Varga Kriszta

Történelem és varázslat

Horváth Viktor: Török tükör

Horváth Viktor regényének címét sok­féle­kép­pen értel­mez­ték már, ám léte­zik egy eddig nem emlí­tett olva­sata. A tükör az isme­ret­len, a cso­dák biro­dal­má­nak kapuja. A mon­dák és mesék vilá­gá­nak varázs­tük­re­ibe tekintve olyas­mit lát­hat az ember, amit sehol más­hol. Múl­tat, jövőt, olyat ami meg­tör­tént, és azt, aho­gyan tör­tén­he­tett volna. Az idő rejté­lye csil­lan meg benne a tük­rö­zött való­ság fel­szí­nén. Ez a motí­vum végig jelen van a könyv­ben, a mű réte­gei úgy tárul­nak fel, aho­gyan az egy­más­sal szem­be­for­dí­tott tük­rök­ben fedez­hető fel a vég­te­len.

Sok szó esett már a XVI.–XVII. szá­zadi Magya­ror­szá­got meg­jele­nítő regé­nyek­ben arról, hogy hogyan jelen­tek meg addig isme­ret­len gyü­möl­csök, álla­tok, öltö­zé­kek, köz­igaz­ga­tási for­mák és iste­nek, hogyan keve­red­tek a helyi­ek­kel és tet­ték pezs­gővé kelet és nyu­gat talál­ko­zá­sá­nak e nyüzsgő szín­te­rét, ami­től mégis lete­he­tet­len ez a könyv, az a párat­la­nul érzék­le­tes meg­jele­ní­tési mód és han­gu­lat­te­remtő erő, ami­vel mind­eze­ket elénk tárja. A regény élve­ze­té­nek kulcs­szava: a han­gu­lat. Aki sze­reti ha „utaz­tat­ják”, nem kizá­ró­lag föld­rajzi érte­lem­ben, az sze­retni fogja a Török tük­röt. Ha rátesszük lábun­kat az útra, amire a könyv első mon­da­tai ellen­áll­ha­tat­la­nul csa­lo­gat­nak ben­nün­ket, már magába is szip­pant a tör­té­net, mire észbe kapunk, rójuk inda­sze­rűen kanyargó ösvé­nyeit, bégek, kádik, szpá­hik, defter­dá­rok, ráják, muftik és mollák lesz­nek úti­tár­sa­ink, fel­tá­rul előt­tünk a hódolt­ság korá­nak Pécse, s abban egy másik világ: tükör a tükör­ben. A bölcs, lecsil­la­po­dott, öreg Ísza vissza­em­lé­ke­zé­sei­ben úgy vezeti az olva­sót végig a legen­dák és mesék fona­lá­nak men­tén, hogy az nem sérti a „jó efendi” rea­li­tás­ér­zé­két és tör­té­nelmi isme­re­tei által meg­ha­tá­ro­zott való­ság­ké­pét. Még akkor sem, ha egyes hősök meré­szen és várat­la­nul fel­buk­kan­nak a gyer­mek­kori olvas­má­nyok elfele­dett­sé­gé­nek lőpor­fel­hő­jéből, vala­hogy egé­szen más­ként, mint azt dicső egri vár­védő koruk­ból meg­szok­tuk.

A főszereplő kamaszfiú identitás­ke­reső tör­té­nete során az Ezer­egy éjszaka mito­lo­gi­kus fona­lai szö­vőd­nek össze tör­té­nelmi tények és sze­mé­lyek való­sá­gá­nak szá­lai­val, ez adja a regény szö­ve­gé­nek mes­teri szö­ve­dé­két, mely­nek szín­kaval­kádja és pazar min­tá­zata akár a leg­mí­ve­sebb sző­nyegé. Ísza belső tör­té­ne­té­ben a ser­dü­lő­kor lélek­tani folya­ma­tai keve­red­nek a sze­mé­lyi­ség­nek a kul­tu­rá­lis közeg által meg­ha­tá­ro­zott tör­vény­sze­rű­sé­gei­vel. Ísza bin Juszuf útját dia­dal, fegy­ver­csör­gés, mesés kalan­dok, szép asszo­nyok, cso­dás masi­nák, dzsin­nek­kel keve­redő varázs­la­tos vér­vo­nal, na meg az any­jától elha­gyott gyer­mek örök fájdalma kíséri végig. Mindez hite­le­sen és izgal­ma­san. A jel­lem­áb­rá­zo­lások álta­lá­ban reá­li­sak, men­te­sek a túl­zá­sok­tól. Nin­cse­nek eleve elve­te­mült vagy zava­róan jósá­gos sze­mé­lyi­sé­gek. E kva­li­tá­sok hihető módon és arány­ban keve­red­nek a sze­rep­lők­ben. Az esen­dő­ség és gyar­ló­ság momen­tu­mai nagyon is való­sze­rűek, a tükör ebből a szem­pont­ból az emberi lét­forma tör­vény­szerű aspek­tu­sait tük­rözi. Van­nak dol­gok, amik ötszáz év alatt mit sem vál­toz­tak.

