Andor Csaba

Teofilia

II.

A második cigaretta után Alfonz első útja a kony­hába veze­tett. Két egy­forma kávé­főzőt tett egy­más­sal szem­be­for­dítva a gáz­tűz­helyre, közé­jük pedig egy hosszú­kás edényt, majd átment a hallba, és rövid keres­gé­lés után leemelt három köny­vet a köny­ves­polc tete­jéről. Lefújta róluk a port, aztán hóna alatt a köny­vek­kel vissza­ment a szo­bába, és elhúzta a füg­gö­nyö­ket. Elé­ge­det­ten álla­pí­totta meg, hogy a ked­vező jós­lat alig­ha­nem valóra fog válni. Öccse, Teofil, az ágyá­ban for­go­ló­dott, mint aki nem tudja eldön­teni, hogy fel­éb­red­jen-e, vagy inkább meg­várja azt a pil­la­na­tot, ami­kor az ébre­dés már vég­képp elke­rül­he­tet­len lesz; a dön­tés elől az álom és az ébren­lét hatá­rán kere­sett magá­nak ide­ig­le­nes mene­dé­ket.

A kora reggeli világosság hirtelen elárasz­totta a szo­bát, áthöm­pöly­gött a beren­de­zési tár­gya­kon, majd tova­tűnt az ajtó más­kor oly ész­re­vét­len hasa­dé­kain át a hallba. S habár az óra­mu­ta­tók vala­me­lyest maguk mögött hagy­ták a szám­lap­nak azt a pont­ját, ame­lyet a csil­la­gá­szati atla­szok nap­fel­kel­te­ként jelöl­nek, inkább csak sejteni lehe­tett, hogy a poros ablak­pár­ká­nyon imbolygó fol­tok, vagy az ablak­üveg leg­ap­róbb kar­co­lá­sait is éle­sen kirajzoló suga­rak vala­hon­nan a Nap­ból ered­nek. Mert ebben a város­ban a már­ciusi Nap soha­sem kél és soha­sem nyug­szik. Egy­sze­ri­ben a ház­te­tők fölött terem, mintha rög­tön ott kez­dené a pályá­ját, s ügyet sem vetne az aka­dé­kos­ko­dókra, akik sosem látott nap­fel­kel­ték­ről beszél­nek. Nem, a nap­fel­kelte csu­pán a kép­ze­let ments­vára és aján­déka. Mert az igaz­ság az, hogy ilyen­kor, fél hét tájban Nap még egy­ál­ta­lán nin­csen. Csak vilá­gos­ság van. S mire a Nap meg­jele­nik a ház­te­tők fölött, mire a szo­bá­kat elözönlő suga­rak fel­ka­var­ják a por­sze­me­ket, s mint gye­re­kek a kalei­dosz­kó­pot, jól meg­for­gat­ják és össze­rázzák az ide-oda cikázó szem­csé­ket egy hosszú­kás, a szo­bá­kon rézsút átnyúló fény­nya­láb­ban, mire a hajla­tok men­tén vakító fénnyel csip­ké­zett szek­ré­nyek, asz­ta­lok és szé­kek vég­képp elve­szí­tik kon­túr­jai­kat, s már csak árnyé­kuk őrzi pon­tos képü­ket: addigra meg­szű­nik a vilá­gos­ság, káp­rá­zatba borul­nak a tár­gyak, hogy ékes­sé­gü­ket és szep­lői­ket válo­ga­tás nél­kül sze­mér­met­le­nül muto­gas­sák.

Teofil felébredt, jólesően nyújtóz­ko­dott még egyet-ket­tőt, mint­egy álmai­tól való búcsú­zás­kép­pen, majd felült az ágyá­ban. Ami­óta Alfonz és Teo édes­anyja ide­ig­le­ne­sen, ámbár köze­lebb­ről meg nem hatá­ro­zott időre egy – a város nyu­gati olda­lán, hegyek­kel körül­vett – sza­na­tó­riumba köl­tö­zött, azóta Alfonzra hárult néhány olyan teendő is, ame­lye­ket addig az anya látott el. Ilyen­kor reg­ge­len­ként meg­be­szélte Teóval mind­azt, ami az előző napon tör­tént, és (mivel nem volt benne biz­tos, hogy más­nap is lesz majd kedve és ereje a korai fel­ke­lés­hez) azt is, ami az elkö­vet­ke­zendő néhány nap­ban vár­ha­tóan tör­ténni fog.

