Aranka György

Elmélkedés a magyar szótárról

(1791–1792)

Egy elmélkedés nevezetesen a magyar szó­tár­ról

[…]

4. Negyedik fő dolognak azt tar­ta­nám, cse­kély véle­ke­dé­sem sze­rint, hogy magyar nyelv­szó­tá­rak készít­tes­se­nek. Meg kell val­la­nom sze­mé­rem­mel, én azt tar­tom, hogy magyar nyelv­szó­tá­runk, vagy úgy­ne­ve­zett lexi­ko­nunk és dic­tiona­riumunk még egy sin­csen. Mert a Szenczi Mol­nár Albert-, és Pápai P. Ferenc-dic­tiona­rumok, a Deák János Centuriái, és a Cella­rius Voca­bu­lariuma nem a magyar nyelvre, hanem a deák­nak tanu­lá­sára és míve­lé­sére készít­tet­tenek. Mind a szókra, mind azok­nak külön­böző élé­sekre és értel­mekre, mind a tulajdon nem­zeti szó­lás for­má­ira nézve tel­jes fogyat­ko­zás vagyon ben­nük. (Ezen mos­tan békül­dött dara­bocs­ká­kat azért avégre készí­tet­tem, hogy a neve­zett szó­tá­rak­kal egy­ben vet­tet­vén, vilá­gos legyen min­de­nek előtt, mely elég­te­le­nek mind a Mol­náré, mind a Pápaié.)

Egy jó nyelvszótárba, úgy tetszik, ezek kíván­tat­nak meg:

a) Hogy minden mai szokás­ban lévő szók, melyek­kel a nem­zet­ben nem­csak a köny­vek­ben és közön­sé­ge­sen, hanem köz­be­széd­ben is az élet­ben és hely­sé­gek, tar­to­má­nyok sze­rint élünk, benne meg­ta­lál­tas­sa­nak, még­pe­dig a kimon­dás vál­to­zá­sai­nak – dia­lek­tu­sok­nak – különb­sé­gek sze­rint, pél­dá­nak oká­ért fenn, fent, fönn s a t.

b) Ezeknek tulajdonképpen hason­la­tos­ság sze­rint való és szo­ká­sos élé­sei ren­dibe adas­sa­nak elő, magya­ráz­tas­sa­nak meg; ame­lyek közülök éppen közö[n]ségesek nem vol­ná­nak, azokra a jó nem­zeti kézi­köny­vek­ből – classi­sokból – bizo­nyí­tá­sok is tétes­se­nek, leg­alább az író neve, aki él vélek, nevez­tes­sék meg.

c) Hasonlóképpen a szó­lás for­mái­ról, köz­mon­dás­ok­ról és pél­da­be­szé­dek­ről is éppen ez az értel­mem.

d) A régi szóknak is benne kell len­niek, és a vélek való élés­nek s értel­mek­nek meg­ha­tá­roz­tatni; mel­lé­té­vén, ki, hol és hogy élt vélek.

e) Nemkülönben az új szók­nak is, és csi­nált vagy más nyel­vek­ből béhozott ifjú szó­lás for­mái­nak; fel­jegyez­vén, hogy ki találta, vagy ki élt vélek elsőbe; vagyon-é szük­ség reájok, vagy ok nél­kül valók, a nyelv ter­mé­sze­té­hez az ana­ló­giá­hoz szab­ván őket.

f) A szó után maga után vagy külön­böző értel­mei után is min­den­kor utána­tenni, ha vala­me­lyik tudo­mány­ban vagy mes­ter­ség­ben tudo­má­nyos vagy céhes szó lenne, vagy ha más nyelv­beli egy olyan céhes szó helyett szol­gál­hatna. Úgy azt is, ha ország­nak, hely­ség­nek, jeles ember­nek tulajdon- vagy veze­ték­neve; kivált­kép­pen pedig ha vagy paraszt-, vagy konyha-, vagy nevet­sé­ges és csú­folódó, vagy koma­játé­kos – comi­cus – szó. (És én, amennyi­ben pró­bám­nak kicsiny volta meg­en­gedte, eze­ket a regu­lá­kat kíván­tam követni.)

