk vagy magas­sá­guk miatt némely tárgy tel­jesen elke­rüli a figyel­mün­ket. Tehát nem kétel­ked­he­tünk abban, hogy ezek az égi­tes­tek hatal­mas mére­tűek; ha pedig ezek olyan messze van­nak tőlünk, mint az ég a Föld­től, még akkor is lát­hat­juk őket innen.

2. A következők bizonyítják, hogy a Föl­det a csil­la­gos éghez képest vala­mely pont­nak kell tar­tani: 1. A nap­órák, ame­lyek úgy készül­nek, hogy a földi átmérő nem szá­mít. 2. A tel­jes égbolt és az egy­más­sal átel­len­ben levő csil­la­gok lát­vá­nya. Így a Föl­det is a Nap­nál kisebb­nek, a Hold­nál nagyobb­nak tart­ják a fogyat­ko­zá­sok alap­ján. Az azon­ban, hogy a Föld az álló­csil­lagok­nál vala­mi­vel kisebb, sőt velük össze­hason­lítva még sem ész­re­ve­hető nagy­sága, sem mérete nincs, abból követ­ke­zik, hogy az egy­más­sal átel­len­ben levő csil­la­gok közül az egyik kelni lát­szik, míg a másik nyug­szik. Ami más­ként nem is lehetne.

3. Hogy pedig ezen égitestek távol­sá­gait leír­ják, meg­ad­ták az átmé­rő­jük nagy­sá­gát vagy a Föld átmé­rő­jét; amint java­sol­tuk (Exerc. 3. § 7. Part. 3), ez 1718 ger­mán mér­föld, vagy hogy inkább kerek szá­mot hasz­nál­junk: 1720.

4. Ha ezzel a számmal szorzunk, min­denki szá­mára nyil­ván­való, hogy a Hold vagy a Nap hány ger­mán mér­földre van a Föld­től, ha a Föld átmé­rő­jének har­minc­szo­ro­sára van a Hold, és hat­van­szo­ro­sára vagy het­ven­sze­re­sére a Nap; koráb­ban a leg­több csil­la­gász­nak ez volt a véle­mé­nye. Most viszont, mivel sok­kal meg­bíz­ha­tóbb esz­kö­zeik van­nak, e távol­sá­go­kat jóval nagyobb­nak tart­ják.

5. E távolságokat a csil­la­gá­szok a paral­la­xis alap­ján szá­mít­ják, ami vala­mely csil­lag lát­vá­nyá­nak elté­rése asze­rint, hogy a Föld fel­szí­né­ről vagy közép­pont­jából nézik.

6. Veszik ezután a Nap, a Hold vagy egy másik csil­lag lát­ható átmé­rő­jét, és ezt össze­vetve az ismert vagy fel­té­te­le­zett távol­ság­gal, eldön­tik, hogy egy csil­lag nagyobb vagy kisebb. Így a Napot is sok­kal nagyobb­nak tart­ják a Föl­dünk­nél, a Föl­det pedig vala­hány­szor nagyobb­nak a Hold­nál.

VI. pont

1. Ugyanígy könnyen megadható a többi bolygó távol­sága ger­mán mér­föld­ben, ha a szor­zás 1718-cal vagy inkább 1720-szal tör­té­nik. Koráb­ban már meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a Mercu­rius a föld átmé­rő­jének több mint ket­tő­száz­szo­ro­sára van a Nap­tól; a Venus több mint négy­száz­szo­ro­sára; a Mars kilenc­száz­szo­ro­sára vagy ezer­sze­re­sére; a Jupi­ter három­ezer­sze­re­sére vagy még többre; a Satur­nus pedig öt- vagy hat­ezer­sze­re­sére. Ma viszont nagyobb távol­sá­go­kat szá­mí­ta­nak. Nekünk elfogad­ható, amit a leg­több kiváló csil­la­gász állít, misze­rint a csil­la­gok távol­sága és nagy­sága tel­jes bizo­nyos­ság­gal aligha meg­ál­la­pít­ható. Hogy pedig ezek a távol­sá­gok ne legye­nek eltú­lozva vagy túl maga­biz­to­san meg­ha­tá­rozva, eze­ket nem is fizi­ká­nak, hanem a hit tár­gyá­nak tekint­jük. Lásd Exerc. 3. § 14. Part. 3.

VII. pont

Az állócsillagok távolsága olyan hatal­mas, hogy azt a leg­töb­ben meg­ha­tá­ro­zat­la­nul hagy­ták. Sze­rény­sé­gü­ket dicsé­re­tes­nek tart­juk. Azon­ban látni fog­juk majd, hogy min­den álló­csil­lag a Satur­nuson túl olyan messze helyez­ke­dik el, hogy felő­lük nézve a Satur­nus csak­nem szom­szé­dunk.

