P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

22.

Lassan kezdtek telni a szürke fényű napok, én pedig tele vol­tam gon­dos­kod­ni­va­lók töme­gé­vel, hisz a gyá­szoló soka­ság elma­radt egy darab idő múl­ván, csak az éjsza­kák vol­tak eléggé kegyet­le­nek. Végig­imád­koz­tam esté­től hajna­lig, sok idő múlt éjről éjre, míg egy reg­ge­len vilá­gossá lett ben­nem, mi az, ami további célt és erőt adhat a tal­pon mara­dásra. Anna, Kató és Pál sokat segí­tet­tek, hisz ők ger­jesz­tet­ték ben­nem az erőt is, mert hogyan is tud­nám egy­be­tar­tani az ország egyik leg­ha­tal­ma­sabb bir­to­kát, ha sege­del­me­zőim nin­cse­nek. És ezek leg­el­ső­sor­ban a gye­re­kek, mert nekik szük­sé­gük lészen majdan mind­arra, amely a jelen­legi pil­la­nat­ban a Nádasdy-bir­to­ko­kat, vagyont kép­vi­selte.

Tudom, sokan fenik reá a fogu­kat, egy-egy részére bizo­nyo­san, hisz ilyen­kor, mikoron a csa­lád feje eltá­vo­zik az élők sorá­ból, azt hiszik, hogy most min­den lehet­sé­ges, egy gyenge nő, kinek szava semed­dig nem hal­lat­szik, nem ellen­fél az erős aka­ratú, igé­nyek­kel bíróak­kal szem­ben. De kap­tam sege­del­met más­hunnan is, Megyeri Imré­vel sike­rült meg­ta­nács­koz­nom az új udvari rend­tar­tást, és midőn az ország­gyű­lé­sen részt vesz, enge­met, az özve­gyet, és árva gyer­me­kei­met meg­fele­lően kép­vi­selje. Külön örö­mömre szol­gált, hogy Battyány gróf Magyari által vissza­szol­gál­tatta Ferenc neki írott leve­leit, hátha talá­lok benne szá­momra és a csa­lád szá­mára fon­to­sat. Ő egyéb­iránt árva csa­lá­dom leg­fon­to­sabb támo­ga­tója volt, iga­zán meg­ér­de­melte volna, hogy kéré­sét, mely fér­jem leve­les­lá­dá­jával volt szo­ros kap­cso­lat­ban, tel­jesít­sem. Szí­ve­sen újra látta volna saját leve­leit bizo­nyos témák­kal kap­cso­lat­ban, de mégis kény­te­len vol­tam meg­írni neki, hogy egy­előre sem időm, sem lehe­tő­sé­gem és erőm sin­csen Ferenc leve­les­lá­dá­ját átnézni.

Akkor történt mindez, mikoron a gyászév máso­dik hónapja volt csak, a teme­tés után mind­össze alig har­minc nap­pal. A jó barát meg is értette sza­bad­ko­zá­so­mat, és ígérte, keres­sem min­den ügyes-bajos prob­lé­mám­mal, segít­sé­gét biz­ton vár­ha­tom.

Azután megtörtént az is, hogy Bánffy György jelent­ke­zett külön­böző bir­tok­ré­sze­kért, melyek­ről úgy gon­dolta, hogy mos­tan őt illetné meg. Rövid időn belül mögéje állt az egész Bánffy rokon­ság, hogy kira­gad­janak a bir­tok­ból, így azu­tán nagy szük­sé­gem is volt támo­ga­tókra, kik let­tek első­sor­ban Battyány Ferenc, másod­sor­ban pedig­len Kis­faludy Balázs is sokat segéd­ke­zett. Így azu­tán, mikoron Battyány is kérés­sel for­dult felém, hogy a vég­vári kato­nák ete­té­sé­hez járul­jak hozzá ezer köböl gabo­ná­val, melye­kért egyen­ként het­ven dénárt fizet­né­nek, fájó szív­vel kel­lett eluta­sító leve­le­met meg­ír­nom. Mégis őszin­tén meg­ír­tam, ennyi­ért igen olcsó, másutt töb­bet adnak érte, és jóma­gam csak az örök­ség meg­óvása és gya­ra­pí­tása érde­ké­ben nem tehe­tem. Kért még tőlem arany és ezüst hímző fona­lat, mely igen fur­csa kérés volt, hisz az én házam is lányos ház és min­den ilyesmi kel­lett var­rás­hoz, de mégis azo­kat, miket nem osz­tot­tam ki a var­ró­leá­nyok­nak, jó szív­vel elküld­tem.

