P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

24.

Amúgyan pedig vigyáznom kellett nagyon, hisz bizony könnyebb egy asszony­tól meg­sze­rezni bir­to­kait, mint harc­ban jára­tos fér­fia­két, mint ami­lyen volt Ferenc, kinek csak ere­jét árulta el, hogy a törö­kök úgy becéz­ték, Fekete bég. Most még adott egy kis hatal­mat kezeim közé bátyám, Báthory Ist­ván ország­bíró tekin­té­lye is, így ami­kor a hír utol­ért, hogy július havá­nak huszon­ötö­dik nap­ján meg­halt, igen­csak könnyes lett a sze­mem, főleg éjsza­kán­ként, erre vigyáz­tam nagyon, gyá­szom csak az enyém lehe­tett, csak az én szí­ve­met kemé­nyít­hette meg, nem tud­hatott erről senki ember­fia. Temet­tem hát ele­get, imád­koz­tam is ele­get Isten­hez, segítse a meg­hót­takat nyu­godni, és legyen az én lel­kem meg­nyug­vá­sá­nak sege­del­mére. Bátyám halála nagy vesz­te­ség lett öcsém­nek, som­lyói Báthory Gábor­nak is, aki­nek igen­csak ked­vére lett volna az erdé­lyi fejede­lem széke. Álom volt ez most még, hisz azt olyan erő és hata­lom fog­lalta el, mint Bocs­kai Ist­váné. De az évek gyor­san pereg­tek, mint az órá­ban a homok­szem­cse, az efféle álom akár még meg is való­sul­ha­tott.

Azért a szerencse kereke is felém for­dult néha-néha, mert ugyan biz­ton íro­gat­tam király iránti hűsé­gem­ről, Bocs­kai fejede­lem mégis men­le­vél­lel látott el.

Azt írta az Úr ezerhatszázhatodik esz­ten­de­jének május havá­ban elöl­járó­inak, kik a felső­magyar­országi terü­le­te­ken tevé­keny­ked­tek, hogy „özvegy Nádasdy Ferencné szü­le­tett gróf Báthory Erzsé­bet asszony ügyeit, melyek­kel kegyel­me­tek­hez for­dul, támo­gas­sá­tok, és őt ható­sági segély­ben része­sít­sé­tek”. Hogyan gon­dol­ko­dott erről a men­le­vél­ről a király, ha tudo­má­sul véve eszébe jutott az a gon­do­lat, miként talán hűsé­ges nyi­lat­ko­za­taim mind­össze a kény­szer szü­löt­tei, azt nem tud­hatom.

Mindent egybevéve úgy utazgattam bir­to­kai­mon, hogy ügyei­met intéz­hes­sem, hogy bár­minő pil­la­nat­ban a két ellen­fél­hez, vagy a király­hoz, vagy Bocs­kai fejede­lem­hez for­dul­hat­tam sege­de­le­mért. A baj is ott volt rög­vest azon­ban a lehe­let­nyi meg­nyug­vás nyo­má­ban, mely­nek alapja megint csak az egyik bir­tok lett, melyet meg­örö­köl­tünk bátyám­tól Nyáryékkal közö­sen. Miu­tán lel­kem­nek is jót tett az uta­zás, ez pedig­len nem is volt olyan nagyon messze, vala­merre Bécs köze­lé­ben, elin­dul­tam bir­tokba venni, de ez nem ment zök­ke­nő­men­te­sen, mert a pozso­nyi pol­gá­rok igye­kez­tek aka­dá­lyo­kat szer­vezni utam elébe, így a kato­ná­kat a várba nem vihet­tem be. Nem tud­tam med­dig sújt még a sors ilyen ter­hek­kel, de nem visel­tem könnyen így, jórészt egye­dül állva a világ­ban. Nyáry Pál­nak csak egy gon­dok­kal teli leve­let írhat­tam, főleg ami Dévény várát illeti, és ugyan­csak írtam neki mély­sé­ge­sen átható, igaz király­hű­sé­gem­ről, mi alap­ján nem is értem a pozso­nyiak cse­le­ke­de­tét. Uta­zá­saim köze­pette, melyet mint jó gazda köte­les­ség­ként, más­részt, meg mint hely­ben nem bírni maradó özvegy­asszony tet­tem, egyik sze­ren­csét­len alka­lom­mal az Úr ismét mintha meg­át­ko­zott volna enge­met. Éppen Sár­vár­ról ver­ték az út porát a sze­ke­rek Ecsed felé, mikor az tör­tént meg, hogy két szol­gáló és egy kis­le­ányka hir­te­len beteg lett. Ugyan ott vol­tak velünk a gyó­gyí­tás tudo­má­nyát ismerő öreg­asszo­nyok is, de ők is csak bólo­gat­ták fejüket, segí­teni nem tud­tak. Tes­tü­ket csú­nya duz­za­na­tok éke­sí­tet­ték, így mikoron meg­hót­tak, igye­kezni kel­lett a teme­té­sük­kel, mert éppen jár­vá­nyos idők jár­tak ránk, nehogy még töb­ben köves­sék őket.

