Andor Csaba

Teofilia

III.

Aliznak háromszor is csöngetnie kel­lett, mire Alfonz végre kinyi­totta az ajtót. Egy perce még a für­dő­kád­ban heve­ré­szett, most pedig, egy seb­tiben a dereka köré csa­vart törül­kö­ző­vel, az elő­szoba ajta­jában állt.

Ha szabad így mondani: Alfonz és Aliz öt éve ismer­ték egy­mást. S egy kívül­álló alig­ha­nem azt mon­daná: „per­sze, hogy sza­bad, ugyan mi kifogá­solni való lehet egy ilyen sem­mit­mon­dóan tény­szerű meg­ál­la­pí­tás­ban?” Ám egy elfogu­lat­lan, éles szemű meg­figyelő, aki kap­cso­la­tuk min­den pil­la­na­tát vissza­me­nő­leg is nyo­mon követ­hetné, bizo­nyára arra a követ­kez­te­tésre jutna, hogy az ő ese­tük­ben inkább csak az isme­ret­ség kül­ső­sé­gei­ről lehet beszélni, s az imént aján­lott kifejezést ő így módo­sí­taná: „öt éve ismer­ték már egy­más tes­tét”. Majd rövid tűnő­dés után, fel­adva a nyelvi-lélek­tani talány meg­ol­dá­sára tett kísér­le­tét, meg­ál­la­pí­taná, hogy ez sem a leg­meg­fele­lőbb kifejezés, és hoz­zá­tenné, hogy a nyelv itt cső­döt mond: rész­meg­ál­la­pí­tá­sok hosszú sorá­val is inkább csak körül­járni lehet ket­tő­jük kap­cso­la­tát, s az ilyes­fajta rész­le­tek túl­sá­go­san sokáig tév­útra vezet­nék a hall­ga­tót ahhoz, hogy­sem a végén meg­ért­hetné kap­cso­la­tuk lénye­gét. Így hát jobb nem is beszélni róla, vagy ha nem is jobb, min­den­esetre – s ez végre egy meg­felelő szó – taná­cso­sabb. S ha fenn­tar­tá­sait fel­adva még­is­csak beszélni kez­dene, köz­he­lye­ket mond­hatna el csu­pán. A test jól ismert szaga, amely akár egy sál­ban is könnyen fel­is­mer­hető, com­bok és mel­lek ívé­nek a tíz ujj meg­annyi ideg­vég­ző­dés­ében gon­do­san őrzött képei, az eler­nyedő, de tel­jes oda­adás kifejezé­sére kép­te­len arc rez­dü­lése, s az alvó arcé, amely néha kiszá­mít­ha­tat­la­nul meg-meg­rán­dul egy lidér­ces álom ben­ső­sé­ges iszo­nya­tá­nak jel­zé­se­ként, olyan jel­zés­ként, amely min­den kívül­álló szá­mára örökre rejtve marad, hiszen csak az lát­hatja, aki ott fek­szik, ugyan­azon az ágyon, s ő is csak akkor, ha saját nyo­masztó álma elől mene­külve fel­éb­red, vagy – s ez már a tes­ten túli világ küszöbe – ha az álmodó álma kifür­kész­he­tet­len módon végül őt magát is fel­éb­reszti. Mind­ezek az isme­ret­sé­gek mélyen bevé­sőd­tek emlé­ke­ze­tükbe, s hoz­zá­juk mér­ten – vél­hetné a meg­figyelő – a szá­jak és az ágyé­kok von­zalma jófor­mán sem­le­ges, könnyen föl­cse­rél­hető isme­ret­ség­nek mond­ható.

