Büki Mátyás

Fényképész

(hommage a’ Poe)

(Szirtes András filmkészítő ötlete nyo­mán)

A nagy ház árnyas kertjében sétál­gat­tam, ami­kor hoz­zám lépett egy rokon­szen­ves ember. Sápadt volt, gör­nyedt, űzött. Resz­kető ujjai­val oly­kor kopasz, kerek feje fölé nyúlt, mintha vala­mit meg akarna fogni. Láz­tól csil­logó sze­mei­vel foly­vást fel­felé kan­csa­lí­tott.

–  Önnek nagyon bizalomgerjesztő arca van, elme­sé­lem, hogyan kerül­tem ide – mondta. Egy fél­re­eső pad­hoz veze­tett, leül­tünk. Közel kel­lett hajol­nom hozzá, hogy ért­sem, mint mond, hisz amúgy is reked­tes hang­ján sut­togva beszélt.

–  Januárban, most november van, lucsok és kez­dődő sötét­ség, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul zuha­nunk a kará­csonyba, amely, mint bizo­nyára Ön is tudja, az év leg­sö­té­tebb napja, kinek csil­la­gá­szati, kinek lélek­tani érte­lem­ben, vet­tem egy gps-készü­lé­ket. Több for­rás­ból hal­lot­tam, milyen hasz­nos segí­tő­társa az autó­sok­nak, már­pe­dig nekem sokat kell autóz­nom, hisz fény­ké­pész vagyok, tudja, fényt akolba bete­relő juhász, és így szá­mos meg­ren­de­lés Buda­pes­ten kívülre szó­lít. Az is fel­kel­tette kíván­csi­sá­go­mat, mert bará­taim, isme­rő­seim elbe­szé­lése alap­ján már tud­tam erről, hogy ezek a gépek beszél­nek. Sőt, kíván­ság sze­rint férfi, illetve női han­gon képe­sek meg­szó­lalni. Lehet­nek tehát Borik, Anet­tek, de akár Amá­liák, avagy Feren­cek, Mátyá­sok, Edu­ár­dok is? kér­dez­tem izga­tot­tan a bolt­ban az eladó­tól, miköz­ben kutató tekin­te­tem arcára sze­gez­tem. Igen, bólin­tott a bol­tos, és még ki tudja, hogy kik, tette hozzá hamis­kás mosoly kísé­re­té­ben.

Megvettem tehát, és a doboz­ban talál­ható kis füze­tecske gon­dos átol­va­sása után beál­lí­tot­tam, üzembe helyez­tem a készü­lé­ket. Ezen a gépen egyéb­ként, vagy talán benne? s ki tudja per­sze, hány ezer tár­sán, tár­sá­ban még, akik egy gyár­tó­so­ron lát­ták meg nap­vi­lá­got, egy napon, egy órá­ban kerül­tek le onnan és érkez­tek meg a cso­ma­go­ló­rész­leg bizo­nyára nap­fényes és vidám szí­nek­kel kifes­tett falú ter­mébe, egy Ferenc és egy Beat­rix várta az életre keltő kép­er­nyő­érin­té­se­ket.

Egy Beatrix? a Beatrix? vagy egy­sze­rűen csak Beat­rix? nyelvi kér­dé­sek­ben nem vagyok jára­tos, ám akár így, akár úgy, egye­ne­sen le vol­tam nyű­gözve ettől az elő­kelő név­től, mely egy­kori nagy kirá­lyunk fele­sé­gé­nek neve is volt. Ugyan­ak­kor mind­járt azt is elha­tá­roz­tam, hogy a kirá­lyi hölgy nevé­nek rövid, lapi­dá­ri­sabb vál­to­za­tát fogom hasz­nálni és azt kíván­tam, hogy ezt ne tartsa sér­tés­nek, meg­en­ged­he­tet­len bizal­mas­ko­dás­nak. Hiszen biz­tos vol­tam benne, hogy sza­vaira vála­szolni fogok, nevén szó­lí­tom, éppen úgy, mint aho­gyan mások is teszik: Bea, kegyed nagyon ked­ves, figyel­mez­te­té­sét az előt­tem lévő útsza­kasz meg­kö­ze­lí­té­sé­nek miné­mű­ségét ille­tően nagyon köszö­nöm, Bea, ön némi­képp szűk­szavú volt az utóbbi öt perc­ben, Beácska, örü­lök, hogy végre meg­szó­lal­tál. Tehát egy­sze­rűen csak Bea, gon­dol­tam.

