Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
23.

(Útközben I.) A kora reg­geli ébre­dés­kor a kan­dalló még lan­gyos. Össze­pako­lok, eszem vala­mit, átgya­lo­go­lok a recep­cióra és leadom a kul­csot.

San Cristobal de las Casas, mint min­den város, az esti fények után a reg­geli fény­ben tel­jesen más arcát mutatja. A levegő áttet­sző, mint a 99 %-os alko­hol, és hűvös.

Ma egész nap kocsiban fogok ülni; egész­sé­ges útiláz fog el, bár­mi­lyen elké­pesz­tően vonzó ez a hely, már előre gon­dol­ko­dom.

Elhagyom a völgyet, legmélyebb pont­ján víz­mo­sások mélyí­tik előt­tem az utat, majd fel­ka­pasz­ko­dok egy hosszan elnyúló hegy gerin­cére.

Ebben a magasságban érem el a követ­kező várost (Tuxtla Gutierrez), köz­ben szá­mos kato­nai ellen­őrző pon­ton kell las­sí­ta­nom, de csak benéz­nek az abla­kon és inte­nek, hogy mehe­tek tovább, néha pán­cé­lo­zott kato­nai jár­mű­vek­ből álló kon­vo­jok jön­nek velem szem­ben, alig férünk el egy­más mel­lett a kes­keny úton. Tuxtla hiába köz­igaz­ga­tási köz­pont, San Cris­tobal után jelen­ték­te­len város­nak tűnik, meg sem állok, meg­elég­szem a futó benyo­más­sal, és foly­ta­tom az utat a 190-es úton lefelé a Sierra Madre de Chiapas nyu­gati nyúl­vá­nyain.

Szokatlan látvány tárul szemem elé, az út mere­de­ken és egye­ne­sen lejt a sík­ság felé, néhol sza­kít­ják csak meg víz­szin­tes sza­ka­szok, és nem tud­nám meg­mon­dani, hogy milyen messzire is látok el. Az első mere­dek sza­ka­szon hagyon a kocsit kifutni, alig hasz­ná­lom a gáz­pe­dált. Vidám­parki érzés fog el, míg le nem érek a lapályra, az út itt jobbra for­dul, San Pedró és La Ven­tosa között fél­úton átlé­pem a Közép- és Észak-Ame­ri­kát elvá­lasztó vona­lat.

La Ventosánál fut bele a 190-esbe a 185-ös út észak­ról, és ide zúdul le a Mexi­kói öböl felől fújó szél is, (Ven­tosa azt jelenti, hogy sze­les), amely kamio­no­kat terel le az útról, bele az árkokba, eggyel én is talál­ko­zom. Az én kocsim is pat­tog az úton, és nem min­dig enge­del­mes­ke­dik a kor­mány­ke­ré­ken vég­zett apró manő­ve­re­im­nek. Las­sí­ta­nom kell.

A levegő párás és forró, egyre köze­lebb kerü­lök a Csen­des-óceán­hoz, bár most még nem futok ki a part­jára, ezt majd a máso­dik kör­ben.

Juchitán de Zaragosába érkezem, meg­ál­lok az első bolt­nál, fel­töl­töm az ital­kész­le­tei­met, dél van, a szo­ká­sos­nál is mele­gebb, de nem kap­cso­lom be a lég­kondit, a két hátsó abla­kot eresz­tem le, hogy legyen egy kis ven­ti­lá­ció, mégse kap­jak reu­mát. A város hatá­rá­ban, ott ahol a vas­úti sínek met­szik az utat, kamio­nok áll­nak keresztbe, körü­löt­tük embe­rek, fel­ajzott álla­pot­ban. Kiszál­lok a kocsi­ból, hogy meg­néz­zem, mi tör­tént. Nem mon­da­nám, hogy vitat­koz­nak, de feszült a han­gu­lat. Ész­re­vesz­nek, rög­tön lát­ják, hogy ide­gen vagyok, elhall­gat­nak. A kör köze­pén álló ember­hez megyek. Hogy jutok tovább?

Sehogy, mondja.

Belefutottam egy kamionos szrájkba.

Hiába mondom, hogy nekem még ma Oaxa­cában kell len­nem, csó­válja a fejét, meg kell érte­nem őket, legyek szo­li­dá­ris velük. Ez hat, biz­to­sí­tom szo­li­da­ri­tá­som­ról az egész moz­gal­mat, vissza­for­du­lok a város köz­pontja felé, hogy szál­lo­dát keres­sek. A szál­loda a főtéren van. Időt­len idők óta nem szállt meg benne senki sem, nem vagyok túl­zot­tan igé­nyes, de itt nem aka­rok éjsza­kázni, a városka sem tet­szik, nem egy turista csa­lo­gató hely, hiába hív­ják Zara­gozának.

Beállok a kocsival egy árnyé­kos helyre, elő­ve­szem a tér­ké­pet. Santo Domingo Tehuan­tepecbe kell eljut­nom vala­hogy, onnan vezet tovább az út fel észak­nyu­gat­nak a hegye­ken át Oaxa­cába, az örök tavasz váro­sába. Min­den Mexi­kói várost így hív­nak, amely hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen 1500 méter maga­san fek­szik a ten­ger szintje fölött.

Zaragozától északra van egy kis város a lapály köze­pén: Ixtal­tepec. Kerülő útnak meg­felelne.

Hogy jutok Ixtaltepecbe?, kérdezem meg az egyik járó­ke­lőt aki a kocsim mel­lett szeli át a főteret.

Sehogy, válaszolja, és zord arcki­fejezés­sel távo­zik.