VIII. pont

A távolabbi bolygók, a Jupi­ter és a Satur­nus hatal­mas távol­sága alap­ján úgy vélik, hogy a Hold és a Föld a Jupi­ter vagy a Satur­nus felől nézve sok­kal kisebb­nek lát­sza­nék, mint amek­ko­rá­nak a Jupi­ter és a Satur­nus lát­szik a Föld­ről. Ugyan­eb­ből az okból gon­dol­ják, hogy a Nap az álló­csil­lagok felől nézve nem nagyobb­nak, hanem éppen kisebb­nek lát­sza­nék, mint amek­ko­rá­nak az álló­csil­la­go­kat lát­juk a Föld­ről. Nincs is okunk annak bizony­ga­tá­sára, hogy a Föld, a Nap és a Hold a világ leg­na­gyobb tes­tei, és hogy nagyob­bak az álló­csil­lagok­nál.

IX. pont

1. Megjelölünk továbbá néhány különb­sé­get a csil­la­gok között, ame­lyek alap­ján egyi­ket a másik­tól meg­kü­lön­böz­tet­jük; eze­ket osz­tot­tuk fel álló­csil­lagokra és boly­gókra. Ezután pedig arra követ­kez­te­tünk, hogy a Napot ki kell venni a boly­gók sorá­ból és az álló­csil­lagok­hoz sorolni; a Föl­det pedig a boly­gók­hoz kell sorolni. Ez hasz­nos lesz majd, ami­kor a koper­ni­ku­szi fel­té­te­le­zést tár­gyal­juk.

2. Az első különbség a nagy­ság­ból fakad. Két­ség­kí­vül egy­más­tól is külön­böz­nek az álló­csil­lagok, akár­csak a boly­gók; de a boly­gók­kal való össze­hason­lí­tás­ban az álló­csil­lagok­ról meg­ál­la­pí­tandó, hogy olyan rend­kí­vüli mér­ték­ben felül­múl­ják ama­zo­kat nagy­sá­guk­ban, hogy a boly­gók, illetve az álló­csil­lagok és a Nap nagy­sá­gá­nak ará­nya is meg­ál­la­pít­ható. Lát­tuk pedig, hogy a Föl­det, amit a boly­gók­kal össze­hason­lítva köze­pes nagy­sá­gú­nak gon­dol­nak, aho­gyan sora­ik­ban közé­pen is helyez­ke­dik el, az álló­csil­lagok szem­pont­jából csak egy pont­nak kell tar­tani (4. pont § 2).

3. A második különbség a fény­ből fakad. Egyes csil­la­gok ugyanis saját fényük­kel vilá­gí­ta­nak, a többi pedig csak máso­ké­val, vagyis köl­csön­fénnyel.

4. Fény szempontjából a Nap tel­jesen meg­egye­zik az álló­csil­lagok­kal. Hogy pedig a Nap saját fényé­vel vilá­gít, az nyil­ván­való fényé­nek sze­mün­ket elva­kító ere­jéből. Továbbá ha a Nap más­hon­nan kapná a fényt, az álló­csil­lagok­tól együtt­véve vagy egy másik, fénye­sebb test­től, ugyanaz a fénye lenne. Nem is az álló­csil­lagok­tól együtt­véve; ha ezek együtt­véve nem bocsá­ta­ná­nak akkora fényt a Földre, tőlünk sem len­né­nek távo­labb, mint a Nap­tól. Nem hogy egy másik, fénye­sebb test­től; ha így lenne, min­dig lát­sza­nék. Mivel pedig nem min­dig lát­szik, ez nem így van.

5. Hogy az állócsillagok is saját fényük­kel vilá­gí­ta­nak, az könnyen kide­rül a fényük­ből. Habár nagyon messze van­nak a Nap­tól és tőlünk, mégis ragyogva szik­ráz­nak, és igen erős suga­ra­kat bocsá­ta­nak felénk. Ezért fényü­ket nem nyer­he­tik a Nap­tól, sem is más fényes test­től; ilyen ugyanis nem lát­szik. Tehát saját fényük van. Ezért ha oly­annyira közel len­nénk vala­mely álló­csil­lag­hoz, mint a Nap­hoz, akkor belát­ható, hogy az nem tűn­nék sem kisebb­nek, sem kevésbé fény­lő­nek a Nap­nál.

