Bácsi István

Betörés a Kazal közben

Nyár volt, a forró nappal után fül­ledt éj. Tamás izzad­tan for­go­ló­dott a kerti desz­ka­he­ve­rőn, amit saját kezű­leg fab­ri­kált az utca­sa­rok­nál álló pla­tánfa alá. Káni­kula ide­jén néha kiköl­tö­zött ide éjsza­kára a meleg ház­ból. De most itt sem bírt elaludni a hőség­től. Már elmúlt éjfél, nézte a feje felett a pla­tánfa leve­lein meg-meg­csil­lanó hold­fényt, hall­gatta a város távol­ról ide­szű­rődő zajait, s köz­ben egy prob­lé­mán gon­dol­ko­dott, ami mos­ta­ná­ban fog­lal­koz­tatta. Hal­lotta, hogy egy autó köze­le­dik a Kazal utcá­ban a város felől, s meg­áll a túl­ol­da­lon. Ajtó­nyi­tást hal­lott, majd arra figyelt fel, hogy milyen tapin­tat­tal, fino­man csuk­ják be az ajtó­kat, nyil­ván az alvókra tekin­tet­tel. Az érke­zők csend­ben átjöt­tek az úttes­ten az ő desz­ka­ke­rí­tése mel­letti jár­dára. A lép­tek­ből arra követ­kez­te­tett, hogy a kerí­tése mel­lett, tőle alig egy­mé­ter­nyire három férfi halad el, s for­dul be a Kazal közbe. Amint elha­lad­tak, izzadt­ság­sza­got és fér­fide­zo­dor illa­tát érezte. A lép­tek nem tűn­tek isme­rős­nek, pedig már hal­lás után meg­is­merte a rövid kis köz­ben lakó fér­fiak több­sé­gé­nek a járá­sát. Eltöp­ren­gett, hogy kik lehet­nek a jár­dán távo­lo­dók, és vajon kihez men­nek. A fér­fiak elmen­tek, s ő újra a gon­do­la­ta­iba merült. De nem­so­kára megint eszébe jutot­tak, fél­könyökre támasz­ko­dott, az utca felé for­dulva a magas, zárt desz­ka­ke­rí­tés­hez dugta a fejét, kiku­kucs­kált egy aprócska résen. A túl­ol­da­lon fehér sze­mély­autó állt. Nem volt isme­rős a kocsi. Vissza­feküdt, és gon­dol­ko­dott. Nem­so­kára újra lép­te­ket hal­lott. A három ide­gen jött vissza, ezút­tal hal­kan beszél­get­tek, de Tamás nem tudta kivenni, hogy miről. Kiérve a köz­ből, meg­áll­tak a jár­dán, éppen ott, ahol ő feküdt a desz­ka­pa­lán­kon belül. Van nálad cigi?, kér­dezte hal­kan egy mély hang. Van, vála­szolt egy rekedt hang, s hama­ro­san öngyújtó kat­ta­nása hal­lat­szott. A fér­fiak egy per­cig csend­ben vol­tak, hal­lat­szott, amint kifújják a füs­töt. Biz­tos, hogy nya­ral­nak?, kér­dezte a mély hangú. Tud­hatod, Tírex, vála­szolt a rekedt hangú, hogy én min­dig kisza­go­lom a tutit!

Tamásnak heves szívdobogása támadt. Tudta, hogy a Kazal köz­ből most csak egye­dül Zsol­ték nya­ral­nak. Óva­to­san újra a kerí­tés­hez dugta az arcát, s kile­sett a résen. Két férfi félig hát­tal állt neki, ám közel vol­tak, csak a tör­zsü­ket lát­hatta, a fejüket nem, az egyik magas­nak tűnt. A har­ma­dik velük szem­ben állva ciga­ret­tá­zott, a vil­lany­fény­ben közép­ko­rú­nak lát­szott, kerek arcát kör­sza­káll kere­tezte, szem­üve­get és base­ball­sap­kát viselt. Hol­nap este meg­csi­nál­juk, mondta hal­kan a kör­sza­kál­las, majd a kocsi felé indult. Tamás léleg­zet-vissza­fojtva tapadt a résre, amíg azok elhajtot­tak, akkor sóhajtva vissza­eresz­ke­dett fek­he­lyére. Mit tegyen?, zaka­tolt az agya. Fel­állt, hogy indul a tele­fon­jáért, és hívja a rend­őr­sé­get. De aztán meg­állt, vissza­ült a heve­rőre és gon­dol­ko­dott. Most bizo­nyára csak az ügye­le­tes venné fel a rend­őr­ségi tele­font, és majd nap­pal intéz­ked­né­nek. De lehet, hogy nem is ven­nék komo­lyan a bejelen­tést. Vagy leg­fel­jebb csak kikül­de­né­nek este egy jár­őrt, aki kerülne egyet a kör­nyé­ken, aztán távozna. Akkor mit tegyen?, zaka­tolt az agya. Zsolt a barátja és kol­lé­gája, nem hagy­hatja, hogy csak úgy egy­sze­rűen kirá­mol­ják a laká­su­kat, amíg nya­ral­nak. Annál is inkább, mert Zsolt őt kérte meg, hogy távol­lét­ük­ben lássa el a macs­ká­kat, öntözze a virá­go­kat és ügyel­jen a házra. Végül kigon­dolt egy ter­vet, meg­nyu­go­dott, és elaludt.

