Szentmártoni János

A másik apa

Apa! – szólít lányom, Anna.
Tessék? – fordulok felé nyíltan.
Nem te – int le értetlenül –,
a másik apámat hívtam.

S játszik tovább, rajzol, énekel,
mintha mi sem történt volna;
én meg csak ülök, görbén, és
homlokom csodálkozás-kotta.

Szellemek, szeretők kizárva –
akkor ki lehet az a másik?
Bort töltök, és elszívom
cigarettám az utolsó szálig,

de nem jövök rá, ki lehet,
hol tartózkodik most éppen,
itt ül köztünk láthatatlan?,
vagy eltévedt az emlékeimben?,

hogy nézhet ki?, és egyáltalán
van-e némi fogalmam róla?;
kezd dühíteni a dolog,
már hívnám bunyózni hóra,

ismeretlen is felpofozom,
hiszen mit képzel magáról?,
mintha már grabancát tépném,
tombolok, égek a vágytól…

de sehol senkit nem lelek,
pedig már éjfél is elmúlt,
mindenki alszik, csak én
virrasztok, s rakosgatom feldúlt

szívem darabjait e lapon…
nem adom fel mégsem, soha,
hiszen nem voltam, s nem
lehetek annyira ostoba,

hogy legalább szagról, ízről,
tapintásról meg ne állapítsam,
kiről is van szó, ki a
főszereplő ebben a kínban.

Szememet behunyom,
s elindulok a töksötét lakásban,
kilincsek, tárgyak, falak,
megállok e tengermorajlásban

csempére tapasztott füllel,
hallgatózom, gyufa lobban,
hátranézek, valaki
cigarettázik a konyhasarokban,

csak a parazsat látom tisztán,
körötte elmosódott alak,
– Na megállj, te szaros – kiáltok,
s indulok –, most megfogtalak!,

ütnék, megbotlom, csörömpölve
átzuhanok egy konyhaszéken,
s riadtan lámpát kapcsol
cigarettázó feleségem,

– Te mit csinálsz? – segít fel
csodálkozva a földről, – Adj innom,
kérlek! – mintha csak vízért jöttem
volna ki, megőrzöm titkom.

Hajnalig nem tudok aludni,
forgolódom, a plafont nézem,
és e plafon-filmben hosszú,
hajnalig tartó temetésem…

aztán egy illat, egy mozdulat,
ahogyan Anna fölé hajol…
hogy kicsoda? nem tudom, egy
ember, valaki, valahol,

oly közelről nézi álmát, hogy
lélegzését is hallani,
szelíd, szótalan, szeretném
még így sokáig tartani…

de fordul, kabátja lobban,
s átugrik az álom kerítésén.
Ébredek, Anna kezemet
ringatja csónakos térdén,

megnyugszom, átölelem;
mégiscsak én lehetek az a másik?,
csupán túl közelre néztem,
s nem láttam el a feltámadásáig?