A szomorú év azonban nem telt el tel­jesen egy kis öröm nél­kül. A Nádasdy gró­fok visel­ték a vár­me­gye örö­kös főispáni tiszt­jét, ezért köz­ügyek­ben is intéz­ked­nem kel­lett. Ugyan folyó év május har­min­ca­di­kán Pált mint örö­köst kihir­det­ték főispán­nak, de kis­ko­rú­sága miatt a hiva­ta­lát még nem vehette át. Így gya­ra­po­dott az én fel­ada­tom olyan­nal is, ami aztán iga­zán fér­finak való volt. Tel­tek a napok és éjsza­kák, nekem pedig­len nem volt időm iga­zán gyá­szolni sem, utolsó könny­csepp­jeim Pál kihir­de­té­sén csor­ga­doz­tak az orcá­mon le, azu­tán sze­me­met nem hagyta el sem­mi­nemű gyen­ge­ség jele.

23.

Kellett is az erős asszony ebben a világ­ban, ahol a sok ezer job­bá­gyo­kat rendbe is kel­lett tar­ta­nom, kellő szá­mon­ké­rést is esz­kö­zölni, meg a hada­ko­zók­kal is szem­be­szállni, nehogy bir­to­ka­in­kat tel­jesen szét­hord­ják, a falu­kat konc­nak tekint­sék, hogy azu­tán csak nekem gyűl­jön meg a bajom az éhe­zők­kel. Itt ficán­kol­tak Bocs­kai hajdúi is, már keresz­tül­ra­bol­ták a bir­to­kot tel­jesen. Igaz, ami igaz, az ország keleti felé­től érke­zet­ten már tel­jesen elva­dult éhező, kosz­tól, bűz­től félel­me­tes embe­rek vol­tak ezek. Tud­hatta ezt a király, hiszen ő is nagyon hoz­zá­járult, hogy sokan szinte a nincs­te­len­ség­től hon­ta­la­nok legye­nek. Na, ezek­ből a sze­dett-vedettekből kelet­kez­tek Bocs­kai vitéz hajdúi. Meg is írtam Battyány­nak, hogy sege­del­mez­zen enge­met, „mert még Sop­ron­ból a néme­tek sem által­kod­tak ide­té­ve­lyedni kereszt­úri házamra, és itten ágyút hozat­tak, váro­so­mat és major­jai­mat fel­gyújtot­ták, csak úgy sival­kodva mene­kült a sok sze­ren­csét­len. Hal­lom hírét, hogy tovább is akar­ná­nak fosz­to­gatni, éppen ezért kérem kegyel­me­det, segít­sen kellő sür­gős­ség­gel, mert én, mint asszony­sze­mély ugyan ren­del­ke­zem erő­vel, de mintha most ez még­is­csak kevés lenne.”

Ezután jótevőm azt tanácsolta, hogy bir­to­ko­kat csak kato­nák véd­het­nek meg a kato­nák­tól, teremt­sem meg erre a lehe­tő­sé­get. Meg­kö­szön­tem neki hoz­zám való jóin­du­la­tát, de jelez­tem azt is, nekem nin­csen pén­zem ilyes­mire, meg hogyan is enged­het­nék be a váro­somba ide­gen kato­ná­kat, hisz én senki szí­vét nem látom meg, így azu­tán tart­ha­tok is bár­mi­től.

Éppen elmúlt az aratás ideje, ami­kor is még őke­gyelme Battyány gróf kato­nái is fosz­to­gatni kezd­ték bir­to­ko­mat. Kér­tem is, hogy rend­sza­bá­lyozza meg őket, mert akik oltal­munkra let­tek ide­bocsájtva, szer­te­széj­jel nyar­gal­ván a falu­kon, váro­so­kon, min­den bar­mot elhajta­nak és egyéb módon is sar­col­ják sze­gény embe­rei­met. Én pedig­len félig bele­be­te­gedve a tudatba, hogy mit is hagyok majd gye­re­ke­imre, ha sem­mit nem tudok meg­ol­tal­mazni, a súlyos gon­dok mel­lett gya­korta kér­tem Isten sege­del­mét. Meg is segí­tett azu­tán, úgy vélem, mert ezek­kel az ese­tek­kel fog­lal­ko­zott a Vas vár­me­gyei köz­gyű­lés, kap­tam is valami kicsinyke kár­té­rí­tést is. Ahogy egy kis nyu­ga­lom lett, azon nyom­ban elő­ál­lott Bánffy Kris­tóf és elfog­lalta Lenti várát. Néha azt érez­tem, hogy már gon­dol­kodni sem tudok, sok volt ez meg­pró­bál­ta­tás egy egye­dül­álló asszony­nak.

