Szentmártoni János

Itt, a papíron

Azt kéred, lazítsak,
heverjek közétek,
kockákat egymásra,
hallgassak zenéket,

játsszunk már családot,
fájdalmon is túlit,
ne legyen holt idő,
mi játékban múlik,

figyeljem kislányunk,
mi mindent tud már,
tegyem le könyveim,
mert megmosakodnál,

menjünk el sétálni,
üljünk ki a térre,
költsük el pénzünket,
fogyjon el estére,

öltözzek matróznak,
míg kislányunk pancsol,
úsztassam hajóját
a kádi viharból,

a plafont se nézzem,
ha nyugodni térünk,
felejtsem a tévét,
nélküle is félünk

mindennap eleget,
elpihen a szél is,
simogassam arcod,
mintha élvezném is.

Minden vagyok, amit
kérsz tőlem, és semmi,
tudom, nem könnyű ezt
neked elviselni,

hús-vér embert akarsz
annyi fantom után,
és ha sírsz vagy lángolsz,
én csak nézek bután,

vagy dühöngök, megint
magadnak követelsz,
míg szobasarokból
patkányként fut a perc,

apát akarsz, férjet,
át a másvilágig,
aki nem csupán pa-
pírján karikázik,

és ha veletek van,
nem tekintget félre,
mintha szemével is
folyton keresgélne

valamit, s ideges,
mert nem találja,
s vagy elalszik, vagy gyúl
asztalán a lámpa.

Akit kérsz, kire vágysz,
elvették, elszórtam,
vagy magától elment,
vagy soha nem voltam,

de itt, a papíron,
feltűnik még olykor,
mintha tömegben keres-
ném, előbb még ott volt,

a nyomában vagyok,
sarkában évek óta,
elkapom, ígérem,
megállítja szomja;

csak adj még kis időt,
ne zárd a fényeket,
mert itt tudok élni
csak teljes életet,

itt vagyok matróz és
várépítő mester,
itt becézlek folyton
s játszom a kezeddel,

itt vagyunk mindhárman,
hagyj időt, eressz még –
vers nélkül sajnos már
botlanék, elesnék.