Más nyelveken, magosságos egek, mely sok szó­tárok vagynak! És ezek nem­csak a nem­zeti nyelvre, hanem min­den tudo­má­nyokra és mes­ter­sé­gekre külön-külön; sőt még az újság­le­ve­lek olva­sá­sára is. Reménlem, hogy fog egy jó hazafi talál­kozni, aki eze­ket nevek­ről is, mivol­tok­ról is a hazá­val meg­es­mér­tesse; más esmét, aki ilye­nek­kel néme­lyi­ké­vel a N. Hazá­nak szol­gál­jon. Mint az igen érd. haza­fiak nemes Magya­ror­szá­gon, Ráth Mátyás és Vallyi urak már ígé­re­tet tet­tenek is, hogy az első egy jó kézi­szó­tár­ral, a másik pedig Magyar­or­szág földe leírá­sá­ról való­val szol­gálni fog­nak; talán készen is vagynak, csak a jó haza­fiai segít­sé­ge­ket vár­ják. De térek esmét köze­lebb a nyelv­szó­tá­rakra, mivel azok­ról vagyon egye­ne­seb­ben beszé­dem.

Háromféle nyelvszótárakról emléke­zem azok közül, melye­ket látni sze­ren­csém volt.

Első rendbéli a tulajdon szó­szó­tár, minémű egy magyar–deák, deák–magyar; magyar–német, fran­cia, olosz, tót, görög–magyar stb. Melyek arra valók, hogy ha a magyar olvas, vagy hall más nyel­ven olyan szó­kat vagy szó­lás for­máit, melye­ket nem ért: a szó­tár­ból meg­ért­hesse; és esmét ha ide­gen nem­zet olvas és hall olyan magyar szó­kat, melye­ket nem ért­hetne, tehát ő is segít­hes­sen magán. És már ilyen volna a mi Mol­ná­runk és Pápa­ink. De messzébb vagynak a közép­sze­rű­ség­től is, mint­sem egy pal­lé­ro­zásba indult nem­zet vélek meg­elé­ged­hes­sék! (Erre pél­dát nem adtam, vegye elé, aki pél­dát akar látni, a néme­tek és fran­ciák közül a job­ba­kat, és lészen jó pél­dája.) De ehhez még több kell.

Mert minden nyelvnek vagynak olyan külö­nös sza­vai, melyek más nem­zet­nél nin­cse­nek; hason­ló­kép­pen olyan külö­nös élé­sei is a szók­kal, melyet tulajdon­kép­pen kitenni más nyel­ven nem lehet, pél­dá­nak oká­ért fel­ség, fel­sé­ges; ez a szó a német­nél nin­csen. Tugend, ez megint a magya­rok­nál nin­csen; azért min­de­nik a deák­kal segill magán. Majestät és vir­tus, ezek­kel tészik ki. A magyar azt mondja: meg­le­he­tős. Ez a szava nin­csen a német­nek, és ezt ki sem tudja tenni; itt nem tud segil­leni magán. A német meg azt mondja: Du, Er, Ihr, Sie. Itt a magyar sem segít­het magán: mert Du te, Sie tulajdon­kép­pen ők, a szó­lás ereje sze­rént pedig kegyel­med; de Er és Ihr, ezek ugyan tulajdon­kép­pen magya­rul azt teszik: er ő, ihr ti; de a szó­lás ereje sze­rént amennyi magyar van, ki nem tudja mon­dani. Aki az ő-vel tészi ki, és ezt Mache er mir! így tészi ki: csi­nálja ő nékem; az vagy néme­tül, vagy magya­rul nem tud. Ilyen igen sok van, pél­dá­nak oká­ért sze­re­tet, sze­re­tés, sze­re­lem. Ez a három a magyar­nál, aki érti, igen tisz­tán külön­bö­zik. A sze­re­tet és sze­re­lem vite­tik az indu­latra min­de­nik; az első a tiszta indu­lat, a más a buja. A sze­re­tés pedig az indu­lat gya­kor­lása, a cse­le­ke­det. Eze­ket a német külö­nös szók­kal meg nem tudja külön­böz­tetni. Úgy eze­ket sem: vere­ke­dem, vere­ge­tem, ver­degelem; a német­nél szinte­úgy vagynak ilyen szók. Mit csi­ná­lunk az ilye­nek­kel? Új szó­kat farag­junk-é? Csak ezt nem, uraim! Nin­csen vesze­del­me­sebb mes­ter­ség annál a szó­fara­gás­nál. Egy Bábel tor­nya épí­tői kez­dünk szinte lenni – nyel­vet zava­runk. Hoz­zája szól­nék; de talán most is a Tár­sa­ság búzá­jába vetet­tem sar­ló­mat. Erről is enge­del­met kérek.

