Vajda Péter

Yoridala

Keleti elbeszélés

I

Nagy tenger árjai mosnak egy szi­ge­tet kele­ten, messze Európa szűk hatá­rai­tól, közel pedig Ázsia virá­gos part­jai­hoz, túl a mennyei orszá­gon, a tea­termő Sinán, a Khoreai ten­ger­szo­ros mel­lett. Ezen szi­get leg­na­gyobb­nak mond­ható a Csen­des-ten­ger éjszaki részé­ben, nem magá­no­san álló, hanem töb­bek­től körül­vett, nagyob­bak­tól és kiseb­bek­től. Mind­nyája pedig a délibb égalj áldá­sai­ban része­sült. Bőven terem benne az élet­táp­láló rizs, a fák­nak min­den gyü­möl­cse, s a Sinából átván­do­rolt tea, mely­nek agy­de­rítő ere­jét nél­kü­löz­het­lenül meg­szok­ták a lako­sok, s mely hosszú úton hoz­zánk is elhin­tál­ta­tik öblös hajók üre­gé­ben. De ezen átho­zást magunk­nak kell vég­hez vin­nünk, mert Japán lakói nem távoz­nak honi part­jaik­tól, a ter­mé­szet áldá­sát s kezeik műveit áru­lan­dók. Japán lakói fogva ülnek tulajdon szi­ge­tei­ken, míg magok­tól min­den ide­gent messze tar­ta­nak.

Ez nem volt mindenkor így. Voltak idők, mikor Niphon messze szi­ge­tek­hez küldé hajóit, és Sikofh kéz­mű­vei fönn Kam­csatka felé nem keve­sebbé talál­tak vevő­ket, mint Cochin­chinában s a Csön­des-ten­ger szi­get­so­rán. Akkor a tet­te­ké­vel együtt a gon­dol­ko­zás mezeje is tága­sabb volt, tárva áll­tak a szi­ge­tek, vára­sok és faluk min­den isme­ret­nek, s Ázsia elme­vi­rá­gai a leg­ke­le­ti­ebb ég alatt majd leg­szeb­ben virá­goz­tak, mikor azo­kat a mon­go­lok Suez szo­ro­sá­tól az Eufratig, Indu­sig, sőt még a Sárga-folyóig és a Kék-ten­ge­rig, mely Sina vég­ha­tá­rait mossa, elta­pod­ták. Szá­zez­rek­kel tódul­tak Dsingis­khan tanít­vá­nyai a Khoreai-ten­ger­szo­ro­son Japán felé is; meg­tá­ma­dá­so­kat Tamer­lan ide­jéig több­ször megújíták, de Japán hódítlan volt. Az ide­gen hada­ko­zók sírba temet­kezni jöt­tek csak át a hul­lá­mo­kon, s vissza­ve­zető utat igen keve­sen talál­tak a nagy ser­gekből.

Így maradt Japán önállású, előha­la­dást tevő a mes­ter­sé­gek­ben, mívészet­ben, hajó­zás­ban, elme­fejlés­ben. Némely művök most is fölül­múlhatlan, mikor a tudo­má­nyok óriási lép­tek­kel halad­nak a tökély vég­or­má­hoz, s midőn mi azt gon­dol­juk: elménk előtt semmi nincs lehe­tet­len, s mikor őreájok sajnál­kozva pil­lan­tunk, sajnál­kozva gon­do­lunk, mint az illő­től annyira hátra­marad­takra, mint reményt éppen nem muta­tókra, hogy sze­ren­csét­len rend­szerök meg­vál­toz­ta­tá­sá­val ők is minél több érin­tésbe jőnének a többi nem­ze­tek­kel, s kivált Európa s Ázsia lakói­tól elfogad­nák, ami dicsőt és oko­sat ezek rövid idő alatt sze­rez­tek, s azzal mago­kat a föld­teke min­den tekin­tet­beli uraivá tet­ték, nem oly urakká ugyan, milye­nek Ázsiá­ban van­nak, kény­sze­rint hatal­mas­ko­dók a tes­ten, s bilin­csek közé zárók a szel­lemi erőt, az anyag­ta­lant, az égi igaz­sá­gok­kal élőt, s az azok nél­kül hal­dok­lót: hanem urakká a tudo­mány és tapasz­ta­lás által, melyek­nek ere­jével a ter­mé­szet három orszá­gát kin­cseik elő­adá­sára bír­ják, s a csil­la­gok­kal mil­lió mér­föl­dek­ről hir­det­te­tik az igaz­sá­go­kat.

Mint minden embernek, úgy a japá­ni­ak­nak is keb­lökben van a fejlő­dési csíra, mely har­mat és fény által ápolva, ép növénnyé vál­to­zik, har­mat nél­kül elszá­rad, fény híja mel­lett pedig beteg neve­ke­dést vesz. Ki volna pedig magát ember­ba­rát­nak nevező, ki az egész világ min­den nép­ének az első, sze­ren­csés ese­tet nem kívánná? És bár lett volna úgy az Japán­ban is! De itt a fejlő­dés csí­rá­jától, mikor az már emel­kedni kezde, har­mat és fény elvona­ték, s a növé­nyek ezen leg­jelesb­bike meg­ál­la­po­dott, sőt csök­kent s hervadó­félben van. Ennek ere­de­tét aka­rom itt elmon­dani.

Egy ember magamagát semmiből naggyá, töké­le­tessé fejteni nem tudja. Mond­ják ugyan az ökör­szem­ről is, azon pará­nyi madár­ról, mely a gye­pű­kön rep­des majdnem ágról ágra, s magasra emel­kedni soha nem látta­ték, hogy a magasra repü­lés­ben kifogott a sason, a napba nézni tudó sason, mely a fel­hő­kön túl sze­ret úsz­kálni, s szár­nyai­ban fáraszt­hatlan erő van, és mint leg­fel­len­gőbb, mada­rak kirá­lyá­nak nevez­teték. De azt senki sem feledé el a mesé­hez hoz­zá­tenni, hogy a sas tol­lai közé rejtez­kedék el, s mikor ez már egé­szen kifáradt, ő repülni kezde, s a boros­tyánt elnyeré. Arról azon­ban hall­gat a kró­nika: mint jött alá, s a sas nem bosszulta-e meg a mél­tat­lan­sá­got. Annyi való s tár­gyunk­hoz illő marad, hogy emel­ke­dése nagy részét az ember mások­nak köszöni, azok­tól farag­ta­tik ki, s néhány év alatt oly álla­potba jő, milyenbe, magára hagyatva, szá­za­do­kon által sem jött volna.

Ami egyes embernél igaz, igaz a nem­ze­tek­nél is. Egyes nem­zet magába zár­kózva nehe­zen vagy alig emel­ke­dik nagy tökély­fokra, s min­den elő­me­ne­te­lén is az egy­ol­da­lú­ság súlyos bélyeg­ként mutat­ko­zik. Van­nak ugyan ezen egy­ol­da­lú­sá­got dicsé­rők, amennyi­ben azt a nem­ze­ti­ség­gel össze­zavar­ják, s a nem­zet ismer­te­tő­bé­lye­gé­nek, néha palla­diumának, szent­sé­gé­nek hatá­roz­zák. Mennyire van igazok, s mennyire merül­nek hibába, a nem­ze­ti­ség és egy­ol­da­lú­ság szi­gorú, bölcs meg­ha­tá­ro­zá­sá­ból fogna kitet­szeni, mellyel mi itt nem fog­lal­koz­ha­tunk, tár­gyunk elő­adá­sá­hoz sietve. Mi az egy­ol­da­lú­sá­got leg­több eset­ben hiány­nak hatá­roz­zuk, mely­nek kitöl­tése mind egyes sze­mé­lyek­nél, mind öszve­seknél köte­les­ség.

Japán lakói ezen igazságot némán átlátni s meg­is­merni tet­szet­tek a régibb idők­ben. Mert nálok nyo­mait mutat­hatni meg az indus, a thi­beti, s a sinai mívelő­désnek. Sőt, még a per­zsa-véle­mé­nyek sem ide­ge­nek előttök azon idők­ből, mikor Zoroaster az égi fénye­ket tanítá isteni erők­nek, sőt iste­nek­nek, imá­dan­dók­nak. Japán­ban ma is van­nak, kik a föl­kelő napot imád­ják, mint istent, mint Heliost, kit Aegyp­tus és Hellas is ösmert, ki suga­rai­val a sze­me­ket élteti, a föld­nek ter­mé­keny­sé­get ad, nya­rat és télt hoz elő, ez utol­sót nem oly ziva­ta­ro­san ugyan, mint miná­lunk, de eső­set, a tik­kadt föld hatal­mas eny­hí­tő­jét. És a nap egye­dül nem ural­ko­dik, nem isten­ke­dik nálok az égen, mert az egye­dülség Zoroaster sze­rint töké­let­len­ség, kín, hiány. Azért a nap­nak van több isten­társa, a fogyó s növő hold, s az éjszaka ván­do­raira vigyázó csil­la­gok. Eze­ket Japán­ban ma is sokan imád­ják. De azért Bráma is imád­ta­tik, sar­jadé­ká­val Vis­nuval, s a már ezer vál­to­zá­so­kon átment Sivén­nel, kik nem keve­se­ket válasz­tot­tak magok mellé nő, anya s iva­dék néven, tisz­te­letre mind mél­tó­kat, s az áldo­za­to­kon örven­dő­ket, a kérő­kön segí­tő­ket. Így diva­to­zik a brama­izmus Japán­ban nagy kiter­jed­ten, de elég helyet hagyva még a Dalai Lámá­nak s a con­fuciusi szel­le­miebb hit­nek. Ez mind­annyi tanúja, hogy a japá­niak érin­tésbe vol­tak Ázsia szá­ra­zá­val, s onnan okta­tást, igaz­sá­go­kat, véle­mé­nye­ket s közbe-közbe üres­sé­ge­ket is kap­tak.

Minekutána Afrika körülhajóztaték s a ten­geri út Indi­ába fel lőn találva, az euró­pa­iak kuta­tá­sá­nak nem volt vége, határa. Keresz­tény hajók lebeg­tek majd föl Sina szé­lein, s a japáni szi­ge­tek­hez is. Itt béke­sen és jól fogad­tat­tak, keres­ke­dési sza­bad­ság ada­ték nekik, s ten­ger és szá­raz­föld nyitva hagya­ték előttök. A keres­ke­dés pedig nagy hasz­not hajta mind a két fél­nek. Európa tanító s tanuló lett, adott és vett, s a köl­csön-hatás­nak köl­csön-emel­ke­dés volt sükere.

Az európaiak pedig nem csak keres­ke­dők marad­tak Ázsia keleti part­jain, hanem okta­tók és térí­tők is. A keresz­tény val­lás áldá­sait közölni akarák a meg­is­mert népek­kel. Mert ezen szent hit szel­le­mé­hez tar­to­zik, hogy üdvö­zí­té­sé­ben minél töb­ben részt vegye­nek. Hir­de­tői tehát első föl­adá­sok­nak tekinték azt ter­jesz­teni, mint az apos­to­lok tet­ték, s azon vér­ta­núk, kik szent köte­les­sé­gök­től kínok és halál által nem hagyák mago­kat eltán­to­rít­tatni. Az új hit tet­szett ezen vidé­kek lakói­nak – és hol is volna kebel, mely­ben annak szent igaz­sá­gai leg­ha­tal­ma­sabb vissz­hangra ne talál­ná­nak?! Nem a békes­ség, a rend, a test­véri sze­re­tet hite-e ez? és ezek sze­rint nem a sza­bad­ságé s mind­azon jóké-e, melyek az okos pol­gári elren­de­lés­ből szár­maz­nak? Ter­mé­szet­fölöt­ti­sége pedig nem vissza­ijesztő, mert az más­képp nem lehete, s általa az ember csak erő­seb­ben kap­csol­ta­tik min­den­ható iste­né­hez, ki a meg-nem-halást ter­mé­sze­ti­leg bizo­nyítá be a hit isteni álla­potjának pél­dája által.

Szép vala Japánban az úrnak vetése, s a leg­gaz­da­gabb ara­tást ígérő, mikor az ápo­lók tisz­tá­ta­lan keze az egé­szet vissza­pótol­hatlanul meg­rontá. A béke, türödelem és okta­tás pályá­jától eltér­tek a keresz­tény taní­tók, türel­met­len­ked­tek s hívat­la­nul mások ügyeibe avat­koz­tak. Ez sokak­nak nem tet­szett, s föl­le­ge­ket gyűjte össze, vil­lá­mo­so­kat, ijesz­tő­ket, ron­gá­ló­kat. Az olvasó bor­zad tőlök, de nem segít­het a meg­tör­tén­te­ken, s leg­föllebb azzal vigasz­talja magát: úgy volt a tör­té­nen­dők köny­vébe írva – vagy: a rossz­nak meg­jelelt pél­dája jó mag nél­kül soha sem vész el. Mi pedig ezen elcsa­pon­gá­so­kat elhagy­ha­tat­la­nok­nak vél­tük, hogy olva­sóin­kat azon pontra állít­suk, mely­ről tör­té­ne­tün­ket a leg­sze­ren­csésb süker­rel néz­he­tik s vizs­gál­hat­ják.

II

Nagy kedvem jött a japáni par­to­kon látni a föl­kelő napot. Külön­ben is már meg­un­tam a város­ban ülést, kevés járást s a csupa kéz­mű­vek, áruk közötti lap­pan­gást. Korán ültem sajkára a Meá­kói-öböl­ben, s eve­ző­ink sza­pora locso­gás­sal hajtot­tak délre a Kufi­nodur egyik hegy­fok­ára, mely szik­lás hom­lok­kal dűl a ten­gerbe, nem félve ennek száz mér­föl­dek­ről jövő hul­lá­mai­val meg­küz­deni. Tel­jes erejök­ben ragyog­tak még a csil­la­gok, mikor a sajka meg­ál­lott, én kilép­tem, s a kijegy­zett ösvé­nyen föl indul­tam a hegyre. Dicsé­ret­ökre mond­hatni a japá­ni­ak­nak, hogy nálok bel­földi és ide­gen a leg­na­gyobb bátor­ság­ban utaz­hat éjjel és nap­pal, síkon és hegye­ken; száz­szorta bát­rab­ban, mint hazánk­ban, a Hesperidák szép ege alatt, hol a sza­bad­ság szent zász­ló­jának árnyé­ká­ban sokan fék­te­len­ked­nek s a hegyi uta­kat jár­hatlan bátor­ta­la­nokká teszik. Ez Japán­ban részint a nagy népes­ség szü­le­mé­nye lehet, mely a lako­so­kat ezer érin­tésbe hozza egy­más­sal, az érin­té­sek pedig emberi­sedést, sze­lí­dü­lést szül­nek egy rész­ről, míg más oldal­ról szi­gorú sza­bá­lyo­kat hoz­nak elő, melyek­nek egye­sek és öszve­sek őrei, süke­rök pedig a csend és biz­tos­ság.

