Fürth Éva

Más mese

Vitya

Másképp alakult minden. Napjaink szer­ke­zete egy­sze­rűen épült fel Dijon­ban, korai közös reg­geli, Prof elment a kli­ni­kára, én meg tet­tem, ami adó­dott. Nap­köz­ben kiala­kult egy nem túl feszes menet­ren­dem, valami ütem volt benne, de nem szo­rosra húzott óra­rend sze­rint. Egyik este vacso­rázni men­tünk, a koc­kás abro­szos ked­vencbe, mikor meg­ren­del­tük a „ki mit kér"-t, fur­csán somo­lyogva azzal for­dult felém, hogy nagy hóhá­nyó vagyok, elcsa­va­rom itt min­denki fejét. Majdnem őszinte ártat­lan­ság­gal néz­tem a sze­mébe, miről beszél­het. Kérdő tekin­te­temre csak annyit mon­dott: Vitya. Igen, felel­tem, Vitya és mi van vele? Sze­rel­mes beléd, nem veszed észre. Elmé­láz­tam. Nem vet­tem észre, vagy nagyon nem akar­tam ész­re­venni. Nem – vála­szol­tam –, nem vet­tem észre. Lehaj­tot­tam a fejem és mélyen elme­rül­tem az ital­lap olva­sá­sába. A Prof átnyúlt az asz­ta­lon és meg­fogta a kezem. Az érin­tése valami varázs­la­tos módon hat rám. Még a kli­ni­ká­ról maradt emlé­kem vegyül ebbe a nagyon jelen való érzésbe. Alta­tás­sal kér­tem a ret­te­gett vizs­gá­la­tot, és már a kór­te­rem ropo­gósra kemé­nyí­tett ágy­ne­mű­jén feküd­tem egy ágy­ban, mikor, alig éber álla­po­tom­ban, arra nyi­tom ki a sze­mem, hogy utcai ruhá­ban az ágyam szé­lén ül, és a karom simo­gatva azt mon­do­gatja, nagyon örü­lök ked­ves, nagyon örü­lök. Sötét­kék-lila koc­kás ing­ben mosoly­gott rám. Nega­tív lett a vizs­gá­lat ered­mé­nye. Az a simo­ga­tás és a koc­kás ing miatt vagyok most itt vele, ebben a fele­más hely­zet­ben. Tudom, mondta a kezét rajta tartva a keze­men, hogy nekem semmi jogom figyelni az éle­ted, nem is szán­dé­ko­zom bele­me­rülni, de azt veszem észre maga­mon, hogy fél­té­ke­nyen nézem, hogy ragyog fel Vitya arca, mikor meg­jelensz, vagy akkor is, ha csak szóba kerülsz. Egy­szerre tet­szik ez nekem és rejte­né­lek, dug­ná­lak el valami biz­tos helyre, hogy ne talál­jon rád. Las­san de biz­to­san lán­golni kezd a képem, nem tudok ettől a gye­re­kes rea­gá­lás­tól sza­ba­dulni. Mintha beis­merő val­lo­mást ten­nék.

Három napra Párizsba utaztunk hár­mas­ban. Vitya meg­hí­vott ben­nün­ket. Kér­tem, hogy ha lehet­sé­ges, a Hôtel a la Villa Madame-ban lak­junk. Elin­tézte. Meg­néz­tünk min­dent, amit látni akar­tunk. Vissza­fele a vona­ton össze­talál­ko­zott a Prof egy régi ked­ves isme­rő­sé­vel. Hogy beszél­getni hagy­juk őket, átmen­tünk Vityá­val az étke­ző­ko­csiba. Elmondta, hogy való­szí­nű­leg sike­rül egy fél­évre Pestre jönni a kli­ni­kára, tapasz­ta­lat­cse­rére. Hall­gat­tunk.

Nemsokára kettős életet fogok élni, Pes­ten a gye­re­kek­kel és Dijon­ban Vityá­val.