Büki Mátyás

Kéztartás

A hüvelykujj szembefordul a töb­bi­vel, azok négyen szo­ro­san össze van­nak zárva, a nagy­ujj és a gyű­rűs az olda­luk­kal szo­rul­nak egy­más­hoz, a kis­ujj a hátá­val szinte fek­szik a gyű­rű­sön, a mutató­ujj pedig a közép­sőn. Ezek­hez szo­rul ujj­beggyel a hüvelyk, a tenyér begör­bed, az ujjak mere­vek.

Mindenki tudta az osztályban, hogyan kell a kezet a kör­mös­höz tar­tani. Még az is, aki nem kapott soha. A lányok pél­dául, meg a kitű­nők, a pél­dás maga­vi­se­le­tűek, akik­kel nem volt baj. Ezt min­denki meg akarta tanulni. El akarta lesni azok­tól, akik már kap­tak. A meg­is­me­rés vágya. A világ fel­tér­ké­pe­zése. Bejárni a kör­nyező uni­ver­zu­mot. Kita­po­gatni a hatá­rait. Rituá­lis cse­lek­vés­so­rok­kal tar­tozni a közös­ség­hez, és az oda­tar­to­zá­sun­kat ki is mutatni. A törzs­höz való tar­to­zás. A sebet kapott har­co­sok dicsek­vése. És az után­zás­vágy. Össze­szorí­tom én is az ujjai­mat. És akkor fájni fog nekem is. Átélem, amit ő, a hős har­cos.

És meg is tanulta a körmös kéz­tar­tá­sát. Mind­járt a har­ma­dik napon már tudta. Elleste. A sebe­sült hős­höz nem mert oda­menni a kör köze­pére. Az órák alatt tanulta meg, miköz­ben a hát­ra­tett kéz­zel ülést gya­ko­rol­ták. Aztán már, ha a kör­mösre gon­dolt, vagy arra, amit mások kap­tak, már öntu­dat­la­nul össze­szorí­totta az ujjait és szét­nyi­totta, össze, szét.

De nem! Így kell! Ííígy!!

Meg kell tanulni. Itt ilyen az élet. Mind­járt az első héten kide­rült. Heim tanárnő, a tanító néni, kör­mö­sö­ket osz­to­gat. Még meg sem kar­co­ló­dott ren­de­sen az isko­la­tás­ká­juk. Még nem is vol­tak igazi első­sök. Még csak a vigyázz­ál­lást, a vécére kéredz­ke­dést, a sor­ban állást, az isko­lai kapun kime­nést, a két ujjal jelent­ke­zést tanul­ták. Meg a hát­ra­tett kéz­zel ülést. A jó napot kívá­nok köszö­nést, és a viszont­lá­tásra búcsú­zást.

A körmöspálca műanyag, fényes, barna, kes­keny, har­minc cen­ti­mé­ter hosszú léc volt. Hajlé­kony, ele­gáns és pedáns.

Heim tanárnő mindig szürke kosztü­möt hor­dott. Rúzsozta az ajkait. Ciga­ret­tá­zott. Rém­sé­ge­sen öreg volt a sze­mük­ben. Vas­tag sza­ru­ke­re­tes szem­üvege. Kiálló szőr­szá­lak az arcán. Púder­szem­csék a bőr apró göd­rei­ben. A cson­tos kéz bőrén barna fol­tok.

Csak várjon rám anyu! Ott a kapu előtti rács­nál áll­jon!

Én májusban kaptam az első körmöst. Töré­keny vol­tam, a leg­ki­sebb, vissza­hú­zódó. Nehe­zen is illesz­ked­tem be a közös­ségbe. Nem ugra­bug­rál­tam a tár­sak­kal. Nem lök­dö­sőd­tem. Engem nem kel­lett rend­sza­bá­lyozni. Csak a máso­dik fél­év­ben kezd­tem fel­élén­külni. Heim tanárnő addig nem tudott, vagy talán csak nem mert hoz­zám nyúlni.