X. pont

1. Fénye szempontjából különbözik az álló­csil­lagok­tól a Hold és a többi bolygó. Hogy a Hold csu­pán köl­csön­fényt élvez, és a Nap­tól kapott suga­ra­kat irá­nyítja a Föld felé, az nyil­ván­való abból, hogy csak az a része vilá­gít, ame­lyik éppen a Nap felé for­dul. Ebből ered­nek pedig a Hold külön­böző fázi­sai, vagyis az újhold, a sarló, a fél­hold, a fogyó hold és a teli­hold; és így fénye folya­ma­to­san erő­sö­dik és gyen­gül. A fogyat­ko­zá­sok, vagyis a Hold fényé­nek eltű­né­sei mind­ezt meg­szün­te­tik.

2. Ugyanezt a Venusszal kap­cso­lat­ban táv­csö­vek segít­sé­gé­vel első­ként Galileo Gali­lei figyelte meg; esze­rint a Venus­nak is olyan fázi­sai van­nak, mint a Hold­nak, és a fénye ugyan­úgy erő­sö­dik és gyen­gül. Ebből is nyil­ván­való, hogy a Venus nem saját, hanem köl­csön­fényt élvez.

3. Ami pedig a Mercuriust, a Marsot, a Jupi­tert és a Satur­nust illeti, tud­juk, hogy ők hason­ló­kép­pen nél­kü­lö­zik saját fényü­ket, mivel fényük a Venus köl­csön­fényé­hez nagyon hason­lít, de az álló­csil­lagok saját fényé­től tel­jesen külön­bö­zik. Az ő fényük ugyanis sze­lí­debb, homá­lyo­sabb és gyen­gébb, mint az álló­csil­lagoké, és a leg­ke­vésbé sem csil­logó és szik­rázó. Mivel tehát a Nap­tól nin­cse­nek olyan messze, hogy az ne tudná meg­vi­lá­gí­tani őket, úgy ítél­jük meg, hogy min­den fényü­ket a Nap­tól veszik köl­csön.

XI. pont

Ami Földünket illeti, fénye szem­pont­jából nem külön­bö­zik a Hold­tól, a Venus­tól, a Mercu­riustól és a többi boly­gó­tól. Ezután könnyen belát­hat­juk, hogy külön­böző fajtájú tes­tek­ből áll össze, ame­lyek igen alkal­ma­sak a Nap fényé­nek vissza­ve­ré­sére. Amint tapasz­tal­juk is, ezek igen erő­sen verik vissza a Nap suga­rait. Föl­dün­ket továbbá fel­hők borít­ják és veszik körül, ame­lyek, bár a Föld egyes részein kevéssé alkal­ma­sak a nap­su­ga­rak vissza­ve­ré­sére, a Nap­tól meg­vi­lá­gítva gyak­ran még­sem lát­sza­nak kevésbé ragyo­gó­nak, mint maga a Hold.

XII. pont

A Földnek ezt a hasonlóságát a Hold­hoz és a többi boly­gó­hoz a fény szem­pont­jából az is külö­nö­sen meg­erő­síti, hogy lát­juk, amint az újhold vala­hon­nan meg­vi­lá­gí­tást kap. Ami­kor pedig újhold van, és a Hold a Nap és a Föld között helyez­ke­dik el, a Nap­tól elfor­dult és a Föld felé néző részét lát­juk, fénye vala­mi­vel gyen­gébb, vagyis másod­la­gos. Ez pedig nem lehet kizá­ró­lag a Hold tulajdon­sága, ha alkal­ma­sint meg­szű­nik. Ha mégis ilyen tulajdon­sága lenne, a fogyat­ko­zás­kor, ami­kor belép a Föld árnyé­kába, igen­csak lát­ható lenne, mivel éppen ebben a sötét­ség­ben lát­szód­nék. Ami a leg­ke­vésbé sincs így. Az sem elkép­zel­hető, hogy a nap­su­ga­rak átha­tol­nak a Hold tes­tén, és így kép­zik a másod­la­gos fényt; a Hold teste ugyanis túl nagy, sűrű és szi­lárd ahhoz, hogy bár­mi­lyen fény­su­gár átjár­hassa. A Hold teste nap­fogyat­ko­zás­kor árnyé­kot vet; ez jól mutatja, hogy átha­tol­ha­tat­lan. Tehát nem marad más hátra, mint annak kijelen­tése, hogy ez a gyen­gébb fény a Holdra a Föld­ről érke­zik, ami a Nap suga­rait feléje tereli. Ezért foko­za­to­san gyen­gül, mivel a Föld­nek a Nap­tól meg­vi­lá­gí­tott része elfor­dul a Hold­tól. Lásd Exerc. 3. § 13.

