Pethes Mária

Álmok monológja
– Antonio Machadoért

Elakadt virradatban füvek borzonganak.
Magukban motyognak az álmok. Rózsák
félénk illata árad, csillagok könnyében
ázik a kert, mélyéből sötétség les, a házba
lidércnyomásos bizonytalanság szivárog.

Békés katalán tájképet festenek a Tó kék
selymére az angyalok. Életedről pipacsok
pusmognak, karcsú nyárfa ezüstlevelein
fényjelek villognak. Porfelhők fodrával
glóriázza neved a szél. Ónix rózsa vagy,
melldísz egy idegen ég gomblyukában.

Antonio, ne igyál a kor mérgezett borából,
halottabb már úgysem lehetsz. Büszke remete,
szavaid fegyverzetét tedd le, ezen a földön
hazugság minden. A szabadság, a szerelem
mítosz. A balgán visszatérő postagalambok
előtt is csak versenykor tárják ki az ajtót.

Mondd – hisz te már tudod – a menny
könyöradomány a szenvedőknek, vagy
bizonyság lesz egy megfellebbezhetetlen
napon? Oly bölcs vagy, felelj hát! Miért múlik
el a vágy, testünket csókok helyett,
miért a halál igázza le? Mikor gyógyulunk ki
az emlékek leprájából?

Hogyan mondhatnék áment,
ha a végleges magány kutyái marják
húsodat, és hallom zokogni
mészfehér csontvázad a föld alatt?