Péntekenként Teo ment be a sza­na­tó­riumba. Alig­hogy haza­ért az isko­lá­ból, tás­ká­jába tette az Alfonz által előre kiké­szí­tett köny­ve­ket, majd felült egy buszra. A fasor ele­jén aztán rend­sze­rint leszállt, és szinte futva tette meg a hát­ra­lévő utat. A sza­na­tó­rium előtt nyug­ta­la­nul körül­né­zett, mintha attól tar­tana, hogy köve­tik őt, és szo­rongva lépett be a kapun. A park­ban, ahol kato­nás rend­ben nőt­tek bok­rok és virá­gok, néhány per­cet még elidő­zött, mielőtt rászánta volna magát az utolsó lépé­sek meg­té­te­lére. Néha elkép­zelte a gonosz ker­tészt, amint kezé­ben éles met­sző­ol­ló­val ott set­ten­ke­dik éjje­lente a bok­rok tövé­ben, s árgus szem­mel figyeli, hogy a rakon­cát­lan ágak egyike-másika nem lóg-e ki a sor­ból. „Íme, a mili­ta­rista esz­té­tika szá­nal­ma­san sivár geo­met­ri­ája! – kom­men­tálta az anya a lát­ványt, ami­kor első ízben láto­gat­ták meg a gye­re­kei. – Itt még a ker­tész is pszi­chiát­riai műve­ket olvas titok­ban, s meg van győ­ződve róla, hogy nála job­ban senki sem segíti elő a bete­gek gyó­gyu­lá­sát."

A park túloldalán egy újabb kapu követ­ke­zett, s ez Teofil szá­mára még félel­me­te­sebb volt, mint az előző. Mert ezt a kaput épü­let vette körül, s aki ide belé­pett, az immár két­sze­re­sen is belül volt vala­min, min­den oldal­ról körül­zárva. Óva­to­san osont fel a lép­cső­ház­ban a máso­dik eme­letre. Az ápol­tak­tól ugyan nem kel­lett fél­nie (ők az erős nyug­ta­tók­tól egész nap kábul­tan cso­szog­tak a folyo­só­kon), ám oly­kor meg­jelent egy fehér köpenyt viselő férfi vagy nő is; a szem­be­jövőt Teofil egy­szerre találta félel­me­tes­nek és szá­nal­mas­nak, vala­hogy olyan­for­mán, aho­gyan gye­rek­ko­rá­ban az állat­kert­ben a ket­recbe zárt tig­rist, ami­kor elkép­zelte, hogy mi lenne, ha hir­te­len eltűn­né­nek a rácsok, s egyi­kük sem tudna a fenye­ge­tés elől kitérni. Már az első láto­ga­tás­kor úgy érezte, hogy itt, a kerí­té­sen belül, de külö­nö­sen az épü­le­tek szűk lép­cső­há­zai­ban és folyo­sóin a fehér köpenyt vise­lők a veszé­lye­seb­bek, és egy­ál­ta­lán nem nyu­go­dott meg, ami­kor az anyja, mint­egy meg­nyug­ta­tás­kép­pen közölte, hogy ez való­ban így is van. „De félni azért nem kell tőlük – mondta –, félni inkább attól kell, aki kiegyen­sú­lyo­zott és moso­lyog. Itt, a sza­na­tó­rium terü­le­tén ez az alat­to­mos­ság leg­biz­to­sabb jele."

Teo ennek ellenére mindenkitől félt, aki fehér köpenyt viselt, azt pedig vég­képp nem értette, hogy mi külön­böz­teti meg az ápo­ló­kat és orvo­so­kat a bete­gek­től. Most, hogy Alfonz az ágya szé­lére tette a köny­ve­ket, s erről eszébe jutott, hogy ma is egye­dül kell bemen­nie, meg­kér­dezte:

–  Mondd csak, valójában miben külön­bö­zik anyánk vagy a többi ápolt az ápo­lók­tól?