Más rendbéliek inkább és tulajdon­kép­pen nyelv­szó­tárok: (ami­lye­nek­nek pél­dá­ját kíván­tam adni) tiszta magyar szó­tárok. Mely­ben min­den magyar szók, sőt nem­csak a magya­rok, hanem a bécsú­szott kor­csos szók is, melyek köz­be­szédbe forog­nak, jova, rossza; avasa és úja; szépe és idét­lenje; simája és fara­gottja; becsü­le­tes és csú­nya; jádzi, pajkos, kufárné, katona s pap szá­jába való; szo­kott és szo­kat­lan; gyü­gyögő, édes­gető és kemény paraszt­szók, szó­lá­sok for­mái; pél­da­be­szé­dek; s ezek­nek rossz és jó élé­sek meg­len­né­nek, s mel­let­tek magya­rul a magya­rá­zat­jok, és ahová illik egy csóva is, hogy ez rossz, ez jádzi; ez paraszt, ez dia­lek­tus s a t. rit­kán for­dul­ván elé, annak az író­nak neve is, aki vélek élt.

Esmét más rendbéliek, melyekben az ere­deti szók vetet­né­nek fel, és csak azok írat­ná­nak betű sze­rint való rendbe; a szár­ma­zá­sok pedig szár­ma­zá­sok rendi sze­rint az ere­deti szók után mind­járt; hogy min­den ere­deti szó, egés[z] famí­liás­tól együtt lenne. De úgy, hogy azok­nak az ere­deti szók­nak is, amennyi­ben lehet, ere­de­tek tétet­nék fel, hogy magok is hon­nan szár­maz­tak: ere­deti magyar szü­löt­teké; vagy pedig tót­ból, német­ből, oloszból, fran­ciá­ból s a t. jöt­tek? Erre is más nyel­ve­ken pél­dát találni. (Mind­azon­ál­tal bátor­kod­tam két pél­dács­kát ezek­ben a szók­ban, szem és egy ide­ra­gasz­tani; kivált­kép­pen a nyelv bőv­sé­gé­nek meg­mu­ta­tá­sára.)