Ekkoriban került udvaromba Szentes Dóra özvegy­asszony, hogy leg­alább az ispo­tályos szoba job­ban kézbe legyen véve. Úgy mond­ták, hogy ez az asszony­sze­mély ért a gyó­gyí­tás­hoz, vajákos is egy keve­set, így azu­tán nagy segít­sé­gemre volt, mert egye­bek­ben pedig min­dig akadt, akit éppen gyó­gyí­tani kel­lett.

Kezedbe ajánlom lelkemet,

neked adom Istenem,

szívem egész szeretetével

mert szeretlek Téged,

és a szeretet sürget,

hogy egészen Neked

adjam magam, hogy fenntartás

nélkül kezedbe helyezzem életemet

határtalan bizalommal, mert

Te vagy az én Atyám!

*

Erzsébet hallomásból tudta, mi folyik Biccsén, mi tör­tént köz­vet­len cse­lé­dei­vel, így azu­tán csak annak örült főkép­pen, hogy kereszt­úri bir­to­kait idő­ben vejére, Homonnai Drugeth Györgyre hagyta meg­bí­zás­sal, misze­rint ebből fizesse rab­sá­gá­nak költ­sé­geit, a meg­lét­éhez szük­sé­ges cse­lé­de­ket, szol­gá­ló­kat. Meg is tör­tént mindez, és ugyan egye­dül volt a kőfalak közé elzárva, nem­igen beszél­get­he­tett őrein kívül egye­bek­kel, mégis meg­volt az élelme, tiszta ruhája, néha­nap­ján für­dő­vize. És, hogy éppen a kereszt­úri bir­to­ko­kat szánta e célra, hát az sem volt tel­jesen vélet­len, hisz ezen bir­to­kok szom­szé­do­sak vol­tak Thurzó nádor bir­to­kai­val. Így azu­tán a nádor kap­zsi bir­tok­szer­zése egy kicsinyt gátolva lett.

–  A mijavai majorosné? – kér­dezte az ország nádora, miköz­ben gon­do­la­tai dühöd­ten jár­tak Keresz­túr felé. – A ném­ber még most is erős­nek hiszi magát, ott fent a kövek között elrakva.

Éppen otthon üldögélt asszonyával, Czobor Erzsé­bet­tel, és neki magya­rázta, hogy miként kel­lett cse­le­ked­nie, ekkor fogant meg benne a gon­do­lat, melyet rög­tön köve­tett a sür­ge­tős tett is. Gyor­san elfogatta még a mijavai majo­rosnét, akire bizo­nyos­ság­gal lehe­tett mon­dani, hogy igazi boszor­kány­ként jött ide a földre és segí­tője volt az asszony­nak is.

–  Igen, igen bevallom, mindenben taná­cso­kat adtam, és vajákos imá­kat írtam az asszony­nak, igen, igen, beval­lom, boszor­kány­nak szü­let­tem!

A megkínzott asszony sikoltotta a fenti sza­va­kat, miu­tán már nem volt egyet­len­egy ép csontja, bőr­felü­lete sem, bízva kín­zói­nak kegyel­mé­ben, de a boszor­ká­nyok­nak nem lehe­tett kegye­lem semennyi sem, nehogy még sok más embe­re­ket is rio­gas­sa­nak, vagy éppen meg­ront­sa­nak sze­mér­met­len ere­jük­kel. Biccsén nem is olyan sokára újra ége­tésre gyűl­tek a kör­nyék­beli embe­rek. Hiába sikí­tott a majo­rosné, hogy min­dent beval­lott és segít min­den­ki­nek, hang­ját a lobogó mág­lya ezer­nyi vil­láma nyelte el, tes­té­nek per­nyé­jét a szál­longó hópely­hek helyez­ték le a földre, meg­nyug­vás gya­nánt min­den­ki­nek, aki látott és hal­lott, vagy akár talál­ko­zott is boszor­kánnyal.

