Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
24.

(Útközben II.) Amióta elvál­tam segí­tő­im­től, az út fel­felé, a hegyek közé vezet, meg­jele­nik a táj igazi arcu­la­tát adó kak­tu­szok sok­féle vál­to­zata, aztán sűrű erdők­ben kanya­rog az út, sok­szor kell las­sí­tani, az út vissza­for­dul önma­gába, felér vala­mi­lyen magas­latra, onnan tovább teke­re­dik még fel­jebb.

Órák óta csak felfelé kapaszkodik a kocsi, most kez­dem figyelni a jel­zőt, vésze­sen fogy a ben­zin, és sehol semmi nyoma sem­mi­féle tele­pü­lés­nek, amióta elin­dul­tam. Nem­so­kára kigyul­lad a figyel­mez­tető lámpa. Szá­molni kez­dek: körül­be­lül het­ven kilo­mé­te­ren belül tan­kol­nom kell, de egy­előre sehol semmi, csak újabb emel­ke­dők, még nagyobb szer­pen­ti­nek. Újabb egy óra eltel­té­vel és negy­ven kilo­mé­ter­rel arrébb, végre egy hegyi faluba érek, meg­ta­lá­lom a ben­zin­ku­tat, de zárva. Nem nagyon aka­rom elhinni, kiszál­lok a kocsi­ból, egy kút van a ben­zin­nek, egy a dízel­nek, a kút jel­leg­ze­tes, har­min­cas évek­beli boltja, ahol min­den­félét lehet vásá­rolni, zárva, fogal­mam sincs mért.

Leülök a küszöbre, hogy átgon­dol­jam a dol­got.

Az egész környék olyan, mint egy Humphrey Bogart film dísz­lete. A szí­nész sok­szor eszembe jut még a hosszabb autó­zá­sok alatt, ami­kor röp­te­tem a gon­do­la­tai­mat meg az emlé­kei­met, mint a vadász­sóly­mot szo­kás.

Egy öregember tűnik föl a ben­zin­kút mögött, fel­ál­lok és meg­szó­lí­tom, milyen messze van a követ­kező kút.

Cincuenta, kiabálja, mert még messze van, csak annyit értek. Cuenta, per­sze, mert erre esik a hang­súly, az ele­jét lenyeli, így viszont annyit tesz a szó: mesél­jek. Mit mesél­jek? Még egy­szer meg­kér­de­zem, ekkor esik le a tan­tusz: ötven kilo­mé­terre van a követ­kező.

Olyan messze már nem tudok elmenni, vála­szo­lom. Együtt érez velem, de nem tud segí­teni. Öreg el.

Középkorú fazon közeledik.

Mondom neki is, hogy mindenképpen ben­zin­hez kell jut­nom.

Okáj, mondja, így ejtik az okét, a falu végén talá­lok egy kis ranchót, ott van ben­zin.

Megköszönöm, de belém bújt az ördög, meg­kér­de­zem tőle is, mennyire van a leg­kö­ze­lebbi kút.

Cuarenta, mondja. Negyven kilomé­ter.

Megtalálom az apró ranchót, zörgök a ház abla­kán, elő­jön a tulaj. Meg­kér­de­zem, hogy tény­leg van ben­zinje, és az jó sze­mély­autókba is?

Jó, mondja, mindjárt hozza.

Egy műanyag benzines kannával tér vissza, húsz lite­res, elég kell len­nie, igen, de meg­kér­de­zem, milyen messze van a leg­kö­ze­lebbi kút.

Sesenta, mondja, és egy gumicsövet tesz a kan­nába, meg­szívja, és már folyik is a nafta a kocsi ben­zin­tar­tá­lyába. Vagyis hat­van kilo­mé­terre.

Nagyon hálás vagyok, kifizetem a potom össze­get, ennyi­ért ott­hon egy litert se kap­nék. Innen hosszan előre látni, az út egye­ne­sen emel­ke­dik, majd eltű­nik a fák közt. Öt óra már elmúlt, siet­nem kell, de most hogy állok, és a tájat nézem, ész­re­ve­szem azt, amit csak érzé­kel­tem de még nem tuda­to­sí­tot­tam, és ami csak Mexi­kóra érvé­nyes.

25.

A naplementét megelőző két-három órá­ban a nap elve­szíti azt a nagyon erős sugár­zá­sát, amely néha a fehér izzá­sig képes eljutni, meg­sze­lí­dül, elte­rül a tájon, bevonja azt vala­mi­lyen mézes csil­lo­gás­sal, főleg kint a város­tól messze, bent a hegyek közt, itt érezni a leg­job­ban, min­den moz­du­lat­lanná válik, vég­te­len csen­det és nyu­gal­mat áraszt, még az idő is meg­áll. Arany­szen­der­gés, ez a szó jutott eszembe. (Giccs, de tiszta)

26.

Megnéztem a térképet, merre járok, siet­nem kell, álla­pí­tom meg, ha még vilá­gos­ban Oaxa­cába aka­rok érni. Kez­dő­dik az emel­kedő, a szer­pen­ti­nek hosszú sora, és egy­szer csak véget ér az erdő, a kopár hegy­ol­dal a ren­ge­teg fajta kak­tusszal, és fel­érek a híres oaxacai fenn­síkra, (ame­lyet majd két nap múlva a magas­ból lesz alkal­mam jól meg­figyelni), amely kopár, csak néhol sza­kít­ják meg facso­portok, igaz, itt van Ame­rika leg­ha­tal­ma­sabb lom­bo­zatú fája, (ezt is meg­te­kin­tem majd). Kisebb tele­pü­lé­sek mel­lett hajtok el, és még nap­le­mente előtt érek be a városba, mely fel­ne­velte a tizen­ki­len­ce­dik szá­zad egyik leg­hí­re­sebb poli­ti­ku­sát, Juarzet, Miksa csá­szár ellen­felét. De itt van a völgy­ben Monte Albán, az egyik leg­le­nyű­gö­zőbb indián régé­szeti hely­szín is.

A Julius Caesarhoz címzett fogadó­ban hajtom fejemet álomra.

(Az öregnek lett igaza, ötven kilo­mé­terre volt az a bizo­nyos ben­zin­kút.)