Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
21.

Mazariegosnak hívják a szál­lo­dát, a város­ala­pító (1528!) után elne­vezve. Négy­szög­le­tes épü­let, hatal­mas belső udvar­ral, patióval, az udvar felőli részen árkád­sor­ral. Ami­kor belé­pek a nagy, szé­les kapun, kide­rül, hogy ez csak a szál­lás­hely, a recep­ció és a par­koló két másik épü­let­ben talál­ható, beül mel­lém a szálló egy alkal­ma­zottja, és elna­vi­gál a közel­ben lévő egy­kori istál­ló­hoz, ez egy bonyo­lult folya­mat az egy­irá­nyú utcák miatt, ott lete­szem a kocsit, gya­log megyünk a köz­ponti épü­letbe, ahol az iro­dák mel­lett a recep­ció talál­ható. Hasonló az első épü­let­hez.

Megkapom a kulcsot, és egye­dül mara­dok, vissza kell talál­nom. Az utcá­kon elég nagy a for­ga­lom, kerül­get­jük egy­mást a szűk jár­dá­kon, úgy érzem magam, mint egy elva­rá­zsolt helyen, mintha a gyar­mati kor kel­lős köze­pébe kerül­tem volna. És az egész kísér­te­tie­sen hason­lít a dél-ame­ri­kai hegy­vi­dék, az Andok tele­pü­lé­se­ire. Erre a lát­ványra és arra, amit ez a lát­vány ben­nem elő­hí­vott, indu­kált, egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tot­tam.

A szoba az épület egyik sarkát fog­lalja el, mére­tei impo­zán­sak. Beren­de­zése a gyar­mati idő­ket idézi, régi, magas épí­tésű fran­cia­ágy, az utcára néző rácsos ablak előtt dur­ván ácsolt rusz­ti­kus asz­tal, rajta egy­ágú fa gyer­tya­tartó, benne félig leégett gyer­tya az idő­uta­zás illú­zió­ját keltve, a hozzá tar­tozó két szék­kel.

Mielőtt elindulnék, kiülök az udvarra az árká­dok alá, hogy rög­zít­sek egy-két dol­got a nap­lóm­ban. A levegő tiszta és éles a dzsun­gel­beli nehéz, forró párák után, de hideg is, amint tíz­perc­nyi írás után érzé­ke­lem. A szo­bá­ban áll egy kan­dalló is, elő­re­ugró pár­ká­nyán ezút­tal ész­re­ve­szem a ket­té­hajtott merev kar­ton­pa­pírt, rajta a régi­módi, cir­kal­mas írás­mó­dot utánzó fel­irat­tal, mely sze­rint kérni kell a recep­ció­nál, és némi összeg elle­né­ben befűte­nek nekem éjsza­kára.

Hol az utcák napsütötte, hol az árnyé­kos olda­lán hala­dok, vál­to­ga­tom a hide­get a meleg­gel. Az út fel­felé vezet a domb­te­tőn álló temp­lom felé.

Néhány évvel ezelőtt ez a csen­des város har­cok szín­he­lye volt, lövöl­dö­zés­sel és halot­tak­kal. A zapa­tista fel­ke­lők csap­tak össze a kato­na­ság­gal. Ma ennek már semmi nyoma, de egyik állam­ban sem lát­tam ekkora kato­nai jelen­lé­tet és készült­sé­get az uta­kon meg az utak men­tén. Turis­tá­kat viszont alig látok a város­ban.

Nagyon ritkán vannak ilyen éhség­lá­za­dá­sok, ezt is kezel­ték vala­hogy, a fővárosba induló fel­ke­lők dele­gá­ció­jával sike­rült a kor­mány­nak meg­egyezni, azóta viszony­la­gos nyu­ga­lom van. (A nagy kokó­há­ború majd csak pár év múlva fog kitörni.)

A keskeny utcák időnként kisebb-nagyobb han­gu­la­tos terekbe (majdnem min­den tér és terecske han­gu­la­tos a maga mód­ján Mexi­kó­ban) tor­koll­nak, a pado­kon az estére készü­lődő helyiek ülnek beszél­getve egy­más­sal. Ven­dég­lők, kávé­zók mel­lett megyek el, majd csen­de­sebb utcák követ­kez­nek, végül egy nagyobb park és annak végé­ben a temp­lom­hoz fel­ve­zető hosszú és mere­dek lép­cső­sor.

Fentről igéző a kilátás, látni a város piros cse­re­pes ház­te­tőit, a kör­nyező tájat, az utat az állam fővárosa felé, ame­lyen át hol­nap majd elha­gyom San Cris­tobal de las Casast, és a kialudt tűz­há­nyó­kat mint a táj jel­leg­ze­tes­sé­geit, ame­lyek­nek köszön­he­tően egész Közép-Ame­rika lét­re­jött, azok épí­tet­ték fel ezt a föld­hi­dat, az óceán mélyé­ből állandó kitö­ré­se­ik­kel, míg a víz fel­színe fölé nem buk­kan­tak, és végül Mexi­kó­tól Pana­máig egy kes­keny, össze­függő föld­te­rü­le­tet nem alkot­tak.

22.

Egy indián kopogott be nem sokkal azu­tán, hogy haza­ér­tem, kezé­ben egy nagy kosár tüze­lő­anyag­gal, hogy befűt­sön a kan­dal­lóba. Kint már korom­sö­tét volt. Sokáig beszél­get­tünk, és a végén köl­csön­kér­tem tőle a gyu­fát, hogy meg­gyújt­has­sam a gyer­tyát, de nálam hagyta az egész doboz­zal.

Lassan bemelegedett a szoba, elol­tot­tam a lám­pát, csak a gyer­tya égett. Chiapas első püs­pö­kére, az indi­án­ba­rát Barto­lomeo de las Casasra gon­dol­tam.