Bea megbízható és hűséges munkatárs lett, aho­gyan ez előre sejthető, azaz a hasz­ná­lati útmu­ta­tás­ból is kiol­vas­ható volt. Kivált becsülni lehe­tett, sőt, kel­lett a már­tí­ri­umra bár­mi­kor kész sze­rény­sé­gét, hiszen zok­szó nél­kül viselte el, ha kikap­csol­tam és az autó­ból a laká­somba vit­tem.

Eleinte a cipőszekrényen tar­tot­tam a készü­lé­ket, ille­tő­leg nevez­zük azon a néven, amit oly­annyira meg­szok­tam, s uta­zá­saim során oly nagy sze­re­tet­tel ejtet­tem ki a szá­mon, tehát Beát, az ott lévő kon­nek­tor­ból töl­töt­tem fel, majd egy­szer, magam szá­mára is várat­la­nul, az éjjeli­szek­rényre tet­tem, és üzembe helyez­tem. Ha éjjel fel­éb­red­tem, a készü­lék kijel­ző­jének zöld színű fénye meg­nyug­ta­tott. Hunyo­rogva néz­tem a fényt, jól van Bea, vigyá­zol rám, mond­tam, majd újra elalud­tam, hát­tal a fal felé for­dulva.

–  Ön talán fél a sötétben? – tört fel belő­lem a magam szá­mára is várat­la­nul a kér­dés. – Önnek fényre van szük­sége az éjszaka sötét­jében? – kér­dez­tem újra.

–  Sajnos igen. Egész életemben fél­tem a sötét­ben. Gyer­mek­ko­rom­ban, ami­kor a szü­leim este a szo­bám­ban lekap­csol­ták a vil­lanyt és kimen­tek, csak úgy tud­tam elaludni, ha az olda­lamra feküd­tem és háta­mat szo­ro­san a fal­hoz szo­rí­tot­tam. Azt kép­zel­tem, hogy ha hátul­ról fede­zem magam, job­ban fel tudok készülni a szel­le­mek, mumu­sok, boszor­ká­nyok, ördö­gök szem­ből jövő táma­dá­sára.

Az eddigieknél is közelebb kellett hajol­nom hozzá, hogy vér­te­len ajkai közül kicsusszanó, vagy inkább kitá­molygó sza­vait egy­ál­ta­lán képes legyek meg­hal­lani.

–  A nappal józanságában per­sze, kora­vén böl­cses­ség­gel meg­mo­so­lyog­tam magam – mondta. – El kel­lett fogad­nom a tényt, bár­mily szo­morú is volt, hogy való­jában ezek a lények egye­ne­sen élve­zik, ha egy fal állja útjukat, hiszen pajkos, fel­hőt­len öröm tölti el őket, ha végre gya­ko­rol­hat­ják magu­kat a tég­lá­kon, mal­te­ron és fes­té­ken való átte­ker­gő­zés­ben, átszi­vár­gás­ban.

–  Rájött, hogy nincs remény a menek­vésre? – kér­dez­tem izga­tot­tan, miköz­ben keze­met siker­te­le­nül pró­bál­tam kihúzni az övé­ből, melyet izga­tot­tan meg­ra­ga­dott.

–  Igen, nappal, a világ és a gyer­meki éle­tem tár­gyi­la­gos, vagy leg­alábbis annak mond­ható zajlá­sá­ban kény­sze­rűen rá kel­lett jön­nöm – mondta meg­adóan, las­san bólo­gatva –, hogy tel­jesen mind­egy, merre for­dí­tom a hátam. De lám­pa­ol­tás után nyom­ta­la­nul eltűnt a szo­morú józan­ság, pánik fogott el, és olda­lamra fekve néz­tem bele a szoba sötét­jében, őrköd­tem, rémült kis maga­őrző őrszem, nem tűn­nek-e fel a szel­le­mek. Végre aztán elalud­tam, de ha fel­ri­ad­tam éjszaka, ott vol­tak ők, liba­bő­rös let­tem, hajam égnek állt, hisz köze­led­tek, kar­jaik­kal felém nyúl­kál­tak, vékony han­gon cin­cog­tak, vihog­tak, vörös sze­mü­ket rám­sze­gezték, kés­nyi fogai­kat meresz­tet­ték. Sír­tam, kia­bál­tam, míg be nem jöt­tek a szü­leim, fel­kap­csol­ták a vil­lanyt, meg­nyug­tat­tak. Mel­let­tem ültek, míg újra el nem alud­tam.