Igaz, egyszer meghúzta a paje­szo­mat. De egé­szen gyen­gén. Mások visí­tozva ágas­kod­tak láb­ujjhegyre, és lihegve, rémü­let­től üve­ges tekin­tet­tel rogy­tak vissza a padba. Nekem csak a nya­ka­mat kel­lett kinyújta­nom, és kicsit félre kel­lett for­dí­ta­nom a fejemet, ahogy a hajam húzni kezdte a bőrö­met a fülem­nél. Nem fájt. Nem fájt iga­zán. Nem volt ez semmi sem – gon­dol­tam. És bocsá­nat­ké­rően rámo­so­lyog­tam azokra, akik­nek majd’ fel­sza­kadt a halán­té­ku­kon a bőr.

Áprilisban viszont már nem voltam olyan félénk. Már én is hátra mer­tem for­dulni a pad­ban. Mögöt­tem a Guszti ült. Sok szí­nes ceru­zája volt, min­dig rajzolt. Hajókat, ten­ge­re­ket, és vona­to­kat a hegyek között. Nagyon sok­szor kapott kör­möst. Hal­lot­tam a sut­to­gást. Mutasd, Guszti! Kézi­mun­ka­óra volt, és min­denki tudta, hogy Guszti fogja csi­nálni a leg­szebb papír­te­rí­tőt a kézi­mun­ka­kész­let szí­nes papír­jából. Már vár­ták, hogy kész legyen vele. És akkor fel­ug­rik majd a pad­ban, mint min­dig, és azt kia­bálja: – Kész vagyok, kész van! – és egy­ál­ta­lán nem törő­dik a kör­mö­sök­kel, ami­ket biz­to­san kapni fog. Hát­ra­for­dul­tam hir­te­len. Látni akar­tam, hogyan emeli fel a két kezét, óva­to­san kifeszítve a papír­te­rí­tőt. Látni akar­tam a dia­dal­mas arcát. Lát­tam is, rámo­so­lyog­tam Gusz­tira. Sze­ret­tem őt.

Tanító néni, nem én voltam, nem én lök­tem le, meg­lö­kött!

Hátrafordultam és a könyököm­mel vélet­le­nül lelök­tem a pad­ról a Kádár Gézuka kézi­mun­ka­ta­sak­ját. Kiszó­ró­dott az összes szí­nes kézi­mun­ka­pa­pír. Leesett a nagy és nehéz ollója is. Dicse­ke­dett vele, az apu­kám adta, szabó az apu­kám, ez sza­bász­olló! A hegyé­vel lefelé esett, és dől­té­ben kiha­sí­tott egy nagy szi­lán­kot a pad­ló­ból. Olaj­jal tisz­tí­tott és átita­tott desz­ka­padló. Min­den hét­főn friss olaj­szag az osz­tály­ban. A fekete-barna felü­let. Meg­lát­szott a lábunk nyoma. De már hét köze­pén csak a sar­kok­ban volt érin­tet­len az olaj­ré­teg. Min­de­nütt más­hol maszat. A tábla előtt. A tanári asz­tal előtt. A pad­sorok között vezető uta­kon a tanári asz­ta­lig.

Akkor rám is megdühödött Heim tanárnő.

Szorítsd össze fiam az ujjaidat! Tartsd egye­ne­sen a karo­dat! Nyújtsd már ki! Vissza­húz­tad? Akkor még egyet kapsz.

Véletlenül húztam vissza. Nem akar­tam. Én úgy sze­ret­tem volna visel­kedni, olyan sze­ret­tem volna lenni, mint a Guszti. Ő tízet kapott, de csak az ujjait fújta, mikor hely­re­me­he­tett. Egye­ne­sen Heim tanárnő sze­mébe nézett. Beha­rapta az ajkát, és maga elé lökte a kézét. Én csak ötöt kap­tam volna, de vélet­le­nül vissza­húz­tam a karo­mat. Guszti egy­szer már tizen­egyet is kapott, mert már nem bírta, és hét­nél vissza­rán­totta a kezét.