Alfonz elgondolkodott, de aztán meg­hal­lotta a kávé­főző hang­ját, és kiment a kony­hába. Ami­kor két csé­szé­vel a kezé­ben vissza­tért, Teo még min­dig ugyan­ab­ban a hely­zet­ben ült az ágyá­ban, mint ami­kor kiment, s vál­to­zat­la­nul kér­dőn tekin­tett rá. Alfonz leült a földre, maga mellé húzta a hamu­tar­tót, az egyik csé­szét Teo kinyúj­tott kezébe tette, s mint aki hosszabb beszél­ge­tésre készü­lő­dik, az ujjai között meg­so­dorta a ciga­ret­tát, mielőtt rágyúj­tott volna.

–  Jó reggelt! – mondta aztán. – Hajnali kér­dé­sed­del úgy vágsz a dol­gok elébe, mintha máris a sza­na­tó­rium­ban len­nél. Sőt, mintha te magad len­nél ott, s nem az anyánk. Pedig csak dél­után mész oda, s akkor is láto­ga­tóba.

–  Kérlek, ne beszélj mellé! Kérdez­tem vala­mit tőled!

–  Valóban. – Alfonz megdörzsölte a sze­mét, és nagyo­kat kor­tyolt a kávé­jából. – Én is úgy vet­tem ki a sza­vaid­ból, hogy kér­dez­tél vala­mit. Csak még nem fog­tam fel az értel­mét. Álmos vagyok. A kér­dé­sed meg elég külö­nös. Mintha azt kér­dez­néd, hogy miben külön­böz­nek a fel­nőt­tek a gye­re­kek­től. Mit lehet erre felelni? Csak köz­he­lye­ket.

–  Az én kérdésem egyáltalán nem ilyen ter­mé­szetű! – ellen­ke­zett Teo. – Itt nem egy­sze­rűen foko­za­tok­ról van szó, ame­lyek között nehéz meg­húzni a határt. Épp ellen­ke­ző­leg! Éles határ van: az ápol­ta­kat egy épü­let­ben fogva tart­ják, miköz­ben az ápo­lók sza­ba­don jár­nak-kel­nek közöt­tünk.

Alfonz kinézett az ablakon; a szem­közti ház­tető fölött egy madár körö­zött éppen, de néhány kör után, talán mert vég­képp alkal­mat­lan­nak találta a kisze­melt helyet a leszál­lásra, könnyed szárny­csa­pások­kal nagy ívben elrö­pült, így aztán nem tudta tovább követni a tekin­te­té­vel.

–  Úgy látom – mondta aztán –, hogy meg is felel­tél a kér­dé­sedre. Talán épp ez a különb­ség közöt­tük: az egyik cso­por­tot a szo­bákba zár­ják, a másik cso­port meg a szo­bák és a kapuk kul­csait őrzi.

–  Ilyen alapon akár helyet is cse­rél­het­né­nek – vélte Teo.

–  Persze – mondta Alfonz. – De éppen azért adták oda a kul­cso­kat az egyik cso­port­nak, hogy ez lehe­tő­leg ne tör­tén­jék meg.

–  Valóban ilyen egyszerű lenne az egész?

–  Legalábbis nagy vonalakban. – Alfonz még mon­dani akart vala­mit, de Teo soron követ­kező kér­dése meg­aka­dá­lyozta ebben.

–  És senkinek sem jutott még eszébe, hogy más­ként is lehetne?

Alfonz arca egyszeriben megválto­zott, s ahogy a hamu­tartó felé nyúlt, a két ujjal köz­re­fogott ciga­retta parázsló végén túl a hamu apró és várat­lan meg­sza­kí­tá­sok­kal ter­hes rez­dü­lé­sei szeiz­mog­ráfként jelez­ték nyug­ta­lan­sá­gát. „Ilyen­kor kell három ujj közé fogni a ciga­ret­tát" – gon­dolta, de aztán rög­tön eszébe jutott az is, hogy a fogás­nak ez a meg­vál­toz­ta­tása ugyan­olyan árul­kodó jel, mint a meg­re­megő kéz. Elnyomta a csik­ket és fel­állt. Az órá­jára nézett, mintha sür­gős teen­dője volna, s ezért önhi­bá­ján kívül félbe kel­lene sza­kí­ta­nia a beszél­ge­tést, de Teo ész­re­vette, hogy a vál­to­zást a kér­dése idézte elő, és túl­sá­go­san fia­tal volt még ahhoz, hogy cso­dál­ko­zá­sát magába fojtsa. Alfonz is fel­mérte öccse tekin­te­tét, kivárt egy pil­la­na­tot, majd vissza­ült az ágy szé­lére, és egy újabb ciga­ret­tát kez­dett el sodor­gatni.