Minden elvégeztetett és pihenésre lehe­tett volna egy kicsiny időt for­dí­tani eme tény­ke­dés­sel szem­ben, ha a nádor úr nem kapta volna kezei közé máso­dik Mátyás király fel­szó­lí­tá­sát, misze­rint foly­tatni kell a nyo­mo­zást. Báthory Erzsé­bet is sür­gette a királyt leve­lé­ben, hogy vigyék ügyét ren­des bíró­ság elé, minek­utána a kirá­lyi ren­del­ke­zés úgy is szólt, hogy az asszonyt sza­bály­sze­rűen meg kell idézni, perét kitűzni, és a leg­kö­ze­lebbi tör­vény­ke­zési idő­szak­ban tár­gyalni is kell.

–  Nem lehet olyat perbe idézni, aki már letar­tóz­ta­tásra került! Az már meg­hótt­nak minő­sül! – ordí­totta Thurzó dühé­ben, és egy jó nagyot vert öklé­vel az asz­talra. A val­lo­más­té­te­le­ket azon­ban még­is­csak foly­tatta, gon­dol­ván, majd csak telik-múlik az idő, szo­kás sze­rint meg is old­hat min­dent. Igye­ke­zett min­den lehet­sé­gest elkö­vetni, hogy az asszonyt ne kell­jen nyil­vá­nos bíró­ság elé állí­ta­nia. Az újabb tanúk sem tud­tak azon­ban sok­kal töb­bet mon­dani, mint az eddi­giek, kicsiny­ség elfer­dítve, kiszí­nezve azo­kat. Első­ként tisz­te­lendő Fábri Mihály koszto­lányi parókus val­lo­mása lett rög­zítve:

„Lelkiismeretének tisztaságára kihall­gatva val­lotta, hogy neve­zett Báthory Erzsé­bet úrnő­nek a parancs­le­vél­ben emlí­tett kegyet­len­sé­gé­ről bizony sokat, szer­te­szét elter­jedt hír­rel hal­lott, de hogy vajon mindaz, amit magá­ról Báthory Erzsé­bet úrnő­ről beszél­nek, úgy volt-e, azt nem tudja nyil­ván­való bizo­nyos­ság­gal. Azt mégis jól tudja, hogy nem­ze­tes Homonnai György eskü­vője után két halott lányt hoz­tak Koszto­lányba, ahol teme­tési szer­tar­tás nél­kül temet­ték el őket. Hal­lotta azt is mások­tól, hogy a korábbi évek­ben ugyanez a Báthory Erzsé­bet úrnő Csej­téről Koszto­lányba leszállva, ugyan­ott Koszto­lány mező­vá­ros­ban egy mez­te­lenre vet­kőz­te­tett szü­zet tél­idő­ben a váro­son keresz­tül folyó és befa­gyott patakba – azon jeget meg­nyitva – elme­rít­te­tett, és őt végül így meg­ölet­tette. A meg­ölt lányt ugyan­ott, Koszto­lányban temet­tette el.”

„Krepkó István úgy vallott, hogy a hús tépé­sét és étkül való meg­sü­té­sét csak hal­lotta.”

„Vucskó Márton vallotta, nem sokat tud, mert nem sokáig maradt Koszto­lányban.”

„Nemes Ocskay Imre kosztolányi bir­to­kos val­lotta, hogy ő mind­ab­ból, amit a kér­dő­pon­tok tar­tal­maz­nak, a saját sze­mé­vel sem­mit nem látott, min­dent csak mások­tól hal­lott.”

*

Már elérkezett a március is az Úr ezer­hat­száz­ti­zen­egye­dik esz­ten­de­jében, ami­kor vég­tére meg­szü­le­tett azon Bor­bély Tamás val­lo­mása, aki Annát kezelte, kit a kas­tély­ban talált a nádor úr még csupa seb és vér köze­pette.