Május végén pedig bezáratott a Heim tanárnő, mert mikor kicsön­get­tek, fel­ne­vet­tem. A táb­lán már az állt: ió.

Ez volt a legborzasztóbb bün­te­tés. Elő­for­dult, hogy néhá­nyu­kat nem enged­ték haza, hanem bezár­ták őket a pin­cébe. Húsz-har­minc percre. Tavasz­tól lehe­tett ezt csi­nálni, mert akkor már csak kevés szülő jött a gye­reke elé. Senki sem tud­hatta, hol volt a gye­rek húsz per­cig, nyil­ván lenn ját­szott az utcán vagy haza­kí­sérte a mási­kat. A pin­cébe a fűtő vitte le a gye­re­ke­ket, és ő is engedte ki őket. A Heim tanárnő paran­csára. Mikor kijöt­tek, első­sök, csönd volt az isko­lá­ban, az óra alatti duru­zsoló csönd. Na kifelé, gye­re­kek, vár ott­hon a tin­ta­le­ves papír­ga­lus­ká­val! A fűtő­bácsi sok­kal maga­sabb volt, mint Heim tanárnő, de tőle valami okból nem fél­tek. Ő is paran­csot tel­jesí­tett, mint ők, közé­jük tar­to­zott.

Lefelé a lépcsőn, egyre lejjebb. Elka­nya­rodni a nap­közis­ebédlő mel­lett. Ez után azon­ban tel­jesen isme­ret­len, soha nem látott és nem sejtett hosszú folyosó. A fűtő­bácsi kinyit a végén egy vas­ajtót, mögötte volt két, fából készült rácsos ajtó.

Kinyitotta az egyiket. Ott a helyed! Betolt a háti­tás­kám­nál fogva. Aztán elment. A vas­ajtót is bezárta.

Sírt vagy öt percig. Félelmében szo­ro­san össze­zárta a sze­mét. Így nem lát­hatta, hogy nem vak­sö­tét a pince. Mikor elfáradt a sírás­ban, kipis­lan­tott a szem­héja mögül. Fél­ho­mály volt, a vas­ajtó alatt elég sok fény szű­rő­dött be. Más­hon­nan is, de hogy hon­nan, arra nem jött rá. Nem is érde­kelte. Meg­nyu­go­dott egy kicsit. Nincs is olyan sötét. Azt is látta, milyen kicsi helyi­ség­ben van. És hogy a lábá­nál régi tan­köny­vek hever­nek. Egyet fel­la­po­zott, még a rajzo­kat is látni lehe­tett, de olvasni nem volt kedve. Kidugta kezét a rácson, len­gette a leve­gő­ben. Ökölbe zárta a kezét, kinyi­totta, össze, ki. Aztán a mási­kat is kidugta. Leült a földre, és a két kinyi­tott tenye­rét bele­már­totta a fél­ho­mályba.

Mikor kiengedtek, fáradt voltam. Jó lett volna, ha valaki ott­hon van, ami­kor elal­szom. De nem így lett. Apám dél­utá­nos volt, anyám meg éjsza­kai műszakba indult. Este kilen­cig ébren vol­tam, pedig talán addig kel­lett volna elalud­nom, amíg anyám ott­hon van. De így még jobb volt, mert hall­gat­hat­tam azt, aho­gyan van. Elő­ször moso­ga­tott, éne­kelt, a szek­rény­ajtó­kat csap­kodta, öltöz­kö­dött, aztán hal­lot­tam, hogy csör­geti a kul­csot. Sosem tudta, hol a kul­csa, min­dig más­hová rakta le. Hol a kulcs, már megint hová tet­tem! Aztán bejött. Ne félj, prutyi, az apád majd csak itt­hon lesz nem­so­kára, aludj! Meg­si­mo­gatta a fejem. Leol­totta a vil­lanyt, kiment.