Néhány megbotlást kivévén, igen sze­ren­csé­sen halad­tam előre. Két völ­gyet metszék már keresz­tül, midőn szür­külni kez­dett, s én lép­tei­met siet­tetni valék kény­te­len, ha nap­kelte előtt akarék a hegyre föl­érni, mely a tájon leg­ma­ga­sabb vala. Ipar­ko­dá­som nem lőn süke­retlen; mikorra az ég hajnali piros­sá­got kezde kele­ten nyerni, én már a tetőn áll­tam. Kilá­tá­som a leg­bá­jolóbb volt. Lábaim alatt két hegy és két völgy nyugvék, részint erdős, részint a leg­tar­kább cso­por­to­zat­ban mívelt; távo­labb a Meá­kói-öböl ezer hajói­val, és egész messze­ség­ben a véget­len ten­ger, össze­ölel­kezve a csil­la­gai­tól meg­fosz­tott éggel; mind­nyája fölött pedig a reg­geli gőz tanyá­zott, ido­mait a szellő lehe­le­te­ként vál­toz­tatva. A reg­gel pedig egyre tovább fejlett. A ten­ger színe lán­go­lóbb és lán­go­lóbb lőn, míg egész tűz­pi­ro­san emel­kedék ki a nap, egy suga­rat lövell­vén elő, és mási­kat és töb­be­ket. Kép­ze­le­teim éde­set ját­szot­tak e nagy tüne­mény­nél, a fények árjá­ban úsz­tam s annak dicső­sé­gé­ben, ki lel­ké­vel az egész vilá­got átöleli, min­dent éltet egek­ben, föl­dön és a vizek mély gyom­rá­ban. Térdre hullva vegyítém imád­sá­go­mat a mada­rak dalai­val, kik han­gos torok­kal bizo­nyí­ták, hogy ők is érzik az élet kel­le­mét s hálá­val adó­sak az élet­adó iránt. Azt pedig későn vet­tem észre, hogy nem egye­dül vagyok a hegy­te­tőn, hanem van más is, ki a reg­gel­nek örül, ki nem akar rosszabb lenni az erdők mada­rai­nál, hanem korán kel, a múlt napok áldá­sai­ért hálá­kat adandó a sors-veze­tő­nek, jöven­dőre pedig kegyel­met és jó sükert kérendő min­den­ben, ami­hez fog. Ezen ész­re­vé­tel nagyon meg­ör­ven­dez­tete. De mily nagy lőn meg­le­pe­té­sem, mikor kémlődve a fajombeli lény­hez közelí­ték, s ő ezer kel­le­mé­nek ruhá­za­tá­ban előt­tem álla. Nem lát­tam még nyíl­tabb, szeb­ben dom­bo­rodó hom­lo­kot, mint az övé, nem tüze­sebb sze­me­ket és piro­sabb ajka­kat, nem gőgösb nya­kat és val­lá­so­sab­ban emel­kedő mel­let. Haja fekete, mint a holló, s gön­dö­rödve hulla le hófehér vál­laira, kiválva a mogol sza­bály alól, mint átalá­ban a japá­niak sok­ban köze­lí­teni lát­sza­nak az euró­paiak­hoz. De ő mind­azok­nál euró­paia­sabb volt, kiket valaha Niphon szi­ge­tén lát­tam, s első pil­la­natra kétel­kedhetém, nem Lisbo­nának lyá­nyát látom-e előt­tem. Testi kel­le­meit pedig lel­keéi látszának emelni. Az isten­hez imádkozék ő, a töké­le­tes­ség aty­jához, a leg­jobb és leg­igazsá­gosbhoz; és aki azzal tár­sal­ko­dik, nem lehet tökélyre nem törekvő, a jóság és igaz­ság­nak nem barátja. És imád­sá­gá­ban nem a törő­dés lelke mutat­ko­zott, nem féle­lem, ret­te­gés, rimán­ko­dás, milye­ne­ket a bűnö­sek, ember­tár­saik idvén garáz­dál­ko­dot­tak, mutat­nak; hanem öröm és meg­elé­ge­dés ült hom­lo­kán, leg­szebb remény sze­mei­ben s azon mosoly-árnyék ajkain, mely a belső idvnek és bizo­da­lom­nak két­ség­te­len tanúja.

Engem ezen egy pillantás megváltoz­tata. Nem az vol­tam többé, aki előbb, mert nem azt érezém, amit előbb. A fog­la­la­tos­ko­dás, a keres­ke­dés, a munka s a dol­gokba merü­lés gyö­nyör­köd­tet­tek mind­ed­dig, s fő célul a hasz­not és nye­re­sé­get tekin­tém. Most új érzés támadt kebe­lem­ben, külön­böző min­den vol­tak­tól, nyug­ta­lan, feszítő, vágyó s mind­amel­lett kimond­ha­tat­lan édes. Első leány volt, kit sze­retni kezdék, sze­retni szí­vem mélyé­ből s fejem egész kép­ze­lő­dési ere­jével. De hozzá járulni nem bátor­ko­dám. Csak rejtek­he­lyem­ből nézém egy jól­tevő bokor mel­lől. Ő pedig nem soká maradt tér­dein, hanem föl­kelt, könnyű pamut­lep­lét a szellő len­ge­de­zé­sei­nek engedve, vidá­mon néze körül, s csa­lo­gány-torok­kal e dalt intézé a már egé­szen föl­bújt nap­hoz:

„Ki fogható hozzád az égen? az est csil­laga-e, mely utá­nad hamar elhal­dok­lik, vagy azon ragyogó fény, mely jöt­tö­det sok­szor meg­előzi kele­ten?

Mindenik hozzád foghatlan, ó nap! mind a rezgő csil­lag, mind a hajnal ragyogó követe.

És mérkőzhetik-e veled azon éji leány, mely bána­tá­ban havon­ként elfogy s a remény ápo­lása által ismét fényre derül? mér­kőz­het­nek-e az üstö­kö­sek, melyek a gyá­vák retten­téseül néha-néha jelen­nek meg az égen?

Nem mérkőzhetik veled sem a hold, sem egyike azon bujdo­sók­nak, melyek véget­len útjai­kon kalan­doz­nak és suga­rai­dat hosszú üstök­ben fog­ják föl, nekünk verve vissza általa a fényt.

Nem tőled kap-e éltető meleget föl­dünk és föl­dün­kön a gyön­géd virág, a sze­líd juh s a dühös orosz­lán? nem-e az ember, ki magát a ter­mé­szet kirá­lyá­nak vallja?

Igen! ó nap, te adsz éltető mele­get föl­dünk­nek, virá­gai- s álla­tai­val; te heví­ted a ter­mé­szet kirá­lyát, az embert.

Imádva légy, leghatalmasabb lény, te a tavasz elő­ho­zója s az ősz gyü­möl­csei­nek érle­lője!

Lelketlennek látszol ugyan te, mert anyag vagy, s az anyag nem erő. De hol mégis azon lény, mely az erők tulajdo­nait nálad­nál job­ban mutatná? A levegő-e az vagy a csil­la­gok?

Te vagy, ó nap, a főisten lakja, te vagy az örök erő leg­lénye­gesb tüne­mé­nye, ben­ned mutat­ko­zik az ő valója, mert erőd min­den­ható.

Imádva légy, ó nap, keblemtől is, mely magát ihletve érzi álta­lad!”

A dal utolját alig hallhatám, mert a leány lefelé indulva gyor­san hala­dott. Első tüzem­ben utána akar­tam sza­ladni, hódo­la­to­mat fejezendő ki, s viszon­sze­re­lemért esdek­lendő előtte; de lábai­mat legyö­ke­re­zet­tek­nek érezém s jó ideig nem tud­tam távozni helyem­ből. Zava­rom egyre tar­tott, indu­la­tok csa­pong­tak mel­lem­ben, s nem érzett vágyok szo­ron­gaták szí­ve­met. Utol­jára a kis bíró kezdé fejét föl­emelni ben­nem. Még egy­szer előmbe állítá a leányt, de nem tisz­ta­sága tel­jes nap­fény­ében, hanem mint nap­imá­dót, mint bál­vá­nyo­zót. Ez elszo­mo­ríta. Olyan szép test­ben annyira szennyes lélek! annyi kel­lem mel­lett annyi tévely­gés! rövid életre örök halál!

Azon föltétel mellett indultam haza, hogy a bájos syrenétől őriz­kedni fogok, de mikor a sajká­ban ültem, már vissza­kíván­kozám a hegyre, s midőn szo­bám­ban valék, nem ismér­tem por­té­ká­imra s elfele­dék ren­de­lé­se­ket adni embe­reim­nek. Más­nap a korány a hegyen köszönte, de nem valék többé puszta kéz­zel, hanem gitá­ro­mat tartám kezem­ben, és játszám rajta gyön­géd éne­ke­ket, a mórok ide­jéből és fölebbről, mikor Róma még keresz­tény nem volt. Éne­kem­hez a nap egész dicső­sé­gé­ben mosoly­gott, éppen oly bájo­lón, mint teg­nap, mikor a leány ömle­dez­tete hozzá imádó éne­ket. Sza­vam elál­lott, csak ujjaim fut­kos­tak a húro­kon, s amint emlé­ke­ze­tem újra mondá a teg­napi dalt, a hang­szer sza­va­kat ada neki s han­go­kat, melyek maga­mat is gyö­nyör­köd­tet­tek. Ismé­telve lőn így a leány éneke, s dicsérve a nap álta­lam, keresz­tény által, kinek csak későn juta eszembe, hogy tőlem az igaz isten vár dicsé­re­tet.

A tegnapinál nagyobb bánkódás közt indul­tam haza, s mikor ismét az öböl­ben úsztatám sajká­mat, juta eszembe, hogy a leányt nem lát­tam. Azon­ban kép­ze­le­tem leg­élén­kebb szí­nek­kel mutatá őt előt­tem, s gyak­ran kétel­kedni akarék, nem volt-e ő is jelen. Bosszon­kodtam magamra: miért nem vizs­gá­lód­tam job­ban, miért nem indul­tam az ő ösvé­nyén, talán föl­le­lendém őt, dol­gai­val fog­la­la­tos­ko­dót, és gyö­nyör­ködhetém arca szép­sé­gé­ben, hall­gat­hatám ékes dalait. Vak­me­rő­sé­gem többre is ment. Szem­közt fogám őt, szeme mélyébe tekinték, és ott kimond­ha­tat­lan vala­mit láték, von­za­lom­hoz s remény­adó sugár­hoz hason­lót. Ily gon­do­la­tok között szál­lék ki Meákó alatt. Sok fog­la­la­tos­ság vára­kozék reám; dologba levék merülve fél éjfélig, s a hajnal­lal újra mun­ká­hoz kelle kez­de­nem. Így múlt el a hét, és én ked­ves uta­mat soha nem ismé­tel­hetém.

A munka s az elfoglaltság tisztí­tani szok­ták a kép­ze­lő­dést s igen csil­la­pít­ják az indu­la­to­kat. Ezt maga­mon tapasz­talám. Mikor egy hét múlva, nagy szor­ga­lom mel­lett, ismét üres idő urává lehet­tem, egé­szen sza­ba­dabb volt szí­vem, s fejem­ben sok­kal hatal­ma­sabb az aka­rat szó­zata. De a kapott láng nem aludt el. A nap imá­dó­ját én is keb­lem­ben imád­tam s vágy­tam vele talál­kozni, hogy viszont­sze­re­lem­ért esde­kel­jem neki.

III

Nem gondolná az ember, mily hamar és könnyen vál­toz­tat­hatja meg egész élet­mód­ját. Egy cse­kély eset! és egész éle­ted ellen­ke­zőre for­dul. Nem sokat külön­bö­zünk a mérő­ser­pe­nyő­től, mely annál könnyeb­ben hajol a túl­ol­dalra, minél köze­lebb volt a tel­jes súly­egyen­hez. Nem értem itt pedig az igaz­ság­ta­lan­sá­go­kat s a keleti vad önkényt, mely kény­sze­ríti az embert pálya-, élet-tör­vény-cse­ré­lésre, hanem sza­bad­sá­gá­ban kép­ze­lek min­den­kit, mely­nél fogva választ­ha­tási jog­gal és kénnyel bír. És mégis könnyű lab­dák vagyunk a sors-gyer­mek kezé­ben, hin­táló sajkák az élet-ten­ger hul­lá­main. Máso­kon látám ez igaz­sá­go­kat, és leg­újab­ban maga­mon tapasz­talám. Vál­to­zá­som pedig a körül­tem­lévőkre is elra­gadt. Ezek közül min­de­nik véget­len szor­ga­lom­mal dol­go­zott négy napon, hogy az ötö­di­ken magát kide­rít­hesse, s míg én a ren­de­sen reám vára­kozó sajkán a Kufi­nodur leírt helye­ire men­tem, addig azok Meákó vidé­kén mulatni kalan­doz­tak gya­log és sze­ke­re­ken, majd hor­doz­tatva mago­kat belep­le­zett gya­log­szé­ke­ken. Gyak­ran meg­for­dul­tak a ked­ves talál­ko­zási helyen, de anél­kül, hogy ismét sze­ren­csés vol­tam volna. Gitá­ro­mon a leg­szebb dalo­kat éneke­lém s min­den erő­met öszve­véve, s a vidé­ket egé­szen föl­lár­máz­tam; mert csa­pa­ton­ként gyűl­tek öszve a kör­nyék­ből ifjak és vének hall­ga­tá­somra. Csak ő hibá­zott, és szün­te­len ő maga hibá­zott!

Utolszor indulék szerencsét kísér­teni. Jó korán jutot­tam ekkor föl, koráb­ban, mint valaha. A tel­jes hold nyugoton ragyo­gott még, fényé­ből keve­set vesztve a kele­ten szür­külő hajnal által. Bor­zasztó szép s hábo­rít­ha­tat­la­nul csen­des volt az éj. Jól ki lehe­tett venni a hegyek mene­tetét s a völ­gye­ket, s távol­ban a ten­ger árjait, és ezek fölött a nagy vitor­lás hajókat. De azért egész különb­ség volt a nap­pali s mos­tani vilá­gos­ság között. Mert ez szürke homállyal volt vegyítve, s mint­egy fátyo­lon keresz­tül mutatá a tár­gya­kat. Mikor a nézést meg­elé­gelve, a vára­ko­zást meg­unva, hang­sze­rem­hez valék nyú­landó, egy ala­kot vél­tem a bok­rok között meg­pil­lan­tani, mely lap­pangva simult előbbre. Föl­hagy­tam ének­lé­sem­mel s az alak után indul­tam, mely egy magá­nos tölgy alatt álla­po­dék meg jó távol a bok­ros­tól. A szélső boko­rig men­tem, de tovább­men­nem lehetlen volt meg­lát­ta­tás nél­kül. Ott húz­tam meg tehát maga­mat, s csupa szem és fül levék, hogy min­dent lás­sak és hall­jak, amit ő tesz, de érzé­keim az egyéb világ szá­mára elhal­janak. Ő vala, a kere­sett leány. Látám pedig meg­állani a hegy­te­tőn, ész­re­vet­tem val­lási komoly­sá­gát, s nem­so­kára éne­két hallám meg­zen­dülni, mely a hold dicsé­re­tére szó­lott.

„Idvez légy, te kisebb csillag – így éne­kelt –, dicső­sége az éjsza­ká­nak, biz­tos vezető az éj homá­lyai­ban.

A naptól kölcsönözöd ugyan fénye­det, s homá­lyos vagy magad­ban, mint föl­dünk, s mint a többi bujdo­sók.

De kölcsönzött erényedet is ezrek javára hasz­ná­lod, vilá­gí­tasz vele, s meg­őr­zöd bot­lás­tól a sze­gény ván­do­ro­kat!

