Andor Csaba

Teofilia

IV.

Alfonz tíz óra után néhány perccel érke­zett az egye­tem épü­le­té­hez. Súlyos, túl­mé­re­te­zett ajtó állta el az útját, amely­nek még a cifrál­ko­dá­sá­ban is volt valami bántó rideg­ség és mogor­va­ság. Kívül­ről a diá­kok karja feszült újra és újra a kilincs­nek, de mintha belül­ről egy lát­ha­tat­lan kéz nyomta volna vissza az amúgy is tes­tes és lomha szer­ke­ze­tet: már a por­tás­fül­kéig is nehéz volt eljut­nia az ide­me­rész­ke­dő­nek. Az utcá­ról belépő még­oly tem­pe­ra­men­tu­mos diák­nak is olyan ellen­áll­ha­tat­lan erő­vel törte meg a len­dü­le­tét az ajtó, hogy az már-már felért egy iga­zol­ta­tás­sal. Őr azon­ban nem állt az egye­tem kapu­jában; bárki nyu­god­tan belép­he­tett.

Alfonz jókorát taszított az ajtón, így aztán egy tanár is belo­pa­kod­ha­tott mögötte. Ilyesmi egyéb­ként rit­kán for­dult elő. Az ajtó job­bára csak egyen­ként engedte be az érke­zőket, s csak a leg­ügye­seb­bek­nek sike­rült oly­kor-oly­kor kiját­sza­niuk az éber és pon­tos szer­ke­ze­tet; a lát­ha­tat­lan kéz, ha csak tehette, min­den érkező után becsapta az ajtót.

Alfonz megállt a félemeleten, a vál­to­za­tos témájú fal­ra­gasz­ok­ban gyö­nyör­kö­dött, aztán bené­zett a büfébe is, de mert nem akadt isme­rősre, tovább­in­dult az első eme­letre. Egy ideig még bolyon­gott a folyo­só­kon, aztán a tizen­ha­tos szoba ajtaja előtt meg­állt, és végig­bön­gészte a hir­de­tő­táb­lát.

Az elmúlt három évben már csak ven­dég­hall­ga­tó­ként vett részt egyik vagy másik elő­adá­son, s ahogy telt-múlt az idő, az ilyes­fajta ven­dé­ges­ke­dé­sek egyre rit­káb­bak let­tek. Ebben a fél­év­ben első ízben járt az egye­te­men, s talán ma se jön be, ha nem remélte volna, hogy Félix pro­fesszor elő­adá­sán egy régi ked­ves isme­rő­sé­vel talál­koz­hat.

Alfonz időnként jóleső érzéssel álla­pí­totta meg, hogy a világ­nak eme szög­le­té­ben semmi sem vál­to­zik: ugyan­azo­kat az elő­adá­so­kat tart­ják ugyan­azok az elő­adók, akik öt évvel koráb­ban is tar­tot­ták; az elő­adás azóta nem lett sem unal­ma­sabb, sem érdek­feszí­tőbb, csu­pán a hall­ga­tók cse­ré­lőd­tek ki idő­köz­ben. Más­kor viszont ugyan­eze­ket a ténye­ket rossz érzés­sel vette tudo­má­sul: még min­dig ugyan­azok az elő­adá­sok, ame­lyek már évek­kel koráb­ban sem érde­kel­tek sen­kit! De leg­alább a hall­ga­tók kicse­ré­lőd­tek idő­köz­ben. És nagy rit­kán (Alfonz csak egyet­len ilyen eset­nek lehe­tett tanúja) egy fél­re­eső sarok­ban két-három név­vel díszí­tett kicsinyke ajtó jelezte egy új tan­szék lét­re­jöt­tét. Az újszü­lött olyan sze­ré­nyen húzó­dott meg, mint mikor valaki ala­mizs­nát kér egy sem az épü­let­hez sem az utcá­hoz nem tar­tozó köz­tes kapu­aljban. Az arra hala­dó­nak nehéz volt elkép­zel­nie az ajtó mögött egy még­oly szűk szo­bács­kát is; inkább az volt a benyo­mása, hogy egy nagyobb üre­get vájhat­tak a falba, ame­lyet utóbb egy ajtó­val gon­do­san eltor­la­szol­tak. Ám az ajtók elhe­lye­zése, mérete és for­mája sem­mit sem árult el a mögötte meg­hú­zódó helyi­ség­ről, s aki mégis ilyen külső jegyek alap­ján állí­tott volna fel vala­mi­féle rang­sort, az óha­tat­la­nul néhány illem­he­lyet is az elő­kelő, nagy múltú, pati­nás tan­szé­kek közé sorolt volna.

Időközben Alfonz a tábla jobb alsó sar­ká­hoz ért, ahol két rajz­szög­gel föl­erő­sítve jókora papír­lap füg­gött:

AZ ELŐZŐ FÉLÉVBEN MEGKEZDETT „BEVEZETÉS A FILOZÓFIÁBA" CÍMŰ SPECIÁLKOLLÉGIUMOT FOLYTATOM. AZ ELŐADÁS-SOROZAT ÚJ CÍME: „KIVEZETÉS A FILOZÓFIÁBÓL". KÉREM, HOGY AZOK AZ ÉRDEKLŐDŐK, AKIKET NEM VOLT SZERENCSÉM BEVEZETNI A FILOZÓFIÁBA, OLVASSÁK EL AZ ALÁBBI MŰVEKET…

Gyorsan átfutotta a listát, és a mai elő­adás címét kereste. Nem kel­lett sokáig keres­gél­nie: az alsó sorok egyi­ké­nek végén meg­ta­lálta a mai dátu­mot, s habár a papír­lap bal alsó csücske hiány­zott, azért a sor köze­pén az elő­adás címé­ből ennyi még meg­ma­radt: „Y, AVAGY A LÉT LÉT­SZERŰ MILYENSÉGE, MINT OLYAN."