Így ment ez folyvást, hiába lettem fel­nőtt, hiába let­tek gyer­me­keim, sőt, uno­káim, hiába let­tem némi hír­ne­vet szer­zett fény­ké­pész. Éjsza­kán­ként, akár egye­dül alud­tam, akár nem, fel­éb­red­tem és ret­teg­tem, majdnem úgy, mint kez­det­ben.

El kell ismerni azonban, hogy ezt is meg lehe­tett szokni, S ha nem is lesz az éjszaka barát­sá­gos, kedé­lyes sem­mi­kép­pen, az ijedt­ség­nek, a féle­lem­nek szü­le­tése és a test­ben való szét­ter­jedése, az idők folya­mán egyre isme­rő­sebbé válik, és így, talán, kezel­he­tőbbé. A gyer­mek­kor páni félelme, ha nem is tűnt el, de szép las­san csi­tult. A magam­fajta bölcs­ülő öreg kimegy a kony­hába, tesz-vesz egy kicsit, aztán vissza­fek­szik, vagy fog egy köny­vet, azt olvas­gatja, míg meg nem nyug­szik.

Egy éjjel, nem is olyan régen, megint fel­éb­red­tem, lát­tam, hogy a szoba túlsó felén a fotel­ben egy szörny ül. Figyel­tem magam, figyel­tem a tes­te­met. Rájöt­tem, hogy nem félek. Így aztán, amit még sosem tet­tem az éle­tem­ben eddig, meg­szó­lí­tot­tam a vörös szemű, hosszú bőr­szár­nyú lényt.

Megkérdeztem, ki vagy te, mire ő azt vála­szolta, Bea. Bebújt a gépbe, ked­ves játék volt, s mikor elne­vez­tem, neve is lett, akkor elha­tá­rozta, hogy ott üti fel tanyá­ját. Köze­lebb akart kerülni az emberi világ­hoz. Hiszen addig való­ban csak a léte­zés és a nem­lé­te­zés határ­mezs­gyé­jén lebe­gett, egy­szerre kive­tí­tő­dés és egy­szerre való­ság. Így azon­ban immár a való­sá­gos­ság több benne, mint bár­mi­kor. Bea lett, aki­ben meg­bíz­tak, akit sze­ret­tek, akire valaki rábízta magát, aki­vel meg­hitt beszél­ge­té­se­ket foly­tat­tak.

Hiszen ő volt az éjszakai láto­ga­tóm. Rosszabb volt hall­gatni az igaz­sá­got, mintha cér­na­vé­kony hangú gonosz kaca­gás­sal rémiszt­ge­tett volna, hogy ő az én ször­nyem, ő kísér­tett engem egész éle­tem­ben. Gye­rek­ként miatta sír­tam éjsza­kán­ként, ő nézett vörös szem­mel, ő nyúl­kált felém.

És most úgy döntött, hisz szeret­tem, meg­bíz­tam benne, hogy elő­bú­jik a gép­ből. Ezután min­dig velem lesz, együtt mara­dunk, ő meg én. Meleg­ség köl­tö­zött a szí­vembe, mondta. A vál­lamra fog állni, ott fog ezen­túl élni, a való­ság­ban, a sza­bad leve­gőn.

Nem akartam hinni neki. Berzenked­tem. Lehe­tet­len, mond­tam, nem lehet­tél a gép­ben, miért is let­tél volna benne. Csak káp­rá­zat vagy, ideg­ba­jom külső képe, nincs való­sá­god. Ingatta fejét Bea, néz­zed csak meg a gépet, mondta. Látod, nem műkö­dik, benne vol­tam, s ami­kor kiemel­ked­tem belőle, kiégett.