És így isteni tulajdont mutatsz, kinek lénye jól­tevés­ből áll.

Bár hozzád hasonlítanának az embe­rek is!

Idvez légy, nyugvó hold, dicsősége az éjsza­ká­nak, biz­tos vezető az éj homá­lyai­ban!”

Ezeket éneklé magánosan a leány, s az egész vidék kéjelgni látszék csa­lo­gány-hang­jai­ban. Én azon időt elér­ke­zett­nek vélém, mely­ben maga­mat mutat­nom kell. Gitá­rom­hoz nyúl­tam; rezeg­tek a húro­kon kezeim, s a han­gok meg­szo­rul­tak­nak látszának tüdőm­ben. De eről­köd­tem, és a leány dal­fele­le­tet nyere, ilyent:

„Álomba szenderít az éjszaka, fia­talt és öre­get, hímet és nőt, selyem­sző­nye­gekre fek­teti a gaz­da­got, pamut-szőr­pár­nákra a sze­gé­nyeb­bet.

Ólommadárként telepedik a sze­mek fölé, a fülek hal­ló­ere­jét elve­szi, zsib­basztó lepel­lel takarja körül az agyat.

De vannak, kikre hatalmát ki nem ter­jeszt­heti, kik álom­hozó ere­jének hosszan, hatal­ma­san dacol­nak.

Idetartozó az égen, a levegő fölött min­den csil­lag; és ide a hold, mely nyugoti ágyába siet, hogy ifjúvá förödje benn magát.

Idetartozó a földön, az ég alatt, a levegő keb­lé­ben némely ember;

Ki ragadozó állatokként vérengzeni éjje­len­ként jár;

Kinek szeméből a szerencsét­len­ség könnyű­ket facsar;

Kinek szívét lángok háborgatják, s epedve vágy egy rokon szív után.

Ezen utolsók közé tartozom én, ó hold, hív tár­som a vir­rasz­tás­ban!”

Énekem figyelmet gerjeszte a leány­ban, ki köze­lebb jött, velem szóba eresz­kedék, a helyen több hajnal­ban meg­jelent, ver­senyt éneke­lénk egy­más­sal, s egy hónap múlva tel­jes hajlan­dó­ság­gal látszék rajtam csüg­geni.

IV

– Nem rettegsz egy csillagimádót sze­retni? – így szóla egyik napon Don Alonzo hoz­zám, egyike azon buzgó embe­rek­nek, kik a Tajo part­jait elhagyák, hogy a leg­tá­vo­labb kele­ten hir­des­sék az úr Krisz­tus igéit. – Az örök élet csak azoké, kik az úrban hisz­nek; bol­dog­ta­la­nok pedig, kik világi java­kért s a mulan­dó­ság dol­gai­ért az örök élet idves­sé­giről meg­feled­kez­nek.

–  De csak látná őt, tisztelendő atyám, egész más­képp beszélne. Mikor őt teremté az isten, remekele, hogy meg­mu­tassa nekünk föl­diek­nek: mi legyen a leg­szebb test, s meg­mu­tassa az ég angya­lai­nak: milyen a leg­an­gya­libb lélek.

–  Fiam, ezen beszéd is kárhozatos. Leg­szebb lélek csak keresz­tény­ben lakik, s a leg­szebb test, ha pogá­nyé, csu­pán kísér­té­sül teremteték a világ ura által, hogy rajta gya­ko­rol­ják önmeg­tar­tóz­ta­tási erejö­ket az idvesség fiai. Idv pedig azok­nak, kik mind­vé­gig áll­ha­ta­to­sak marad­nak; ellen­ben jaj a gyön­gé­nek, ki magát pogány-kecsek­kel hagyja lebi­lin­cselni!

–  Mindezeket elgondolám én is, atyám, sőt elgon­dolám száz­szor, és hány­tam-vetet­tem nyug­ta­lan éjjeli­men, de a pogány leány képét nem tud­tam vele kiverni agyam­ból. Mert olyan jó ő, hogy keresz­tény jobb nem lehet, oly ragasz­kodó, hogy keresz­tény job­ban nem ragasz­kodhatik, olyan nyílt esze, hogy csak ked­vező isten adhata neki annyi elme­vi­lá­got. Én, atyám, nél­küle el nem lehe­tek.

–  Szerezz tehát magadnak érdemet, s térítsd meg őt az anya­szent­egy­ház kebe­lébe. Külön­ben is illő, hogy az egész világ egy anya­szent­egy­ház legyen, egy akol, mely­ben juhok a hívők s azok­nak pász­tora az, ki menny­ben az atya jobb­ján ül.

–  Legyen, tisztelendő atya! amihez mind­ed­dig nem tud­tam fogni, első alka­lom­mal hoz­zá­fogok s meg­té­rí­tem őt, hogy örül­jön az egész menny­ország, s benne mind­azok, kik Krisz­tus által idve­zültek.

Áldását adá reám Don Alonzo, s én a leg­na­gyobb föl­té­tel­lel ültem követ­kező napon sajkára. A leányt szo­kott helyün­kön lelém. Örven­dezve lépett előmbe s ragyogó sze­mek­kel mutatá az utolsó csil­la­got, mely a fel­jövendő nap elől az ég kék fátyo­lába rejtez­ke­dett. Beszé­dünk biz­tos, bátor lőn, s mikor a nap ten­ger-suga­rai­val elő­tört s a leány imádó sza­vakra fakadott, hoz­zá­fog­tam nagy mun­kám­hoz. De bol­do­gulni leg­szen­tebb szán­dé­kom mel­lett is, nehe­zen tudék. Mert az első véle­mé­nyek a szív­nek fene­kére ver­nek gyö­ke­ret, s onnan az agy és szív min­den ok-ost­ro­mai­val is alig irt­ha­tók ki.

–  Miként volna isten a nap – szó­lék hozzá –, mely lel­ket­le­nül vilá­gít a maga­son, s öntu­dás nél­kül jár pályá­ján, nem­kü­lön­ben, mint föl­dünk, mint a hold s csil­la­gok ezre­dei? Hogy tulajdo­nít­hatsz, ó ked­ves Yori­dala, teremtő erőt azon lény­nek, mely maga is teremteték; örök éle­tet, mely bizo­nyo­san meg­szűn egy­kor vilá­gí­tani; s kor­mányzó észt, mely más kor­mányzó által indít­taték meg? Higgy azon isten­ben, ki a vilá­got, és téged és engem teremte; ki által létez a nap és vilá­gos­ság, kinek lelke élteti a ten­ger hul­lá­mait.

–  S mi gondja van szerelmednek mind­ezekre? – felelt a leány. – Nem mon­dád-e, hogy te enge­met sze­retsz, enge­met, amint vagyok, egy­ügyű­sé­gem­ben, tudat­lan­sá­gom­ban. Miért baj­lódol olyan dol­gok­kal, melyek csak mel­lé­ke­sek, melyek a sze­re­lem­hez nem tar­to­zók annyira; mintha fő gon­dod volna ben­nem keresz­tényt találni, nem pedig érzé­keny, hoz­zád hív leányt?

–  Én téged szeretlek, legforróbb indu­lat­tal sze­ret­lek, leány! de lelki­ösmeretem sza­vára süket nem tudok lenni. Ó leány! nem csak ezen élet méreték az ember­nek, hanem egy másik, egy hosszabb is, hol jutal­mát vesszük itteni cse­lek­vé­sünk­nek, jót vagy rosszat, amint jók vagy rosszak valánk. A ti csil­lag­imádó hite­tek hall­gat erről, vagy csak igen homá­lyo­san beszél; nem úgy a mi isten-küldte val­lá­sunk, mely­nek tör­vé­nyei vilá­go­sak és szava hatal­mas. Én a te lel­ke­dért is adó­zom a másik élet­ben s a maga­mét is elvesz­te­ném, ha az idvesség útjára át nem vezet­né­lek.

–  Tinektek szentjeitek vannak, mint gya­korta mon­dád, kik látat­lan isten­tekről írtak, beszél­tek; és volt egy, ki isten fia vala, amit én meg­fogni nem tudok; nekünk böl­cse­ink van­nak, kik a csil­la­gok­ról, hold­ról, nap­ról tar­ta­nak okta­tást s mond­ják, hogy vala­mint a csil­la­gok, hold és nap el nem enyész­nek, hanem vál­to­zá­so­kon men­nek keresz­tül: úgy az ember is, vagy a benne lakozó fino­mabb erő, tőle­tek lélek­nek nevez­te­tett, el nem vész, hanem a ter­mé­szet kebe­lé­ben meg­ma­rad, gyűlve, oszolva, ilyen vagy olyan anya­gok­hoz kötve. Arról azon­ban hall­gat­nak ezen úgy­ne­ve­zett böl­cse­ink, milyen álla­pot vár reánk a halál után; ellen­ben tanít­ják, hogy a rossz bizo­nyo­san bün­te­tést húz maga után, vala­mint a jó magam­agá­nak áldása, éspe­dig már a halál előtt, mely az egye­net­len­sé­ge­ket bizo­nyo­san kiegyeníti. Látod pedig, ked­ves Mendi­zanóm, én sen­ki­nek ártani nem aka­rok, az egész világ­gal békes­ség­ben élek, s így bün­te­tés­től soha nem fél­he­tek. De annál kevésbé fél­hetsz te énmiat­tam. Mert más vétkeért veled csak egy igaz­ság­ta­lan lény lakol­tat­hat, ami­lyen­nek te iste­ne­det nem hiszed. Marad­junk tehát, édes Mendi­zanó, volt véle­mé­nye­ink mel­lett; imád­jad te isme­ret­len alak­ban a világ alko­tó­ját, én őt a nap, hold és csil­la­gok képé­ben imá­dom, s azon könnyebb­sé­get érzem mel­lette, hogy őt anyag­hoz kötve kép­zelni is tudom. Hasonló sege­del­met te magad is hasz­nálsz, midőn neki emberi ala­kot tulajdo­ní­tasz, nem egyéb okból, mint hogy anyag­ta­lan, mit kép­zelni nem tudsz.

Nem volt egészen váratlan előttem e fele­let, mégis nagyon meg­le­pett. De nem mondék egé­szen le a győ­ze­lem­ről. Elő­vet­tem tudo­má­nyo­mat s azon fegy­vert, mely egész Euró­pát meg­hódítá. Meg­mon­dám a leány­nak, hogy min­den ember szen­ved már az ere­deti bűn­ben, mely Ádám atyánk­ról s nejéről Évá­ról maradt ránk, melyet csak a kereszt­ség szent vize mos le; hogy isten­ről leg­bi­zo­nyo­sab­ban nem a nap vagy csil­la­gok, hanem az ő egyet­len szült fia beszélt, hogy ő leg­igaz­sá­go­sabb, s ezen tulajdon­sá­gá­nál fogva a késza­karva tévely­gő­ket köte­les meg­bün­tetni. Hosszú volt beszé­dünk, már a nap magasra jött fel, s én egyre nem bol­do­gul­hat­tam. Ez nekem nagyon fájt, mert a leányt véget­lenül sze­ret­tem, de keresz­tény is akar­tam lenni, s meg­bo­csát­hatlan vétek­nek tartám: nem­keresz­tény kebelt hódí­tani. Újra kérém a leányt: ves­sen félre min­den okos­ko­dást és higgyen, higgyen az én sze­rel­mem­ben s az által a keresz­té­nyi igaz­sá­gok­ban. Ő nem hajolt, apjai hité­nél kívánt maradni, s elha­tá­ro­zot­tan mondá: maradni fog.

Elkeseredve fogám meg utolszor kezét.

–  Édes Yoridala, te engem többé nem fogsz látni – mon­dám –, nem fogsz gyö­nyör­köd­tetni ezüst hang­jaid­dal, nem sze­med­nek égi suga­rá­val s lel­ked ezer kel­le­mé­vel. El kell vál­nunk. Az isten ott fönn az egek­ben nem ren­delt ben­nün­ket egy­más szá­mára, nem ez élet­ben, és nem ez élet után. Ó, Yori­dala, ha te engem iga­zán sze­ret­nél, s e sze­re­lem­nél fogva tévely­gé­sed­nek búcsút adnál, az egész örök­ké­va­ló­ság a miénk volna, miénk az egész örök élet, mely nem néhány évti­zedre nyúl ki, mint e földi lét, hanem vég és örökké vég nél­kül. Mennyit örül­het­nénk mi ezen hosszú léte­len keresz­tül, mennyit élhet­nénk sze­rel­münk­nek a ben­nün­ket és vilá­got alkotó isten közeletén! De így te a sötét­ség helyén maradsz, hol nap­su­gár soha nem dereng, hol a csil­la­gok suga­rai le nem rezeg­nek feléd tiszta éjje­le­ken. Yori­dala – és én sírni fogok miat­tad!

És könnyűim valóban le is csordul­tak. A leány érzé­ke­nyült­nek látszék; s talán meg­egyez­tünk volna, ha don Alonzo hoz­zánk nem simul, szó­vál­tá­sun­kat hall­gatja, s nekem kezem fogva így nem szól:

–  Hívőnek könnyűit hitetlen meg nem érdemli. Hadd marad­jon a sötét­ség­nek, ha téve­lyegni akar; kapsz te, Mendi­zanó, kezedre érde­me­seb­bet is. Jöszte most velem, nagy közleni valóm van; hit­beli ügy, mely Krisz­tus orszá­gá­nak nagy ara­tást ígér.

Don Alonzo megjelenése nem volt ínyemre, de mikor a hit ügyé­ben sege­de­lemre szó­líta föl, min­dent feledve indul­tam vele. És ott­hagy­tam a leányt könnyűi­vel, epedő pil­la­na­tá­val, csó­ko­lat­la­nul; elmen­tem, hogy többé vissza ne jőjek, lemondék az élet bol­dog­sá­gá­ról, hogy a jöven­dő­ben annál nagyobbra sze­rez­zek jogot magam­nak. Kísé­rőm igen sokat beszéle hoz­zám, és én igen keve­set érték belőle, s már majd haza jutánk, mikor én még egyre a leány­nál vol­tam, őt látám ned­ves sze­mei­vel, és szí­vem nagyot dobo­gott, kebe­lem fohász özö­né­ben szo­rult. Ott­hon don Alonzo szo­bái­nak leg­belsebbikébe veze­tett, az ajtó­kat gon­do­san elzárá, s nagy halk­kal, mint­egy súgva beszélte eze­ket: hogy a keresz­té­nyek száma Japán­ban véle­mé­nyen fölül meg­sza­po­ro­dott, ennél­fogva illet­len, sőt vétek, hogy az igaz hit a pogány­ság­nak szol­gá­lója legyen; isten az övéit el nem fogja hagyni, hanem dia­dalra segítendi; áll­jak tehát én is a hit­ter­jesz­tők sorába, szó­val, érték­kel, s ha a sors úgy hozná magá­val, vér­rel, élet­tel is. A meá­kói Dairi helyébe lép­jen Krisz­tus szol­gája, s Con­fucius, Fohi, Zoroaster helyett dicsér­tes­sék az, ki isten­nél vala maga, mint ige isten vala. – Nekem tetszék a terv, keze­met adám reá, s hamar­jában nagy dol­gok tit­kába avat­tatám. Több por­tu­ga­liak­kal jöt­tem ezután öszve, majd japá­niak is bocsát­tat­tak hoz­zánk, kik már víz­zel leön­tetve hoz­zánk hason­lókká let­tek. Meg lőn pedig hatá­rozva, hogy a keresz­tény hit minél buz­gób­ban hir­det­tes­sék, hogy mihelyt süke­res moz­dí­tást lehet remény­leni, a pogány­ság ellen föl­ke­lés indít­tassék, Kubók és Dai­rik keresz­tény hitre térít­tes­se­nek, vagy külön­ben helyeik­ről leté­tes­se­nek. Nagy volt a mun­kás­ság min­den­felé, s én sem valék leg­utolsó a fog­la­la­tos­ság­ban. Annyi­val buz­gób­ban dol­goz­tam pedig én, mivel a véreng­zés­nek nem valék és nem vagyok barátja, s így pályá­mat a béke ide­jében akarám tet­tek­kel, buz­gó­ság­gal fény­lel­tetni. Mert, hogy ziva­ta­rok fog­nak beállani, előre gon­dol­tam, ismer­vén a japá­niak elszánt­sá­gát s Kubók nya­kas vak­me­rő­sé­gét. Előre fél­tém pedig Yori­dalát, az egyre felejt­he­tet­lent, kit örö­mest küld­tem volna biz­tos par­tokra. De nem lehete; már rég nem látám őt.