A madár úgy látszik végképp nem talált magá­nak alkal­mas helyet, mert most ismét berö­pült Alfonz látó­te­rébe, s oly maga­biz­to­san szállt le ott, ahol néhány perc­cel koráb­ban körö­zött, mintha mos­ta­náig épp azt a helyet kereste volna.

–  Azt azért nem mondanám, hogy sen­ki­nek – kezdte Alfonz. – Tudod, ami­kor egy fia­tal pszi­chiá­ter dol­gozni kezd egy elme­gyógy­in­té­zet­ben, ele­inte cso­dál­ko­zik azon, hogy mennyi őrült sza­lad­gál a világ­ban, s úgy kép­zeli, hogy neki kell meg­gyó­gyí­ta­nia vala­mennyit. Később, ami­kor már ki tudja, hánya­dik tanul­má­nyát írja az előtte is jófor­mán isme­ret­len beteg­sé­gek­ről, s már csak a tanács­ko­zá­sok és kon­feren­ciák közti szü­ne­tek­ben talál­ko­zik az ápol­tak­kal, kezdi belátni, hogy min­den fára­do­zása hiá­ba­való, mert elme­be­te­ge­ket gyó­gyí­tani álta­lá­ban nem lehet. Csak még azt nem tudja, hogy miért nem. Ekkor már úgy érzi, hogy min­denki őrült körü­lötte, ápol­tak és ápo­lók egy­aránt, őrül­tek a kol­lé­gái is, kész csoda, hogy ő még nor­má­lis­nak mond­hatja magát. Aztán ez is elmú­lik, s mire meg­kapja a pro­fesszori kine­ve­zé­sét, rájön, hogy ő maga is őrült, sőt, veszé­lye­sebb a töb­biek­nél, mert a gyó­gyító sze­re­pé­ben tet­sze­leg. Innen már csak egyet­len lépést kell meg­ten­nie a fel­is­me­ré­sig: ha min­denki őrült, akkor való­jában senki sem az. Egy­sze­ri­ben a rejtély is meg­ol­dó­dik: azért nem lehet gyó­gyí­tani, mert nincs mit gyó­gyí­tani, mert maga a diag­nó­zis sem egyéb, mint fog­lal­ko­zási árta­lom.

Alfonz szünetet tartott; nem lehe­tett tudni, hogy befe­jezte-e mon­dan­dó­ját.

–  És te honnan tudod mindezt? – kér­dezte Teo. – Elvégre nem vagy pszi­chiá­ter!

–  Tíz éve még szerettem volna az lenni. Egyéb­ként pedig Teofil bácsi­tól hal­lot­tam.

–  Értem – mondta Teo. – De azért nem túl meg­győző, amit mond­tál. Hiszen őt később agyon­ver­ték a bete­gei.