Ezen a ponton azonban ellen­vé­le­ménybe ütközne. Aliz azt mon­daná, hogy a meg­szo­kás még min­dig könnyeb­ben föl­cse­rél­hető egy más­fajta meg­szo­kás­sal, mint­sem a gyö­nyör egy más­fajta gyö­nyör­rel. S ha őszin­tén szólna – ami­nek a lehe­tő­sé­gét csak női meg­figyelő ese­tén lehetne kizárni –, akkor hoz­zá­tenné, hogy a sze­relmi gyö­nyör pil­la­na­tait leszá­mítva már csak az ellen­szenv hosszú évek során át össze­kuszált, kibo­goz­ha­tat­lan szála köti Alfonz­hoz, s a gor­diu­szi cso­mót réges-rég ket­té­vágta volna, ha ez az egyet­len szál oly szo­ros gúzsba nem kötné, amely­ből nincs menek­vés. A magasba len­dülő kéz mind­annyi­szor meg-meg­re­meg, s mielőtt lesújtana, már erőt­le­nül, ernyed­ten csüng alá: a fonal itt-ott föl­fes­lik, meg­sza­kad, hogy aztán újabb csomó kelet­kez­zék a helyén. Most már, öt év után, alig­ha­nem a had­ve­zér is tehe­tet­le­nül állna az eset­tel szem­ben, látva, hogy a leg­erő­sebb csa­pá­sok is csak a cso­mók cso­mói­nak cso­móit szel­he­tik ketté, s mire a kard­ját újfent meg­su­hog­tatná, a cso­mók cso­mói­nak ket­té­szelt cso­móin újabb cso­mók kelet­kez­né­nek. Ezen a pon­ton már csak a filo­zó­fus derű­jétől kísért váll­vo­no­ga­tás maradna, vagy – jel­leg­ze­te­sen női meg­ol­dás­ként – az esz­te­len vag­dal­ko­zás. De van egy ennél is rosszabb meg­ol­dás: az első cso­móra való vissza­em­lé­ke­zés, ami­kor még egy ele­gáns moz­du­lat­tal ele­jét lehe­tett volna venni a meg­old­ha­tat­lan fel­ad­vány alat­to­mos kibon­ta­ko­zá­sá­nak. És ekkor Aliz – szá­mot vetve az eddig mon­dot­tak követ­kez­mé­nyé­vel – elis­merné, hogy még­sem csak az ágy­béli gyö­nyör­ről van szó, több ez annál, hiszen ha ilyen egy­szerű volna az egész, már maga is rég meg­ol­dotta volna a prob­lé­mát.

S itt a beszélgetés elakadna. A meg­figyelő pil­lan­tá­sá­val éppen csak súrolva Alfonz tekin­te­tét Kolum­buszra gon­dolna. Mert azt már aligha árulná el a lány­nak, hogy az igazi gyö­nyör­től épp­oly elér­he­tet­le­nül messzire tévedt, akár az ibé­riai kalan­dor Dél-Ázsiá­tól. Ehe­lyett inkább meg­nyug­tató, a sab­lo­nok­tól nagyon is eről­te­tett módon eltérő sza­va­kat mon­dana, Alfonz pedig, az illú­zió romba dön­té­sé­től való félel­mé­ben, egyet­ér­tően bólo­gatna.

–  Menjünk a hallba – mondta Alfonz.

Aliz zavartan mosolygott, mintha egy ide­gen férfi udva­ria­san invi­tálná, aki­nek vár­ható visel­ke­dé­sét nem lehet előre látni, így hát addig is moso­lyog­nia illik, amíg valami nem ad okot egy más­fajta arc­ki­fejezésre. Belé­pett a hallba, majd leült a két tere­bé­lyes fotel egyi­kébe; kényel­me­sen hát­ra­dőlt, feje mélyen süp­pedt a magas hát­támla puha anya­gába, és gesz­te­nye­színű haja, ame­lyet egy öntu­dat­lan moz­du­lat­tal meg­iga­zí­tott, a hát­támla ali­za­rin színű huza­tán szét­te­rült.