XIII. pont

1. Nem kételkedhetünk tehát abban, hogy ha a Föl­det vala­mely elég távoli hely­ről szem­lél­nénk, nem lát­szód­nék kevésbé fényes­nek, mint aho­gyan innen lát­szód­nak a boly­gók. Tehát ha a Jupi­te­ren len­nénk, amely talán vala­mi­vel kisebb a Föld­nél, nem lát­nánk kevésbé fényes­nek a Föl­det, mint aho­gyan innen lát­szó­dik a Jupi­ter; így talán a köze­lebbi boly­gók­ról nagyobb­nak lát­szód­nék; de az álló­csil­lagok­ról azok hatal­mas távol­sága, illetve saját kicsiny­sége miatt a Föl­det seho­gyan sem lehetne ész­re­venni.

2. Ha jól megfontoljuk ezt a hason­ló­sá­got, kevésbé cso­dál­ko­zunk majd azon, hogy Koper­ni­kusz a Napot az álló­csil­lagok közé, a Föl­det pedig a boly­gók közé helyezte el.

XIV. pont

1. A harmadik különbség, amit a csil­la­gok között meg­ha­tá­roz­tunk, a hely­zet­ből fakad. Egye­sek ugyanis egy­más­hoz képest ugyan­olyan rend­ben, hely­zet­ben és távol­ság­ban áll­nak, továbbá állandó helyük van, ezért is neve­zik őket álló­csil­lagok­nak. Mások viszont, tud­ni­il­lik ame­lyek­nek nincs saját fényük, egy­más­hoz viszo­nyí­tott hely­ze­tü­ket, rend­jüket és távol­sá­gu­kat vál­toz­tat­ják; ezért neve­zik őket boly­gók­nak, azaz bolyon­gók­nak vagy ván­dor­csil­la­gok­nak.

2. Hogy pedig e tekintetben a Föld a többi boly­gó­hoz hasonló, és mélyen közöt­tük fog­lal helyet, és ott a többi boly­gó­hoz hason­lóan vál­toz­tatja hely­ze­tét, a követ­ke­zők­ből fog kide­rülni.

3. A Föld és a többi bolygó szá­mos közös tulajdon­sá­gát, külö­nö­sen a Föld és a Hold közöt­tie­ket, átte­kint­jük: Exerc. 2. § 14. 15.

(Nemerkényi Előd fordítása)

Életrajz, jegyzetek

Enyedi István

(1659–1714)

Enyedi István debreceni, leideni és amsz­ter­dami tanul­má­nyai után könyv­tá­ros és tanító Kolozs­vá­ron, refor­má­tus lel­kész Fel­ső­bá­nyán, Nagy­enyeden a teo­ló­gia tanára. A cocce­janista bib­lia­ér­tel­me­zés és a teo­ló­giai racio­na­liz­mus köve­tője. Fő teo­ló­giai művei: Dis­pu­tatio theo­logica de lapsu, peccato et causa peccati (1681), Dis­pu­tatio theo­logica de sapientia carnis eiusque vanitate (1685).

A filozófia alapelvei (Princi­pia philo­sophiae), Descartes 1644-ben kiadott össze­fog­laló jel­legű műve a „tan­anyaggá” for­má­lódó karte­zianizmus leg­fon­to­sabb doku­men­tuma. Enyedi tézi­seit a mű alcíme sze­rint 1710. feb­ruár 5-én bocsá­tot­ták nyil­vá­nos vitára Ruardus Andala fel­ügye­lete alatt. Andala a franekeri aka­dé­mia filo­zó­fia­ta­nára volt, karte­ziánus dis­pu­tái­ban és érte­ke­zé­sei­ben mind Spi­no­zá­val, mind Leib­nizcel vitába szállt. Enyedi művé­nek fran­cia for­dí­tása 1647-ben, még Descartes éle­té­ben és jóvá­ha­gyá­sá­val jelent meg. A latin szö­vegre az alábbi kiadás alap­ján hivat­ko­zom a továb­biak­ban (a szak­iro­da­lom­ban bevett A. T. rövi­dí­tés­sel): Oeuvres de Des­cartes. Publ. par. Charles Adam, Paul Tannery. Paris, 1996, Vrin. Tome VIII. A fran­cia szö­veg ugyan­ezen össz­ki­adás IX. köte­té­nek máso­dik alegy­sé­gé­ben talál­ható. Enyedi Ist­ván Princi­pia-kom­men­tárja Descartes művé­nek a lát­ható világ­gal, azon belül az égi­tes­tek­kel fog­lal­kozó részét fejti ki és értel­mezi Koper­ni­kusz és Gali­lei művei alap­ján. Szo­ro­san követi Descartes szö­ve­gét, és ese­ten­ként szó sze­rinti para­frá­zi­sát adja az egyes para­gra­fusok­nak. Lényegi elté­rést két helyen talál­ha­tunk. Egy­részt az emberi érte­lem kor­lá­to­zott­sá­gá­nak állí­tása Enyedi­nél túl­mu­tat a descartes-i kon­tex­tu­son; e kor­lá­to­zott­ság követ­kez­té­ben a szerző nem csu­pán a cél–oksági vizs­gá­ló­dá­so­kat zárja ki a ter­mé­szet­filo­zó­fiá­ból, hanem – szem­ben Descartes-tal – a boly­gók Nap­tól mért távol­sá­gát is inkább a teo­ló­gia, mint a fizika köré­ben véli tár­gyal­ha­tó­nak. A másik elté­rés azon ala­pul, hogy Enyedi több érvet hoz fel a Föld­nek a boly­gók és a Nap­nak az álló­csil­lagok közé tör­ténő beso­ro­lása mel­lett. A Princi­pia tézi­seit olyan meg­figye­lé­sek­kel is igyek­szik alá­tá­masz­tani, ame­lyekre Descartes még nem hivat­ko­zott vagy hivat­koz­ha­tott.