Reggel bement munkahelyére, az állat­kór­házba, ahol állat­or­vos­ként dol­go­zott. Úgy intézte, hogy dél­után korán sza­baddá tehesse magát. Három­kor már ott­hon volt, és hoz­zá­kez­dett az elő­ké­szü­le­tek­hez. Elő­vette a szer­szá­mait, vala­mint négy doboz sört, és mind­egyik dobozt ala­po­san meg­vizs­gálta. Kivá­lasz­totta az egyi­ket, majd mun­kába fogta. A doboz tete­jén lévő árcé­dula egyik végét szi­ké­vel óva­to­san elvá­lasz­totta a doboz­tól, majd a sza­baddá tett helyen tűfúró­val finom lyu­kat fúrt. Aztán a kór­ház­ból hozott altató szé­ru­mot, amit lovak alta­tá­sára is szok­tak hasz­nálni, fel­szívta a fecs­ken­dőbe, majd a sörbe fecs­ken­dezte. Vissza­ra­gasz­totta az árcé­du­lát és az ujj­be­gyé­vel tapo­gatva vizs­gálta. Tapin­tás­sal sem­mit nem lehe­tett érezni a pre­pa­rá­lás­ból. For­gatta, vizs­gálta a dobozt, nem lát­szott rajta semmi nyoma a beavat­ko­zás­nak, és a sör sem szi­vár­gott belőle. Két másik sört is beol­tott, a negye­dik­ről pedig levette az árcé­du­lát, majd mind a négy sört betette a fagyasz­tóba. Elő­vett egy hűtő­lá­dát is, és a hoz­zá­való jég­ak­ku­kat a fagyasz­tóba tette. Kiment a garázsba, kiállt öreg terep­járó­já­val, ami­vel vadá­szatra, vad­lesre járt, és elő­ké­szí­tette az esti akció­hoz.

Aztán hozzáfogott az arca átváltoz­ta­tá­sá­hoz. Szem­üve­get és base­ball­sap­kát kerí­tett, a tükör előtt pró­bál­gatta őket. A gard­rób­ból elő­vett egy ládát, amely­ben szí­nész­kel­lé­ke­ket tar­tott, még abból az idő­ből, ami­kor aktív tagja volt egy szín­ját­szó­körnek. Kike­re­sett egy alkal­mas­nak lát­szó kör­sza­kállt, apró­lé­kos gond­dal fel­ra­gasz­totta. Fel­tette a szem­üve­get, a sap­kát és hossza­san, elé­ge­det­ten szem­lélte magát a tükör­ben.

Hatkor bepakolt a kocsiba. Indu­lás előtt kiment az utcára, a kerí­tése mel­lett jár­kált egy ideig, ala­po­san körül­kém­lelt az utcá­ban és a köz­ben is. Majd kocsiba ült, áthaj­tott a rövid utcácska utolsó házá­hoz, amely­ben Zsol­ték lak­tak. Kinyi­totta a kaput, a terep­járó­val beto­la­tott a ház mel­letti fedett kocsi­be­ál­lóba, ahol az utcá­ról és házba vezető jár­dá­ról sem lehe­tett látni a kocsit, majd becsukta és bezárta a kaput. Aztán a hűtő­lá­dá­val a ház utca­frontja felé néző fedett teraszra ment, ahon­nan jól lehe­tett látni a telek szel­lős léc­ke­rí­té­sén keresz­tül az utcát, a kaput és a ház­hoz vezető jár­dát is. A tera­szon kerti asz­tal állt négy szék­kel. A teraszt az utca felől mell­ma­gas­sá­gig érő tég­la­fal védte, felette mélyre lefutó elő­tető tar­tott árnyé­kot, így Tamás, amint leült egy székre, töké­le­te­sen rejtve maradt az utcán elha­la­dók vagy a kapun belé­pők tekin­tete elől. Némán vára­ko­zott, figyelte az utcát, és meg-meg­nézte az órá­ját. Söté­te­dés­kor kivette a jég­hi­deg sörö­ket, az asz­talra állí­totta őket, a hűtő­lá­dát pedig eldugta. Kilenc után tel­jesen besö­té­te­dett, de a hold már maga­san állt, fénye meg­vi­lá­gí­totta a kapu és a ház közötti jár­dát. Tel­jesen elcsen­de­se­dett a kör­nyék, tíz után már senki nem járt a Kazal köz­ben. Fél tizen­ket­tő­kor lép­tek hal­lat­szot­tak. Három ala­kot látott a jár­dán, akik meg­áll­tak a kapu­nál. Az egyik a kapun bab­rált egy per­cig, halk kat­ta­nás hal­lat­szott, és kinyílt a kapu. Belép­tek, az utolsó óva­to­san becsukta a kaput, majd nyu­godt lép­tek­kel a ház felé indul­tak.