A két ódon fotel mindenkinek, aki csak egy­szer is belé­pett a hallba, magára vonta a figyel­mét. S nem csu­pán lenyű­göző mérete, magas hát­tám­lája, vas­tag kar­fája vagy külö­nös rugó­zása kel­tett érdek­lő­dést. Hoz­zá­ér­tőbb sze­mek azt is nyom­ban ész­re­vet­ték, hogy ez a két fotel még azok­ban a rég­múlt idők­ben készült, ami­kor a hedo­niz­mus épp­oly nél­kü­löz­he­tet­len fel­té­tele volt az asz­ta­los­mes­ter­ség­nek, miként a szín­lá­tás a fes­tés­nek, s kéret­le­nül és kimon­dat­la­nul is illett a sze­relmi játé­kok szé­les ská­lá­ját szem előtt tar­ta­nia a mes­ter­nek egy-egy fotel végső for­má­jának kiala­kí­tá­sa­kor. Már az ülés magas­sága és szé­les­sége is erről tanús­ko­dott, a kar­fák­ról vagy a gör­bü­le­tek, hajla­tok, mélye­dé­sek remekbe sza­bott dom­bor­za­tá­ról nem is szólva, s iga­zán érzé­ket­len­nek mond­ható az a meg­figyelő, aki az üres fote­lek lát­tán, vál­to­za­tos pózok­ban sze­ret­kező párok helyett komoly­kodó, ruhák­kal tele­ag­ga­tott tes­te­ket kép­zelt a mélye­dé­sekbe süp­pedve meg­pi­henni. Nem mintha az ülésre nem gon­dolt volna a mes­ter; ő aztán iga­zán min­denre gon­dolt a kez­dődő flör­töt meg­előző pil­la­nat­tól a más­napi ébre­dé­sig; a két fotelt össze­tolva az ölel­ke­zé­sek kon­ven­cio­ná­li­sabb koreog­rá­fiái szinte ész­re­vét­le­nül rin­gat­ták el az egy­más kar­jába temet­ke­ző­ket, s akár egy túl­mé­re­te­zett böl­cső, úgy fogta közre a két hát­támla s az egy­más­nak feszülő kar­fák íve az ölel­ke­zés köz­ben álomba zuhanó tes­te­ket. Azt azon­ban csak keve­sen tud­ták (s talán mon­da­nunk sem kell, e kivált­sá­go­sak közé tar­to­zott Alfonz és Aliz), hogy mind­ezen túl, sze­ret­ke­zés után az alélt tes­te­ket olyan gyön­gé­den, annyi hoz­zá­ér­tés­sel ölelte át a selyem­hu­zat, s a mögötte meg­hú­zódó rugók oly tapin­ta­to­san, csep­pet sem tola­kodó ruga­nyos­ság­gal ját­szot­tak az alá­zu­ha­nók­kal, hogy ez a gyön­géd figyel­mes­ség önma­gá­ban ele­gendő volt ahhoz, hogy idő előtti vágyat ébresszen az egyre kábul­tab­ban és kime­rül­teb­ben han­cú­ro­zók­ban a sze­relmi játék foly­ta­tá­sá­hoz.

De tudott komolykodó is lenni ez a két bútor­da­rab, ha éppen arról volt szó, bár az ilyesmi – akár­csak az épp most kez­dődő beszél­ge­tés is – mintha untatta volna őket. Az egy­más­sal szem­közt ülők ugyan kényel­me­sen elül­dö­gél­het­tek akár nap­es­tig, lábuk­ban még órák múl­tán sem érez­tek zsib­ba­dást, a hát­támla gör­bü­lete is olyan pon­to­san követte a csi­go­lyák íveit, hogy senki sem érzett kész­te­tést test­hely­zet­ének meg­vál­toz­ta­tá­sára, de a fote­lek mintha kényel­met­le­nül feszeng­tek volna ilyen­kor, egy-egy rugó oly­kor meg-meg­rop­pant, talán mér­he­tet­len unal­má­nak és elé­ge­det­len­sé­gé­nek kifejezé­se­ként.

–  Nos, miért kellett idejönnöm? – kér­dezte Aliz.

–  Teo – mondta Alfonz, aztán ő is leült a sza­ba­don hagyott fotel kar­fájára.

–  Csakhogy észrevetted! Olyan figyel­met­len az órái­mon, mintha nem is ebben a világ­ban élne. Ten­ned kel­lene vala­mit addig is, amíg anyá­dat kien­ge­dik a sza­na­tó­rium­ból.

–  Talán tényleg nem ebben a világ­ban él – mondta Alfonz. – Külön­ben is, sze­rel­mes beléd.

–  Ugyan már! Ha így lenne, akkor inkább nagyon is oda­figyelne arra, amit mon­dok. Egyéb­ként is, még gye­rek.

Alfonz lecsatolta a karóráját és az asz­talra tette, köz­ben a másod­perc­mu­ta­tót nézte, ahogy üte­me­sen, min­den másod­perc­nél meg-meg­akadva rótta a körö­ket. – Ma éjfél­kor lesz tizen­hét éves – mondta aztán. – Gon­do­lom, a bio­ló­gia­órái­don más­hol vonod meg a gye­rek­kor hatá­rát. S ha már itt tar­tunk, nem cso­dá­lom, hogy nem figyel oda. Talán pró­bálj meg egy­szer négy­szem­közt beszélni vele…

A lánynak hirtelen eszébe jutott valami, mert várat­la­nul köz­be­vá­gott: – Csak nem vagy fél­té­keny az öcsédre?