A közölt szövegrész forrása: Enyedi Ist­ván, Paraphrasis in princi­pia philo­sophiae Renati Descartes. Franeker, Franciscus Halma, 1710, 19–28.


hogy emberi értelemmel soha nem lehet kime­rí­teni – Enyedi itt vél­he­tően az isteni mű és az emberi érte­lem azon bonyo­lult össze­hason­lí­tá­sára utal, ame­lyet a Princi­pia har­ma­dik részé­nek első két para­gra­fusá­ban olvas­ha­tunk (A. T. VIII., 80–81. l., illetve IX. / 2., 103–04. l.). Ezek sze­rint egy­rész­ről be kell lát­nunk, hogy Isten ható­ké­pes­sége és jósága vég­te­len, így nem tudunk olyan mér­tékű nagy­sá­got, szép­sé­get vagy töké­le­tes­sé­get tulajdo­ní­tani művé­nek, hogy túl­zásba vagy téve­désbe esnénk ezál­tal. Más­rész­ről be kell lát­nunk azt is, hogy értel­münk meg­le­he­tő­sen kor­lá­to­zott befoga­dó­ké­pes­ség­gel ren­del­ke­zik. Ennek meg­fele­lően csak akkor tulajdo­nít­ha­tunk határt a ter­mé­szeti világ­nak (tehát a külön­le­ges fizika tár­gyá­nak), ha ezt Isten­től kinyi­lat­koz­ta­tásba kap­juk.

az élőlényekkel és az értelmes lények­kel is, mint a növé­nyek, az álla­tok és maga az ember – A Princi­pia negye­dik részét a fel­te­vé­sek és Descartes exp­li­citté tett szán­dé­kai sze­rint való­ban követte volna egy ötö­dik és egy hato­dik egy­ség is, amely­ben a Föld test­tel ren­del­kező, de lélek­kel nem bíró élő­lé­nyei­vel (a növé­nyek­kel és az álla­tok­kal), ille­tő­leg a test­tel és lélek­kel is fel­ru­há­zott ember­rel fog­lal­ko­zott volna. Az 1648-ra datál­ható, kéz­irat­ban és töre­dék­ben maradt Descrip­tion du corps humain című érte­ke­zés ebből kiin­dulva a Princi­pia egy­fajta foly­ta­tási kez­de­mé­nyé­nek tekint­hető.