Alfonz belépett a tizenhatos szoba ajta­ján; az elő­adás már elkez­dő­dött, így hát gyor­san hát­ra­osont, és az utolsó sorok egyi­ké­ben leült egy isme­rős lány mellé. Félix pro­fesszor éppen egy hatal­mas méretű rep­ro­duk­ció­val bíbe­lő­dött, majd dia­dal­ma­san fel­akasz­totta a táb­lára.

–  Íme, hölgyeim és uraim, Giorgio de Chirico egyik fest­mé­nye, A nagy meta­fizi­kus. Arra per­sze nem mer­nék meg­es­küdni, hogy a szó­ban forgó filo­zó­fus volt az ihle­tője ennek a remek­mű­nek, de nyu­god­tan lehe­tett volna akár ő is.

Alfonz lopva a mellette ülő lány jegy­ze­teibe nézett, hogy meg­győ­ződ­jék róla, való­ban arról a filo­zó­fus­ról van-e szó, akire ő gon­dolt.

–  Nézzék meg, ezt a sok lim­lo­mot, kaca­tot! Milyen tet­sze­tős torony épít­hető belő­lük!

Félix professzor széles taglejté­sek­kel kísérte elő­adá­sát, mintha egy dél­itá­liai múzeum­ban, műértő olasz hall­ga­tó­ság előtt beszélne, ahol a gesz­tu­sok nél­kü­lö­zése épp­oly rend­el­le­nes, meg­hök­kentő, már-már meg­bo­csát­ha­tat­lan dolog, mintha elő­adás helyett gon­do­la­tai­nak papír­da­rab­kákra leírt szö­ve­gét mutatná fel némán, s min­den magya­rá­za­tot mel­lőzve meg­várná, amíg a jelen­lé­vők szép las­san elol­vas­sák. Az utolsó sza­vak­nál pipá­jával hado­nászva mint­egy körül­ölelte az épít­ményt, s a terem­ben ülők úgy lát­ták, hogy moz­du­la­tai, ha lehet még a sza­vai­nál is több gúny­ról árul­kod­tak. Alfonz a hátsó sor­ból ugyan nem lát­hatta a kép apróbb rész­le­teit, de a gro­teszk tákol­mányt inkább ijesz­tő­nek találta, mint­sem tet­sze­tős­nek.

–  És mit látnak a torony tete­jén?

–  Bizonyára a nagy metafizi­kus mell­szob­rát – vélte az Alfonz mel­lett ülő lány.

–  Júlia kisasszony túlságosan hátul fog­lalt helyet – mondta Félix pro­fesszor –, ezért nem lát­hatja, hogy a szo­bor való­jában tel­jes.

A mozdulatok ezúttal arról tanús­kod­tak, hogy az elő­adó őszin­tén sajnálja, hogy a lány nem lehet egé­szen közeli szem­ta­núja a kép­nek, így aztán azt sem lát­hatja, hogy a meta­fizi­kus­ból éppen annyi lát­ható, amennyit a fada­rab­kák látni enged­nek; bal oldalt már a válla is alig lát­szik, míg jobb oldalt, nagy­jából a leg­alsó borda fel­té­te­le­zett vona­láig kive­hető az alakja, ami, ha csak egy haj­szál­nyi­val is, de túl van azon a pon­ton, ahol a mell­szob­rok alsó pereme talál­ható.

–  Vajon szándékosan veszi körül magát ezzel a sok ócs­ka­ság­gal, hogy vég­képp elszi­ge­te­lőd­jék a kül­vi­lág­tól? Vagy netán az egy­kor meg­épí­tett torony már önálló éle­tet él, magam­agát építi tovább, hogy az irdat­lan épít­mény végül elte­messe az alko­tó­ját? Akár­hogy néz­zük is, a nagy meta­fizi­kus sér­tő­döt­ten és mél­tó­ság­tel­jesen hátat for­dít a világ­nak, hogy annál hival­ko­dób­ban muto­gassa az alko­tá­sát. Csak egyet­len szép­ség­hi­bája van ennek a kép­nek. Illetve inkább úgy mon­da­nám – iga­zí­totta ki magát –, hogy egy folya­mat utolsó előtti fázi­sát mutatja meg nekünk a festő. Mert a képen lát­ható sze­mély csak ezután válik iga­zán nagy meta­fizi­kussá. S tud­ják-e, hogy miért?

Félix professzor a gyors válasz remé­nyé­ben rövid szü­ne­tet tar­tott, de mert a válasz késett, kér­dőn s kissé értet­le­nül nézett körül, tekin­te­té­vel végig­pász­tázta az asz­tal­so­ro­kat, végül pedig régi tanít­vá­nya felé for­dult. Most Alfonz is körül­né­zett: ugyan­csak értet­len arco­kat látott maga körül, s mert az elő­adó tekin­te­tét követve egyre töb­ben for­dul­tak felé, sietve és zavar­tan vála­szolt.