V

Még Alonzo mindennapi barátom volt; meg­lá­to­gata s tőlem is láto­ga­tá­so­kat fogada el, míg új ter­vün­kön szor­ga­lom­mal, s amint látszék jó süker­rel dol­go­zánk: Euró­pá­ból csupa ked­vező híre­ket kap­tunk. A fél­szi­get meg­tisz­tult a mórok­tól, s az új hit, mely Német­or­szá­got ron­gálá, a Pyre­naeeken túl lépé­se­ket tenni erő­telen vala. A római szent atya meg­elé­ge­dé­sét jelenté a japáni kikül­dött térí­tők mun­kás­sá­gán, sőt több mun­kást is külde még, ezek között néhány főbb rangú papi sze­mélyt. S ezen újsá­gok engem inkább érde­kel­tek, mint csa­lá­do­méi, noha ezek sem vol­tak szo­mo­rí­tók. Hajóim sze­ren­csé­sen érkez­tek el Lisbo­nába, igen jó áron ürít­tet­tek ki, s nye­re­sé­gem majd fél­mil­liót teve. Az adott uta­sí­tá­sok sze­rint ügy­vi­vőm még egy hajót vásá­rolt a töb­biek­hez, s elküldé mind­nyá­ját részint Indi­ába, részint Sina- s Japánba. A Meá­kóba ren­del­te­ket napon­ként várám, annyi­val inkább, mivel itt meg­ra­kod­tat­ván, Kan­tonba akar­tam menni.

Forró augusztusi nap volt; szellő nem moz­dult órá­kig, s a ten­ger színe csön­de­sen, moz­du­lat­la­nul állott. A hajók hasz­ta­la­nul tár­ták ki vitor­lái­kat, nem moz­dul­hat­tak helyök­ből. De a ten­geri mada­rak, melyek száz mér­föld­nyire szok­tak a szá­raz­tól lebegni, sere­ge­sen lőnek lát­ha­tók, elő­köve­tei a ziva­tar­nak. És este­felé komo­rult is a ten­ger fölött az ég, lassú szellő kez­dett lebegni, s benne szo­kat­lan zöld szín­nel hány­ko­lód­tak a vizek. A hajó­sok siet­teték útjokat a biz­tos part felé. Néme­lyek jókor értek be s örven­dez­tek a vész kike­rü­lé­sén. De mások még távol van­nak, s a széllé neve­ke­dett lég­folyam­tól erő­sza­ko­san haj­tat­nak. Sötét fel­hők von­ják be az eget, melyek­nek gyom­rát egyes vil­lá­mok hasgatják, s nem­so­kára tompa mor­gás­tól követ­tet­nek. Szél­vész kezd dühön­geni, még a kikötő is remeg s benne táncra kel­nek a hajók; a meá­kói öböl min­den éle­tét elveszti, mert úszó épü­le­tei mind a part­hoz fújvák. Meg­ér­kez­tek a föl­le­gek, a nap hamar estté vál­to­zik, s csak a cikázó vil­lám teszi ismét s gya­korta nap­pallá. Az eső majd hull, majd sza­kad; a vil­lám vakít és süke­tít, a szél­vész ront, emészt. És mégis új hajók érkez­nek, kettő egy­más után, vitorla nél­kül, majd égbe meredő, majd hul­lá­mo­kat hasgató árbo­cok­kal. Az öbölbe haj­tat­tak már, a kikötő felé lövell­nek, a nép sza­lad látni: sze­ren­csés lesz-e bejöve­te­lök, vagy a kes­keny utat vesztve öszve­töretnek? A hul­lám át-átcsa­pott a hajó föde­lén, de a kor­má­nyost le nem csap­hatá lábai­ról, ki két segéd­del együtt iparkodék jó irányt adni a hajónak. S törek­vése jó sikerű. A hajók az utolsó zajgó­nál van­nak, ott hol a kikötő kapu­jánál torony­magosság­nyira locso­lód­nak a hul­lá­mok, s a szik­lás fala­kat fejök tajté­ká­val akar­ják tovább marni. Hajóimra ráis­mer­tem, s ki már előbb is fél­tem, most inga­dozni érzém tér­dei­met. Az egyik hajó egé­szen jól futott s meg nem ütközve ért a révbe, de a mási­kat éppen beha­lad­ta­kor kapá föl egy ordító hul­lám s olda­lá­val nem sze­lí­den zsú­roltatá meg a kapu­szir­tet. A sér­tés nagy volt, de örül­tem, hogy csak sér­tés, nem pedig törés volt. A hajó, kis fol­toz­ta­tás után, ismét ten­gerre mehe­tett.

Már nemcsak a felhők okozták a homályt, hanem a nap is leszál­lott a nyugoti hegyek mögé, mikor új lát­vány voná a nézők figyel­mét magára. Egé­szen rossz irány­ban haj­taték egy hajó az öböl leg­szik­lá­sabb része felé, hon­nan menek­vés senki elé nem mosoly­gott. A meá­kóiak min­dent elkö­vet­tek, ami elkö­vet­hető volt a baj elhá­rí­tá­sára; lám­pá­kat éget­tek, segítő embe­re­ket állí­tot­tak ki. De ten­gerre szál­lani vezető sajkák­kal nem lehete. Mert a szél egyre zúgott s a par­ton ezer irány­ban tör­de­lőd­tek meg a hul­lá­mok. És a vész sem vala meg­előz­hető. Nagyot vil­lám­lék s látni lehete, miként szállt a tűz keresz­tül az árbo­con. Majd tűz látszék a hajóban is; és a sege­de­le­mért kiál­tók szava kihal­lat­szék az ele­mek ezer­szer zavart zaján. De segí­teni senki nem tuda. A tűz­nek azon­ban eleje véteték, eleje még nagyobb baj által. A hajó közel nyög már a part­hoz, csó­nakba száll­nak belőle az embe­rek, melyet egy hegy­magos­ságú hul­lám hátára vesz s egy rán­dí­tás­sal a part­hoz csap, föl­for­du­lan­dót, meg­tö­ren­dőt s ter­hé­től meg­sza­ba­du­lan­dót. Az embe­rek nagyobb, kisebb sérü­lés­sel s a japá­niak sege­delme által meg­me­ne­ked­tek – mely mun­ká­ban a hul­lá­mok vissza­ha­nyat­lása igen elő­se­gítő volt –, de csak azért, hogy meg­me­ne­ke­dé­sö­kön sír­janak. Mert jött egy új hul­lám is, mely tel­jes erő­vel csapá egyik part­szik­lá­hoz a hajót, s ez ízre zúzva eltűnt, ter­heit részint a ten­ger gyom­rába hul­lat­ván, részint, a fatö­re­dé­kek­kel együtt, a vizek játé­ká­nak áten­ged­vén.

Az elveszett hajó birtokosa egy ősz fér­fiú volt, kinek sze­mei­ből sze­líd­ség és jóság néze ki, de ezek mel­lett most a fájda­lom is. Agg ajaki nem fakad­tak panaszra, de olvasám arcá­ról, hogy min­de­nét veszté. A japá­niak ilyen­kor külö­nös bánás­mó­dúak. A meg­bu­kott és nem fizet­hető mind­ad­dig becs­te­len, míg éle­té­vel nem adóz; a halál pedig – az önkény­tes – min­den szennyet lemos.

–  Szegény Gorid – így szólának töb­ben –, alig fog fizet­hetni, s ő becsü­le­te­sebb ember, mint­hogy gya­lá­zat­tal élni akarna.

–  Sajnálom őt – monda egy másik –, noha nekem is adó­som. Részem­ről az adós­ság­le­ve­let kész vagyok elszag­gatni.

–  Én segíteném őt – kezdi egy har­ma­dik –, ha Maho­met­nek nagy ellen­sége nem volna; de mivel őt pró­fétá­nak el nem ismeri, nem törő­dőm bajá­val.

Míg ezek így beszéltek, az öreg Gorid körül­néze, látá min­de­né­nek töre­dé­keit, kér­dezé: meg lehetne-e vala­mit men­teni? s midőn tagadó fele­le­tet kapa, elke­se­re­dése fő fokra hágott. Elbú­csú­zott a világ­tól, a szép nap­fény­től s mind­azon tár­gyak­tól, melyek ked­ve­sek vol­tak előtte az élet­ben, külö­nö­sen pedig hite­le­zői­től, kiket a sors csa­pása miatt meg­csalni kény­te­len. A vil­lám sza­pora fényé­nél s a parti lám­pák suga­rá­nál jól látám őt. Kést kére, mely nyom­ban ada­ték neki. A japá­niak arcán öröm sugár­zott. Mert ők leg­na­gyobb cse­lek­vés­nek tarták azt, mit Gorid vala teendő, és erény­nek min­den eré­nyek fölött. Az erény gya­kor­lá­sán pedig a föld min­den részé­ben örül az embe­ri­ség, ter­mé­szeti ösz­tö­né­nél fogva. Én látszám egye­dül külön­bözni a soka­ság­tól; elő­re­to­la­kod­tam a bámulva örü­lők közt, és meg­ra­ga­dám az agg­nak kezei­ben a kést, éppen mikor has­metszve akara éle­té­nek véget vetni. Tet­te­men bámult az öreg, a soka­ság mor­gott, én pedig szó­lék: – Niphon gyer­me­kei, bölcs meá­kóiak! ne ítél­jetek egy ide­gen tet­té­ről elébb, mint annak okát hal­la­ná­tok. Én keresz­tény vagyok, s az én hitem sze­re­te­tet paran­csol, ajánl min­den fele­ba­rá­tom iránt. Paran­csá­nak pedig enge­del­mes­kedni akar­ván, meg nem szen­ved­he­tem, hogy valaki azon nyo­morú dolog miatt, melyet mam­mon­nak, pénz­nek nevez­nek, öngyil­kossá legyen. Én ügyei­nek kiiga­zí­tá­sát magamra vál­lalom, hite­le­zőit kielé­gí­tem, de kívá­nom, hogy élete maga s mások előtt sért­hetlen marad­jon.

Ezen előadás igen új volt s szokat­lan­sága által meg­lepő. A mor­gás hamar meg­szűnt, az öreg némi vona­ko­dás után elfogadá sege­del­me­met, a hite­le­zők ki lőnek elé­gítve, s a keresz­té­nyi jóság­nak nagy híre kelet­ke­zett az egész tar­to­mány­ban. Ügyünk­nek – mely­nek ter­vé­ről néme­lye­ket mondék már, a töb­bie­ket pedig tör­té­net­írókra bízom – ezen egy cse­lek­vés által véget­lenül sokat hasz­nál­tam. Mert a keresz­te­len­dők száma szer­fölött sza­po­ro­dott. Örö­mem­nek emel­lett csak azon egy hiá­nya volt, hogy a meg­tér­tek között nem volt a kufi­noduri lyányka.

VI

Egy hét múlva Kantonba kelle indul­nom. Fog­la­la­tos­sá­gai­mat több­nyire végezém már, dol­gaim jól ren­dezve állot­tak, csu­pán Alonzo ter­vé­ben kel­lett még néme­lye­ket ten­nem. Ez is végre­haj­taték s készen vol­tam az indul­ha­tásra, készen, de csak kül­ső­leg, mert belől erős lánc tar­tott vissza. Fölös­le­ges mon­da­nom, hogy ezen lánc Yori­dala volt. Hóna­pok lefoly­tak már, mióta egy­más­nak hírét sem hal­lot­tuk. A keresz­tény­ség nagy elő­me­ne­telt teve Japán­ban; a bevá­sár­lás­nál igen sze­ren­csés valék; sőt, ami több, azon fér­fiú, kivel jót tevék, mun­kás­sága s a sze­ren­cse ked­ve­zése által hamar jó álla­potba helyezé magát. Mindez nagy örömre szol­gált nekem. Csak azon utósó örö­mem hibázék, hogy Yori­dalát még egy­szer lás­sam.

Az idő s a gondolkozás nagyon érleli az embert, s az ész­érés­nek azon igaz­ság átlá­tása szol­gál gyü­möl­cséül, hogy a ter­mé­sze­ti­ség meg­be­csül­het­len kincs, hogy a ter­mé­szet oly hatal­mas szó­val beszél, melyet semmi böl­csel­ke­dési erőködések el nem nyom­hat­nak. Don Alonzo elég sokat beszéle hoz­zám a sze­re­lem leví­vá­sá­nak dicső­sé­gé­ről s azon érde­mek­ről, melye­ket az úr nyája körül szerzék magam­nak; de szí­vem hamar elveszté föl­me­legü­lését s Yori­dala körébe kíván­ko­zott. Sajnálni kezdém heves­sé­ge­met, majd nyug­ta­lan levék, dobogó szívű, epedő. Képe éjjel-nap­pal előt­tem lebe­gett; látám őt rajtam csüggve, egész ártat­lan­sá­gá­ban, hoz­zám sze­lí­den simu­lót, mint gyönge rep­kény a tölgy­fához simul; látám elvá­lá­sunk utolsó pil­la­na­tai­ban, mikor ő egé­szen jó volt irán­tam, én pedig vad, erő­sza­kos­kodó, meg­győ­ző­dése ellen kény­sze­rítő. Nem ő hagyott el engem, hanem én vál­tam meg búcsú­csók nél­kül tőle; nem ő hagyta félbe a talál­ko­zást, hanem én marad­tam ki hálát­lan hol­ló­ként. És most mél­tán szen­ve­dem a bün­te­tést, mint ő mél­tat­la­nul. Mert, hogy szí­vé­ben mind egyre élek, arról bizo­nyos valék, s ha kisza­kasz­tatám, ő nálam bol­dog­ta­la­nabb.

