P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

26.

Csendesen teltek a napjaim, fér­jem halála után vigadni nem lehe­tett, jól­le­het néha szí­ve­sen tet­tem volna egy keve­set, csak úgy mód­jával. Isten meg­adta azu­tán erre a lehe­tő­sé­get, mert jött a meg­hívó Thurzó uram­tól, leá­nya, Judit eskü­vő­jére invi­tált. Készül­tem is öröm­mel, mert arra gon­dol­tam, talán csak eszembe jut­tatja az enyé­met, melyet bol­dog órák követ­tek időn­ként, mikoron együtt vol­tunk Ferenc­cel a hada­ko­zás szü­ne­té­ben.

Végül mikor elindultunk, a sze­ke­re­ken több szol­gám és a leg­ben­sőbb embe­reim, a vén­asszo­nyok is fent vol­tak. Fel­hasz­nál­tam uta­mat arra, hogy ha kell egy-egy majo­ro­so­mat gyó­gyí­tani, akkor ilyen­kor az is meg­tör­tén­hes­sen.

Az esküvő szépen elmúlt, ott vol­tam vagy négy napig, és az a nagy öröm is ért enge­met, hogy érzé­keim jelez­ték, hatal­mam Ferenc halá­lá­val nem múlt el, mert ugyan nem én vol­tam itt a leg­szebb asszony, de mégis a leg­ha­tal­ma­sabb. Ám mikor szét­néz­tem a Thurzó-kas­tély­ban, hideg­le­lés jött rám, ott­honra meg aztán be is láza­sod­tam.

Betegségem csak igen enyhének volt mond­ható, így ami­kor kap­tam a hírt, hogy Erdély fejedelme som­lyói Báthory Gábor lett, már tel­jesen jó egész­ség­ben örvend­het­tem. Ezt a nagy ese­ményt pedig annak köszön­het­tük, hogy Gábor öcsém meg­ál­la­po­dott Rákó­czi Zsig­mond­dal, aki azu­tán hatal­mas zálog fejében, melyet a szád­vári és sárosi ura­dal­mak adtak, lemon­dott a feje­delmi díszes címé­ről.

Ez azután családunk csillagzatának nagyon jót tett, mert tudva­lévő, hogy csak a hata­lom, vagyon, ami nagy­sá­go­kat szül­het, és ezt én mint anya, hatal­mas örök­ség őrzője, nem feled­het­tem. Bir­to­kaim így biz­ton­sá­go­sabb idő­ket éltek meg, óvón a feje­delmi hír­név által. Mindez már­cius havá­ban tör­tént, de az év novem­bere is komoly vál­to­zást hozott, ugyanis az Úr ezer­hat­száz­nyol­ca­dik esz­ten­deje novem­ber havá­nak tizen­ki­len­ce­di­kén, Szent Erzsé­bet nap­ján Pozsony­ban Forgách Ferenc bíbo­ros, Esz­ter­gom érseke meg­ko­ro­názta Mátyást, így a követ­kező ural­kodó, éle­tem során éppen a negye­dik, máso­dik Mátyás lett.

Sokat az én számomra nemigen jelen­tett ez, főleg addig nem, míg az erdé­lyi fejede­lem a csa­lád ecsedi ága mögött állt tel­jes hatal­má­val egye­tem­ben.

Ha már ilyetén szépen felsoroltam a fon­tos ese­mé­nye­ket, akkor azt sem lehet­sé­ges kihagyni, hogy Kata leá­nyom leendő fér­jével is egyez­ked­nem kel­lett, ennél­fogva vár­tam őt a füzéri váramba. Díszes vacso­rá­val, mulat­sá­gos esté­vel vár­tam, ebből apró gon­dom is kelet­ke­zett, neve­ze­te­sen az egyik szol­gá­ló­val. Annak szo­ká­sá­val, hogy a vacso­rázó asz­tal körül csak leá­nyok szol­gál­hat­tak ki, uta­sí­tot­tam szép szó­val a Módl menyecs­két is, hogy öltöz­zön leány­ru­hába, mert kevés a leány. Mire ő nem volt hajlandó, mond­ván, hogy ő asszony, szop­tat, és nem vehet fel leány­ru­hát. Az ilyen enge­det­len­sé­get nem tűr­het­tem, meg kel­lett bün­tet­nem, a bün­te­tése pedig­len az lett, hogy nya­kába faze­kat kel­lett akasz­ta­nia, és egy fada­rab lett a kezébe téve kis­gyer­meke gya­nánt, és úgy kel­lett ten­nie, miként szop­tat. Sírt, rítt, de nem tehe­tett sem­mit, ennek meg kel­lett len­nie.

27.