–  Nem tudom, jól látom-e, de mintha a konst­ruk­ció még nem érte volna el a szem­ha­tárt.

–  Igen, igen, a kolléga úr jól látja. Ez a meta­fizi­kus, bár hátat for­dít nekünk, vala­mit azért még min­dig lát a világ­ból; a fűziszen még nem jutott túl egé­szen. Ha majd az utolsó kacat is (mint­egy szem­el­len­ző­ként csat­la­kozva a szí­nes fada­rab­kák leg­felső sorá­hoz) elfog­lalja méltó helyét ebben a lom­tár­ban, akkor válik csak iga­zán nagy meta­fizi­kussá. Mert attól kezdve már csak a saját rend­sze­rét látja, azon túl sem­mit.

–  Azért ez nem olyan egyszerű – szólt közbe Alfonz. – A fada­rab­okba itt-ott lyu­ka­kat vág­tak, s a lyu­ka­kon át még a nagy meta­fizi­kus is kiku­kucs­kál­hat oly­kor, ha éppen kedve tartja.

–  Helyénvaló ellenvetés – jegyezte meg Félix pro­fesszor, miköz­ben a pipája szá­rát a kép felé for­dítva gyors, staccato-szerű moz­du­la­tok­kal a lyu­ka­kat mint­egy meg­jelölte, s olyan maga­biz­to­san találta el az egy­más­tól távol eső köröcs­kék köze­pét, miként a leg­jobb éne­kes­nők az Éj Király­nő­jének áriá­jában a han­go­kat, azo­kat a han­go­kat, ame­lyek­nek tiszta meg­szó­lal­ta­tása épp­oly nehéz, mintha egy lég­tor­nász­nak könnye­dén ugrál­nia kel­lene egy köté­len, amely­nek mind­két végét ille­ték­te­len kezek rán­gat­ják pro­duk­ci­ója köz­ben.

–  Ámbár – folytatta a professzor – a lyu­ka­kon kinézve csak nagyon keve­set lát­hatna a meta­fizi­kus a világ­ból. Sok­kal kiseb­bek ezek a lyu­kak annál, hogy­sem min­dent látni enged­né­nek. De nem is ez a baj. Sze­rin­tem nem fog kinézni a meta­fizi­kus. Hiszen, ha job­ban meg­néz­zük, nagyon is mes­ter­kélt lyu­kak ezek, ame­lyek seho­gyan sem ille­nek bele az egész konst­ruk­ci­óba. Inkább csak arra jók, hogy jelez­zék: kinéz­hetne rajtuk, ha éppen akarna. De nem akar. Leib­niz bizo­nyára til­ta­kozna az eljárás ellen, és azt aján­laná, hogy sür­gő­sen töm­jük be eze­ket a kajüt­ab­la­kokra emlé­kez­tető nyí­lá­so­kat.

Alfonz elunta az előadást; szíve­seb­ben szóba ele­gye­dett volna Júliá­val, de mert a lány figyel­me­sen hall­gatta a pro­fesszort, s a tete­jébe még jegy­ze­telt is, így hát a szü­ne­tig kény­te­len volt beérni azzal, hogy gyö­nyör­köd­jék benne. A búza­vi­rág­színű könnyű nyári ruha, amely első ráné­zésre is elkü­lö­ní­tette Júliát a kör­nye­ze­té­től, ellen­áll­ha­tat­lan erő­vel terelte el Alfonz figyel­mét az elő­adás­ról. A terem­ben lévők több­sége far­mer­nad­rá­got viselt; mes­ter­kél­ten diva­tos és hagyo­má­nyos, vado­na­túj és kopot­tas nad­rá­gok kép­vi­sel­ték az iga­zán bő válasz­ték szél­ső­sé­geit. Ami pedig a kisebb­sé­get illeti, nos a kisebb­ség több­sége fel­tű­nően ele­gáns ruhák­ban volt, mintha csak egy divat­be­mu­ta­tóra jöt­tek volna, ahol tör­té­ne­te­sen ők a manö­ke­nek. S ha tovább hala­dunk a sor­ban: a kisebb­ség kisebb­sé­gé­nek a több­sége – fájda­lom, de nincs más szó, mely öltö­ze­tük közös jegyét jelölné – slam­pos volt. Júlia azon­ban nem tar­to­zott a fel­so­rolt cso­por­tok egyi­ké­hez sem; ő alkotta – egy sze­mély­ben – a kisebb­ség kisebb­sé­gé­nek a kisebb­sé­gét. Mind­ezt kevésbé körül­mé­nye­sen úgy is fogal­maz­hat­nánk, hogy öltö­zete egyéni volt. Alfonz azon­ban bizo­nyára til­ta­kozna az ilyes­fajta leegy­sze­rű­sí­tés ellen, mond­ván, hogy egyéni öltö­zete bár­ki­nek lehet, s ha az elő­adás hatá­sára elural­kodna rajta egy­fajta mélabú, talán még hoz­zá­tenné, hogy nincs nagyobb álta­lá­nos­ság, mint az egyé­ni­ség, s hogy ahhoz mér­ten még­is­csak merő­ben más bár­mi­féle kivá­lasz­tott­ság. Már­pe­dig Júlia (s talán mon­da­nunk sem kell, ő volt az a régi ked­ves isme­rős, aki­nek ked­vé­ért Alfonz meg­lá­to­gatta az egye­te­met) a leg­ki­sebb kisebb­ség­hez, a kivá­lasz­tot­tak­hoz tar­to­zik, jól­le­het nem tudná meg­mon­dani, hogy ki és miért válasz­totta ki ezt a fel­tű­nően sötét hajú és sötét szemű lányt; ilyes­fajta kér­dést nem is tar­tana helyén­va­ló­nak, ha pedig mégis a lehet­sé­ges vála­szo­kat latol­gatná, egy idő után elne­vetné magát, majd egy sokat­mondó gri­masz kísé­re­té­ben szét­tárná a kar­ját, fél­re­ért­he­tet­le­nül jelezve, hogy ebben a kér­dés­ben elfogult, senki se vár­jon hát tőle magya­rá­za­tot.