S mily hiú az ember, mennyire sze­reti erény­nek, jóság­nak nevezni azt, ami nem egyéb haszon­le­sés­nél! Yori­dala vigasz­ta­lá­sát hozám okul magam előtt, midőn föl­indu­lék a Kufi­nodurra, noha óhajtá­som s szí­vem leg­bel­sőbb von­zalma volt az igazi ok; az ő kebe­lé­ről akarám – színre – leemelni a ter­het, noha en kebel­ter­hem kín­jait vágy­tam levé­tetni. Igaz­ta­lan ugyan nem lehe­tek magam iránt, mintha az ő szen­ve­dé­sei nem érdek­let­tek volna, hanem azt a maga­méi­hoz képest némi­leg mel­lé­kes dolog­nak mond­ha­tom. Amint pedig a hegyre emel­kedém, mind zajo­sabb és zajo­sabb lőn kebe­lem, remeg­tem tes­tem­ben, s hajdani ked­ves helyünkre alig mer­tem lépni. Szent bor­za­lom között járul­tam oda, s kalapvéve. De őt nem talál­tam. Éppen egy éve volt azon nap­nak, midőn meg­vallá hogy sze­ret, s sze­relme elő­zálo­gául rózsa­ajká­ról csók­mé­zet hagya szedni, keve­set ugyan, de annál éde­seb­bet s a jövendő égi kéjek hír­nö­két. A helyen egy kis kőem­lék állott, három láb­nyi magos, fél szé­les, grá­nit­ból mes­ter­sé­ge­sen fara­gott, rajta – bámu­lá­somra – az én s ő neve. Teteje pedig koszo­rú­val volt éke­sítve, ujdon­nal, ma sze­dett erdei virá­gok­ból készült­tel. „Tehát itt volt ő – gon­do­lám – ma volt itt, éppen azon napon, mikor egy ige­né­vel föld­ről egekbe emelt. De utol­szor is volt itt, sír­em­lé­ket adva annak, kit el nem felejt­het. Többé nem jövend el!”

Egész komolyan ültem le az emlék mellé, sze­mei­met a ten­ger­ből kime­rült nap suga­rain legel­tetém, midőn erő­sebb szellő kezde zúgni s egyik távo­labb eső bok­ron egy ken­dőt lebegtete. Meg­ret­tenve sza­ladék érette, s nem kis bámu­lá­somra az övé­nek isme­rém; éspe­dig en aján­dé­kom vala, Kan­ton­nak leg­szebb szö­vete. Föl­vet­tem a ken­dőt, megcsó­kolám, nézém és újra csó­kolám. Az ő keb­lén volt az, az ő hómel­lét takarta, s azon mell­ben egy szív dobo­gott, mely engem igen és for­rón sze­rete. Kép­ze­le­tek­ben olva­doz­tam, a ken­dőt száz­szor vit­tem mel­lem­hez és ajkam­hoz, s míg ezt szo­rí­tám és csó­kol­tam, a lyányt gyaní­tám keb­le­men, ajkain vél­tem égni csó­ko­mat.

Elsötétült szemekkel álltam ott, lábaim mint­egy a föld­höz gyö­ke­rez­tek, mikor egy alak álla előt­tem meg, szép pamut­le­pel­ben s kerek szal­ma­ka­lap­pal fején. Nem mer­tem hinni sze­meim­nek. Yori­dalának kell vala len­nie, de Yori­dala nem oly hala­vány volt, mint ez, nem oly szó­ta­lan, mint ez; Yori­dala tárt karok­kal szo­kott várni, ajkain idvez­lés és idvez­lési csók lebe­gett, melyet én onnan vidá­mon szed­tem le. Ez nem úgy jött; ez nem az én Yori­dalám.

És eltaláltam; ő nem volt többé az én Yori­dalám. Igen meg­le­petve látszék látá­som­tól; nem tudott szó­lani.

–  Yoridala, egyetlen Yoridala! be örven­dek, hogy ismét lát­hat­lak. Meg tudsz-e bocsá­tani gon­dat­lan­sá­gom­nak? s elfeled­he­ted-e, hogy téged akkor kérde­zélek sze­re­lem­hez nem tar­tozó dol­gok­ról, mikor sze­rel­medet elfogad­tam, és – elhagyá­lak? Ó, leg­ked­vesb leány! igen érzem e mél­tat­lan­ság bün­te­té­sét, s eljöt­tem, hogy kér­jelek: vedd le angyali lel­ked jósága által szí­vem­ről a ter­het. Én ezt el nem hor­doz­ha­tom. Sze­rel­med elját­szása örök kín lenne keb­lem­ben.

–  Igen későn jöttél, Mendizanó, mikor már többé magamé nem vagyok. Ma van évnapja egy előt­tem ked­ves tör­té­net­nek, ma tevém annak emlé­kére az utolsó tisz­te­le­tet. Ezen koszorú, mellyel a követ taka­rám, az én fejemre száll­ha­tott volna, s akkor bol­dog leendék, míg most nem tudom minő sors vár reám. De erről hall­gas­sunk. Mendi­zanó, én téged iga­zán sze­ret­telek; arco­mon lát­ha­tod küz­dé­sem jeleit, nagy harcba került, míg a halál­kín­tól mene­ked­hetém. Te rosszul bán­tál velem, de meg­bo­csá­tok, mert én mind­egyre sze­ret­lek. Élj bol­do­gul, Mendi­zanó, s ne felejtsd el Yori­dalát, ki sza­vát már más­nak adta!

Jobban ismertem a lyányt, mint­sem többé remény­lenem lehe­tett volna. Kér­tem azon­ban mégis, ese­dez­tem előtte, tér­deimre hul­lot­tam, kezeit mel­lem­hez, szí­vemre, ajakim­hoz von­tam, de hasz­ta­lan; mikor tovább bátor­ko­dám, ajkai­nak meg­csó­ko­lá­sá­hoz, fél­re­vo­nult, s job­bo­mat meg­szo­rítva s ken­dő­jét elvíve, tovább­ment.

Most érzém helyzetem egész iszonya­tos­sá­gát, most víttam az elvesz­tett idvesség kínos via­da­lát, a pok­lok egész tüzét keb­lem­ben érez­vén dühödni. Nem tud­tam, mitevő legyek; akar­tam sírni, de sze­meim szá­ra­zak vol­tak; akar­tam imád­kozni, de csu­kott ajkaim csak gör­csös moz­du­lást tehet­tek. Szo­bor­ként áll­tam, sze­mei­met utána meresztve, míg végre köve­té­sére hatá­rozám maga­mat. Futot­tam ekkor, hogy nyo­mát ne veszít­sem, s mégis hiában törekvém, mert az első völgy­ben eltűnt a csi­nos mezei lakók között s engem töp­ren­ke­dé­sem­nek hagya. Nagy reménnyel valék azon­ban meg­ta­lá­lása iránt, mivel lehe­tet­len isme­ret­len­nek len­nie e lakók­nál; de annál keve­sebbé tudám mit csi­nál­jak vele, ha föl­le­lendém. Más­képp is gon­do­lám hamar meg maga­mat, s annál inkább, mivel aty­jának nevét nem tudám, s leány után – még­pe­dig elígért leány után – kér­de­zős­ködni illet­len­nek vél­tem; a haza­me­ne­telre hatá­rozám maga­mat, s utam a ten­ger­part s a meá­kói öböl felé irány­zám.

VII

Némán ültem szobámban, mint a fájda­lom álta­lá­ban néma szo­kott lenni; ki-kitekinték az abla­kokon a népes ten­ger­öbölre s kíván­tam a hol­nap­utáni napot, melyen szív­nyu­gal­mam elrab­lá­sá­nak helyé­ről örökre távoz­zam. Haza­kí­ván­koz­tam pedig, Por­tu­galliá­nak virá­gos part­jaira, hogy gyer­mek­sé­gem örö­mei­nek emléke föl­de­rítse lel­ke­met. Nagy út volt előt­tem, az egész ó világ meg­ke­rü­lése, s két­szeri átme­ne­tel az egyen­lítő alatt. De mind­et­től nem tar­tot­tam, csak attól félék, hogy szív­se­be­met egész újdon­sá­gá­ban viendem keresz­tül rajta.

Don Alonzo igen fontos képpel sie­tett be hoz­zám.

–  Munkánk végéhez siet – így szóla –, három nap múlva Japán sorsa el lesz döntve. Lehe­tet­len nem bol­do­gul­nunk. Az egész ó épü­let alá van ásva, kezek és fejek bir­to­kunk­ban. De némi kiadá­sa­ink van­nak, melyekre pénz szük­sé­ges. Itt van a tanács­nak egy íve, melyre ki-ki ada­ko­zá­sát föl­írja; pénz-föl­ve­vőül én ren­del­tet­tem.

Kétezer piasztert fölírék és leolvasék Alon­zónak, ki azon­nal tovább­ment. De helyette töb­ben jöt­tek hoz­zám, mind lázos öröm­ben, mint a kétes, de jó reményt adó ese­tek előtt szo­kása az ember­nek lázos­kodni. Ezek­kel különb­féle dol­gok­ról szó­lék, de leg­töb­bet a napok­ban tör­té­nen­dők­ről: ha vajon jó sze­ren­csé­vel fog-e hajlani a Dairi, s pogány főpapi hiva­ta­lát fölcseré­lendi-e Krisz­tus szol­gá­la­tá­val; s a Kúbó fegy­ver­hez fogand-e, vagy meg hagyja magát keresz­tel­tetni. Különb­féle véle­mé­nyek vol­tak, de abban mind meg­egyez­tek, hogy a szent ügy­nek lehe­tet­len nem dia­dal­mas­kod­nia.

Ebédnél több vendégem volt, s a körül­forgó bor­po­ha­rak feled­teték velem a szív álla­potját. Derült, nevető, csa­pongó let­tem. Mula­tá­sunk köz­ben egy ide­gen jelen­teték be, ki velem akar szó­lani. Az elő­szo­bába men­tem ki, hol egy inas várt reám s kér­dezé: én vol­nék-e Mendi­zanó? Igent hall­ván, egy leve­let ada át, ily tar­tal­mút: „Siess az örvény­szirt­hez, mert veled nagy közleni­valója van Yori­dalának.”

Rövid volt a levél, de még rövi­debb az én vára­ko­zá­som. Bemen­tem ven­dé­ge­im­hez, helyet­test adék nekik s indul­tam. Az örvény­szirt­nél már vára­ko­zott reám a leány; sze­mei­ből nagy komoly­ság néze ki, arca hala­vány volt.

–  Szeretsz még engem, Mendizanó? – így szóla.

–  Szeretlek, Yoridala, és szeretni fog­lak, míg esz­mélni tudok – fele­lém.

–  Tudod, hogy én is szerettelek, s mon­dom, hogy egyre sze­ret­lek, és egy föl­té­tel alatt tiéd lehe­tek. Aka­rod-e?

–  Szólj, égnek angyala, s a lehe­tet­lent is lehe­tővé teszem, csak­hogy a te ked­ved­ben jár­jak.

–  Meddig akarsz Meákóban mulatni?

–  Két nap múlva indulni akartam Kan­ton felé, s onnan messze el távol hazámba. De most te paran­csolj velem; ked­ve­dért akár örökre marad­jak.

–  S az én kedvemért mily gyorsan indul­hat­nál?

–  A szél jó; akár két óra múlva.

–  Tedd, amint mondád, édes Mendi­zanóm, de Kan­tonba menj, ott álla­pod­jál meg s végezd el az én ügye­met is. Sze­rel­mem ezen üggyel van össze­kötve. Az egész e papi­rosba van össze­írva. Jól el fogsz rajta iga­zod­hatni. De esküd­jél meg, hogy a papi­ros pecsé­tét föl nem bon­tod s az írá­so­kat csak Kan­ton­ban olva­sod el, hogy a dolog­ról sen­ki­nek nem szó­lasz, s indu­lá­so­dat nem kür­töl­te­ted ki. Esküd­jél!

–  Esküszöm az élő istenre, édes Yori­dala, ki a nap­nak suga­ra­kat és mele­gítő erőt ada, ki a csil­la­gok­ban min­den­ha­tó­sá­gát mutatja, ki a mi szí­veink­ben sze­rel­met kelte egy­más iránt; és eskü­szöm hoz­zád való tiszta sze­rel­memre, hogy úgy teszek, mint most szó­val mon­dád, s utóbb írá­said által paran­cso­lod.

Ekkor nyakamba borult, sírt és meg­csó­kolt. Én is az idvesség könnyűit sír­tam, s búcsú­csó­kom­ban lel­két látszám föl­szívni. Nem tudék elsza­kadni tőle; újra s újra szo­rí­tám magam­hoz, míg ő vonta el magát s mene­telt paran­csolt. Gyor­san halad­tam ekkor, s míg fölöt­tem ború lebe­gett, a távol­ban szép korányt sejdíték, melyet sze­rel­mem napja derít föl. Menet hajóim­hoz tér­tem el, s ren­de­lést oszték a vitor­la­föl­hú­zásra; lak­he­lyemre érvén pedig ven­dé­gei­met menő­fél­ben lelém, gyű­lésbe ipar­ko­dó­kat, kik­től sok új dolog ürü­gye alatt marad­haték csak hátra.

Egy óra lefolyása alatt mindennel készen valék, s már a hajóra akar­tam indulni, midőn az öreg Gori lépe be hoz­zám. Leül­tetém őt a bér­lett házi búto­rokra s elmonda­tám vele jöve­tele okát.

–  Azért jövök, édes don Garcias, hogy újra köszö­ne­tet tegyek hajdani jósá­gáért. Kegyed­nek köszö­nöm éle­te­met, kegyed­nek, amim az élet­ben van. Igen nagy adósa vagyok én kegyed­nek! Adós­sá­go­mat pedig sze­ret­ném lefi­zetni. Mert ismét jó gaz­dag vagyok; kegyed sege­delme igen bőven kama­to­zott, azon­fölül, hogy remé­nyem elle­nére gaz­dag öröködést is nyer­tem. Mind­ezen bir­to­kon fölül pedig van egy kin­csem, nagy kincs – magam is úgy merem bát­ran nevezni – egy leá­nyom, sze­líd, jó, ép és nem kel­le­met­len testű. Ezen leányt szán­tam én neked, don Garcias; jer, nézd meg őt, s ha sze­ret­he­ted, légy fiammá, légy egyet­len gyer­me­kem fér­jévé, s legyen tié­tek min­de­nem, amim van. Hogy pedig semmi ellen­ve­tést ne tehess, tudd meg, hogy én meg­ke­resz­tel­ked­tem, s bizo­nyos vagyok, hogy leá­nyom is kész lesz azon idvezítő hitet elfogadni, mely ember- és isten­sze­re­te­ten ala­pul, s mely oly fér­fia­kat ad a világ­nak, mint don Garcias.

–  Nagyon köszönöm jóságodat irán­tam, atyám, de sajná­lom, hogy el nem fogad­ha­tom. Az aján­dék nálunk keresz­té­nyek­nél nem köl­csön, azért vissza­fize­tése meg nem enged­hető; leá­nyo­dat pedig meg nem kér­he­tem, mert én sze­re­tek s ezen sze­rel­mem­hez örökre hív aka­rok maradni.

–  Szeretsz! – mondá meglepetve az öreg – de nem hazád­beli lyányt? Leá­nyom hasonló álla­pot­ban van, de sza­vát adta, hogy jól­tevőmnek, don Garciás­nak az én ked­ve­mért átnyújtja kezét. Az egész alku nem­rég tör­tént, s régente meg sem is tör­tént volna, mivel a leány igen ragasz­ko­dott ide­gen ked­ve­sé­hez, ki azon­ban búcsút monda neki, mivel keresz­ténnyé nem teheté. A leány Mendi­zanónak nevezé a fér­fiút; én pedig gya­ní­tom, hogy Mendi­zanó te vagy.