Az író otthonosan mozog a keresz­tény, a muzul­mán teo­ló­giá­ban és a mito­ló­giá­ban egy­aránt, így a szen­tek, angya­lok, ark­an­gya­lok, dzsin­nek is ott­ho­no­san mozog­nak a regény hely­szí­nei és tör­té­né­sei köze­pette, hol itt, hol ott buk­kanva fel valós tör­té­nelmi sze­mé­lyek tár­sa­sá­gá­ban. Azon, hogy egy ágyú­go­lyó kísé­re­té­ben maga Bel­ze­bub zuhan a csa­ta­térre, már a sze­münk se reb­ben. Aho­gyan azon sem, hogy a könyv egyik leg­szó­ra­koz­ta­tóbb fejeze­té­ben Nakír és Munkár ark­an­gya­lok Azraél elé lici­tál­ják az erő­sen meg­le­pett Kons­tan­tin csá­szárt, segí­tő­ké­szen fel­hívva figyel­mét arra, hogy most meg­hal. A két ark­an­gyal kol­le­giá­lis vil­lon­gá­sá­nak, misze­rint hová kéne kerül­nie a keresz­té­nyek­nek ked­vező csá­szár­nak, Azraél vet véget azzal, hogy rávi­lá­gít, „ezek­nek odaát idő van”, „Ez még nem is talál­koz­ha­tott a Pró­fétá­val, mert Moha­med Pró­féta majd később van”. Így az ügy határ­eset, de mivel Alláh csak akkor fog­lal­ko­zik ilyes­mi­vel ha „együtt van az összes vitás eset” Kons­tan­tin azóta is vára­ko­zik a vég­íté­letre. Ez a könnyed humor szinte végig jelen van a műben és külö­nö­sen élve­ze­tessé teszi olva­sá­sát.

Nem csupán a korabeli török és magyar „világba” nyer­he­tünk bepil­lan­tást a tükör által. Meg­jelen­nek a két biro­da­lom közti terü­let népei is, meg­csil­lan benne a rác vité­zek jel­leg­ze­tes öltö­zéke, a havas­alföldi vajda fegy­vere, a velen­cei dózsék mér­he­tet­len kin­csei, sőt a „dög Fer­di­nánd” nép­ének „elfajzott frengi” szo­ká­sait is merő­ben új fény­ben vil­lantja fel. Ezzel azon­ban még koránt­sem tel­jes a multi­kultu­rális kaval­kád. Pécsen fel­buk­kan­nak töb­bek között az osz­mán arisz­tok­rata szár­ma­zású főhős fél­test­vé­rei, akik elma­gya­ro­so­dott velen­cei dózsefik, a német köl­té­szet és a hasis­szí­vás elkö­te­le­zett híve, Ferdi baba a ger­mán der­vis, a fehér bőrű, kék szemű brit muzul­mán Dzsoni Aga, vala­mint egy igazi „vad­ember”, akit egy spa­nyol zsol­dos hozott magá­val az Újvi­lág­ból. Egy azték har­cos Bara­nyá­ban, a XVI. szá­zad dere­kán. Mindez magá­tól érte­tő­dően és olvas­má­nyo­san, hogy én, a fényes arcú efendi csak nye­lem a hosszú, édes, áni­zsos med­ve­cuk­rot az utolsó mor­zsáig, azaz betűig.