Hogy teljesen vége is legyen az évnek, a leg­utolsó hónap tize­dik nap­jától Thurzó György uram lett az ország nádora. Hatal­mas­kodó, gaz­dag ember, tud­tam jól, vagyo­nát már apjától kez­dő­dően bir­tok­fog­la­lás­sal gya­ra­pí­totta. Így lett az övé Tokaj vára és még egyéb helyek is. Nem örven­dez­tem nagyon neki, mert szom­szé­dok vol­tunk Kereszt­úron át, és őtőle jobb lehe­tett igen távol lenni.

Nem is vesztegetnék ezen tényre több szót, ha nem jut hal­lo­má­somra, hogy kuta­ko­dik elle­nem. Az egyik embe­rem kere­sett meg és elmondta, hogy tud­ván tudja, Thurzó uram val­lo­má­so­kat jegyez­tet le, melyek velem és dol­ga­im­mal kap­cso­la­to­sak. Elmond­ták nekem azt is, hogy azzal vádol, lányo­kat kín­zok és ölök, és már sokan meg is hal­tak a kezeim között. Ezek a hírek már bolyong­tak sza­na­szét, nem kis ijedel­memre. Töb­bek között itt van az is, mikoron Kata lányom és Homonnai Drugeth György menyeg­ző­jét ültük január­nak elei­ben, akko­ri­ban is meg­hótt két leány, kik enge­met szol­gál­tak, és azo­kat titok­ban temet­tük el Koszto­lányban. Ezek a hírek kering­tek, és Thurzó uram füle­ibe is eljut­ván, igen rossz lát­sza­tot kerí­tett elle­nem. Most már azt is látom, hogy ugyan­csak hiába bíz­tam őke­gyel­mé­ben, mivel tud­ván tud­tam, hogy lányuk eskü­vő­jének tapasz­ta­lata nem volt elég neki. Mert hogyan is lehe­tett volna két szol­gá­lót, akik vala­mi­féle isme­ret­len nya­va­lyá­ban meg­hót­tak, nyil­vá­no­san az eskü­vői ven­dég­se­reg előtt elte­metni, vagy éppen­ség­gel bemu­tatni? Tud­hatta volna ezt a nádor úr is, ha akarta volna, de sem­mi­kép­pen nem akarta, jobb­nak látta vala­mi­ért rossz híre­met erő­sí­teni, misze­rint ezek a leá­nyok is kín­zá­sok köze­pette hóttak meg. Így azu­tán nem hogy örül­tem annak, hogy las­san itt a tavasz, hanem azon aggód­hat­tam, mi célja van Thurzó uram­nak, csak a szo­ká­sos csa­ládi terü­let­fog­la­lás élteti buz­gal­mát, vagy lészen más is. Báthory Gábort nem­igen akar­tam a képbe illesz­teni, mert ugyan sem­mi­nemű jó viszo­nya nem volt nekik egy­más­sal, mégis gon­dol­hat­tam, ez engem kike­rül­het, nem csap­hat emiatt rajtam nagyot az ország nádora.

Ekkor nyáron történt meg az is, hogy sze­gény Ung­váry Zsu­zsanna szol­gá­ló­leányka meg­hótt, és rög­tön el is indult a híresz­te­lés, misze­rint halálra lett sze­ren­csét­len kínozva, össze­kötözve, ezál­tal a véré­nek útja elfojtva, ami­ben meg is hótt. Kér­tem aztán az any­ját, Zalai János özve­gyét, nemes Her­náth Ilo­nát, hogy men­jen, tegyen val­lo­mást a vas­vár–szom­bat­he­lyi káp­ta­lan előtt, ne az én sze­mé­lyem és csa­lá­dom legyen ismé­tel­ten pocs­kon­di­ázva. Az asszony el is ment és tanú­sí­totta, hogy „néhány rossz­in­du­latú és szó­szá­tyár ember azt híresz­teli Nádasdy­néról, hogy a néhai Zsu­zsan­nát, bár sem­mi­féle vét­ket nem köve­tett el, halála előtt ször­nyű üté­sek­kel meg­verte, szol­gá­lói­val is meg­ve­rette, és bör­tönbe vetette. Zsuzsánna e miatt – az elszen­ve­dett ütle­gek és a bebör­tön­zés követ­kez­té­ben – egy, két vagy három hét után meg­halt.” Azt is val­lotta, hogy nem látott kis­leá­nya tes­tén sem­mi­féle ütés­nyo­mo­kat, csak a holt­test szo­ká­sos össze­kötö­zé­sé­nek nyo­mait, már­pe­dig min­den halandó meg­kö­töz­te­tik. Val­lotta még azt is, hogy leány­kája előre elren­delt halál­lal halt meg. A káp­ta­lani jegyző hite­le­sí­tette ezt a val­lo­más­té­telt, mely szük­sé­ges­nek lát­szott jogaim védel­mére.