Időközben Félix professzor levette a táb­lá­ról a rep­ro­duk­ciót, gon­do­san össze­tekerve a sarokba állí­totta, és most már való­ban az elő­adás címé­ben jel­zett fér­fiú­ról kez­dett el beszélni. Alfonz­nak csak nagy rit­kán sike­rült elcsíp­nie egy-egy rész­le­tet az elő­adá­sá­ból. S bár sajnál­kozva álla­pí­totta meg, hogy a kép­ze­let és a figye­lem egy­idejű össz­pon­to­sí­tása remény­te­le­nül nehéz, nyom­ban egy kézen­fekvő ment­sé­get is talált magá­nak, hiszen ennek az össze­hango­lási kísér­let­nek a kudar­cán mit sem vál­toz­ta­tott volna, ha tör­té­ne­te­sen nem Júlia, hanem az elő­adás­ban mon­dot­tak moz­gat­ják meg a kép­ze­le­tét, ha tehát a figye­lem és a kép­ze­let tár­gya egy­be­esett volna. Mert az ilyes­fajta pró­bál­ko­zás inkább csa­ló­dott­ság­gal tölti el a pró­bál­ko­zót, aki remény­vesz­tet­ten, s egyre bosszú­sab­ban kény­te­len tudo­má­sul venni, hogy a köz­hie­de­lem­mel ellen­tét­ben a kép­ze­let hihe­tet­le­nül lassú: a beszélő már a husza­dik mon­dat­nál tart, a hall­gató kép­ze­le­tét azon­ban még min­dig az első két mon­dat tartja fogva, s ha nem sza­ba­dul azon nyom­ban ettől a köte­lék­től, ha nem vág figyel­mé­vel az éppen elhangzó mon­dat elébe, akkor félő, hogy nem­csak a köz­bülső tizen­nyolc mon­da­tot, de még a rákö­vet­ke­ző­ket is vég­ér­vé­nye­sen elve­szíti. Alfonz tehát sem­mit sem veszí­tett azzal, hogy figyel­mé­nek és kép­ze­le­té­nek fóku­szá­ban merő­ben külön­böző dol­gok áll­tak, s ha mégis bosszan­ko­dott egy pil­la­na­tig, azt inkább csak azért tette, mert rádöb­bent, hogy az ilyes­fajta intros­pekció mind­két tevé­keny­ség­től elté­ríti, eme bosszú­ság­hoz mér­ten pedig sze­rény vigasz volt az előb­bie­ket követő gon­do­lat iró­ni­ája: egy másod­la­gos intros­pekció nél­kül nem jut­ha­tott volna el ehhez a fel­is­me­rés­hez.

–  Kötözni való bolond, aki azt hiszi – mondta Félix pro­fesszor neki­he­vül­ten –, hogy éle­té­nek bár­mely idő­sza­ká­ban ked­velte volna a böl­csel­ke­dést. Néz­zék csak meg akár­me­lyik művét! Nem ked­velte, hanem úrrá akart lenni fölötte. Micsoda különb­ség!

–  Ez bármelyik rendszeralkotóról elmond­ható – szólt közbe valaki –, akár már Pla­tón­ról is.

–  Őróla talán még nem. De annyi bizo­nyos, hogy Szók­ra­tész után meg­kez­dő­dött a filo­zó­fia mind­máig tartó hanyat­lása. Egyre töb­be­ken hatal­ma­so­dott el egy­fajta nar­cisz­tikus hajlam, amely nagy böl­cse­leti rend­sze­rek­ben öltött tes­tet. Egy dol­got azon­ban nem sza­bad elfelej­teni: a rend­szer­al­ko­tók még­oly nagy érde­meik elle­nére sem vol­tak filo­zó­fusok, mert nem a böl­csel­ke­dést ked­vel­ték, csu­pán saját gon­do­la­taikba vol­tak sze­rel­me­sek. Aki pedig mégis filo­zó­fusok­nak tartja őket, az pon­to­san olyan hibát vét, mintha Pygma­liont egy kalap alá venné Don Juannal.

–  Ez régen túlhaladott nézet – vélte egy lány –, ma már egé­szen mást értünk filo­zó­fián. Az eti­mo­lo­gi­zá­lás­nak nincs semmi értelme!