Tíz percig ülök a kocsiban moz­du­lat­la­nul a tehe­tet­len­ség­től. Elha­tá­ro­zom, hogy csak a leg­végső eset­ben éjsza­ká­zom itt. A szál­lo­dá­nak ráadá­sul nincs is estaciona­mientója, vagyis nem tudom biz­ton­sá­go­san lepar­kolni éjsza­kára a kocsit, a bér­vita miatt amúgy is fel­pap­ri­ká­zott han­gu­latú város­ban. Mi van, ha egy­szer csak elő­ke­rül­nek a hat­lö­ve­tűek?

A tér másik végén egy kivezető utca ele­jén taxi­kat veszek észre, hét vagy nyolc kocsi áll egy­más mögött, és vég­te­len türe­lem­mel vár­nak vala­mire, vagy vala­kire. Lezá­rom a kocsit, és elin­du­lok felé­jük. Az első kocsi mel­lett két idő­sebb férfi beszél­get, nem valami kedé­lyes tár­sal­gás ez, hom­lo­kuk redős, sötét sze­mük vil­log, a mögöt­tük álló taxi­ban két sofőr ül leeresz­tett ablak mel­lett. Oda­lé­pek az első kocsi­hoz, rövidre fogom a mon­da­ni­va­ló­mat, de meg se vár­ják, hogy befejez­zem, ők nem hajlan­dók fel­adni a mun­kás­szo­li­da­ri­tást, minek nézem őket?, sztrájktö­rők­nek? Fél szem­mel látom, hogy a követ­kező kocsi­ban ülő két férfi, mind­ket­ten fia­ta­lok, figyel­nek, az egyik, aki a volán mögött ül, elő­re­ha­jol, int nekem. Az öreg ész­re­ve­szi, és hal­kan meg­fenye­geti, de az nem törő­dik vele, kiszáll a kocsi­ból és felém lép, nem figyel most már az egész tár­sa­ság han­gos mél­tat­lan­ko­dá­sára sem. Fél­re­von, és közli, hogy hajlandó segí­teni. Mennyi lesz ez a segít­ség, kér­de­zem. Mond egy össze­get, amely nagy­jából egy tan­ko­lás­nyi összeg­nek fel meg. Rög­tön bele­egye­zem, muta­tom, hogy hol a kocsim.

Amikor beszáll, tetőzik a fel­há­bo­ro­dás, fenye­ge­tik, de ő hajt­ha­tat­lan, indít és mire beülök a kocsimba, már előt­tem is van, látom, hogy a férfi, aki az anyós­ülé­sen ült, vele maradt, ket­ten lesz­nek hát.

Visszafelé megyünk, Ventosa felé, aztán egy mel­lék­ut­cán leté­rünk a főútról. A követ­kező keresz­te­ző­dés­nél meg­áll, kiszáll és oda­jön hoz­zám. Lete­ke­rem az abla­kot, kéri a pénzt előre, zse­bembe nyú­lok, és mielőtt átad­nám, mon­dom neki, hogy Tehuan­tepecbe érve, vezes­sen el addig az utcáig, amely kive­zet majd a város­ból Oaxaca felé. Ez a mon­dat spa­nyo­lul még kaci­fán­to­sabb, de érti és bólo­gat, e’ta bien, mondja, átve­szi a pénzt, zsebre vágja, és vissza­siet a taxi­hoz.

Most először érzek valami bizony­ta­lan­sá­got. Mi a fené­nek jön az a máso­dik pasas? Egy elha­gya­tott helyre visz­nek, lelő­nek, kivág­ják a szí­ve­met, elve­szik a pén­ze­met és ott­hagy­nak a kese­lyűk­nek pré­dául.

Egy elhagyatott helyen vagyunk.

Körülöttünk poros táj, a fákat és a cse­ne­vész növé­nye­ket is ellepi a por, min­den szür­kés­fehér, elfogyott az asz­fal­tút, a kocsim kere­kei alatt pat­tog­nak az apró kavi­csok. Sehol senki. Huszonöt-har­minc méter­ről köve­tem őket. A taxi hir­te­len eltű­nik elő­lem, egy mere­dek part­hoz értünk, és látom, hogy ahe­lyett, hogy a másik olda­lon fel­ka­pasz­kodna, balra for­dul és egy két-három méter mély és ugyan­olyan szé­les vájat­ban megyünk tovább.

Jesszusom, mi ez? ? Que es esto?

Pár percnek el kell telnie, mire rájövök, hogy egy kiszá­radt folyó­me­der­ben hala­dunk.

Kicsit le kell maradnom, mert akkora port kavar­nak előt­tem. Látom, hogy néha fel­csapja a kocsit vala­me­lyik oldalra, pró­bá­lom követni a manő­vert, hogy én is kike­rül­jem a meder nagyobb köveit, így se tudom azon­ban mind­egyi­ket elke­rülni, hal­lom, amint a kőda­rabok a kocsi alvá­zá­hoz verőd­nek.

A folyómeder néhol összeszűkül, néha kiszé­le­se­dik, néha elfor­dul és a nap a szél­védő üve­gen át tel­jesen elva­kít.

Nem tudom, hogy meddig tart az út, de sokáig. A Zara­goza-Tehuan­tepec közti távol­ság a ren­des úton nyíl­egye­nes körül­mé­nyek között kb. 25 km.

Egyszer csak eltűnik előlem a taxi. Fel­ka­pasz­ko­dik a nem létező folyó part­jára. Ott fent már látom is a 190-es utat sze­gé­lyező fákat. Pár perc múlva bent vagyunk a város­ban. Tehuan­tepecen átvágva, egy ben­zin­kút­nál meg­áll­nak, inte­get­nek, mutat­ják, hogy ez az út vezet Budára.

Vagyis Oaxacába.

(Folytatás következik)