–  Úgy van, atyám, én don Garcias Mendi­zanó vagyok! leá­nyod pedig Yori­dala; nézd ez… Ekkor a vett iro­má­nyok­hoz akarék nyúlni, de esküm juta eszembe s tit­kolám a dol­got. Az öreg meg­látá az ira­to­kat, s meg­is­meré leá­nya írá­sát. Nagyon kért és véget­lenül kért: adjam őket neki olva­sásra át. Enged­tem; a levél­ben ez állott: „Édes Mendi­zanóm! mikorra te e leve­let olva­sod, a japáni keresz­té­nyek kivér­zet­tek, s én bol­dog vagyok, hogy téged meg­ment­het­te­lek. Hite­les kút­főből tud­tam meg egy órá­val ezelőtt, hogy az ide­ge­nekre halál hatá­roztaték, s halál mind­arra, ki vala­mely ide­gent meg­ment, elbújtat vagy elszök­tet. Veszély­nek tet­tem ki éle­te­met, midőn meg­men­té­sed elhatá­rozám, de éret­ted min­denre kész vagyok. Most érke­zik a Kubó­nak hiva­ta­los paran­csa, a Dai­ritól is alá­írva, hogy min­den igaz japáni fegy­ver­kezve várja be az estet, s a Kubó zász­lója alá készen áll­jon. E parancs szi­gorú, csak az ősi hitűek­hez szól; eláru­lása, kinyi­lat­koz­ta­tása vagy meg­sze­gése halál­hozó. Atyám nincs itt­hon, don Garciás­hoz ment, kinek sza­va­mat kel­lett ígér­nem. Bár őt is meg­ment­het­nők, mert igen jónak kell len­nie! Atyám véget­len dicsé­ret­tel szól róla, s szép­nek is mondja. Ó Mendi­zanó, vol­nál csak te azon Garcias! De én min­den­esetre a tiéd mara­dok. Ha don Garcias meg­sza­ba­dul a vér­pad elől, nem fog éret­tem veszélybe vissza­jönni; ha sze­gényt a mért sors eléri, nem lesz kihez ígé­re­tem kös­sön. Te várd be Kan­ton­ban a dolog kime­ne­telét, én addig atyám­mal a magunk ügyét kiegyen­lí­tem, s remény­lem, hogy az ő meg­egye­zé­sé­vel tiéd lehe­tek. Ha pedig soha-soha nem jöhet­nél vissza, ha az ide­gent örökre pal­los várná Japán­ban, ha többé meg nem lát­hat­ná­lak, akkor, ked­ves Mendi­zanóm, élj bol­do­gul, örökké bol­do­gul s emlé­kez­zél meg arról, ki szí­vé­ben min­dig a tiéd marad.”

E levél olvasására örült az öreg Gori, igen nagyon örült leá­nya érzel­mein, de a kubói parancs nem kissé nyug­ta­la­nítá. Nem hitte azon­ban, hogy a veszély annyira sür­gető volna.

–  A leány még ma tiéd legyen, don Garcias, s vele együtt sza­ladj a fenye­gető veszély elől. Jöszte, vidd el magad­dal.

És én mentem az öreggel. Bejutánk mezei házá­hoz jó egy órai járás után; Yori­dalát nem lelők ott­hon. Új ren­de­lé­sek érkez­tek a Kubótól, melyek­ből lát­ható vala, hogy az ide­ge­nek elfoga­tása szi­go­rúan meg­ha­tá­roz­ta­ték. Kés­nem tovább nem lehete, min­den perc­cel nőtt a vesze­de­lem. A ház­bani tar­tóz­ko­dá­som Gorit és Yori­dalát is vesze­de­lembe dönt­heték. Mert atyafi atya­fiért, atya gyer­me­kei­ért s gyer­me­kek szü­lei­kért, szom­szé­dok szom­szé­do­kért vol­tak fele­let­tel adó­sak. Egész japá­nia­san öltöz­ködve sza­lad­tam a ten­ger­part felé, ott japáni vitor­lá­kat húzaték árbo­ca­imra s nyom­ban indul­tam. A hajók között nagy moz­gás volt, nekem éppen nem tet­sző, s alig menék ki a kikö­tő­ből, mikor a kime­ne­telt nyom­ban elzárák, sőt vizs­gáló sajkát utá­nam is küld­tek. A sajka­be­liek reánk ismer­tek mint por­tu­ga­lokra s lár­mát ütöt­tek. Száz hajó indult nyom­ban utá­nunk s egyik gáton – mely a hul­lá­mok ellen fél órá­nyira bocsát­taték be a ten­gerbe – tüzelni kezd­tek reánk. Igen közel vol­tunk, jól lát­ha­tók az embe­re­ket, sőt még a gyújtó­ka­nó­cot is. A japá­nia­kat lövés­beli ügyet­len­sé­gökről jól ismer­vén, igen közel bátor­ko­dánk a gát­hoz, s én tüzelni paran­csolék hajónk­ról, de paran­cso­mat hamar vissza­húz­tam, mert a gát ele­jén Yori­dalát pillan­tám meg, ki sza­ba­du­lá­so­mon örülni látszék. S ó, bár meg ne pil­lan­tot­tuk volna egy­mást! Akkor a ked­ves lélekre nem vára­ko­zott volna veszély; mert aligha el nem árulta magát! Vagy tán elájult? Annyi való, hogy fekve viteték tovább, és én hasz­ta­la­nul száll­tam embe­reim­mel sajkába, őt hajóimra hozandó; mire part felé siet­tünk, ő eltűnt. A hajók pedig nagyon ipar­kod­tak utá­nunk, és soká üldöz­tek, de kevés vala, mely sebes­ségre a miéinkkel mérkőz­heték. Egyik, késő este, hold­fény­nél nagyon meg­kö­ze­líte ben­nün­ket, de éppen maga kárára, mert ágyú­val és kard­dal zsák­má­nyunkká tevők. A töb­biek távol­ról láták ezt s kedvök elmúlt a ker­ge­tésre; más­nap reg­gel egye­dül valánk a nagy ten­ge­ren, s egy hét múlva a japáni szi­get­fokot álzász­lók alatt elha­gyók s a kínai tar­to­má­nyok­hoz köze­lí­ténk.

VIII

Két hónapig hallók Japánból a véreng­zés híreit, har­ma­dik hónap­ban már mind ki vol­tak az ide­ge­nek irtva s a keresz­tény­ség száma észre­vehetlenné olvadott le. Töb­bek­nek nevét hal­lók pedig, kik áldo­za­tul estek el, s ezek között nem kevés isme­rő­söm volt Meá­kóból. Don Alonzo a föl­ke­lés har­ma­dik nap­ján már fejvé­telre ítélteték. Hasz­ta­lan törekvém pedig Yori­daláról s az öreg Goriról hírt hal­lani. Min­de­nik cse­ké­lyebb sorsú volt, mint­sem életök vagy halá­lok híre Kínáig hat­hatna. De énelőt­tem főbe­csű volt tudni: mi lőn belő­lök, s nem kevéssé szo­mo­rod­tam el, midőn hallám, hogy halá­los bün­te­tés alatt tiltva van min­den ide­gen­nek s min­den időre a tar­to­mány bel­se­jébe mene­tel, sőt még a kiszál­lás is. Ezen tör­vény alól a kína­iak vol­tak csak kivéve, kik­nek sza­bad keres­ke­dés enged­te­ték az egész biro­da­lom­ban, míg egyéb nem­ze­tek csak Nanga­sakiban köt­het­tek ki. A por­tu­gá­lok azon­ban ide is alig bocsát­tat­tak.

Sok tűnődés után abban állapodtam meg, hogy kínai­nak adom ki maga­mat, és úgy lopó­dzom be a Kufi­nodurra. Ezt nem vala könnyű vég­re­hajta­nom, mert az euró­pai­nak arc­vo­nása Ázsia kele­tén nagyon szem­be­tűnő. Segé­dül volt azon­ban maga a ter­mé­szet, kevéssé gömbö­lyeg képet, rit­kább bajuszt és sza­kállt, s sár­gás bőrt adva, melye­ket én mes­ter­sé­ge­sen még inkább kiemelék, bőrö­met sár­gásra festve, arco­mat kere­kítve, fejemen egy búbig lenyírva a hajat, és a leg­tar­kább kínai öltö­zetbe búva. Így egyik nankingi isme­rő­söm hajóján beme­he­ték Meá­kóba, s föl nem födöz­tetve jár­hatám be a város jól ismert utcáit. De mely különb­ség volt oly kevés hóna­pok után a mos­tani s az előbbi város között! Mily kissé olvadott le a nép­ség! a hajdani sza­bad moz­gás helyébe mily feszes és félékeny tár­sal­ko­dás lépett; a város tüzek által véget­lenül szen­vede, melye­kért az ártat­lan keresz­té­nyek­nek kelle itt is, mint a kegyet­len római csá­szá­rok alatt, szen­vedni. Elmen­tem arra is, hol hajdani szál­lá­som volt; de a házat nem lelém, le vala tövig rontva. Ebből azt ítélém, hogy név sze­rint is keres­tet­tem, ismer­te­tem, s ha tör­té­net­ből eláru­lom maga­mat, bün­te­tés vár reám, s mivel a japáni tör­vé­nyek a kis bűnre úgy mon­dá­nak halált, mint a nagyra, föl­fedez­te­té­sem­mel halá­lo­mat tudám kap­cso­lat­ban. Ez igen vigyá­zóvá tőn. Gori után nem mer­tem nyil­ván kér­de­zős­ködni, annál keve­sebbé bátor­ko­dám Yori­dalát kutatni. Mel­lé­kes uta­kat válasz­ték tehát; kínai isme­rő­söm ügyeibe avat­kozva s nap­ról napra job­ban elte­met­kezve. Így az ira­tok­ból annyit tanul­haték ki, hogy Gori szá­mo­lá­sai min­de­nütt keresz­tül vol­tak vonva. Meg­ijedve tet­tem ezen ész­re­vé­telt, mert gon­do­lám, hogy Gori míg él, föl nem hagy szá­mo­lá­sá­val. Utóbb fél­hi­va­ta­lo­san teheték Gori felől kér­dést, de fele­le­tül váll­vo­ní­tást kapék, s ezt: volt, nincs.

Egy hetet tölték Meákóban, anélkül, hogy leg­ke­ve­sebbé is köze­lí­tet­tem volna cél­hoz, a nyol­ca­dik tör­té­net­ből veze­tett hozzá. Ekkorra ünnep paran­csoltaték az egész tar­to­mány­ban s halotti imád­ko­zás. A ten­ger maga is hall­gatni látszék; a nép­te­lenné lett kikö­tő­ben ünne­pie­sen lobog­tak a zász­lók, s kevés csó­nak rendíté meg a nyugvó vizek szí­nét. A bol­tok mind zárva vol­tak, s a szo­bák bel­se­jébe is nyu­godni kel­lett a kezek­nek. Mert a kubói hata­lom a ház leg­utolsó rejte­kébe is beha­tott s a nőt fér­jének őrévé tette. Ily nagy nyu­ga­lom­ban csak a kíván­csi­ság nyug­ta­lan­ko­dott. Száz­féle hír rep­de­sett a váro­son keresz­tül, abban mind meg­egyező, hogy valami neve­ze­tes sze­mély halálra vite­tik ki. A hír pedig leg­bát­rab­ban lép­delt a kína­iak között, mivel ezek tulajdon ügy­vi­vő­jük védelme alatt áll­tak. Itt hal­lók pedig a Dairi egyik cse­léd­jétől, ki egy­szer­smind a kínai­ak­hoz rend­őr­ségi tiszt gya­nánt ada­ték, hogy egy pamut- és thé-ter­mesz­tő­nek, ki egy­szer­smind keres­kedő is vala, leá­nyát viendik ma ki halálra, mivel a keresz­té­nyek­hez szíta, noha maga meg nem keresz­telkedék, s egy portugali ifjat méltó bün­te­tése elől elszök­tete, őt a követ­kező dol­gok­ról tudó­sít­ván.

–  Csak ő egyedül az, kinek a Dairi kegyel­met akart adni, de mél­tat­lan rá – szólt a cse­léd.

–  De nagyon szép – monda társa, egy iszo­nyú szal­ma­ka­lapú férfi, ki a teát nem keve­sebbé sze­rette inni, mint a nagy kala­po­kat hor­dani –, s a szép­ség hatal­ma­sabb a teá­nál is.

–  S hogy lehet oly ostoba makacs, s nem enged a Dairi kíván­sá­gá­nak! Két dolog téteték elébe, melyen sza­bad­sá­gát s éle­tét meg­vált­hatja: a Dai­rinak sze­re­tete, vagy ked­ve­sé­nek, amaz igen gaz­dag don Garciás­nak kézre jut­ta­tása. Ő egyi­ket sem ígéré meg, s ha nap­nyugta előtt egy órá­val meg nem ígéri, halála bizo­nyos.

Leírnom lehetetlen, mit érzék e sza­vak hal­lá­sára. Besö­té­tülni vél­tem a vilá­got, s a sötét­ség fölött egész dicső­sé­gé­ben Yori­dala képét látám ragyogni. Meg­sza­ba­dí­tá­sát elhatá­rozám magam­ban. Hajh, be édes volt a meg­hal­ha­tás remé­nye, hogy ő élet­ben marad­jon!

E szent, nagy szándék egészen más emberré tőn. Elszánt, tüzes és mégis vigyázó let­tem. A Dairi cse­lé­dei­vel eről­tetve cse­veg­tem; különb­féle aján­dé­kok­kal lepém meg őket egész cso­dál­ko­zá­so­kig, ven­dé­gel­tem őket, míg­nem ven­dég­nek meg­hí­vat­tat­tam álta­lok is. Így jutot­tam be a Dairi udva­rába, mely nem keve­sebbé, mint az istamboli serail, lak­he­lyek­nek, ker­tek­nek, úrnak, szol­gák­nak, nők­nek és nem­fér­fiúk­nak gyűlő­helye. Itt az egész udva­riak figyel­mét magamra vonám, s egy óra múlva kel­le­mes kínai nevet kap­tam. A kel­le­mes kínait pedig az udvar­beli nők is akar­ták látni. Így lőn sze­ren­csém sok szép és nemszép nő körébe jutni, kik­kel sok­féle dolog­ról, de főkép­pen a nap tör­té­ne­té­ről szó­lot­tam. Neve­ze­tes volt pedig, hogy annyi nő közül ritka sajnálta Yori­dalát, ami­nek rész­vét­len­sé­get nem tulajdo­níték okul, hanem inkább irigy­sé­get, mivel a Dairi sok­száz­ezerek közül csak őt találta szép­nek.

–  Én pedig nem hiszem, hogy olyan külö­nös szép­ség volna az a lyány – mondék –, oly bájoló sze­mei nem lehet­nek, mint önnek – ekkor a töm­löc­tartó neje előtt hajlám meg –, sem oly gyö­nyörű hom­loka, sem oly rózsa­ajkai. Az asszony majd agyon­pi­rulta magát, s fér­jével együtt meg­ha­jolva jelen­ték tet­szé­söket. De én tovább szó­lék: – Kíván­csi vagyok mégis látni azon neve­ze­tes sze­mélyt, ki egy Dai­rinak tetsz­he­tik, Dai­rinak, ki lel­két egye­nest Fohiéból kapta, s szent lábai­val a föl­det soha meg nem érinti. Igen, igen sokat adnék érte, ha lát­hat­nám.