–  Ha talál valaki jobbat, úgy túl­hala­dott néze­te­met szí­ve­sen elcse­ré­lem egy újabb kele­tűre. – A hall­ga­tók most egy­más sza­vába vágva aján­lot­tak meg­ha­tá­ro­zá­so­kat a filo­zó­fiára. – De amíg nem tud­nak egyet­ér­tésre jutni, addig kény­te­len vagyok túl­hala­dott néze­te­met fenn­tar­tani. Elis­me­rem, hogy kor­sze­rűbb eljárás lenne (habár ne feled­jék, hogy a kor-szerű nap­jaink­ban a rossz szi­no­ni­mája), ha a saját tevé­keny­sé­gem és az álta­lam nagyra becsül­tek tevé­keny­sége között hason­ló­sá­got keres­nék, majd egy kör­mön­font meg­ha­tá­ro­zás­sal ezt a vélt vagy való­sá­gos hason­ló­sá­got nevez­ném filo­zó­fiá­nak. De enge­del­met kérek, akkor már inkább meg­ma­ra­dok a szó ere­deti jelen­té­sé­nél. S mivel látom, hogy az imént mon­dot­tak érzé­ke­nyen érin­tet­ték a hall­ga­tó­sá­got, ígé­rem, hogy a leg­kö­ze­lebbi alka­lomra kere­sek egy új kifejezést, amellyel a gon­do­la­tok pygma­lionjait meg­tisz­tel­het­nénk. Sajnos, a filo­zó­fus ter­mi­nust a böl­csel­ke­dés don­juan­jainak már évez­re­dek­kel ezelőtt lefog­lal­ták.

Közeledett az előadás vége. Júlia a tás­ká­jába csúsz­tatta a jegy­ze­teit, majd az egyre nagyobb lárma köze­pette néhány szót vál­tott Alfonz­zal. Mint kide­rült, a lány dél­után négy óráig nem ér ugyan rá, de attól kezdve egész napja sza­bad, így hát meg­ál­la­pod­tak abban, hogy négy­kor talál­koz­nak a fél­eme­le­ten.

Néhány perccel később Júlia eltűnt a folyosó for­ga­ta­gá­ban, Alfonz pedig a terem­ből kifelé jövet egy régi barátja mellé sod­ró­dott.

–  Júlia szép leány – mondta Ulrik.

–  Habár a szüzek serögiben aligha volna keres­ni­va­lója.

A mondat nem volt sem válasz sem ellen­ve­tés. Ha Ulrik foly­ta­tott ilyen­for­mán egy foly­ta­tásra szánt mon­da­tot, akkor az azt jelen­tette: hagy­juk abba. Ha Alfonz foly­tatta így, akkor azt jelen­tette: foly­tas­suk.

A lépcsőfordulóig szótlanul mentek egy­más mel­lett, ott azon­ban mind­ket­ten meg­tor­pan­tak. Ulrik dön­tött: váll­tás­ká­jának hajtó­ká­ját meg­emelte, éppen csak annyira, hogy a benne lévő négy sörös­üveg kupakja meg­csil­lan­jon egy pil­la­natra. Ez pedig, akárki tette, egyet jelen­tett: foly­tas­suk az ötö­dik eme­le­ten a beszél­ge­tést.

Az egyetem épülete túlnyomórészt négy­eme­le­tes volt. Akár az A épü­let, akár a B épü­let lép­cső­há­zá­ban igye­ke­zett föl­felé valaki, a negye­dik eme­let­nél épp­úgy elakadt, mint bár­me­lyik négy­eme­le­tes ház­ban. Sőt, itt még a pad­lás­térre vezető lép­cső­ket is hiába keres­gélte volna; oly vég­ér­vé­nye­sen lezá­rulni lát­szott az utolsó lép­cső­for­duló, hogy az eset­le­ges foly­ta­tás­ban, egy tit­kos ajtó mögött föl­felé vezető lép­cső­sor­ban még a kép­ze­lő­ere­jük tel­jében lévő első­éve­sek sem remény­ked­tek. De az sem járt több siker­rel, aki a B épü­let két lift­jének egyi­kén pró­bálta meg­kö­ze­lí­teni az ötö­dik eme­le­tet. A liftke­zelő értet­le­nül rácso­dál­ko­zott a jöve­vényre, aki szo­kat­lan kéré­sé­vel nyom­ban elárulta, hogy az épü­let­ben ide­gen. Pedig a liftben a 4-es szám­mal ellá­tott nyo­mó­gomb fölött volt még egy 5-ös jelű gomb is. S ha az ide­gen ragasz­ko­dott hozzá, akkor a liftke­zelő kész­sé­ge­sen meg is nyomta. A gomb azon­ban, mintha csak egy bűvész­trükk cir­ku­szi kel­léke lett volna, ügyet sem vetett az utas kíván­sá­gára: a lift a negye­dik eme­le­ten vég­ér­vé­nye­sen meg­állt.

Alfonz még harmadéves korában is esküdni mert volna, hogy az épü­let négy­eme­le­tes, s ami­kor egy ízben valaki hozzá for­dult segít­sé­gért, ő azt vála­szolta, hogy ötö­dik eme­let egy­ál­ta­lán nin­csen, csakis fél­re­ér­tés­ről lehet szó. Az illető azon­ban olyan maka­csul foly­tatta a keres­gé­lést, hogy az már Alfonz­nak is szö­get ütött a fejébe: lehet­sé­ges, hogy mégis van ötö­dik eme­lete az egye­tem­nek? A talány rövi­de­sen meg­ol­dó­dott; Alfonz talált egy olyan folyosó­ab­la­kot, ahon­nan kinézve az épü­let szem­közti szár­nya több­szöri szám­lá­lás után is öteme­le­tes­nek bizo­nyult. Az ötö­dik eme­letre vezető lép­cső­ket azon­ban még sokáig hiába kereste.