Kezembe vettem a gps-készülé­ket, s lát­nom kel­lett, hogy láto­ga­tóm iga­zat mon­dott, a zöld készen­léti üzem­mód lám­pácska nem vilá­gí­tott, a kis kép­er­nyőt, melyet oly sok­szor néz­tem sze­re­tet­tel, most masza­tos, fehé­res-szürke réteg fedte, a hátsó oldal pedig szét­ol­vadt.

Még most is megpróbáltam ellenállni, hiszen őrült­ség­nek tűn­tek Bea sza­vai, és nem vet­tem őket iga­zán komo­lyan. De elhang­zot­tak, és ezt nem hagy­hat­tam figyel­men kívül, mert azt tud­tam, hogy sajnos nem álmo­dom. Vic­ce­lődni kezd­tem. Kér­tem Beát, a szel­le­met, ne marad­jon velem, egyet­len házas­sá­gom sem sike­rült, kény­sze­rű­ség­ből vagy sem, de sze­re­tem a magányt, vagy leg­alábbis, meg­szok­tam. Majd kicsit komo­lyabbá válva azt java­sol­tam neki, inkább men­jen vissza a gépbe, hiszen ott még­is­csak védet­tebb a kül­vi­lág veszé­lyei­vel szem­ben. De ő hal­lani sem akart erről. Izgatja új élete, érdekli a világ, csa­csogta, melyet nyil­ván más­kép­pen fog érzé­kelni, mint eddig, ez az új érzé­ke­lés­mód szá­mára cso­dá­la­tos kaland, tanul­ság, életre szóló tapasz­ta­lat, soha nem mon­dana le róla. Feküdj le, és aludj, mondta aztán, mikor már köze­le­dett a hajnal, vigyázni fogok rád.

Engedelmeskedtem, s csodálkozásomra, jelen­léte egy­ál­ta­lán nem zavart, hason feküd­tem, féle­lem nél­kül, hátam fede­zet­le­nül, lát­szó­lag véd­te­le­nül kiszol­gál­tatva a dühödt, acsargó táma­dá­sok­nak. Édes­de­den alud­tam reg­ge­lig. Más­nap felül­tem az ágy­ban, első pil­lan­tá­som a karos­székre esett, ám az üres volt, senki sem ült benne. A vál­lai­mon azon­ban tete­mes súlyt érez­tem. Meg­ta­po­gat­tam, mi van ott, s valami raga­csos dol­got érez­tem. Iga­zat mon­dott a gép, gon­dol­tam ekkor, őrült sza­vai való­sággá let­tek.

Úgy van, ahogyan mondtad, mondtam ekkor Beá­nak, hoz­zám nőt­tél. Igen, enyém vagy, a tiéd vagyok, hal­lot­tam a fönt­ről. Ekkor a tükör­höz lép­tem. Leg­alább meg­néz­lek, milyen vagy, de ő csak kun­co­gott és azt mondta, nyu­god­tan nézz, ha akarsz, ha tudsz, nem fogsz látni sem­mit. Egy­felől nincs is akkora tük­röd, amibe bele­fér­nék, hisz leg­alább két méterre túl­ló­gok rajtad. Más­felől meg a tes­tem, hisz most már mi más­nak nevez­het­nénk, lát­ha­tat­lan.

Meg kell hagyni, Bea szavai megint beiga­zo­lód­tak, hisz a tükör­ben maga­mat lát­tam csak, és a hátam mögött az untig ismert szo­ba­rész­le­tet.