A tömlöctartó nagy szemekkel néze rám, s majd pil­lanta is, melyet én elér­tet­tem. Veszé­lyes­nek mondá ugyan mind­ket­tőnkre nézve a merész­letet, de nejétől is ösz­tö­nöz­tetve, meg­ígéré, hogy beve­zet hozzá. Én örö­mem­ben majd össze­zúz­tam kezét.

IX

Ebéden a tömlöctartónál vol­tam, több isme­rő­sök­kel együtt. Nem kímél­tük a sza­va­kat, s énbe­lő­lem tör­té­net­ten­ger ára­do­zott, melyet a tár­sa­ság­beli nők dicsé­re­té­vel fűsze­rez­tem. És akik tőlem meg­di­csér­tet­tek, mind maga­sab­ban tarták nya­kai­kat. Hogy iri­gye­ket ne sze­rez­zek és ellen­sé­ge­ket, sen­kit sem hagyék töm­jén nél­kül; de a leg­na­gyobb ada­got tömlöc­tartóném szá­mára ren­del­tem, ki utóbb egé­szen elszé­dült tőle, s ha néha szé­del­gé­sé­ben köze­lemre jutott, tet­szé­sét kéz­szo­rí­tás­sal adá tud­tomra. Azon­ban boraim mind elfogy­tak, s kény­te­len valék hajóra kül­deni új palac­ko­kért. Egész szek­rény­ké­vel hozaték most, s az új palac­kok egész tár­sa­sá­gun­kat vil­lá­mos erő­vel látszának örven­désre biz­gatni. Nem­csak én beszél­tem ezután sokat, hanem fér­fiak és nők kever­ték öszve lár­mái­kat, véle­mé­nyei­ket, íté­le­tei­ket, melyek sza­ba­don csa­va­rog­tak ki a Kubóra, Dai­rira s min­denre, ami­ről külön­ben szó­lani senki sem mert volna.

Mikor én a bornak ily boldog hatá­sát látám, meg­vál­toz­tatám ter­ve­met. Eddig Yori­daláért meg akarék halni, mert a Dairi sza­va­ként ő kegyel­met nyerend, ha Mendi­zanót tör­vény­szék kezére tudja kerí­teni; most Yori­dalát velem együtt akarám meg­men­teni. E végre a bort kelle minél job­ban kering­tet­nem, hogy az udvar­be­liek mind elvesszék eszöket, külö­nö­sen pedig töm­löc­tartó uram és neje. Poha­ra­kat csen­dít­teték meg tehát, s min­denki egész­sé­gére s barát­sá­gára min­den­ki­nek inni kel­lett. Mikor az utolsó palack meg­ürült, lát­tam, hogy többre nincs szük­ség.

A meleg tartományokban a dél­után nagy részét álom­mal töl­tik az embe­rek, s helyette este s éjszaka dol­goz­nak. Ezen szo­kás némi­leg Japán­ban is diva­to­zik. Embe­reim annál inkább követék pedig most, mivel rend­kí­vül nehéz­nek érzék fejöket, s szem­pillájok erő­vel lehu­nyó­dott. Ki-ki alvó­hely után nézett, s egy negyed­óra múlva senki sem volt ébren, kivé­vén a töm­löc­tar­tót s nejét, kiket én lefe­küdni nem hagyék, hanem Yori­dala meg­mu­ta­tá­sára unszol­tam. Cso­dálám pedig, hogy gya­núba nem jövök előttök. De a bor sze­relme azt nem engedé.

–  Holnap is lesz szerencsénk önhöz, Csing Ling Mió? – kérdé tőlem álne­ve­men a tömlöc­tartóné.

–  Naponként, édes szépem – felelék –, vala­míg csak el nem hagyom Meá­kót.

–  De még jó soká fog maradni, nemde? – szólt a férj, s igen barát­sá­go­san ciró­kálta arco­mat.

–  Több hónapokig – mondám én –, de most nem­so­kára a hajóra kell men­nem, kérem tehát önt, Yedda-Melon úr, tartsa meg s tel­jesítse ígé­re­tét.

–  Nyomban! ezennel! – felelt a töm­löc­tartó – csak a zár-szoba kul­csai­ért megyek.

És ment. Hozzám pedig a szép­nek dicsért nő igen nyá­jas volt, karomba kul­csolta kezét, s fejét vál­lamra néha úgy ereszté le, hogy arca az enyém­hez ért s nem cse­kély for­ró­sá­got árula el. Én a ked­ve­zés­ben határt nem ismerék, míg­nem meg­vallá a nő, hogy ked­ve­sebb embert nálam­nál soha sem ismert.

–  Én pedig önnél kedvesebb asszonyt nem! – felel­tem neki, s örülék hogy férje a további hízel­gés alól föl­sza­ba­dí­tott. A kul­cso­kat hozva bejött ez, s hár­man indu­lánk Yori­dala szo­bája felé, mely magá­nos födél alatt álla a kert­ben, s ablaka a Dairi palo­tá­jára adott kilá­tást. Ezen elren­de­lés­ben hihe­tő­leg oly szán­doka volt a Dai­rinak, hogy a kert s a palo­tá­nak szép­sége szinte úgy meg­te­gyék a mago­két Yori­dalánál, mint a halál félelme, s a halál urá­nak dia­dal­mát elő­se­gít­sék. De Yori­dala nem azok közül való volt, kik vagy féle­lem­ből, vagy alá­való földi dol­go­kért hódol­ná­nak. Én őt hoz­zám hol­tig hív­nek gon­do­lám, sőt, az ellen­kező lehet­len­ségről meg vol­tam győ­ződve.

Elérve a foghelyhez, csodál­ko­zám mily kevéssé volt az zárok­kal ter­helve. Az ajtón nem volt egy lakat­nál több, s az abla­kot hat vékony vas­szál védte. De mitől is tart­ha­tott volna Yedda-Melon úr, kire a fogoly bízva volt, midőn egész Japán­ban még egy rossz gon­do­lat sem maradt kitu­dó­dás nél­kül? Egy ügye­fogyott leány hogy akar­hatna csak meg­szökni is, és ki volna őt meg­men­teni szán­dé­kozó?

A lakat fölnyittatván beléptünk a szo­bába. Sovány-halo­vá­nyon üle itt a leány egyik szeg­let­ben, hátát a fal­nak támasztva, lábait pedig félig össze­húzot­tan tartva. A szoba fes­té­sei­vel látszék mulatni, melyek különb­féle vidé­ke­ket mutat­tak, tarka mada­rak­kal bővel­ke­dő­ket. Belép­tünk­kor nem for­dult nyom­ban felénk, hanem ruháit látszék igaz­gatni; azon­ban jól ész­re­vet­tem én, hogy valami fehé­ret rejtett el azok redő­ibe. Majd föl­kelt s fekete nagy sze­mei felénk vil­log­tak. Hajh, mennyire érzém nyom­ban hatal­mokat! ismét kész valék érette halálra, kész a kínok min­den ten­ge­rét nya­kamba ölteni.

A tömlöctartóné Yoridala helyére ült le, sze­meit be-behunyta, s majd fejét is lekonyítá. A leány pedig bágyadt han­gon, de vidor sze­mek­kel beszéle őré­hez: – Tudom, Yedda-Melon úr, hogy még csak két óra van hátra éle­tem­ből, ha nem hódo­lok. Sokat tűnőd­tem magam­ban, mitevő legyek. Végre győ­zött az élet sze­relme, s én elhatá­rozám sze­rel­me­met a Dai­rinak aján­dé­kozni. Vidd meg e hírt az élet és halál urá­nak leg­alá­za­tosb szol­gá­ló­jától.

A tömlöctartó ezeket hallva fölug­rott örö­mé­ben, de ugrás köz­ben elveszté súly­egyenét s a földre nem leg­sze­lí­deb­ben esett le. A nő föl­éb­redt a lár­mára, de csak­ha­mar behunyta sze­mét és még mélyeb­ben aludt. Én mint­egy vil­lám­tól verve áll­tam, s átko­zódni kezd­tem a nő iránti von­za­lom, hit és hűség ellen. Mélyen néz­tem az inga­tag­nak sze­meibe, pil­la­na­tom­mal földre akar­ván őt verni; meg­néze ő is, rám lát­szott ismerni, de szó­ta­la­nul for­dult el tőlem.

–  Még ezt! – sóhajték – nem hittem, hogy egy leány ennyire képes!

X

Yedda-Melon tántorgva távozott el a Dairi palo­tája felé, Fohi helyet­te­sé­nek hírt ada­tandó, leg­ked­ve­sebb hírt, ami hal­ha­tat­lan füle­ibe csak jut­hat. Úton, úgy látszék azon­ban, nagy szom­júság kezdte hábor­gatni, mert fél­re­tért s egyik mes­ter­sé­ges halom tövé­ben nagy kor­tyo­kat ivott az ottani for­rás­ból. Én az alvó nőtől nem tartva, piron­ga­tólag kezdék Yori­dalával szó­lani, de kar­jaim közé hul­lott ő, és bocsá­na­tért esdek­lett.

–  Hűtelenségedért bocsánatot? nem, azt soha­sem! – felel­tem én, s kibontám őt kar­jaim közül.

–  Hagyj itt nyugodnom egy kevéssé! – szólt ő tovább – véget­lenül elfárad­tam, miolta utol­szor látók egy­mást.

–  S ó, bár soha ne láttuk volna! – dörög­tem én, de félve az őrné föl­éb­re­dé­sé­től, mégis mérséke­lém sza­va­mat – akkor leg­alább csalt hitem­ben bol­dog let­tem volna; de most téged és neme­det utá­lom.

–  Méltatlanul bánol velem! – felelt ő sze­lí­den s nem hagyá magát eltolni keb­lem­ről, és én sem valék min­den hábo­ro­dá­som mel­lett is azt tenni képes. – Mendi­zanóm, én hív vagyok hoz­zád.

–  Hát izeneted a Dairihoz?

–  Az csalás. Napnyugta után egy órá­val éret­tem küldend ő, de akkor én már mentve leszek. Nézd ezen írást, az éjjel dob­ták be szo­bám abla­kán.

Egy írást ada át, melyben ez állott: „Ígérj sze­rel­met a Dai­rinak, de ne félj, hogy az övé légy, mert fél órá­val a homály beállta után elvi­szünk azon úton, melyen ez írást hoz­tuk; s te sza­bad­sá­god­ban azt tehe­ted, amit szí­ved óhajt.”

–  S te rájok mered ezekre bízni maga­dat? – kér­dém én, s még inkább meresz­tém sze­mei­met.

–  Miért ne? – felelt ő – aki a Dairi hatal­má­ból s a halál elől meg­sza­ba­dít, az bizonnyal jó bará­tom.

–  De hátha kezedet kéri hálaul?

–  Azt csak don Garcias Mendizanó bír­hatja, ezt mon­dom nekik, vala­mint neked mon­dom. Itt azon­ban el kelle hall­gat­nunk, mert a tömlöc­tartóné föl­éb­redt s vízért nyö­ször­gött. Adánk neki, jó híve­set, s nem­so­kára ismét aludt, míg férje is, igen sokára, szomj­elégedten köze­líté meg a Dairi palo­tá­ját.

–  Nem ismered az írást? s nem is gya­ní­tod kitől van? – kér­dém én tovább.

–  Éppen nem – felelt a leány –; atyám voná­sai­hoz hason­lít némi­leg, de ő eltűnt, hihe­tő­leg elvér­zett. Édes Mendi­zanóm, be egye­dül vagyok a vilá­gon! ne légy te gya­na­kodó irán­tam; légy jó hoz­zám, ki eskü­szöm, hogy tiéd vagy a halálé vagyok. Ah, be édes tudni azt, hogy egy méltó kebel, egy jó szív, egy erős lélek sze­ret ben­nün­ket. Mendi­zanó, a halál keserű, de csak akkor, ha nem te fogod be sze­me­met; az élet édes, de csak temel­let­ted.

Ezeket mondta, vállaimra dőlve s könnyeit hul­latva. Nagyon elér­zé­ke­nyí­tett. Együvé hull­tak könnyűink, együvé olvada szí­vünk, s együvé tapadt ben­nünk a lélek. Soká áll­tunk így, bol­do­gab­bak az idvesség szel­le­mei­nél, s elfeledve, hogy tátogó örvény fölött töre­dékeny lécen állunk. Kebe­lemre szo­rí­tám őt gyak­ran, oly édes for­rón, mintha az egész éle­tet perc alatt le kel­lene élnünk; és bíztatám s elhitetém vele, hogy enyémmé kell len­nie, hogy min­dig oly bol­dog leend, mint most.

A tömlöctartó visszajött a palo­tá­ból, s a tőle kapott örven­de­tes hírt ágyú­dör­gé­sek jelen­ték. Yori­dala hódo­lá­sát tud­ták a dologba mélyen belá­tók, a nép pedig örült a Dairi kegyel­mé­nek. Sze­ren­csénk vala pedig, hogy Yori­dala nyom­ban el nem vitet­teték; hihető az egész átszál­lí­tási ügy a töm­löc­tar­tóra bízaték. Ettől leg­job­ban lehete pedig tar­ta­nunk. És való­ban közel is jött ő a ház­hoz, de feje súlyát odáig nem bírva, lehe­ve­re­dett a gyepre, s áldatá velem a bor­nak álom­adó ere­jét.

Rettegés és öröm között hosszú-rövi­den folyt az idő a beal­ko­nyo­dá­sig. Ekkor pedig hamar fekete lőn az éj; s most örülék elő­ször az est­hajnal hiá­nyá­nak, melyen előbb gyak­ran sajnál­kozám. Mert, az éjsza­kiabb népek­nek mondva, a déli tar­to­má­nyok­ban néhány perc­cel nap­nyugta után nyom­ban korom­fekete az éj, s az esti szür­kü­let bájos fény-homály vegyü­lete isme­ret­len. A Dairi palo­tá­ján vilá­gítva vol­tak az abla­kok, s nem­so­kára örvendő zaj hal­lat­szók felőle. A meg­sza­la­dás ide­jét elér­ke­zett­nek vélve magam­mal indítám Yori­dalát. Kime­gyünk az ajtón, becsu­kám a laka­tot, s a kul­csot az alvó töm­löcnök nya­kába akasz­tám. Indu­lánk, de éppen ekkor nya­kon is ragad­ta­tunk. Yori­dala elsikoltá magát.

–  Ki vagy, ki e leányt el aka­rod rabolni? – szól las­san döbögve egy erős férfi-szó­zat. Én szó helyett meg­ra­ga­dám a kér­dőt s földre terítém; de hamar meg­ra­gad­ta­tám én is, s két férfi kar­jai közt érzém maga­mat.