–  Miért is lennék? – kérdezte Alfonz. – Vele még nem csal­tál meg.

A lélektani játék olykor a nyelv­játék buk­ta­tóin meg­bi­csak­lik. Alfonz a „hon­nan tudod?” kér­dést sze­rette volna válasz­ként hal­lani, ehhez azon­ban azt kel­lett volna mon­da­nia: „még nem csal­tál meg vele”. A lát­szó­lag jelen­ték­te­len nyelv­tani elté­rés azon­ban felért egy elszó­lás­sal, s Aliz, aki külö­nö­sen fogé­kony volt az ilyes­fajta hang­súly­el­to­ló­dá­sokra, máris elin­dult egy olyan irányba, ame­lyet Alfonz ezút­tal elfelej­tett számba venni.

–  De mindenki mással már igen. Ezt akar­tad mon­dani, ugye?

–  Legyünk pontosak – ajánlotta Alfonz. – Eszem ágá­ban sem volt ezt mon­dani, de úgy lát­szik, te ezt akar­tad hal­lani tőlem.

–  Na, ebből elég volt – mondta Aliz, majd fel­állt a fotel­ből, és elin­dult az ajtó felé. Alfonz hangja azon­ban utol­érte őt, mielőtt még a kilincsre tehette volna a kezét.

–  Szeretném, ha elcsábítanád Teót. Ezért is hív­ta­lak ide.

Aliz megfordult, egy másodpercig far­kas­sze­met nézett Alfonz­zal, aztán bosszú­san vissza­ült a fotelbe és ciga­ret­tára gyúj­tott. – Azért a per­ver­zió­nak is van­nak hatá­rai, nem gon­do­lod?!

A lány mohón szívta a cigaret­tát, s hogy inge­rült­sé­gét mér­sé­kelje, egy kicsit több leve­gőt vett a kel­le­té­nél és sokáig tar­totta vissza a füs­töt, mintha min­den egyes sluk­kal a szo­ká­sos adag két­sze­re­sét pró­bálta volna a tüde­jébe pré­selni.

–  Az ilyen perverziót kevésbé inge­rült embe­rek levirátus­nak hív­ják – mondta Alfonz.

Aliz nyomban elnyomta a ciga­ret­tát, s szín­pa­dias gyor­sa­ság­gal fel­állt. Alfonz, mintha csak egy dráma főpróbá­ján lenne, az immár üres fotelre szö­gezte tekin­te­tét, miköz­ben vál­to­zat­la­nul a szem­közti fotel kar­fáján ült. Meg­várta, amíg a lány elha­ladt mel­lette, majd éppen abban a pil­la­nat­ban, ami­kor már biz­tosra vehette, hogy nem lát­hatja őt, gyor­san befogta mind­két fülét. A bejárati ajtó csa­pó­dá­sát így is egé­szen jól lehe­tett hal­lani. Aztán kiment a hallba, s mintha csak valami ritka kőzetre buk­kant volna, ala­po­san szem­ügyre vette az ajtó­félfa mel­lett lehul­lott vako­la­tot, majd rés­nyire kinyi­totta az ajtót, hogy bárki csön­ge­tés nél­kül belép­hes­sen a lakásba, végül vissza­ment a hallba, s az ajtó­val szem­közt leült Aliz fote­lébe. Kis­vár­tatva egy kulcs­cso­mót vett elő a zse­bé­ből, és a kari­ká­ról leemelt egy kul­csot. Jó ideje nem hasz­nál­hat­ták már, más­kü­lön­ben a kulcs végén apró, fényes kar­co­lá­sok­nak kel­lett volna jelez­niük egy zár nyi­tá­sá­nak-zárá­sá­nak még­oly ritka ese­mé­nyét is. Ilyen kar­co­lá­sok azon­ban sehol sem vol­tak rajta. S habár Alfonz egy pil­la­na­tig sem gon­dolta komo­lyan, hogy annyi idő után sor kerül­het a kulcs hasz­ná­la­tára (inkább csak dra­ma­tur­giai ötlet­ként for­dult meg a fejében ilyes­fajta gon­do­lat), azért min­den eshe­tő­ségre készen, miként egy jó kel­lé­kes­hez illik, letette az asz­talra a hamu­tartó mellé.