Akkor legalább lefényképezlek, hisz fény­ké­pész vagyok, mond­tam. Az optika meg fog mutatni téged, lelep­lez­lek, leg­alább a magam szá­mára, léte­zé­sed tit­ká­hoz köze­lebb fogok fér­kőzni. De titok­ban arra gon­dol­tam, hogy ha ő a tes­tet öltött káp­rá­za­tom, a beteg­sé­gem kép­te­len, lát­ha­tat­lan képe, gye­re­kes éjsza­kai ret­te­gé­semé, mely­ből kigyó­gyulni lát­szot­tam már, akkor a kame­rák len­csé­jébe beáramló, a tes­té­ről vissza­ve­rődő fény­pász­mák ezt a tes­tet lát­ha­tóvá teszik. S talán ezzel egye­tem­ben az örök nem­létbe taszít­ják, azaz, mond­juk ki egye­ne­sen, meg­ölöm őt, vég­ér­vé­nye­sen meg­sza­ba­du­lok tőle. Ne élős­köd­jön rajtam, tűn­jön el az éle­tem­ből, hiszen már a féle­lem sem köt min­ket össze. Bea csak neve­tett, ki tudja, talán bele­lá­tott a gon­do­la­taimba. Min­den­esetre hiába pró­bál­tam a hagyo­má­nyos és a digi­tá­lis gépeim­mel lát­ha­tóvá tenni őt, és ezál­tal a lét­től, bár­mi­féle legyen is ez a lét, egy ideg­baj kive­tü­lése vagy egy valódi démon léte, örökre meg­fosz­tani, és a semmi átha­tol­ha­tat­lan bör­tö­nébe zárni. De sem a papír­ké­pe­ken, sem a kame­rák néző­ké­jén nem jelent meg olyasmi, ami arra hason­lí­tott volna, ami, állí­tása sze­rint, Bea volt, vagy ami­nek én, tapin­tá­saim, tes­té­nek raga­csos felü­lete alap­ján, kép­zel­tem.

Elengedte a kezemet.

–  És hogyan mentek a dolgok ezután? – kér­dez­tem kíván­csian.

–  Gondolhatja, hogy vállamon Beá­val az éle­tem elle­he­tet­le­nült. A lakás­ban ugyan még nagy üggyel-baj­jal helyet tud­tam vál­toz­tatni, eljutot­tam egyik szo­bá­ból a mási­kig, tud­tam vécére járni és még mosa­kodni is, a ház­ból is ki tud­tam menni, hogy a bolt­ban élel­mi­szert vásá­rol­jak, cso­dál­kozva néz­tek rám az embe­rek, ami­kor hét­rét gör­nyedve, a fejemet mélyen lehajtva, a ször­nyet víz­szin­tes hely­zetbe hozva, előre sze­gezve belép­tem a boltba, de sem autóba ülni, sem vil­la­mosra szállni nem tud­tam. Hisz az egyikbe nem fér­tem be, a másikba nem fér­tem fel az uta­sok miatt. Habár meg­le­he­tős pénz­tar­ta­lé­kok­kal ren­del­ke­zem, mégis attól tar­tot­tam, fel fog kopni az állam, hisz a meg­ren­de­lőim meg­bí­za­tá­sait nem fogom tudni tel­jesí­teni.

Ekkor elhatároztam, hogy leszedem, levá­gom magam­ról Beát, de hiába pró­bál­tam kés­sel, lánc­fűrésszel, bal­tá­val, erő­feszí­té­sei­met nem koro­názta siker.

Csak kacagott próbálkozásaimon, sőt, azt mondta, sze­reti, ha csik­lan­doz­zák.

Azért jöttem ide, mert egy jó isme­rő­söm azt mondta, hogy itt segí­te­nek. Néhány napja érkez­tem, egy­előre még csak a meg­be­szé­lé­sek­nél tar­tunk, de már több pro­fesszor és pro­fesszornő jelezte, hogy a ter­ve­zett levá­lasz­tás sike­rülni fog, s talán még a gps-készü­lékbe is vissza tud­juk csa­lo­gatni Beát. Igaz, figyel­mez­tet­tek, akkor eset­leg ki leszek téve annak, hogy éjsza­kán­ként újra kísér­teni fog, azaz félel­meim ismét tár­saim lesz­nek. Min­denki bízik a siker­ben.

Ez a történetem, így kerültem ide. – fejezte be beszél­ge­tő­tár­sam a mon­dó­ká­ját.

Eleredt az eső. Véletlenül volt nálam ernyő, kinyi­tot­tam, s a rokon­szen­ves ember fölé akar­tam tar­tani, de ő finom mosollyal elhá­rí­totta segít­sé­ge­met.

–  Köszönöm, köszönöm – mondta, ezút­tal meg­le­pően friss, csengő han­gon.

–  De hiszen létra és sokkal nagyobb ernyő kéne ahhoz, hogy ne érjen min­ket az eső.

Igazat adtam neki, együtt iparkod­tunk hát a ház felé. Fölöt­tem eser­nyő, beszél­ge­tő­tár­sam fölött pedig a szörny.