a harmadik égről, vagyis az empyreumról – Az Enyedi által egy mon­dat­tal később hivat­ko­zott szö­veg­he­lyen (a Princi­pia har­ma­dik részé­nek 53. para­gra­fusá­ban, A. T. VIII., 106–107. l., illetve IX. / 2., 129. l.) Descartes az ég három típu­sát külö­níti el az uni­ver­zum­ban. Ezen elkü­lö­ní­tés meg­ér­té­sé­hez emlé­ke­ze­tünkbe kell idéz­nünk, hogy Des­cartes a boly­gók moz­gá­sát egy sajá­tos örvény­el­mé­let­tel magya­rázza: mind a Monde, mind a Princi­pia érve­lése sze­rint az uni­ver­zum egé­sze telí­tett, így részecs­kéi csakis kör­moz­gást végez­het­nek; a kör­ben mozgó részecs­kék pedig a meg­felelő nehéz­ségű tes­te­ket (pél­dául a boly­gó­kat) is kör­pá­lyán tart­ják. Isten kez­det­ben a telí­tett anya­got egyenlő részekre osz­totta. Az egyenlő része­ken belül egy-egy örvény kelet­ke­zett; amennyi­ben egy test túl nehéz ahhoz, hogy az adott örvé­nyen belül végez­zen moz­gást, átlép egy másik örvénybe (ilye­nek pél­dául az üstö­kö­sök). A Princi­pia har­ma­dik részé­nek 53. para­gra­fusa sze­rint pedig az ég három típu­sát az örvény­rend­sze­rek elkü­lö­ní­té­sé­vel tud­juk meg­ra­gadni: az első típusú ég vél­he­tően azo­no­sít­ható azzal az örvény­rend­szer­rel, amely a Nap körül ala­kul ki (és amely­nek részei vagyunk mi is); a máso­dik ég lefedi az összes többi örvény­rend­szert; a har­ma­dik mind­azt, ami e két égen „túl” vagy e két ég „fölött” van. Erről Descartes leszö­gezi, hogy érte­ke­zé­sé­ben nem fogja tár­gyalni, ugyanis szá­munkra soha­sem lát­ható. A Descartes-tal 1648-ban foly­ta­tott beszél­ge­té­sei­ben Burman azt álla­pítja meg, hogy e har­ma­dik ég a coelum empyreummal azo­nos. A közép­kori filo­zó­fia ezzel a kifejezés­sel utalt az arisz­to­te­lé­szi és a ptole­maioszi rend­szer leg­külső égi szfé­rá­jára, ame­lyet a keresz­tény hagyo­mány ese­ten­ként Isten „lak­hely­ének” tekin­tett, másszor pedig azt állí­totta, hogy ez az ég, ame­lyet Isten elő­ször meg­te­rem­tett (ezzel kap­cso­lat­ban ld. Aquinói Tamás Summa Theo­logiae-jában az első rész 46. kér­dé­sé­nek har­ma­dik arti­ku­lu­sát).

nem az egyedi dolgokból […], ami első látásra a leg­könnyebb­nek tűn­het – E meg­jegy­zé­sek való­szí­nű­leg az arisz­to­te­lé­szi fizika mód­szer­ta­ná­nak ellen­ké­pe­ként kíván­ják meg­ra­gadni a Princi­pia meto­do­ló­giá­ját. Arisz­to­te­lész a Fizika első köny­vé­nek első részé­ben azt állítja, hogy vizs­gá­ló­dá­sain­kat a ter­mé­szet sze­rint szár­maz­ta­tott, ám szá­munkra ért­he­tőbb és hoz­zánk köze­lebb álló dol­gok­kal kell kez­de­nünk, hogy aztán eljus­sunk a ter­mé­szet sze­rint elsőd­le­ges, ám szá­munkra nehe­zen befogad­ható elvek isme­re­téig. Ezzel szem­ben Descartes és Enyedi sze­rint a lehető leg­egye­te­me­sebb dol­gok­ból kell kiin­dul­nunk (ezek alkot­nák az álta­lá­nos fizi­kát), hogy aztán belőle vezes­sük le az egyes tes­tek sajá­tos­sá­gait (ez alkotná a „külön­le­ges” fizi­kát). Descartes keresz­tül­húzza az előbb emlí­tett arisz­to­te­lé­szi különb­ség­te­vést, és azt állítja, hogy nincs különb­ség a szá­munkra könnyeb­ben meg­is­mer­hető és a ter­mé­sze­te­sen elsőd­le­ges dol­gok között (ld. alább).

annak az egyszerű anyagnak a moz­gá­sát – Descartes sze­rint az uni­ver­zum telí­tett, nem talál­ható benne vákuum. Ahol mi űrt vélünk fel­fedezni, ott Descartes sze­rint egy sajá­tos tulajdon­sá­gok­kal ren­del­kező anyag­hal­maz tölti ki az uni­ver­zu­mot (ame­lyet a Monde tűz­nek, a Princi­pia pedig első elem­nek nevez).