Közben a két barát megérkezett az ötö­dik eme­letre; a tan­te­rem­ből két szé­ket vit­tek maguk­kal, és kiül­tek a teraszra. Ulrik elő­vette a sörös­üvege­ket, és a terasz kor­lát­jának pere­mén néhány erő­tel­jes moz­du­lat­tal kinyi­totta őket. Vékony, fehé­ren csil­logó réteg rakó­dott az üve­gek falára, amely a tűző Nap mele­gé­től csak­ha­mar elil­lant. Az üveg olyan hideg volt, hogy Alfonz fel­he­vült tes­té­nek verejtéke egy pil­la­nat alatt meg­fagyott, így aztán a keze szo­ro­san hoz­zá­ta­padt az üveg nya­ká­hoz, s talán csak ezért nem ejtette el ámu­la­tá­ban.

–  Szárazjég – mondta Ulrik. – Tele van a tás­kám szá­raz­jég­gel.

Alfonz inni kezdett. A Nap az üveg ten­ge­lyé­vel egy vonalba került, mintha csak az égi­test felé for­dí­tott táv­cső lenne, amely­nek túlsó, kes­ke­nyeb­bik vége szo­kat­la­nul, ámbár nagyon is ért­hető módon a csil­la­gász szeme helyett egy össze­csücsö­rí­tett szájhoz tapad szo­ro­san, s a kor­tyok rit­mu­sára üte­me­sen meg-meg­re­meg. Alfonz lehunyta sze­mét; arc­ki­fejezése és ajká­nak moz­gása egy cse­cse­mő­ére emlé­kez­te­tett, aki a szo­pást mohón s önfeled­ten élvezi; tíz ujjával is úgy fogta közre az üve­get, miként bizo­nyos fúvós hang­sze­re­ket s az anya­mel­let szo­kás, majd eltelve a folya­dék­tól alél­tan, lihegve for­dí­totta félre a fejét, pon­to­san úgy, mint aki a tűnő­félben lévő gyö­nyör kép­ze­let­beli meg­hosszab­bí­tá­sán fára­do­zik.

–  Sokat iszol mostanában – mondta Ulrik.

–  Filofóbia – mondta Alfonz. – Pon­to­sab­ban annak egy kísérő tünete.

–  Hogy micsoda? – Ulrik közelebb húzta a szé­két a kor­lát­hoz.

–  Mondom! Filofóbia. – Alfonz kiitta az utolsó kor­tyot is, s az üres üve­get ezút­tal való­ban táv­cső­ként hasz­nálva a Nap felé for­dí­totta, majd a táv­cső­nek rövid, nap­szem­üveg­nek eset­len és immár tel­jesen hasz­na­ve­he­tet­len tár­gyat unot­tan átha­jította a kor­lá­ton. Egy halk csat­ta­nás jelezte, hogy az üveg meg­ér­ke­zett az épü­let lom­tár­ként hasz­nált udva­rára. – Olyan mint a skor­but – foly­tatta Alfonz. – Hiány­be­teg­ség. Azt hiszem, a philo­coccusok hiá­nya okozza.

–  Tehát ragályos? – Ulrik még köze­lebb húzta a szé­két a kor­lát­hoz, mintha a fer­tő­zés­ve­szély aggasz­totta volna.

–  Mondom, hogy hiánybetegség! A philo­coccusok az egész­sé­ges álla­po­tot ter­jesz­tik. Nézz szét az egye­te­men! A leg­több ember seré­nyen tesz-vesz, mun­kál­ko­dik, nyil­ván azért, mert ked­vét leli abban, amit csi­nál. Néhá­nyan viszont min­den kedv­te­lés­től irtózva elfor­dul­nak.

–  Ahogy elnézlek, te nagyon is kedv­telve irtó­zol ezek­től a kedv­te­lé­sek­től – mondta Ulrik. – Wu-wei seng; én inkább így mon­da­nám.

–  Vagyis?

–  Hatástalankodás. Némi költői túl­zás­sal per­sze. Ha jól emlék­szem, a csou-kor­ban ütötte fel a fejét, és a man­da­ri­nok köré­ben szedte az áldo­za­tait, de azóta min­de­nütt elter­jedt, ahol az értel­mi­sé­giek egyed­sű­rű­sége egy bizo­nyos kri­ti­kus határt elért.

Ulrik felállt, kihajolt a kor­lá­ton. Látta, hogy Alfonz sörös­üvege sér­tet­le­nül fúró­dott bele egy kavics­halomba, s most saját üve­gé­vel igye­ke­zett elta­lálni. Moz­du­lata kimért, pon­tos volt; mind­két üveg apró dara­bokra tört szét.

–  Mondd csak, valóban féltékeny vagy? – Ulrik előbb kér­de­zett, és csak aztán lépett hátra a kor­lát­tól, s for­dult Alfonz felé.

–  Ezt Aliz mondta, ugye? De hiszen isme­red őt!

–  Valóban – mondta Ulrik. – Aliz tel­jesen hülye. Egy hóna­pig éltem csak vele, de ezt akár írásba is adha­tom. Most azon­ban nem róla van szó, hanem rólad.

Alfonz úgy érezte, mintha a gyo­mor­szá­ján találta volna el egy várat­lan ütés, és maga is meg­le­pő­dött, hogy reflex­szerű véde­ke­zé­sé­nek közép­pont­jában egy­sze­ri­ben Aliz állt. – Azért ez túl­zás – mondta olyan han­gon, mint aki a meg­szó­la­lás pil­la­na­tá­ban még této­vá­zik, és saját magá­val is sze­retné elhi­tetni, amit mond. – Elég egy­ol­da­lúan íté­led meg ket­tőnk kap­cso­la­tát. Vagy talán azt hiszed, hogy én nor­má­li­sabb vagyok nála? Éppen te hin­néd ezt, a pszi­cho­ló­gus?

