Bácsi István

Sms

A telefon felmordult, sms érkezé­sét jelezte. Egon letette a köny­vet, és fel­vette a tele­font. Elő­ször az üze­ne­tet olvasta el, csak azu­tán nézte meg a küldő szá­mát. Rövid és vilá­gos, ám mód­felett külö­nös üze­ne­tet olva­sott a kijel­zőn: „Este hat­kor érke­zem, addig készítse elő, ami az enyém.” Alá­írás nem állt az üze­net végén, de per­sze ez sms-nél nem is hiány­zik, ott a küldő tele­fon­száma. A tele­fon­szám tel­jesen isme­ret­len­nek tűnt szá­mára, nem emlé­ke­zett rá, hogy valaha is talál­ko­zott ezzel a szám­mal. Nagyon fur­csál­lotta az üze­ne­tet is, és a tele­fon­szá­mot is, ami csupa hatos­ból állott, még az ország­hívó szám és a szol­gál­tató azo­no­sító száma is.

Ismét elolvasta a rövid üze­ne­tet, két­szer is, hátha figyel­met­len volt, és kiha­gyott belőle vala­mit. Hiába eről­tette az emlé­ke­ze­tét, nem jutott eszébe, hogy bár­ki­nek is ígért vala­mit mos­ta­ná­ban. Eh, biz­to­san téves, vagy valaki szó­ra­ko­zik!, söpörte félre a dol­got, újra olvasni kez­dett. A regény lekö­tötte, hama­ro­san tel­jesen meg­feled­ke­zett a fura üze­net­ről, csak akkor tette le a köny­vet, ami­kor kulcs zör­gé­sét hal­lotta a bejárati ajtó felől. Az órára nézett, öt óra, pén­te­ken ilyen­kor jön haza Pat­rí­cia. A nap­pa­li­ban ter­pesz­kedő kényel­mes fotel­ből éppen rálá­tott a bejárati ajtóra, így lát­hatta, hogy nyí­lik az ajtó, és belép a lánya. A sudár szép­ség belép­té­vel rög­tön élet és vib­rá­lás öntötte el a házat. Szia apa, köszönt oda a lány, letette a tás­ká­ját, apjá­hoz sie­tett, leha­jolt hozzá, és egy puszit nyo­mott az arcára. Egon ellá­gyul­tan nézte párat­lan szép­ségű leá­nyát, min­dig meg­le­pő­dött és elér­zé­ke­nyült, ami­kor látta. Talán még szebb, mint az anyja volt ennyi idős korá­ban, gon­dolta.

Patrícia hirtelen közelebb tolta a másik fotelt, és bele­hup­pant. Nem zavar­lak, beszél­ge­tünk?, kér­dezte. Per­sze, mondta Egon, és becsukta a köny­vet. A lány csi­cse­regni kez­dett, elő­ször rövi­den beszá­molt az aktuá­lis isko­lai dol­gok­ról, az érett­sé­gi­ről beszélt, amire izga­tot­tan készült, azu­tán Artúr­ról, a fiú­járól, aki már negye­dik évfolya­mos egye­te­mista. Külö­nö­sen visel­ke­dik mos­ta­ná­ban, mondta a lány eltű­nődve, ha nem tud­nám biz­to­san, hogy belém van zúgva, azt hin­ném, le akar lépni. Mintha valami titka lenne előt­tem. Azt hiszem, meg akarja kérni a kezem. Korai az még, lányom, mondta az apa, és meg­pró­bált szi­gorú hatá­ro­zott­ság­gal nézni a lányára, de ő egyet­len gyön­gyöző kaca­gás­sal lesze­relte. Te beszélsz, apa?, kér­dezte, és hoz­zá­bújt egy pil­la­natra. Ki is volt az a lány­szök­tető, aki elra­gadta anyá­mat, amint betöl­tötte a tizen­nyol­cat? Az más, somoly­gott a férfi, akko­ri­ban mi még nem is igen talál­koz­hat­tunk, én pedig már dol­goz­tam, volt jöve­del­mem. Per­sze, per­sze, neve­tett a lány, az más.

Még közelebb húzódott az apjához. Meséld el, ami­kor tüdő­gyul­la­dá­som volt, és a kór­ház­ban ott vir­rasz­tot­tál velem!, mondta. Egon meg­le­pő­dött, Pat­rí­cia már évek nem kérte tőle ezt, pedig, amíg a lánya kicsi volt, vagy ezer­szer el kel­lett mesél­nie. Érezte, hogy most nagyon közel van hozzá a lánya, ezért vona­ko­dás nél­kül bele­kez­dett. A lány olyan figyel­me­sen, elmé­lyül­ten csün­gött a sza­vain, mintha most hal­lotta volna elő­ször a tör­té­ne­tet. Amint befe­jezte, a lánya rög­tön lecsa­pott rá. Azt kihagy­tad, hogy még az ördög­höz is imád­koz­tál a gyó­gyu­lá­so­mért!, és két helyen is rosszul mond­tad, nem volt ott másik ágy, amire lefek­het­tél, hanem a szé­ken ülve, az ágyamra borulva alud­tál hajna­lon­ként egy órát. Igen, úgy van, hagyta hely­ben az apja, már olyan régen volt, elfelej­tem az ilyen apró­sá­go­kat, mint hogy hol alud­tam. Azt a félel­met azon­ban soha nem felej­tem el, amit abban a négy nap­ban éltem át, amíg nem tud­ták levinni a lázad. Olyan forró vol­tál, hogy azt hit­tem, a pici kezed égési nyo­mo­kat hagy rajtam, ahol meg­fog­tál. Ahogy kapasz­kod­tál belém, azt sem fogom elfelej­teni soha. Egon meg­dör­gölte a sze­mét. Tény­leg imád­koz­tam isten­hez, ördög­höz, min­den­ki­hez, pedig akkor sem vol­tam val­lá­sos. A szí­vem sza­kadt meg. Ott feküd­tél, az infúzió azon az olda­lon volt bekötve, ahol ültem, min­dig vigyáz­nom kel­lett, hogy bele ne akad­jak. De hogy jutott ez most eszedbe?