–  Halál fia vagy, mihelyt moccansz! – mon­dá­nak azok, pil­la­nat alatt meg­kö­töz­tek s Yori­dalával tovább akar­tak illanni. De a leány rimány­kodott, térdre esett s mondá: nél­kü­lem inkább hal, mint megy. A rab­lók kény­te­le­nek vol­tak enge­met is magok­kal vinni; annál inkább, mivel a Dairi köve­tei elér­tek már a fog­ház­hoz, s a töm­löcnököt ott nem talál­ván, a laka­tot erő­szak­kal üték le. Sze­ren­csénkre nem tapasz­talák hiá­nyun­kat; mert az ott alvó sze­mélyt Yori­dalának vél­ték s a Dairi elébe vezet­ték. Némán men­tek a palota felé, mert a Dairi ked­ve­sé­nek tisz­te­lete hall­ga­tást kíván; de három ágyú­lö­vés jelt ada annak érke­zé­sé­ről, s a palota min­den világa, mint­egy varázs­fuvással, eloltaték. Mert a Dai­rit halandó szem­nek nem sza­bad látni, még annak sem, ki a kegyel­mek leg­na­gyob­bi­kára mél­tat­taték.

Mi csöndesen folytatók tovább utun­kat kötél­létra sege­del­mé­vel a kert­fala­kon átlép­tünk, s kis idő múlva az öböl­nél áll­tunk. Itt Yori­dalának hajóra kel­lett lép­nie. Én nyo­má­ban vol­tam. A hajó elmozdít­taték a part­tól; kiter­jesz­tet­tek a vitor­lák s nagy hamar a ten­ger szaba­dán hin­tá­lód­tunk. Gyer­tyát csak ekkor gyújtot­tak a hajó­szo­bá­ban.

Mindeddig nem tudtam, kik között vagyok, s mi sors vár reám. Szólni tilos volt; elma­rad­nom nem volt sza­bad. De én annyira gyer­mekké let­tem, hogy min­den mor­mo­gás nél­kül köve­tém Yori­dalát. Mikor gyer­tya gyúj­taték, még nagyobb­nak talál­tam a mesét. Két álar­cos férfi volt körü­lem; az egyik fekete, a másik már ősz hajú. Kér­dőre vetet­tem, minő öszve­függésben vagyok a leánnyal?

–  Ő nekem kedvesem – felelék én –, s adott szava sze­rint jövendő nőm.

–  Abból misem lehet! – felele a fekete hajú álar­cos, levéve álar­cát – a leányt én teszem hit­ve­semmé.

Én csikorogtam fogaimmal, Yoridala hoz­zám simulva így szó­lott:

–  Akárki légy, férfiú, tisztelned kell a kebel szent tüzét. Én neked gyű­löl­sé­get eskü­szöm, ha sze­rel­mem meg­tö­ré­sére kény­sze­rí­te­nél, melyet ezen ifjú, Mendi­zanó bír.

–  Igen elhatározottan szólsz, leány – mond a fekete, s arc­vo­ná­si­ból előt­tem némi­leg isme­re­tes fér­fiú –, de én nem aka­rok mind­járt elijedni tőled, hanem kényem sze­rint teen­dek, s neked enge­del­mes­ked­ned kell.

–  Úgy van, leányom! – szólt az ősz fér­fiú, rezgő isme­re­tes han­gon. És Yori­dala ellá­gyult szív­vel kezde a han­go­kon könnyűzni. Nagyon meg­il­le­tőd­tem én is, mert a han­gok Goriéihoz igen hason­lí­tot­tak.

–  Ne sírj, leányom – folytatá az ősz –, én neked atyád leszek!

Yoridala az ősz kebelére hullott; én mind­ket­tő­jöket tartám.

–  És te jótakaró atyád szaván meg fogsz nyu­godni; én téged férj­hez adlak, éspe­dig ahhoz, kit szí­ved óhajt. Válassz itt, vagy halaszd más­korra és más­hová a válasz­tást.

–  Nyomban választok! – felelt Yori­dala, s az én job­bo­mat fogta meg.

–  Légy tehát don Garcias Mendizanóé; atyád áldása fri­gye­te­ken! – szólt az ősz, levette vékony álar­cát s atyán­kat isme­rők meg benne, atyán­kat mon­dom, mert e pil­lan­tat óta Yori­dala kezét bírom. Sokáig csügg­tünk a ked­ves öre­gen, s las­san meheténk annyira, hogy tör­té­ne­teit elbe­szél­tes­sük vele. Igen rövi­den mondá most el azo­kat, mint sza­ba­dult ki meg­fogói kezé­ből, mint hagyá el Japánt, miu­tán Yori­dalát, a szinte befogot­tat, kezére nem nyer­heté; mint juta el Khoreába, hol hajdani keres­kedő tár­sá­tól, a velünk lévő fér­fiú­tól, jól fogad­taték, s most attól Meá­kóba hozaték; mint tanulák ki Yori­dala fog­sá­gát, s mint sza­ba­díták ki azt. Ez utol­só­ban én is társ valék, s nagyon örven­dénk a sze­ren­csés talál­ko­zás­nak.

Vígan lettünk a hajón s örö­mün­ket csak az háborítá, hogy Yori­dala éjfél után a ten­geri beteg­sé­get meg­kapta s negy­ven­nyolc óráig rend­kí­vül rosszul volt. Ekkor egyik kis szi­get­nél kikö­töt­tünk s hajón­kat friss édes víz­zel meg­rak­tuk. A kis nyu­ga­lom s szá­razi levegő meg­gyógyíták Yori­dalát, a többé bajába vissza nem esen­dőt. Így Khorea helyett Kan­tonba vitor­láz­tunk, hol a partra hajnalba száll­tunk ki. Itt imádta Yori­dala utol­jára a fel­kelő napot. Mert, noha éppen nem kény­sze­rí­tém, keresz­ténnyé kívánt lenni, s har­mad­nap Kan­ton­ban víz­zel le is önteték.

Csak ez volt hátra, hogy őt nőmmé is tegyem. Meg­kér­tem e végre kezét magá­tól, aty­jától, s min­de­nik igent monda. Nankin mel­lett egy e célra föl­ütött bíbor-sátor­ban korán reg­gel eskü­vék sze­relmi hűsé­get a leg­ked­vesb leány, s az ég áldása bőven szállt reánk. Gori, a ked­ves öreg, elhagyta örökre Japánt, s már igen ott­hon érzi Lisbo­nában magát; de hegyi lako­mat, a Cintra hegy­ség egyik szép pont­ján, többre becsüli a váro­si­nál. Nyel­vün­ket is töri némi­képp, de uno­káit japáni sza­vakra tanítja, s rend­kí­vül örven­dez, ha azok meg­ér­tik őt.

Így derült ki a japáni ziva­tar, mely – mint hír­ből kita­nul­tam – a meá­kói töm­löc­tar­tó­nak, ki egy évre első tanács­nok lőn a Dai­rinál, majd leg­töb­bet hasz­nált. Én Yori­dalámmal igen bol­do­gul élek, ki azon­ban nap-hold-csil­la­gait most is hábo­rí­tat­la­nul s öröm­mel nézi, sőt buz­dí­tá­somra japáni dalt is dalol feléjök. S ki ne is mon­dana dalt a nap­hoz? –

Mely a szemeket sugarakkal örven­dez­teti meg;

A természetet jéghidegnek lenni tiltja;

S az isten-erő leghatalmasb kinyo­mása!

1837

Jegyzetek

de Japán hódítlan volt – Japán több­ször állt had­ban a mon­gol–kínai Jüan állam­mal, 1274-ben és 1279-ben. A japán busik (sza­mu­rá­jok) azon­ban sike­re­sen véd­ték föld­jei­ket, köszön­he­tően a jól szer­ve­zett véde­lem­nek és két hatal­mas ten­geri vihar­nak, mely több száz hajót süllyesz­tett el mind­két alka­lom­mal.

Mert nálok nyomait mutathatni meg az indus, a thi­beti, s a sinai mívelő­désnek – Japán­ban a budd­hiz­mus – melyet Kínán és Koreán keresz­tül vett át a 6. szá­zad­ban – alap­ve­tően meg­ha­tá­rozta az ország kul­tú­rá­ját. De fel­lel­hető a tibeti lámaiz­mus, vala­mint a taoizmus és konfu­cio­nizmus szel­le­mi­sége is. Továbbá jelen­tős hatás­sal volt a japán kul­tú­rára a kínai épí­té­szet, iro­da­lom, nyelv és zene.

Zoroaster az égi fényeket tanítá isteni erők­nek – Zara­thusztra vagy Zerdust (Kr. e. 630 k.–553. k.) az iráni (pár­szi) val­lás meg­ala­pí­tója, az Aveszta (imá­kat, him­nu­szo­kat, rituá­lis elő­írá­so­kat tar­tal­mazó szent könyv) leg­ré­gebbi részei­nek szer­zője. A hagyo­mány sze­rint Zara­thusztra szü­le­tése után azon­nal szel­lemi kap­cso­la­tot hozott létre Ahura Maz­dá­val. A pró­féta már kez­de­tek­től látta kül­de­té­sét, és kinyil­vá­ní­totta az isten iránti oda­adá­sát. A neki tulajdo­ní­tott szent köny­vet, a Zend-Avesz­tát, a nagy fran­cia orien­ta­lista, Burnouf for­dí­totta le elő­ször meg­bíz­ha­tóan, s való­szí­nű­leg így kerül­he­tett Vajda érdek­lő­dési körébe maga a val­lási alak is.

Heliost, kit Aegyptus és Hellas is ösmert – A nap tisz­te­lete és isten­ként való imá­data egy­aránt fel­tű­nik az ókori egyip­tomi és görög hit­vi­lág­ban. Az egyip­tomi nap­is­tent, Rét a min­den­ség ura­ként tisz­tel­ték. Ő az iste­nek taná­csá­nak veze­tője, a növény- és állat­vi­lág terem­tője, aki éjsza­kán­ként Atum­ként egy lát­ha­tat­lan bár­kára száll át, és átha­józza az alvi­lá­got, reg­gel pedig szka­ra­beusszá vál­to­zik. A fel­kelő nap neve Heper. A görög mito­ló­gia nap­is­tene, Héli­osz, suga­ras koszo­rú­val a fején hajtja négy­fogatú, szár­nyas lovak­kal vont kocsi­ját. Kelet­ről indul nyu­gat felé, estén­ként pedig az Ókeanosz hul­lá­mai­ban merül el.

De azért Bráma is imádtatik, sar­jadé­ká­val Vis­nuval, s a már ezer vál­to­zá­so­kon átment Sivén­nel – Ere­de­ti­leg az indiai val­lás főiste­nei. A brah­ma­niz­mus újabb fejlő­dé­sé­ben, a hin­du­iz­mus­ban Indra foko­za­to­san hát­térbe szo­rul, és átadja helyét az ind szent­há­rom­ság három főisten­ének, Brah­má­nak, Vis­nunak és Sivá­nak. Mind­hár­man köz­ked­velt iste­nek – külö­nö­sen Siva – az ala­cso­nyabb művelt­ségű réte­gek sze­mé­ben; imá­da­tá­hoz meg­le­he­tős anya­gias kul­tusz járult.

confuciusi – Confucius a leg­na­gyobb kínai filo­zó­fus, Kongzi; Kong Fuzi latin neve.

Minekutána Afrika körülhajóz­taték s a ten­geri út Indi­ába fel lőn találva – Elő­ször 1488-ban Barto­lomeo Diaz jutott el Afrika déli csú­csáig, s fedezte fel a Jóre­mény­ség fokát, meg­ta­lálva ezzel a Kelet-Indi­ába vezető ten­geri utat. Majd ezt köve­tően a por­tu­gál Vasco de Gama meg­ke­rülve a Jóre­mény­ség fokát, Afrika keleti part­jai­nál fel­ha­józott egé­szen a Zam­bézi tor­ko­la­táig, s így sike­rült elér­nie Kelet-India part­jait 1498-ban.

Meakói-öbölben – Valószí­nű­leg a mai Osakai-öböl. Erre a fel­te­vésre az enged követ­kez­tetni, hogy Kioto 19. szá­zadi német elne­ve­zése téve­sen Meako, illetve Miako.

Kufinodur – Feltételezhe­tően kelet­ről az Osakai-öböl, dél­ről a Kii-csa­torna, nyu­gat felől pedig a Harima-öböl által körül­vett Awadji-szi­get­ről van itt szó.

a Hesperidák szép ege alatt – itt: Por­tu­gá­liá­ban. A Heszpe­ridák kertje a világ leg­nyu­ga­tibb részén talál­ható a görög mito­ló­gia sze­rint, a föl­det körül­ölelő Ókeanosz part­ján, ahol a Heszpe­riszek (nim­fák) és egy Ladón nevű sár­kány őrizte az örök ifjú­ság arany­al­máit, melye­ket Héra kapott nász­aján­dékba.

kiválva a mogol szabály alól – kiné­zetre külön­bö­zött az ázsiai átlag­em­ber­től.

Lisbonának lányát – Lissza­bon­nak (Por­tu­gá­lia fővárosá­nak) lányát.

bujdosóknak – itt: üstö­kö­sök­nek.

menetetét – vonulatát.

Tajo – A Pireneusi-fél­szi­get leg­hosszabb folyója.

Dairi – papi fejedelem Japán­ban. Régeb­ben külö­nö­sen a jezsui­ták és a hol­land keres­ke­dők illet­ték ezzel a cím­mel a japán csá­szárt, a Mikadót.

Fohi – Fu Xi, mitikus kínai csá­szár, nagy kultúr­hérosz, aki meg­ta­ní­totta az embe­re­ket az állat­tar­tásra, a háló­val való vadá­szatra, halá­szatra, a házas­ság intéz­mé­nyére, a nyolc trigram jós­jelre (ba gua) és az írás ele­meire.

Kubók – Kubo, 'nagy úr' jel­ző­vel a sógunt illet­ték Japán­ban. Ő volt a had­ügyek irá­nyí­tója 1192-től, de a 17. szá­zadra hatalma oly­annyira meg­erő­sö­dött a csá­szár elle­né­ben, hogy nem­csak a had­se­reg parancs­noka, hanem a tör­vény­ho­zás, köz­igaz­ga­tás feje is ő lett, s a csá­szár hatalma csak név­le­gessé vált.

A félsziget megtisztult a mórok­tól, s az új hit, mely Német­or­szá­got ron­gálá, a Pyre­naeeken túl lépé­se­ket tenni erő­telen vala – Fer­di­nánd, spa­nyol király és Kasz­tí­liai Iza­bella 1492-ben dön­töt­ték meg a mórok ural­mát a Pire­ne­usi-fél­szi­ge­ten, s ennek köszön­he­tően a kato­li­kus val­lás vált meg­ha­tá­ro­zóvá. Az új hit alatt Vajda a pro­tes­tan­tiz­must érti.

zajgónál – a tenger azon része, ahol a part­felü­le­ten meg­tör­nek a hul­lá­mok.

mammonnak – Arámi eredetű szó, a pénz és a gaz­dag­ság meg­sze­mé­lye­sí­té­sére hasz­nál­ták (Mt 6, 24; Lk 16, 9 és 11 és 13).

gazdag öröködést – nagy örök­sé­get.

a nyolcadik történetből veze­tett hozzá – a nyol­ca­dik nap vélet­le­nül veze­tett hozzá.

Cintra hegység – Feltehe­tő­leg Sintráról, a Lissza­bon köze­lé­ben levő hegy­vi­dé­kes terü­let­ről van szó.


Vajda Péter művei

(2004)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó

www.kortarskiado.hu