–  Értem – mondta Ulrik, és a két meg­ma­radt sörös­üveg egyi­két Alfonz­nak nyúj­totta. – Meg­bán­tot­ta­lak, ezért védel­medbe vet­ted Alizt, most meg a hiú­sá­gomra apel­lálsz, nem is ered­mény­te­le­nül. Na de hagy­juk ezt, hiszen olyan nevet­sé­ges az egész! – Ulrik ivott egy kor­tyot. – Illetve nem is olyan nevet­sé­ges – mondta aztán. – Azt hiszem, iga­zad van. Tény­leg nem vagy nor­má­lis.

–  Na ugye! – sóhajtott fel Alfonz meg­könnyeb­bül­ten.

–  Igen – folytatta Ulrik. – Azt hiszem nem egé­szen nor­má­lis az a férfi, aki az első éjszaka után se szó, se beszéd, magára hagyja a ked­ve­sét.

–  Szóval Aliz ezt is elmondta.

Ulrik megrázta a fejét. – Csak ezt mondta el. Más­ról nem beszélt.

–  Pedig semmi különös nem történt – mondta Alfonz. – Azon az éjsza­kán egyik pil­la­nat­ról a másikra rájöt­tem vala­mire, amin már öt éve hiába töp­reng­tem. Egy fel­is­me­rés, ennyi az egész.

–  Értem – mondta Ulrik. – Aliz is valami ilyes­mit mon­dott.

–  És az a felismerés – foly­tatta Alfonz – egy fia­tal­kori sze­re­lem­mel állt kap­cso­lat­ban. Hogy a csu­dába mond­hat­tam volna el Aliz­nak, éppen az első éjszaka után?

–  És később? Később miért nem mond­tad el?

–  Akkor meg már úgy érezte volna, hogy kez­det­től fogva becsap­tam őt.

–  És ha most mondanád el?

–  Most? – Alfonz a sörösüvegbe dugta a mutató­ujját, meg­ló­bálta az üve­get és fel­ne­ve­tett. – Most már minek?

Ulrik elgondolkodott. – Nem – mondta aztán –, nekem ez vál­to­zat­la­nul nem tet­szik. – Alfonz egyet­ér­tése jeléül bólo­ga­tott, és nagyo­kat kor­tyolt a sör­ből. – Nem­csak őt csap­tad be – foly­tatta Ulrik –, hanem maga­dat is. De hagy­juk ezt! Lát­tam, hogy Júlia mellé ültél az elő­adá­son.

–  Nem ismerem őt – mondta Alfonz. – Ha Ulrik szá­jából hang­zott el ez a mon­dat, akkor azt jelen­tette: „nem tudom, kiről van szó". Ha Alfonz mondta, akkor azt jelen­tette: „soha­sem volt még az enyém". – Még nem isme­rem – tette hozzá, meg­nyomva az első szót.

Ulrik vállat vont. – A te dol­god – mondta. – Te is tudod, hogy fejjel mész a fal­nak. Igaz, hogy nem akár­mi­lyen fejjel és talán nem is akár­mi­lyen fal­nak, de ez az ered­mény szem­pont­jából mel­lé­kes. A teszt­ről azért ne feled­kezz meg.

–  Erről jut eszembe – kapott a szón Alfonz –, milyen ered­ményre jutot­tál Aliz­nál?

–  Százhúsz per hatvan – mondta Ulrik.

Félreértés ne essék, Ulrik nem Aliz vér­nyo­má­sát árulta el Alfonz­nak. A hat­van itt azt jelen­tette, hogy az első sze­ret­ke­zés­kor Aliz­nak hat­van perc után jutott eszébe elő­ször olyasmi, ami­nek semmi köze nem volt ket­tő­jük kap­cso­la­tá­hoz. De hogy mi volt az, egy halaszt­ha­tat­lan tele­fon­be­szél­ge­tés, egy más­napi teendő vagy valami más, azt nem árul­ták el a szá­mok. Ennek, leg­alábbis Ulrik elmé­lete sze­rint, nem is volt jelen­tő­sége. A száz­húsz pedig azt jelen­tette, hogy száz­húsz perc után kelt fel a lány az ágy­ból, s hagyta magára a sze­re­tő­jét. Az igaz­ság ked­vé­ért meg kell jegyez­nünk, hogy Ulrik nagyon körül­tekin­tően hatá­rozta meg, hogy a két adat méré­sé­nél milyen jelek a mérv­adóak.

A két szám hányadosát Alfonz elne­vezte önfeledt­ségi index­nek, Ulrik pedig, aki­nek a fejében az ötlet meg­fogant, elfogadta az elne­ve­zést, és szor­gal­ma­san gyűj­tötte az ada­to­kat készülő disszer­tá­ció­jához. Aliz önfeledt­ségi indexe tehát 120/60 volt.