Alfonz két hónappal korábban egy pszi­chiát­riai tár­gyú köny­vet fede­zett fel öccse asz­ta­lán. Akko­ri­ban a város másik felé­ben lakott, csak hét­vé­ge­ken láto­ga­tott haza, így aztán nem is tulajdo­ní­tott külö­nö­sebb jelen­tő­sé­get az egy­szeri meg­figye­lés­nek. Ám a szü­lői ház lét­száma várat­la­nul egy fővel csök­kent, Teo magára maradt, s a sza­na­tó­riumba köl­töző anya arra kérte nagyob­bik gyer­me­két, hogy fel­tét­le­nül és hala­dék­ta­la­nul köl­töz­zék haza. Miu­tán Alfonz ele­get tett anyja kéré­sé­nek, egyre gyak­rab­ban fede­zett fel pszi­chiát­riai köny­ve­ket a lakás leg­kü­lön­bö­zőbb pont­jain. Mert Teo min­dent sza­na­szét hagyott maga körül. S ha oly­kor a kony­há­ban vagy éppen a für­dő­szo­bá­ban talált Alfonz egy-egy köny­vet, már nem is cso­dál­ko­zott, és rég nem kel­lett a nyitva felej­tett könyv fejezet­cí­mét elol­vas­nia ahhoz, hogy tudja: hol tart Teo nem­rég meg­kez­dett tanul­má­nyai­ban. Ilyen­kor, ha éppen étkezni vagy für­deni támadt kedve, óva­to­san fél­re­tette a köny­vet egy időre, majd gon­do­san vissza­tette oda, ahol Teo hagyta.

Mindezt Alfonz nem is találta volna külö­nö­seb­ben aggasz­tó­nak, ha a csa­lád tíz éve halott rokona, Teofil bácsi, nem került volna egyre inkább Teo érdek­lő­dé­sé­nek hom­lok­te­rébe. De a sza­na­szét hagyott köny­vek és külön­le­nyo­matok között mind sűrűb­ben tűn­tek fel az ő művei, a test­vé­rek közötti beszél­ge­té­sek­ben pedig, az idő­seb­bik min­den igye­ke­zete elle­nére, újra és újra hozzá veze­tett a leg­fon­to­sabb szá­lak egyike, jófor­mán füg­get­le­nül attól, hogy hon­nan indult el a beszél­ge­tés.

–  Nem így történt – mondta Alfonz. – A bete­gek soha­sem bán­tot­ták Teofil bácsit. A kol­lé­gái ölték meg őt.

Teo döbbenten kapta fel a fejét, aztán csak ingatta, mint aki nem képes, vagy inkább nem hajlandó fel­fogni, amit hal­lott. – Ugye ezt nem mond­tad komo­lyan?

Alfonz tekintete kemény volt. – Ez az igaz­ság – mondta, s sza­vai­nak egy utá­noz­ha­tat­lan gesz­tus­sal olyan nyo­ma­té­kot adott, hogy lehe­tet­len­ség volt kétel­kedni benne.

–  Anyám mindig így mesélte – foly­tatta Teo. – És a hiva­ta­los köz­le­mé­nyek­ben is az állt, hogy a bete­gei ölték meg őt. Tudom, mert épp a napok­ban néz­tem utána. Vala­mennyien hazud­tak volna?

–  Én inkább úgy mondanám, hogy hami­san szól­tak – mondta Alfonz. – De hazudni nem hazud­tak, hiszen nem ismer­ték az igaz­sá­got. Az utolsó hetek­ben egyre gyak­rab­ban mon­do­gatta Teofil bácsi, hogy meg akar­ják őt ölni. Akko­ri­ban már csak velem beszélte meg, ami a sza­na­tó­rium­ban tör­tént. Talán azért, mert nem bízott mások­ban, talán valami másért, nem tudom.

–  De azt biztosan tudod, hogy nem az ápol­tak ölték meg őt – mondta Teo. – Talán azt is tudod, hogy kik tet­ték?

–  Igen, tudom. Két orvos volt.

Teo letette a kávéscsészét, fel­kelt az ágy­ból, és sietve öltöz­ködni kez­dett.

–  Valami baj van? – kérdezte Alfonz, de olyan han­gon, hogy sza­vai mögött az érdek­lő­dés leg­ki­sebb jelét sem lehe­tett fel­fedezni.

–  Nincs semmi baj – mondta Teo. – Talán még nincs. Csak arra gon­dol­tam, hogy az a két orvos nyil­ván még most is ott dol­go­zik a sza­na­tó­rium­ban.

Alfonz szemében hirtelen fény jelent meg, mely aztán inkább kihunyni, mint­sem föl­erő­södni lát­szott, s apró vil­ló­dzá­sok fog­ták közre, akár egy kará­csonyfa sorra kiol­tott gyer­tyáit a körös-körül meg­gyúj­tott csil­lag­szó­rók, míg­nem a fény utol­sót lob­bant majd kihunyt, s egy pil­la­nat múlva már csak a vil­ló­dzá­so­kat lehe­tett látni a pupil­lák pere­mén.

