Hegedűs Krisztián

Napló

1.

Szanaszét olvasom a Tandorit. Épp, ahol fel­ve­rem, ott. Kések, hogy nem ezt vagy nem így kéne. Sza­lajtok. Ujj­begy­ből per­ge­tett lapok, csak a margó áll moz­dít­ha­tat­lan vigyázz­ban. Miért, kiro­ha­nok a kony­hába ekkor. Leve­gőzni, kiázott-e már a teafű, egy rán­tás­sal elhúzni a füg­gönyt, tűn­jön fel, mutassa tes­tét a hegy­lánc. Mikor zárt a rés, mikor mintha nem is létezne, akkor. És fél­úton a kanyar­ban lete­szem.

Hátra mentem, egész hátra a kert­ben. Messzi­ről fémes kopá­cso­lást hal­lot­tam, azért. A les alatt meg­áll­tam, fülel­tem, hon­nan jöhet, pró­bál­tam azo­no­sí­tani az irányt. Meg­jele­nik nagy­apám, azt mondja, másszak fel inkább, akkor meg­lá­tom. Fel­emelte a kar­ját, mutatta az irányt. Mutatta, ha fel­érek, merre néz­zek, ne talál­gas­sak, ne kés­sek el. Mászok a him­bá­lódzó kötél­lét­rán fel­felé, visz a kíván­csi­ság. Fent előbb meg­ke­re­sem a helyem, tud­jam, hol vagyok. Már nem áll lent, csak addig várt, míg fel­érek. Irányba for­dí­tom a fejem, de nem látok sem­mit. Kivá­gott erdő, hosszú sávokba össze­túrt gyö­ke­rek­kel. Vas­tag nyári levegő.

Olvasom a Tandorit, de felet­tébb sza­na­szét, épp ahol kinyi­tom, ott. Aztán valami erő hatá­sára fel­ve­rem a tar­ta­lom­jegy­zé­ket, végig­futom, és egy jól hangzó cím­nél kez­dek bele úgy jó két percre megint, míg be nem csu­kom. Ez megy egy hete. Ami­kor meg ele­gem lesz, fel­te­szem a polcra. Min­dig más­hová, de kábé derék­ma­gas­ságba. Vala­mi­től függ ez, hogy hová teszem. Kere­sem a helyet, ahon­nan levenni majd jobb lesz, mintha más­hon­nan ven­ném le? Egy másik, addig isme­ret­len tér nyíl­hat meg? Új fogást keres, új időt? De az idő­ből is csak egy meg­ha­tá­ro­zott sze­le­tet fogad el? A ráta­lá­lás szent pil­la­na­tát? Talán az együtt­ál­lás! Nem az, hogy csil­la­gok vagy ilyesmi, hanem hogy rám talál, úgy esik a fény, egy han­gu­lat arra taszi­gál, vagy csak egy­sze­rűen kipró­bá­lom a kezem. Kipró­bá­lom, hogy az addigi ott­létét meg­szün­tetve milyen hiány kelet­ke­zik.