Vagynak még más rendbéliek, melyek­ben az egy­ér­telmű szók, az úgy­ne­ve­zett szi­no­ni­mák külön­böz­tet­nek meg. Miné­műt írt néme­tül Ade­lung, és abban pél­dá­ját lehet látni, igen szé­pet. (Mind­azon­ál­tal nem áll­hat­tam én is, hogy egy-két pró­bács­kát pél­dául ide ne ragasszak. Mert) Meg­val­lom azt a gyen­ge­sé­ge­met, hogy a szó­kat értel­mek sze­rént meg tudni egy­más­tól külön­böz­tetni nagy tudo­mány­nak tar­tom. Egy mar­há­hoz igen jól értő jó gaz­dát volt sze­ren­csém esmérni. Ez sok­szor beszél­lette, hogy mikor a gaz­da­ság­hoz kez­dett, min­den ökröt egy­aránt ökör­nek tar­tott, ame­lyik­nek csak két szarva volt. Ennek akkori álla­potjához hasonló álla­potba gon­do­lom lenni azo­kat, akik egyik szó helyett más szó­val szertibe élnek. Azt mond­ják: Miért ne? Szi­no­ni­mák, egy­ér­tel­műek. Igen is bizo­nyo­son, azt fele­lem, egy­ér­tel­műek az értet­len ember­nek. Aki­nek pedig fejiben az érte­lem világa fény­lik, az igen kevés szót kap a magyarba, mely[ek] egy­ér­telmű[ek] légyen[ek]; kivált [azok­ban melyek] mikor cse­le­ke­de­tet, vál­to­zást, és miné­mű­séget jelent[enek]: mely[ek]ben pedig éppen a magyar nyelv leg­gaz­da­gabb. Liba, lúd. Pete, tojás. Málé, török­búza s hason­lók, ezek egy­ér­tel­műek; de nem élnek véle azon egy hely­ség­ben: [Mikor pedig látom, hogy egy szó­tárba ezek a szók mint egy­ér­tel­műek egy­más után tétet­nek: hor­pasz,] de ezek hor­pasz, sovány, ösz­tö­vér, hitván, csap­pant; [azon csu­dál­ko­zom.] nem egy­ér­tel­műek. Mert [Hor­pasz és hor­pasz mind egy és bizo­nyo­san egyik nem jól van írva. A jelen­tése pedig a töb­bi­től, és min­de­nik­nek egy­más­tól külön­bö­zik esze­rint.] Hor­pasz a marha, mikor estvig nem eszik; s béle meg­vé­ko­nyod­ván, a véko­nya béesik. Sovány, ami nem zsí­ros; hitván, ame­lyik nem kövér, sőt a húsa sin­csen egész álla­potjában; ösz­tö­vér a hús, mikor ele­gyes kövér­rel. Csap­pant a marha, mikor elébbeni kövér­sé­gé­ből vagy húsá­ból elvesz­tett, [És ennek a csap­pant­nak talán szi­no­ni­mája a huttyant, csak hogy a huttya­nás hir­te­len való meg­éhe­zés­től, a csap­pa­nás pedig napok alatt való nem illő tar­tás­tól esik.] pedig mikor tetsz­he­tő­kép­pen véko­nyo­dott. Az ifjak­nak a vers­szer­zés­ben való gya­ko­rol­ta­tá­sok­nak főbb célja régen az volt, hogy tanul­ják meg a szók­nak erejek sze­rint való különb­sé­ge­ket; mert akkor a vers­szer­zők gon­dol­tok[!], és hogy gondo­lat­jokat iga­zán, s illendőül ki tud­ják fejezni, válo­gatni kel­lett a szókba. (De ma rit­kán van a versbe gon­do­latra szük­ség.)