Tamás nyelt egyet, s igyekezett úrrá lenni a feszült­sé­gén. Ami­kor a fic­kók már csak néhány méter­nyire vol­tak, hir­te­len fel­állt. Helló!, köszönt az érke­zőkre, csak­hogy ide­ér­te­tek végre!, mondta hatá­ro­zott han­gon. A három fér­finak földbe gyö­ke­re­zett a lába. Tamás kilé­pett az árnyék­ból. Leó tite­ket kül­dött a pén­zért?, kér­dezte a döb­bent fic­kók­tól. Gyer­tek, már elő­ké­szí­tet­tem. Van hideg söröm is, mondta még. Azok hár­man nem moz­dul­tak. Tamás köze­lebb lépett egyet. Te vagy Tírex?, for­dult a kör­sza­kál­las­hoz, Leó mondta, hogy neked is olyan sza­kál­lad van, mint nekem. Tírex ráme­redt, még min­dig nem moz­dult. És te ki vagy?, kér­dezte las­san, meg­nyomva a te szót. Hen­rik vagyok, vála­szolt Tamás, Leó bizal­masa. Gon­dol­ha­tod, hogy Leó nem bíz akár­kire száz­mil­liót!, tette még hozzá. Csend volt, úgy tűnt, a három fér­finak meg­állt a léleg­zete egy időre. Na, gyer­tek!, hívta őket Tamás, meg­isszuk a sört, aztán elin­téz­zük a dol­got, mondta, előre ment és lehup­pant az egyik székre. Tírex meg­moz­dult, leült, a másik kettő is követte a pél­dá­ját. Tamás elé­jük tolta a beol­tott sörö­ket, majd kinyi­totta a magáét. Egész­sé­ge­tekre! emelte fel, és meg­várta, amíg las­san ama­zok is a kezükbe veszik az izzadó dobo­zo­kat, majd a szá­jához emelte, és félig kiitta. A három férfi követte pél­dá­ját. Leó már ekkora nagy úr lett, kez­dett beszélni Tamás, hogy a pén­zért is embe­re­ket kül­döz­get. Azelőtt min­dent maga csi­nált, fecse­gett tovább a házi­gazda, míg azok hár­man hall­gat­tak, nem mintha panasz­kod­nék, foly­tatta, mert Leó iga­zán bőke­zűen meg­fizeti azt, aki neki dol­go­zik. Na, emelte fel újra a sörét Tamás, igyunk Leóra!, szó­lí­totta fel őket, és kiit­ták a sörö­ket. Tírex merev tar­tása oldó­dott, az asz­tal­hoz húzó­dott, rákö­nyö­költ, meg­tá­masztva az állát, a magas fickó pedig lejjebb csú­szott a szé­ké­ben. Hen­rik, kér­dezte aka­dozva Tírex, hol a pénz? Itt van nálam, mind­járt hozom, vála­szolt Tamás. De előbb meg­be­szél­jük a rész­le­te­ket. A magas fickó­nak lecsuk­lott a feje, a mel­lette ülő az asz­talra borult, Tírex­nek pedig kicsú­szott a keze az álla alól és meg­bil­lent a feje. Egy perc múlva mind a három mélyen aludt.

Tamás a terepjáróhoz cipelte a fickó­kat, betusz­kolta őket a hátsó ülésre. Tudta, hogy a nagy dózis­tól leg­alább öt órán át, de lehet, hogy hat-hét óra­hosszáig is mélyen alusz­nak majd, de azért a biz­ton­ság ked­vé­ért mind­egyik­nek össze­kötözte a kezét, szé­les, erős ragasz­tó­sza­lag­gal kör­be­te­kerte a csuk­lói­kat, és a kéz­fejei­ket, ujjai­kat is ala­po­san befás­lizta, hogy ha maguk­hoz tér­nek, nehe­zeb­ben sza­ba­dul­janak ki. Végül a szá­jukat is bera­gasz­totta, hogy beszélni, kia­bálni se tud­janak. Aztán elszedte tőlük a tele­fono­kat, kul­cso­kat, beült a kocsiba, és más­fél órás, útta­lan uta­kon való zöty­kö­lő­dés után kivitte őket a negy­ven kilo­mé­ter­nyire lévő ter­mé­szet­vé­delmi terü­let köze­pére, az egyik ked­venc helyére, ahol már sok­szor volt vad­le­sen, egy olyan mocsa­ras, liget­er­dős helyre, ahová a leg­kö­ze­lebbi ember­lakta hely jó tíz­kilo­méter­nyire volt, ott kilök­döste őket a sárba, majd rög­tön haza­in­dult, hogy még vir­ra­dat előtt eltün­tes­sen min­den nyo­mot.