25.

Aztán elindultak valami híreszte­lé­sek is, amik eze­ket a dol­go­kat érin­tet­ték, misze­rint nem is úgy hal­tak meg ahogy, hanem egé­szen más okai lehet­tek ezek­nek, de nem­igen volt időm holmi plety­kál­ko­dás­sal fog­lal­kozni, mert meg­tör­tént az, amit igen­csak sajnál­tam, meg­halt Bocs­kai Ist­ván erdé­lyi fejede­lem éppen az ezer­hat­száz­ha­to­dik esz­tendő utol­ján, decem­ber huszon­he­te­dik nap­ján. Ez pedig oly­annyira csak gond­jai­mat növelte, misze­rint meg­hagyta írás­ban, hogy nem öcsém, som­lyói Báthory Gábor lehetne az ő utódja, mire egyéb­ként nagyon szá­mí­tot­tunk mind, Báthho­ryak, hanem legyen az Homonnai Drugeth Bálint, minek­utána majd meg­vá­laszt­ják a ren­dek. Ez pedig­len igen­csak rossz idők­höz veze­tett, mert Gábor öcsém is erő­tel­jesen szá­mí­tott rá. Per­sze lehe­tett ez érdeke kettő ember­nek is, főként Thurzó György­nek, kire bízott Ferenc ben­nün­ket, árvá­kat, és lehe­tett Illés­házy Ist­ván­nak, ki ural­má­ban tar­totta éppen Lipót vár­me­gyét és Tren­csén váro­sát, meg ki tudja még kik­nek. Szó­val ilyen ínsé­ges idők vár­tak reám, s akkor még itt volt az a fel­adat, ami min­den urat ter­helt, hogy segít­sen azok­nak, akik rászo­rul­nak. Én igye­kez­tem is min­dent meg­tenni mind a bete­gek­nek és segít­sé­gért hoz­zám eljövők­nek segéd­kezni ügyes-bajos dol­guk­ban. Néha olyan lehe­tet­len­nek tűnő ügyek vol­tak ezek, mint pél­dául Wathy Ferencné Vághy Zsu­zsanna kérelme, misze­rint fér­jét a törö­kök őri­ze­tébül sza­ba­dít­sam meg. Ő meg is vásá­rolta a rabot, kivel ki kéne cse­rél­nie urát, engem pedig­len meg­kért, hogy jár­jak köz­ben érde­ké­ben. Meg is tet­tem, mert érez­tem sze­ren­csét­len asszony bal­sor­sát. Meg­tet­tem még azt a köte­le­zett­sé­get is, hogy két ifjút, Kis Ber­ta­lant és Lethe­nyei Ist­vánt tanulni küld­tem Wittem­bergába. Mind­két legény igen jó ész­járás­sal ren­del­ke­zett, így szí­ve­sen is tet­tem. Meg azu­tán bete­ge­ket is ápol­tunk bőviben. Leg­na­gyobb sege­del­mem ezek­ben Fickó, Jó Ilona, Szen­tes Dóra volt, és Beniczky Kata is segéd­ke­zett, igen­csak jó érzék­kel tud­ták, mi ellen hogyan kell véde­kezni, és meg­volt ben­nük az erő is, hogy vég­re­hajtsák a szük­sé­ges dol­go­kat. Dorkó asszony volt első a sor­ban olyan súlyos dol­gok­ban, mint ami­kor vala­ki­nek kör­mét vagy egyéb test­részét metélni kel­lett. A var­ró­leá­nyok körme gyak­ran begennye­se­dett, ekkor pedig ő jól meg­szur­kálta tűvel, hogy a genny elhagyja a helyet, ordí­tot­tak is sze­ren­csét­le­nek, de csak ez lehe­tett a gyó­gyí­tás módja. A vér csa­po­lása is nehéz­kes és fájdal­mas gyó­gyító mód volt, hogy vag­dos­ták a bete­ge­ket össze­vissza, azok pedig­len csak ordí­tot­tak ren­de­sen, de mind­eh­hez bizony jó erő kel­lett, és ezen vén­asszo­nyok­nak meg­volt hozzá iga­zán. Tar­tot­tam is ispo­tályos szo­bát szinte min­den főbb bir­to­kon, mert min­dig volt vala­ki­nek szük­sége vala­mi­féle segít­ségre, nem is beszé­lek még a jár­vá­nyos idők­ről, pedig azok is igen­csak meg­rit­kí­tot­ták az embe­re­ket.

Azután megint csak ellenem csele­ked­tek, mikoron is Bánffy György meg­szállta Nempti várát, holott az nem­csak egye­dül őke­gyel­mét, hanem több rokont együt­te­sen ille­tett. Még csak azt sem várta meg, hogy majd az ország­gyű­lé­sen hiva­ta­lo­san is dönt­se­nek a sorsa felől. Igen­csak rit­kán moso­lyog­tam éle­tem­ben, nevetni meg tán soha, de nem is csoda ennyi baj köze­pette.