Szabó Katalin Anita

Napraforgó

(Tisztelettel Van Gogh előtt)

Amikor a napraforgó is csak a Holdra néz,
s elmennek a fák az utak mellől,
fül helyett majd sikolyom
borítékolom…
A sárga majd belesötétül az árnyba,
az abszint gőze sem lepi el a provence-i éjt.
A bolond ki sokat ért, de egy napot se élt,
s nem érhet egy dicsőült sem
a lába nyomába.
Akkor majd eladsz egy képedet!
Átokkal sújtott mérhetetlen,
az érthető szélén egyenlőként,
kötéltáncosnak festve egyensúlyban
festi eléd a végtelent…
De védtelen. Nincs páncélja ellened,
nincs ellenem, csak ereje, hite,
reménye, hogy honnan…?
Mind rejtelem.
A napraforgók némán mosolyognak,
s áttör az árnyakon a sárga,
a Krumplievők lassan felegyenesednek,
az Íriszek kopott asztaluk fölé szállt
illatára.
Csillagászok vizsgálják majd,
mit rejt híres képe, a Csillagos éj.
De nem lelnek a titkok nyitjára sosem…
Önarcképéből százszor pillant rád, hiába.
Nem érthetik, mert csak ő tudja:
Mit suttog az aranyló nap mögül a szél.