–  Nem így történt – mondta Alfonz. – Alig­hogy meg­halt Teofil bácsi, mind­ket­tő­jüket meg­öl­ték.

Teo nyomban abbahagyta az öltözkö­dést, aztán Alfonz­zal szem­közt leült a földre. – Nem mon­da­nád el végre vilá­go­san, hogy mi tör­tént?

„Miért is ne? – gondolta Alfonz. – Ha már egy­szer elkezd­tem?"

–  A tervezett gyilkosságra az egyik ápolt hívta fel Teofil bácsi figyel­mét, aki ezút­tal még nála is jobb meg­figye­lő­nek bizo­nyult. Valami olyas­mit mon­dott, hogy a két orvos­nak nincs sok veszí­teni valója. Könnyen meg­ren­dez­he­tik a gyil­kos­sá­got úgy, hogy min­denki az ápol­takra gya­na­kod­jék.

–  De hát miért ölték meg őt?! – sza­kí­totta félbe Teo.

–  Azt látod, én sem tudom – mondta Alfonz. – Gon­do­lom, szak­mai fél­té­keny­ség­ről lehe­tett szó. De erről nem beszélt Teofil bácsi. Igaz, nem is kér­dez­tem.

–  Értem – mondta Teo. – Na és a beteg? Ő mit akart?

–  Nem volt beteg – folytatta Alfonz –, csak ápolt. Egyéb­ként pedig Teofil bácsi egyik jó barátja volt. Miu­tán elmondta vala­mennyi ész­re­vé­telét, azzal fejezte be mon­dan­dó­ját, hogy ha Teofil bácsit való­ban meg­ölik, akkor gyil­ko­sai nem fog­nak élve távozni a sza­na­tó­rium­ból. Aztán… – Alfonz egy kis szü­ne­tet tar­tott. – … aztán néhány nap­pal később egy táv­ira­tot kap­tunk. A táv­irat­ban hiva­ta­lo­san közöl­ték, hogy előző nap este a bete­gek meg­öl­tek három orvost, köz­tük Teofil bácsit is.

–  Anyának sohasem mesélted el, amit tud­tál. – Ez inkább meg­ál­la­pí­tás volt mint­sem kér­dés, de azért választ kívánt.

–  Nem. Rajtad kívül csak Aliznak mesél­tem el, és egy másik lány­nak, akit te nem ismersz. Anyánk egyéb­ként sem tud hall­gatni, vagy leg­alábbis nem akar. Kép­zeld csak el, mi lenne, ha meg­pró­bálná világgá kür­tölni!

–  Mi lenne? – kérdezte Teo, de nem kapott választ. – Szó­val őt is meg­öl­nék?

Alfonz bólintott. – A szana­tó­rium­ban ilyesmi könnyen meg­tör­tén­het.

–  Mindenesetre bölcs előrelátásra vall – jegyezte meg Teo –, hogy te már tíz évvel ezelőtt tud­tad, hogy anyánk előbb-utóbb a bolon­dok házá­ban fog kikötni.

Alfonz zavarba jött. Nagyon halkan foly­tatta. – Nem én vol­tam elő­re­látó, hanem Teofil bácsi. Utolsó este, ami­kor a sza­na­tó­rium kert­jében sétál­tunk, már mind­ket­ten tud­tuk, hogy utol­jára lát­juk egy­mást. Kér­tem, hogy azon­nal hagy­jon ott min­dent, egy perc­cel se marad­jon tovább. Nem hall­ga­tott rám. Aztán meg­kért, hogy anyám­nak ne szól­jak egy szót sem, és erre ígé­re­tet is tet­tem.

– És ezek után magára hagytad őt?! – kér­dezte döb­ben­ten Teo, de nem kapott választ. Alfonz fel­állt, az ajtó­hoz ment, és a kilincsre tette a kezét. – Képes let­tél volna erre?! – kér­dezte, és az első szót olyan hang­súllyal ejtette ki, mint aki nem tudja eldön­teni, hogy kétel­ked­jék vagy gya­na­kod­jék-e inkább.