Nem kellet sokáig várnia. Alig vég­zett a dísz­let elren­de­zé­sé­vel, máris meg­jelent Aliz.

–  Döntöttem – mondta a lány. – Még­is­csak elcsá­bí­tom az öcsé­det.

–  Köszönöm – felelte Alfonz.

A mai napon ez volt az első szó, ame­lyet min­den póz, s a vár­ható reak­ciók mér­le­ge­lése nél­kül, őszin­tén mon­dott a lány­nak. Ám alig­hogy kimondta, mint­egy varázs­ütésre, elsza­ba­dult a pokol. Aliz, aki kime­rí­tően ismerni vélte Alfonz min­den sza­vá­nak hang­sú­lya mögött a hátsó gon­do­la­tok és rejtett szán­dé­kok tel­jes rend­sze­rét, az őszin­te­sé­get – mivel nem tudott vele mit kez­deni ebben a rend­szer­ben – az agya­fúrt hazug­ság leg­fel­há­bo­rí­tóbb palás­to­lá­sa­ként értel­mezte. Arcán, száj­szög­le­té­től nem messze, egy apró vonal meg­jele­nése mutatta, hogy inge­rült­sége, ha csak pil­la­na­tokra is, de meg­szűnt, s az önura­lom lát­sza­tát e pil­la­nat­ban a gyű­lö­let tartja fenn.

–  Ha nincs ellene kifogásod, elmen­nék dél­után az erdész­házba. Elvégre olyan szép idő van, hogy iga­zán kár lenne a város­ban marad­nunk.

Az erdészház, amelyet Aliz várat­la­nul szóba hozott, egy­kor Teofil bácsié volt; a város­tól északra, egy kisebb hegy­ség dél­ke­leti lejtő­jén, az erdő köze­pén állt. Öt évvel koráb­ban Alfonz az erdész­ház­ban ismerte meg – leg­alábbis a szó bib­liai értel­mé­ben – Alizt. A lány akkor tizen­nyolc éves volt, az érett­sé­gire készült éppen, Alfonz pedig tőle tel­he­tően segí­tett a fel­ké­szü­lés­ben. Aztán egy verő­fényes nap kora dél­után­ján útra kel­tek az elha­gya­tott erdész­ház felé. Aliz soha­sem tudta meg­bo­csá­tani Alfonz­nak, hogy az első éjsza­kát követő hajna­lon szó nél­kül ott­hagyta őt; mire föl­éb­redt, egye­dül volt a ház­ban, csu­pán egy szűk­szavú cédu­lát talált az asz­ta­lon. És Alfonz, bár több­ször is elmondta Aliz­nak, hogy hir­te­len távo­zá­sá­nak az égvi­lá­gon semmi köze sem volt ket­tő­jük kap­cso­la­tá­hoz, azóta sem árulta el a lány­nak, hogy miért hagyta ott őt.

–  Én nem mennék oda a helyed­ben – mondta Alfonz.

–  Én mégiscsak odamennék – mondta Aliz.

–  Azért ezt gondold meg jobban – kérte Alfonz –, s ha még utána is ragasz­kodsz hozzá, akkor nem bánom, men­jetek.

–  Nincs mit meggondolnom. Ideadod a kul­csot?

–  Lenne ugyan mit meggondolnod – mondta Alfonz –, de ha nem, hát nem. Ami pedig a kul­csot illeti, ott van előt­ted, az asz­ta­lon.

„Újabb csapda” – gondolta Aliz, s mivel a játék vég­képp kihozta a sod­rá­ból, fel­kapta a kul­csot, majd kimért, kemény, nőies­nek a leg­na­gyobb jóin­du­lat­tal sem nevez­hető lép­tek­kel elin­dult az ajtó felé. A korábbi jele­net meg­is­mét­lő­dött, azzal a cse­kély elté­rés­sel, hogy ezút­tal Alfonz a lány fotel­jéből jól lát­hatta, mikor kell befog­nia a fülét. Kiment az elő­szo­bába, most azon­ban nem nyi­totta ki az ajtót, csak a lehul­lott vako­la­tot vette szem­ügyre, és úgy találta, hogy az ajtó másod­szori becsa­pó­dá­sá­nak ereje – a lehul­lott tör­me­lék mennyi­sé­gé­ből ítélve – felül­múlta az elsőét.