hogy tehát a természetes sor­ren­det köves­sük, és az ismer­teb­bek­től az isme­ret­le­neb­bek felé halad­junk – Első látásra ellent­mon­dani lát­szik e kikö­tés a fenti Arisz­to­te­lész-bírá­lat­nak. Lát­nunk kell azon­ban, hogy Descartes szá­mára nincs különb­ség a szá­munkra könnyen meg­is­mer­hető és a ter­mé­sze­te­sen elsőd­le­ges dol­gok között. Jól mutatja ezt az „egy­szerű ter­mé­sze­tek­nek” a korai Regulae ad direc­tionem ingenii (Sza­bá­lyok az érte­lem veze­té­sére) című érte­ke­zés­ben kifejtett fogalma. Az „egy­szerű ter­mé­sze­tek” nem mások, mint azok az értel­münk szá­mára azon­nal (tehát egy­sze­rűen) fel­fog­ható kom­po­nen­sek, ame­lyek­ből az össze­tett dol­gok elő­áll­nak. A kuta­tás során így elő­ször eze­ket kell meg­ra­gad­nunk, hogy aztán rekonst­ruál­juk belő­lük az össze­tett léte­zők fel­épü­lé­sét. Ez a ter­mé­szet­filo­zó­fi­ára vetítve annyit tesz, hogy elő­ször a jelen­sé­gek okai­val kell fog­la­la­tos­kod­nunk, hogy aztán meg­ért­hes­sük azok sajá­tos­sá­gait. Mindez az Érte­ke­zés a mód­szer­ről máso­dik és har­ma­dik mód­szer­tani sza­bá­lyá­ban is tük­rö­ző­dik: az előbbi sze­rint min­den prob­lé­mát annyi részre kell osz­ta­nunk, ahányra csak lehet­sé­ges (az ana­lí­zis sza­bá­lya), míg az utóbbi sze­rint a „leg­egy­sze­rűbb és leg­könnyeb­ben meg­is­mer­hető” tár­gyak isme­re­té­től kell fel­emel­ked­nünk az össze­tettebb tár­gyak isme­re­téig (a szin­té­zis sza­bá­lya).

illetve hogy értjük és ismer­jük a célo­kat – Mind a Princi­pia szö­vege, mind Enyedi kom­men­tárja jól mutatja a cél­ok­sági vizs­gá­ló­dá­sok descartes-i kizá­rá­sá­nak bonyo­lult motí­vum­rend­sze­rét. Hogy meta­fizi­kai szem­pont­ból meg­ért­hes­sük Descartes eljárá­sát, az 1630-ban kelet­ke­zett, Marin Mersenne-nek szóló leve­le­kig kell vissza­nyúl­nunk. Ezek sze­rint az örök (mate­ma­ti­kai, fizi­kai) igaz­sá­gok léte­zése nem előzi meg Istent, hanem Isten teremti meg ezen igaz­sá­go­kat; azt azon­ban, hogy miért eze­ket és nem máso­kat hozott létre, nem tud­hatjuk. Ennek magya­rá­zata vagy az, hogy Isten aka­ra­tát nem deter­mi­nál­hatta az értelme (tehát nem rekonst­ruál­ha­tunk olyan isteni meg­fon­to­lást, amely ezen és nem más örök igaz­sá­gok léte­sí­té­sé­hez veze­tett volna), vagy – még ha az előbbi eset fenn­állna is – az, hogy értel­münk kor­lá­to­zott­sága révén nem érhet fel ezen isteni célok isme­re­té­hez (az ezt hang­sú­lyozó érve­lés leg­in­kább a Har­ma­dik elmél­ke­désben érhető tet­ten). E meta­fizi­kai motí­vum­rend­szer kiegé­szül Descartes ter­mé­szet­filo­zó­fiai törek­vé­sei­vel: a ható­ok­sági magya­rá­za­tok kitün­te­té­sé­vel ugyanis tér nyí­lik a mecha­ni­kai magya­rá­zati modell szá­mára.

az első rész 27. pontjában – A Principiában ez az első rész 28. pontja (A. T. VIII., 15–16. l., illetve IX. / 2., 17. l.)

emberi használatra alkalmas – Descartes a Hato­dik elmél­ke­désben azt állítja, hogy ugyan szi­gorú érte­lem­ben véve téve­dünk akkor, ami­kor pél­dául a tár­gyak­nak maguk­nak tulajdo­nít­juk a színt, az íze­ket vagy éppen a hőt (ugyanis ezen érze­tek szo­ro­san véve a tár­gyak­ból vissza­ve­rődő fény vagy az azok­ról lesza­kadó részek és a meg­is­merő tes­té­nek inter­ak­ció­jából a lélek szá­mára ezen érzék­le­tek érzé­sére okot adó ese­mé­nyek), ám e téve­dé­sein­ket is a „ter­mé­szet taní­tá­sá­nak” (insti­tutio naturae) kell tekin­te­nünk. Azál­tal ugyanis, hogy egy tár­gyat pél­dául for­ró­nak tekin­tünk, kerülni fog­juk e tárgy közel­sé­gét; így „téve­dé­seink” elemi módon hoz­zá­járul­nak élet­ben mara­dá­sunk­hoz. A Princi­pia Enyedi által itt kom­men­tált részei ezen elv kiter­jesz­tési lehe­tő­sé­geit tár­gyal­ják: bizo­nyos érte­lem­ben a világ min­den tár­gya a mi hasz­nunkra léte­sült, ám ezt csak kor­lá­to­zott érte­lem­ben állít­hat­juk.