Odakinn szél fújt és zörgette a redőnyt. A hátára for­dult, hogy leg­alább lássa, ha ráug­rik valami. Lomha és fekete, leb­ben. Nem sírt, hanem szű­költ. Ha fel mert volna kelni, elmegy a vil­lany­kap­cso­lóig. Lehányt a pad­lóra.

De nem volt egyéb baj. Mikor apám haza­ér­ke­zett, bejött a szo­bába, érezte a sza­got. Arra ébred­tem, hogy a pad­lót törli fel. Vilá­gos volt, mert égett a lámpa. Lázat is mér­tem, mert azt akar­tam, hogy apám tegye a hom­lo­komra a kezét. De nem tette, hanem kiment. Azért másod­szor már nyu­god­tan alud­tam el, pedig a szél még min­dig fújt.

Másnap anyám szabadnapos volt. Este fel­men­tünk a Hármas­határ-hegyre. Ebben az idő­ben még eze­ken a hegyi vona­la­kon drá­gáb­bak vol­tak a busz­jegyek. És más for­má­júak, más­kép­pen sora­koz­tak a kis négy­ze­tek, ami­ket a kala­uz­nak kel­lett kilyu­kasz­ta­nia, meg­ha­tá­ro­zott rend sze­rint: nap­szak, óra, perc. Volt pél­dául a H-buszon hasz­ná­la­tos jegy, kes­ke­nyebb és egy­sze­rűbb beosz­tású. A 64-esen szé­les jegyet kel­lett hasz­nálni, kék csí­ko­zás volt a két szé­lén. Megint más­félét kel­lett venni a Nagy­ko­vá­csi felé tartó buszo­kon. Akkor még csak ezekre a helyekre jár­tunk. Anyám rend­sze­re­sen vitt kirán­dulni, sétálni. Elő­for­dult, hogy egye­dül is elment. Bátor lehe­tett. Viszony­lag fia­tal nő, har­minc körül, egye­dül az erdő­ben. Apám rit­káb­ban, leg­főkép­pen vasár­na­pon­ként volt velünk, aztán sosem. Anyám­nak mind­egy volt, vasár­nap vagy hét­köz­nap. Nyá­ron, ha dél­előt­tös volt, és nem akart bele­veszni a ház­tar­tási mun­kákba, men­tünk. Ért­sé­tek meg, mondta, nekem szük­sé­gem van erre, én nem bírom e nél­kül itt a város­ban! Muszáj, hogy sétál­jak a fák között, értsd meg.

Fél nyolckor szürkült, négykor elin­dul­tunk ott­hon­ról, ötre föl­ér­tünk a ven­dég­lő­höz. Akkor még kiet­le­nebb volt a hegy­csúcs, mint most. De a ven­déglő üze­melt. Meg ott vol­tak azok a beton­bun­ke­rek, ame­lye­ket, anyám úgy tudta, a néme­tek emel­tek. Az egyi­ket kato­nák őriz­ték, mert arra épí­tet­ték rá azt a radar­ál­lo­mást is, ami talán csak a rend­szer­vál­tás után szűnt meg. Ezért a Hármas­határ-hegy kato­ná­kat is jelen­tett, és olyan helye­ket, ahová nem sza­bad menni.

Tisztes távolságból megnéztem a forgó anten­nát és egyen­ru­hás őreit. Sza­lad­gál­tam a fehér mész­kö­ve­ken és a kopott gye­pen. Elsé­tál­tunk a Kecske-hegyre, alat­tunk lenn a hár­mas­határ-hegyi rep­tér. Legelt a bir­ka­nyáj az akol körül. Vissza­sé­tál­tunk a ven­déglő feletti dombra. A hajlata elta­karta a házat és a lám­páit. Előt­tünk volt Buda és Pest, a nap már lement, még vilá­gos volt, és kezd­tek rajzani a cse­re­bo­ga­rak. Prutyi, mondta anyám, keresd az Est­hajnal­csil­la­got! Ha azt meg­ta­lá­lod, akkor nem­so­kára rá meg­lá­tod a töb­bit is. Majd meg­mu­ta­tom a Gönc­ölt, meg a Végát és a Fias­tyú­kot is. És hall­gasd a cse­re­bo­ga­ra­kat! Ber­reg­nek, hal­lod? Anyám nevetve utá­nozta a hang­jukat. Úgy, mint egy repü­lő­gép. Ültünk egy­más mel­lett a föl­dön, a haját igaz­gatta.