5. Ötödik fő dolognak vél­ném a tudo­má­nyok és mes­ter­ségekbéli tudo­má­nyos céhes nem­zeti szók­nak kita­lá­lá­sát, vagy az ide­ge­nek­nek meg­ha­gya­tá­sát, és azok­nak a rossz bur­jánok­nak kiir­tá­sát, melyek nyel­vünk­nek vidám tava­szán, annak ter­mé­keny meze­jén igen meg kez­det­tenek termeni és vas­ta­godni; még­pe­dig a jó igaz tős­gyö­ke­res magyar­ság­nak igen nagy meg­fojtá­sá­val. Az első ága ennek a pont­nak a Tár­sa­ság­nak bizo­nyo­son egy fő mun­kái közül való. Amely rész­ben a Tár­sa­ság segil­het azok által magán, kik micsoda mes­ter­ség­ben és tudo­mány­ban forog­nak. Akik az ítélő­asz­ta­lok körül ülnek, a tör­vé­nyes szók­nak magyarra való jó által­té­te­lek­ben; akik a tisz­tes­sé­ges tudo­má­nyo­kat gya­ko­rol­ják, ezek­ben; akik az orvosi mes­ter­sé­get űzik, azok­ban; akik bányák körül lak­nak, és bennek forog­nak, a bányász­szók­nak egy­be­sze­dé­sek­ben; mások esmét, kik váro­so­kon vagy falu­kon lak­nak, a min­den­féle mes­ter­sé­gek­ben s gaz­da­ság­ban elé­for­duló szók­nak lajst­romba való írá­sok­ban és köz­lé­sek­ben. (Ezen rész­ben is a tör­vé­nyes szók­nak egy kicsiny lajst­ro­mocs­ká­ját bátor­kod­tam ide zárni.) Gon­dol­kod­tam volt azon is, hogy a rosszabb és idét­le­nebb fara­gott, vagy a régi ládák fene­ké­ről a penész­ből s az utca sze­met­jéről elé­sze­dett, és a világ pia­cára néme­lyek­től igen kevés sze­mé­rem­mel kitett idét­len fajza­tit a mái idő­nek egy kis lajst­romba szed­jem: de úgy talál­tam, hogy az én min­den eseti­met és bűnei­met hama­rébb számba vehet­ném, mint azo­kat. Töb­bek azok a Sza­mos föve­nyé­nél. Elébb erről az ágá­ról nem tar­tot­tam illen­dő­nek szó­lani, úgy gon­dol­kod­ván, hogy talán a nem­zet az igaz ízben erősed­vén jel­adás nél­kül is ész­re­ve­szi magát. De az új ter­mé­sekbe elő­for­duló igen bátor, és nem jó kama­rán költ szá­mos új szók­nak vég­he­tet­len sza­po­ro­dá­sán igen meg­ijed­kezvén, mél­tó­nak tar­tom, hogy a Magyar Nyelv­mívelő Tár­sa­ság ezt is egy fő célul vegye. Ugyanis ki nem mond­ha­tom, mint csu­dál­ko­zom rajta, hogy az érde­mes nyelv­tu­dósok oly igen felette gyö­nyör­köd­nek benne, midőn írá­sokba egy-két nem közön­sé­ges hangú és szájízű szót belé­szúr­hat­nak; a szo­kott és elei­től fogva bévett szó­kat meg­vet­vén! A tudat­la­nok bizo­nyo­son csu­dálni fog­ják ezért őket, mint a paraszt a réz­poszo­mántért; de az értel­mes ember túl­vagyon azon, hogy azt az ala­csony szem­fény­vesztő mes­ter­sé­get észre ne vegye. Az éke­sen szó­lás­ban ami csu­dá­lásra méltó, leg­első a gon­do­lat­nak fel­sége; máso­dik a szók­nak, ahhoz a gon­do­lat­hoz, mint a magyar nad­rág­nak a test­hez való jó hoz­zá­sza­bása; és har­ma­dik a kifejezé­sek­nek és szók­nak, mint a kön­tös­ben a maté­riá­nak s azon való ékes­sé­gek­nek belső érde­mek; igaz céhes műhely­ből lett kelé­sek és a jó ízzel s egy­más­sal való egy­be­il­lé­sek. Aki a vilá­got látott sze­mek előtt az éke­sen szó­lás dicsé­re­tét és ked­ves­sé­gét keresi vagy reménli, ha ez ellen az három pont ellen hibá­zik, igen-igen rútul meg­csalja magát.