germán mérföld – Descartes nem szá­mítja át a Princi­pia szö­ve­gé­ben a Föld átmé­rő­jét mér­földre; a boly­gók távol­sá­gá­nak mér­ték­egy­sége nála min­dig az „átmérő” marad. (A ger­mán mér­föld hosszú­sága körül­be­lül 7500 méter.)

e távolságokat jóval nagyobb­nak tart­ják – Descartes pon­to­san akko­rá­nak írja le e távol­sá­go­kat, amek­ko­rá­nak Enyedi az előző mon­dat­ban említi őket (vö. a Princi­pia har­ma­dik részé­nek 5. para­gra­fusá­val, A. T. VIII., 82. l., illetve IX. / 2., 105. l.).

parallaxis – A csil­la­gá­szat­ban az a szög, amely alatt egy sza­kasz egy külső pont­ból lát­szik.

ezeket nem is fizikánk, hanem a hit tár­gyá­nak tekint­jük – Descartes a Principiában egy­rész­ről nem vitatja az e bekez­dés­ben Enyedi által fel­so­rolt távol­sá­gok mér­té­két (vö. a Princi­pia har­ma­dik részé­nek 6. para­gra­fusá­val, A. T. VIII., 82. l., illetve IX. / 2., 105. l.), más­rész­ről nem állítja, hogy a boly­gók Nap­tól mért távol­sá­gá­nak meg­ál­la­pí­tása nem a fizi­ká­hoz, hanem a teo­ló­giá­hoz tar­to­zik.

azt a legtöbben meghatá­ro­zat­la­nul hagy­ták – Descartes maga is meg­ha­tá­ro­zat­lan­nak nevezi az álló­csil­lagok Föld­től, Nap­tól és Sza­tur­nusz­tól mért távol­sá­gát. A „meg­ha­tá­ro­zat­lan­ság” és a „vég­te­len­ség” közti különb­sé­get a Princi­pia első részé­nek 27. para­gra­fusá­ban olvas­hat­juk: a vég­te­lent Isten­nek tart­juk fenn, a meg­ha­tá­ro­zat­lant pedig azon dol­gok szá­mára, ame­lyek ugyan nem ren­del­kez­nek olyan abszo­lút töké­le­tes­ség­gel, mint Isten, ám értel­münk, befoga­dó­ké­pes­ség­ének kor­lá­to­zott­sága okán, még­sem képes fel­mérni hatá­rai­kat (vö. A. T. VIII., 15. l., IX. / 2. 17. l.).

a Napot ki kell venni a boly­gók sorá­ból és az álló­csil­lagok­hoz sorolni; a Föl­det pedig a boly­gók­hoz kell sorolni – Descartes ezen kate­go­ri­zá­lás mel­letti érve­lése meg­egye­zik Enyedié­vel, bár a Princi­pia szö­vege első­sor­ban a fénnyel kap­cso­la­tos érvekre kon­cent­rál (jól­le­het, Enyedi sok­kal több érv­vel él); a méret csak imp­li­cit módon kerül tár­gya­lásra.

amikor a kopernikuszi fel­té­te­le­zést tár­gyal­juk – Descartes a Principiában három hipo­té­zist vizs­gál a boly­gó­moz­gást ille­tően: a ptole­maioszit, a koper­ni­ku­szit és a Tycho Braché­tól szár­ma­zót (ezek­ről elő­ször meg­ál­la­pítja, hogy mint hipo­té­zi­sek ugyan­ak­kora magya­rá­zó­erőt kép­vi­sel­nek). Az örvény­el­mé­let alap­ján kiala­kí­tott állás­pontja a koper­ni­ku­szi fel­te­vés­sel kap­cso­lat­ban az, hogy a Föld önma­gá­tól való­jában nem kering a Nap körül („non moveri”), ám mégis kör­moz­gásra van kény­sze­rítve az ég örvé­nyei által („a coelo trans­ferantur”) (vö. a Princi­pia har­ma­dik részé­nek 28. para­gra­fusá­val; A. T. VIII. 90. l., illetve IX. / 2. 113–114. l.).

Galileo Galilei – Descartes, miu­tán kor­társ­ként élte meg a Gali­lei-pert, nem hivat­ko­zik e fel­fede­zésre.

(G. P.)


Magyarországi gondolkodók, 18. szá­zad

Bölcsészettudományok I.

(2010)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó

www.kortarskiado.hu