Mindenütt cserebogarak kerengtek. A föld felett és egé­szen maga­san is. Ha más­mi­lyen lett volna a hang­juk, akkor fél­tem volna tőlük, mert nagyok vol­tak. Néme­lyik az orrom előtt keren­gett. De tet­szett a mély, barát­sá­gos doho­gás. Dör­mög­nek, mond­tam. És azt is tud­tam, hogy nem csíp­nek. Ele­inte mégis bizal­mat­la­nul néz­tem őket. Ha vala­me­lyik közel jött, elhes­sen­tet­tem. Alak­ta­lan, óriás, mozgó fol­tok­nak lát­szot­tak.

Akkor anyám hajába belerepült az egyik. Szedd ki, mondta nevetve, csik­lan­dozza a fejemet. Elém tar­tot­tam a fejét. De anyu, nem látom!

Felálltunk, egy kicsit följebb men­tünk a dom­bon. Ott vilá­go­sabb volt, mert a ven­déglő lám­pája oda­vi­lá­gí­tott. Pró­bál­tam anyám haját fél­re­fésülni, hogy a bogár kisza­ba­dul­jon. Meg kell fogni. Ügyet­len­ked­tem. Még sosem fog­tam kezembe élő, mozgó boga­rat. Anyám megint neve­tett, de hal­lot­tam, hogy kicsit bosszan­ko­dik is. Fogd meg a szár­nyá­nál, kétol­dalt! Mutatta a hüvelyk­ujjával és a mutató­ujjával. Így, mint egy csi­pesz! Nyu­god­tan meg­fog­ha­tod, nem rop­pan­tod össze, erős. De húzza a hajadat, mond­tam, nem ereszti. Érez­tem, milyen erő­sek a cse­re­bo­gár lábai. Majdnem lefeszí­tet­ték az ujjai­mat. Tudom, kapasz­ko­dik, a levé­len is ez a dolga, de itt a hajam­ban annyira még sem tud. Húz­zad csak, nem fáj az! Ami­kor kisza­ba­dult a cse­re­bo­gár, bele­hen­ge­rí­tet­tem a tenye­rembe. Ott is dünnyö­gött. Azt mondja, enged­jetek el, vigye­tek vissza oda, ahol lakom, mondta anyám. Kinyi­tot­tam a tenye­rem, föl­csa­pott a magasba a bogár. Fel­áll­tam, nem moz­dul­tam. Hunyo­rog­tak a fények az égen meg a város­ban. Anyám elin­dult a busz­meg­álló felé. Hívott. Nem néz­tem oda. Nem szól­tam vissza. Csak a sze­mem sar­ká­ból lát­tam, és egy pil­la­natra el is tűnt, valami árnyék elta­karta. Aztán lát­tam, hogy meg­áll, és vissza­for­dul. Hal­lot­tam a hang­ját. Elin­dul­tam én is, pedig nem akar­tam menni. Nem volt jó arra gon­dolni, hogy nem­so­kára levisz min­ket a városba a busz. Nem akar­tam haza­menni. Itt volt jó. Leha­jol­tam, a mar­komba vet­tem a követ, rázo­gat­tam. Aztán messze­lá­tót csi­nál­tam a kezem­ből, úgy néz­tem a csil­la­go­kat és anyám elmo­só­dott alak­ját.

Egyedül volt, kutakodó idegen.