Életrajz, jegyzetek

Aranka György

(1737–1817)

Aranka György az erdélyi Széken szü­le­tett; apja refor­má­tus püs­pök volt. Isko­láit Maros­vá­sár­he­lyen és Nagy­enyeden végezte. 1764-től a maros­vá­sár­he­lyi kirá­lyi táb­lán írnok­ként, majd igaz­ga­tó­ként dol­go­zott. Később az erdé­lyi kirá­lyi táb­lá­nál szám­feletti ülnök­ként, 1796-tól ren­des ülnök­ként nyert hiva­talt. Halá­láig Maros­vá­sár­he­lyen élt. Elő­ször ver­sei­vel jelent meg a nagy­kö­zön­ség előtt, neve mégis tudo­mány­szer­ve­zői mun­kás­sága miatt maradt fenn. Az 1790-es évek­ben részt vett több tár­sa­ság meg­ala­kí­tá­sá­ban. Saját kez­de­mé­nye­zé­sé­nek ered­mé­nye az Erdé­lyi Magyar Nyelv­mívelő Tár­sa­ság, mely­nek sokáig tit­kára volt. Mun­kái főleg for­dí­tá­sok és ver­sek, vala­mint Erdély és a szé­kely­ség tör­té­ne­té­vel fog­lal­kozó érte­ke­zé­sek, melyek nagy része kéz­irat­ban maradt. Figyelme az 1790-es évek végén for­dult a böl­cse­let felé; het­ven­éve­sen Köte­les Sámuel filo­zó­fiai elő­adá­sait láto­gatta.

Elmélkedés a magyar szótárról

Aranka szótártani dolgozata a Magyar nyelv míve­lé­sének zsen­géje című, kiadásra elő­ké­szí­tett tanul­mány­kö­tet (1791–1792) egyik darabja, mely a cen­zor­tól kapott enge­dély elle­nére nem látott nap­vi­lá­got. A kötet nyolc nyelművelő dol­go­za­tot fog­lal magába, s bár Aranka neve nincs fel­tün­tetve saját tanul­má­nyai alatt, még­sem kér­dé­ses, hogy ő a szer­ző­jük. Aranka az Erdé­lyi Magyar Nyelv­mű­velő Tár­sa­ság 1790-es meg­ala­ku­lá­sá­tól kezdve fog­lal­ko­zott magyar szó­tá­rak készí­té­sé­nek gon­do­la­tá­val, de a sok ter­vez­ge­tés elle­nére csak kevés elő­mun­ká­lat tör­tént. A dol­go­zat (itt nem olvas­ható) első három pontja a nyelv­mű­ve­lés egyéb esz­kö­zei­ről szól (pél­dául tanít­sa­nak magya­rul az isko­lák­ban). A negye­dik pont­ban a szerző magyar szó­tá­rak össze­állí­tá­sára buz­dít, mivel – mint mondja – eddig egyet­len­egy sem készült, s fel­so­rolja, milyen típusú szó­tá­rakra lenne szük­ség: magyar–ide­gen nyelvű, eti­mo­ló­giai, szino­ni­ma­szó­tá­rak. Az ötö­dik pont­ban szor­gal­mazza a mes­ter­sé­gek és a tudo­má­nyok nyel­vé­nek meg­újítá­sát s egy­ben meg­tisz­tí­tá­sát. (A szö­veg­ben záró­jelek­kel külö­ní­tet­tük el Aran­ká­nak a kéz­irat­ban olvas­ható utó­la­gos meg­jegy­zé­seit, betol­dá­sait.)

A szöveg forrása: Éder Zoltán, Benkő József nyel­vé­szeti mun­kás­sága és az Erdé­lyi Magyar Nyelv­mű­velő Tár­sa­ság, jegyz. Éder Zol­tán, Bp., Aka­dé­miai, 1978, 243–248.


dictionarium – szótár.

Szenczi Molnár Albert – (1574–1634), refor­má­tus lel­kész, író, zsol­tár­költő. Írt magyar nyelv­tant lati­nul; latin–magyar, magyar–latin szó­tá­rát (1604) még a 19. szá­zad­ban is hasz­nál­ták.