Semmi, apa, csak már olyan régen mesél­ted el. Tudod, hogy már egy éve járunk Artúr­ral?, for­dult hir­te­len az apjá­hoz. Egon nem tudta, hogy már egy éve, és éppen valami köz­he­lyet készült elsütni az idő múlá­sá­ról, ami­kor meg­szó­lalt a csengő. Így nem vála­szolt, hanem fel­állt, hogy kinyissa az ajtót. Na, én megyek, még tanul­nom kell, nyolc felé pedig átjön Artúr, mondta Pat­rí­cia, és bement a szo­bá­jába.

Ügyvédnek vagy politikusnak tűnő, negy­ven körüli, ele­gáns férfi állt az ajtó előtt. Sötét öltönyt viselt, vaj­színű ingét rubin­vö­rös nyak­kendő osz­totta ketté, fanyar, de kel­le­mes par­füm­il­lat áradt felőle. Arca a kicsat­ta­nóan piros és a guta­üté­ses vörös közötti színár­nya­lat­ban pom­pá­zott, húsos ajkai fölött erő­tel­jes orr uralta az arc köze­pét, magas hom­loka alatt pedig fel­tű­nően dús, fekete szem­öl­dök árnyé­kolta mélyen ülő, sötét sze­mét. A férfi bal kezé­ben egy fekete akta­tás­kát tar­tott. Az egész ember gaz­dag­ság és hata­lom érze­tét árasz­totta, tekin­te­tét a házi­gaz­dára sze­gezte, de hall­ga­tott, és nem moz­dult. Kit keres?, kér­dezte Egon nyug­ta­la­nul, miu­tán ala­po­san szem­ügyre vette az ajtó­ban állót. Éppen hatot ütött az óra.

Hiszen megkapta az üzenetemet, vála­szolta az ügy­véd for­májú. Egon zava­rá­ban bemu­tat­ko­zott és kezet nyúj­tott, de a férfi csak kezet fogott vele, a nevét nem mondta meg. A házi­gazda önkén­te­le­nül kitárta az ajtót, és elő­re­en­gedte a ven­dé­get. A nap­pa­li­ban hellyel kínálta és ő is leült, de nem tudta, mit mond­jon. Az ide­gen moz­du­lat­la­nul, félig behunyt szem­mel ült pár pil­la­na­tig, majd meg­szó­lalt, nem nézett a házi­gaz­dára. Nem készí­tette elő, mondta hal­kan. Egon­nak zsib­badt­ság öntötte el a tag­jait. De mit?, kér­dezte reked­ten, mit nem készí­tet­tem elő? A férfi fel­állt, kis ideig töp­rengve nézett maga elé, aztán a házi­gaz­dá­hoz for­dult, aki idő­köz­ben szin­tén fel­állt. Nekem ígérte, nem tart­hatja meg!, mondta kemé­nyen, s mélyen a házi­gazda sze­mébe nézett, majd kimért lép­tek­kel távo­zott.

Egon dermedten állt a helyén, még az ajtó becsu­kó­dása után sem tudott jó ideig meg­moz­dulni. Végül a bár­szek­rény­hez ment, és töl­tött magá­nak egy konya­kot. A konyak­kal vissza­ült a fotelbe, és gon­dol­ko­dott.

Megint megszólalt a csengő. Artúr állt az ajtó előtt. Helló!, köszönt vidá­man, Pat­rí­cia itt­hon van? Egon been­gedte, és mutatta, hogy a lány a szo­bá­jában van. Artúr belé­pett, és len­dü­le­tes lép­tek­kel indult a lány szo­bája felé, de hir­te­len vissza­for­dult. Egon papa, mondta, kép­zeld, meg­kap­tam hét­vé­gére az egye­tem füredi pihe­nő­há­zát! Nem gond, ha most indu­lunk?, kér­dezte. Az apa motyo­gott vala­mit, hogy nem gond, még min­dig a külö­nös láto­gató járt az eszé­ben.

Hamarosan táskákkal felszerelve állt a két fia­tal az elő­szo­bá­ban, búcsúz­tak. Még hal­lotta a neve­té­sü­ket, ahogy becsukta utá­nuk az ajtót. Vissza­ült a köny­vé­hez, de nem tudott olvasni. Újra töl­tött egy konya­kot, és a fotelbe tele­pe­dett. Pat­rí­cia járt az eszé­ben, az, ami­kor a kór­ház­ban a negy­ven fok feletti láz­zal küz­dött a négy­éves lányka. Sokáig üldö­gélt így, az elmúlt dol­go­kon elmél­kedve, köz­ben az óra elütötte a hetet, majd a nyol­cat. Megint meg­szó­lalt a csengő.

Artúr állt az ajtó előtt. Helló!, köszönt vidá­man, Pat­rí­cia itt­hon van?