Tamás elmondta levélben, hogy a leányt Anná­nak hív­ták, és tizen­nyolc évet élhe­tett meg. Az egyik keze feje tel­jesen szét volt szag­gatva, mar­can­golva, egé­szen az ina­kig, a háta és csí­peje két­olda­lán pedig­len mély sebek leledz­tek. Nála feküdt egé­szen kettő hónap hosszáig, és kapott a gyó­gyí­tá­sért össze­sen ötven­hat forin­tot és tizenöt újhe­lyi mérő búzát a csej­tei pro­visortól. Ezután további gon­dos ápo­lásra átküldte a lányt any­jához. A nádor­nak, mia­latt olvasta ezen val­lo­más­té­telt, eszébe jutott egy másik is, melyet egyik gyi­lok­társ tett, misze­rint az öreg­asszo­nyok a dagadt, gennyes húst kitép­ked­ték a fenti sze­mély­ből. Gyor­san igye­ke­zett is kíván­csi­sá­gát kielé­gí­teni, és hívatta a kör­nyék­beli orvost, ki az ő lábá­ból ége­tés­sel szedte ki a vesze­del­met.

–  Kegyelmed szerint milyenféle dolog az, mikor a kín­zott sze­mély­ből dagadt, gennyes húst tép­nek ki fogó­val? – tette fel kér­dé­sét, miköz­ben szi­go­rúan figyel­mezte az orvosi tudo­má­nyok­kal meg­ál­dott embert.

Az hirtelen zavarában gondolkodott egy keve­set, nem tudta, milyen válasz az, amit a nagy­ha­talmú ember szí­ve­sen hal­lana, de végül még­is­csak becsü­le­te­sen meg­ka­nya­rin­totta:

–  Hát az jelentheti azt is, hogy gyó­gyí­tot­ták azt a sze­mélyt, nem pedig­len kínoz­ták.

–  Hogy lehet ez?

–  Az úgy van, kegyelmes uram, hogy a feké­lyes, gennyes hús­részt el kell távo­lí­tani, hogy a beteg meg­ma­rad­jon az élet­nek, ezt pedig­len vagy ége­tik, mint kegyel­med lábát is, vagy pedig­len kité­pik vala­mi­féle fogó­val, hogy a rossz vér ne keve­red­jen a jóval.

–  Na jól van akkor, ha kegyelmed így látja – gon­dol­ko­dott el az úr, miköz­ben intő kezé­vel elbocsáj­totta az embert. Azt ekkor biz­to­san tudta, hogy nem­igen kel­lene Bor­bély Tamás val­lo­má­sát nagyon szel­lőz­tetni, mert eset­leg egye­bek­nek is eszébe jut­hat, hogy kér­dez­zen máso­kat. Egyet tudott biz­to­san, az asszony nem kerül­het nyil­vá­no­san bírák elé. Igye­ke­zett kéz­ben tar­tani a dol­go­kat, az asszony fia és vejei sze­mé­lyé­ben külön biz­ton­sá­got pró­bált min­den­fajta utal­ga­tá­sok­kal sze­rezni ehhez. Azu­tán eljutott a fülé­hez az is, hogy a nemes­ség jó része is sérel­mezi az asszony bezá­ra­tá­sát, mert jog­ta­lan­nak tart­ják, s úgy hiszik, nemes embe­rek jogai mély­sé­ge­sen meg­sé­rül­tek.

A gondok egyre csak jöttek és szo­rí­tot­ták Thurzó nádor gon­do­lait, mert az is kivi­lág­lott előtte, hogy a Nádasdy csa­lád elkezdte az osz­toz­ko­dást éppen ennek az évnek októ­be­ré­ben, még­pe­dig­len úgy, hogy leg­elő­ször is az ő bir­toka körüli terü­le­te­ket osz­tot­ták el három­fele, az álmai­ban dédel­ge­tett bir­tok­szer­zést tel­jes egé­szé­ben lehe­tet­lenné téve. Fájdal­mas han­gu­lat­ban írta meg leve­lét fele­sé­gé­nek.

„Édes szerelmetes feleségem!

Ugyan mindenben nagyon igyekeztem, de senki nem nagyon akarja hálálni igye­ke­ze­te­met.”

Rosszul végződött neki ez az esz­tendő nagyon is, minek­utána Báthory Gábor­ral is egyez­ke­désre kény­sze­re­dett. Az asszony pedig­len még a kőfalak közül is csak dör­gött, hogy ő bizony nyil­vá­nos tár­gya­lást akar és vét­len min­den­ben.

Idvezlégy, malaszttal teljes,

Úr vagyon teveled,

Te vagy áldott asszonyállatok között és

Áldott a te méhednek gyümöl­cse

Jézus Krisztus