Pápai Páriz Ferenc – (1649–1716), orvos, filo­zó­fus, negy­ven évig Nagy­enyeden taní­tott. Latin–magyar, magyar–latin szó­tára elő­ször 1708-ban jelent meg Lőcsén. Elő­sza­vát ld. köte­tünk­ben.

Deák János – Erdőbényei Deák János Janua-kiadása alap­ján Tót­falusi Kis Mik­lós szer­kesz­tett egy latin–magyar szó­tárt (1694), mely Centuria voca­bu­lorum néven ismert.

Cellarius – Christoph Cella­rius (Keller) (1638–1707), német filo­ló­gus, tör­té­nész, poli­hisz­tor. Latin–német szó­tá­rát (első kiadása: 1718) Bél Mátyás magyar és cseh értel­me­zés­sel látta el, 1735-ös kiadá­sá­nak latin–magyar kivo­nata a Voca­bu­larium.

Ezen mostan béküldött darabocs­ká­kat… – A „Szó­tár pró­bája” cím­mel kidol­go­zott szó­cik­kek­ről van szó, ame­lye­ket vagy leg­alábbis egy részü­ket, úgy lát­szik, ere­de­ti­leg e dol­go­zat mel­lék­le­té­nek szánta.

classisokból – régóta hasz­ná­lat­ban lévő kézi­köny­vek­ből.

értelmem – véleményem.

komajátékos (comicus) – tré­fás.

regulákat – szabályokat.

más esmét – más(valaki) is.

Ráth Mátyás és Vallyi urak… – Ráth Mátyás (1749–1810), evan­gé­li­kus lel­kész, nyel­vé­szeti mun­kák szer­zője; ter­vezte egy tel­jes latin–magyar–német szó­tár kiadá­sát. Vályi And­rás (1764–1801) írá­sát ld. köte­tünk­ben.

Tugend – erény.

Majestät és virtus – nagy­ság és erény.

Du, Er, Ihr, Sie – te, ő, ti, ő.

Mache er mir! – Tegye meg nekem!

különös – itt: külön.

a Társaság – az Erdélyi Magyar Nyelv­mű­velő Tár­sa­ság.

csóva – itt kb.: megjegy­zés.

egész famíliástól – az egész szó­csa­lád.

Mindazonáltal bátorkodtam két pél­dács­kát… – Aranka jelen dol­go­za­tá­nak mel­lék­le­te­ként (mint mutat­vá­nyo­kat egy lehet­sé­ges szó­tár­hoz) meg­írta a ’szem’ és az ’egy’ szó­cik­ke­ket.

Adelung – Johann Christoph Ade­lung (1732–1806), német nyel­vész, szó­tára 1774–1786 között jelent meg. Über den deutschen Styl című sti­lisz­ti­ká­ját (Ber­lin, 1785) Révai Mik­lós is fel­hasz­nálta magyar sti­lisz­ti­ká­jának meg­írá­sa­kor, s a mű hatott Kazin­czyra és Ver­se­ghyre is.

(Mindazonáltal nem állhattam én is…) – Uta­lás a ’jár-kél’ szó szó­tári pró­ba­cik­kére, mely szin­tén mel­lék­let­ként készült.

szertibe – összevissza, nem a meg­felelő helyen.

lajstromba – listába.

(Ezen részben is a törvé­nyes szók­nak…) – Uta­lás egy másik kéz­irat­ban maradt mun­kára, a jogi szak­nyelv ide­gen sza­vai­nak szó­ma­gya­rá­zat­ok­kal ellá­tott lis­tá­jára.

ide zárni – mellékelni.

rézposzomántért – rézpa­szo­má­nyért (kes­keny dísz­sza­lag).

(L. R.)


Magyarországi gondolkodók, 18. szá­zad

Bölcsészettudományok I.

(2010)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó

www.kortarskiado.hu