Persze azt sem szabad felednünk, hogy az önfeledt­ségi index kap­cso­la­ton­ként, sőt, egy-egy kap­cso­la­ton belül is erő­sen vál­tozó; ezért is tekin­tette Ulrik az első együtt­lét ada­tát mérv­adó­nak. Csu­pán az óra­in­dí­tás pil­la­na­tá­nak meg­ha­tá­ro­zása körül volt némi bizony­ta­lan­ság; töb­ben is önké­nyes­nek tar­tot­ták Ulrik inst­ruk­ció­ját, amely sze­rint a fizi­kai egye­sü­lés pil­la­na­tá­tól kez­dőd­het csak az idő­mé­rés.

Ulrik kutatását több ízben is veszély fenye­gette. Már más­fél éve gyűj­tötte az ada­to­kat, ami­kor egyik infor­má­tora 4500/4500-as ada­tot közölt. Ulrik való­ság­gal őrjön­gött. A két adat egye­zése ugyanis két dol­got jelent­he­tett: vagy azt, hogy a lány, amint eszébe jutott egy más­fajta fog­la­la­tos­ság, azon nyom­ban bele is kez­dett, vagy pedig azt, hogy éppen az infor­má­tor sza­kí­totta meg az együtt­lé­tet. A kirívó ered­mény ezút­tal arra val­lott, hogy az utóbbi eset áll­ha­tott fenn. „Gyil­kos! – mondta Ulrik, ami­kor az ered­ményt meg­hal­lotta. – Aki így visel­ke­dik, az ne jár­jon tudo­mány­egye­temre!" És egy füze­tet lobog­ta­tott a fiú orra előtt, amely­ben két­ezer fölötti adat még egy­ál­ta­lán nem sze­re­pelt. „Leg­kö­ze­lebb igyek­szem majd több időt sza­kí­tani" – ígérte az adat­közlő, de Ulrik, miu­tán lehig­gadt, csak ennyit mon­dott: „Tudod, fiam olyan ez, mintha a csil­la­gász a szu­per­nóva fel­rob­ba­ná­sá­nak pil­la­na­tá­ban unot­tan a táv­cső­jébe nézne, aztán foly­tatná a póker­par­tit, mond­ván, hogy majd csak akad még egy szu­per­nóva, ame­lyet amúgy isten­iga­zá­ból meg­figyel­het, de ilyen lapja az élet­ben nem lesz többé."

Az elkövetkezendő hetekben Ulrik, Alfonz és még néhány beava­tott kitün­te­tett érdek­lő­dés­sel övezte a lányt. „Fél­szeg, zár­kó­zott, vissza­hú­zódó" – mondta Alfonz. „A leg­jelen­ték­te­le­nebb lány az egész egye­te­men" – állí­tot­ták töb­ben is.

Az epizódnak nem is lett volna külö­nö­sebb jelen­tő­sége, ha néhány hónap­pal később nem bizo­nyult volna nagyon is bal­jós elő­jel­nek. „Nézd csak! – mondta Ulrik egy napon a büfében, és egy gra­fikont lobog­ta­tott Alfonz előtt. – Az önfeledt­ségi index roha­mo­san növek­szik. Itt a leg­újabb rekord: 7800/7600. Szó sem lehet csa­lás­ról! Utá­na­jár­tam. A vizs­ga­ered­mé­nyek min­den sza­kon roha­mo­san rom­la­nak, külö­nö­sen a meg­figye­lés­ben részt­ve­vők ered­mé­nyei. Ez pedig per­döntő érv az ada­tok meg­bíz­ha­tó­sága mel­lett. Csak azt nem értem, mi lehet a jelen­ség magya­rá­zata." „Pedig egy­szerű – mondta Alfonz, azzal kikapta Ulrik kezé­ből a gra­fikont, és a sze­mét­ko­sárba dobta. – Így ni! Szó­val a magya­rá­zat az, hogy nyil­ván a lányok is valami hasonló kuta­tásba kezd­tek, csak éppen min­ket vizs­gál­nak."

Valóban így is volt. Egy hét múlva Alfonz öröm­hírt vitt a barát­jának. „Sike­rült meg­ál­la­pod­nunk – mondta. – A lány egy másik egye­te­men foly­tatja majd a kuta­tá­sait. Itt egy lista, ebből kide­rül, hogy kik­nek az ada­tait kell meg­sem­mi­sí­te­ned." „Meg­mon­da­nád, hogy pon­to­san mit vizs­gál?" – kér­dezte Ulrik. „Nem – mondta Alfonz. – Ha érde­kel, kér­dezd meg őt." „Ezek sze­rint isme­rem?" Alfonz elne­vette magát. „Ő a 4500/4500" – mondta aztán.

–  Százhúsz per hatvan – ismételte Alfonz, aztán kiitta az utolsó csep­pet is, és az üres üve­get a kor­látra tette. – Nem valami sok.

–  Valóban nem – mondta Ulrik, és ő is a kor­látra állí­totta a sörös­üve­gét. – Egyéb­ként Júliá­ról még nincs ada­tom.

Alfonz feltűrte mindkét ingujját, és kinyúj­totta a kar­ját. Ha Ulrik tett ilyen moz­du­la­tot, akkor az azt jelen­tette: „ma ott­hon hagy­tam az órá­mat". Most mást jelen­tett. Mert bár Alfonz soha­sem tett még ilyen moz­du­la­tot, azért mind­ket­ten tud­ták, hogy mit jelent: „órám nincs, és talán nem is lesz többé". De egy­úttal azt is jelen­tette, amit Ulrik már jóval előbb, sza­vak és moz­du­la­tok nél­kül is értett: „hagy­juk abba".

Pár perccel később mindketten elin­dul­tak haza­felé.