Bácsi István

Kék nyelv

A poros földúton egy csapat kisis­ko­lás haladt haza­felé a verő­fényes májusi dél­után­ban. Időn­ként fogócs­káz­tak, lök­dö­sődve fut­ká­roz­tak, aztán meg össze­verődve cse­veg­tek, vagy meg-meg­állva han­go­san vitat­koz­tak vala­min.

Lassú folyású kanálishoz értek, amely fölött egy­szerű beton­híd veze­tett át. A gye­re­kek lefutot­tak az erecs­ké­hez, nevetve ugrasz­tot­ták be a vízbe a kövér kecs­ke­bé­ká­kat, lapos kavi­cso­kat kacsáz­tat­tak a sima víz­fel­szí­nen, halakra, pió­cákra les­tek a híd alatt, néhá­nyuk meg­mosta izzadt arcát a víz­ben. Úgy negyed­óra után fel­ke­re­ked­tek, és foly­tat­ták az utat.

A kanális mellett egy kis bekötőút nyílt, inkább csak kerék­nyom, erre kanya­ro­dott rá egy aprócska fiú. Már látta a szom­széd tanyá­ját kör­be­vevő fákat, amik még elta­kar­ták az ott­ho­nát. Alig várta, hogy elha­lad­jon a szom­széd mel­lett, s meg­lássa tanyá­juk ked­ves, öreg fáit, ame­lyekre annyira sze­re­tett fel­mászni, az árnyé­kuk­ban ját­szani. De las­san haladt, mert annyi érde­kes dolog­gal talál­koz­ha­tott az ember útköz­ben ezen a vidé­ken. Az út mel­lett, az egyik olda­lon a kaná­lis foly­do­gált, a másik olda­lon pipa­csos gabo­na­tábla állt, s az út szé­lén dús mály­vák árasz­tot­tak bódító illa­tot. A gye­rek óva­to­san a pom­pás virágú növény­hez hajolt, beszívta erős illa­tát. Egé­szen addig léle­gezte be, amíg szé­dülni kez­dett, akkor hát­rább lépett, hogy magá­hoz tér­jen. Ezt több­ször is meg­is­mé­telte, majd pity­pan­got sze­dett, szét­fújta a boly­hait. Pipa­csot gyűj­tött, a szir­mait tép­kedte és elszórta, begá­zolt a gabo­nába, hogy kígyó­nyo­mo­kat vagy madár­fész­ket keres­sen a föl­dön. Aztán meg­állt, mélye­ket léleg­zett, és azt talál­gatta, mikor milyen illat­ból szí­vott be a leg­töb­bet. Ilyen­kor varázs­la­tos élmény volt beszip­pan­tani a leve­gőt ezen a vidé­ken, a ren­ge­teg réti virág mel­lett nyílt még az akác is, és a mály­vák­hoz hason­lóan erős, de kevésbé bódító, lágyabb illa­tot árasz­tot­tak az ezüst­bok­rok.

Ha lassan is, de haladt hazafelé. A szom­széd tanyá­hoz érve azon­ban még job­ban lelas­sí­totta a lép­teit, mert itt min­dig szo­ron­gás fogta el. Soha­sem lehe­tett előre tudni, hogy mi hal­lat­szik majd abból a tanyá­ból. Ha Péter bácsi dühös károm­ko­dá­sát vagy Mari néni jaj­ve­szé­kelő sírá­sát hal­lotta, elszo­rult szív­vel igye­ke­zett ész­re­vét­le­nül elha­ladni a tanya mel­lett. Ha pedig ádáz vesze­ke­dés vissz­hang­zott az eper­fák alatt, a gye­rek félt, kis­macska sze­re­tett volna lenni, hogy ne kell­jen lát­nia az udva­ron vér­vö­rös arc­cal üvöl­töző fel­nőt­te­ket, s amint a ház taka­rá­sába ért, rohanni kez­dett, meg sem állt hazáig. De az ilyen félel­me­tes vesze­ke­dé­sek után álta­lá­ban jó napok követ­kez­tek, vagy Péter bácsi, vagy a fele­sége meg­szó­lí­totta a gye­re­ket, barát­sá­go­san az iskola felől kér­dez­get­ték, tanu­lásra biz­tat­ták, vagy meg­di­csér­ték, ha jó jegyet kapott, s oly­kor nyom­tak a mar­kába néhány cukor­kát vagy egy szép almát. A pulik min­dig oda­futot­tak a kerí­tés­hez, köte­les­ség­ből rövid ideig dühö­sen ugat­tak a fiúra, majd vissza­som­for­dál­tak. Ha pedig sem a gazda, sem a fele­sége nem volt ott­hon, ott marad­tak a kerí­tés­nél, oda­dug­ták a fejüket, és hagy­ták, hogy a gye­rek a lécek között benyúlva simo­gassa, vakar­gassa őket.

Most csend volt a tanyában, mintha senki nem lenne ott­hon, csak a vad­galam­bok búgása hal­lat­szott. A gye­rek várta, hogy az ebek majd oda­fut­nak, ahogy más­kor is szok­tak. De a kutyák az eperfa alatt feküd­tek és nem moz­dul­tak, csak néz­tek rá. Nagyon fur­csál­lotta ezt a dol­got. Köze­lebb lépett a kerí­tés­hez, és tekin­te­té­vel az udvart és a ház kör­nyé­két kutatta, de sehol sen­kit nem látott. Aztán hal­kan a kutyá­kat szó­lon­gatta, így sem jöt­tek a kerí­tés­hez, csak néz­ték a gye­re­ket. Úgy tet­szett neki, hogy a pulik most szo­mo­rúan nézik őt, nem olyan ele­ven, okos tekin­tet­tel, mint más­kor. Már sze­re­tett volna ott­hon lenni, haza­futni innen, de valami még marasz­totta. A kerí­tésbe kapasz­kodva áll­do­gált és néze­lő­dött. Kis idő múlva az egyik eb fel­ve­tette a fejét, hosszan, pana­szos han­gon fel­vo­nyí­tott. A fiú éppen indulni készült, már elen­gedte a kerí­tést és meg­moz­dult, moz­du­lat köz­ben követte tekin­te­té­vel az állat fájdal­mas voní­tá­sát, mert szinte látta, amint a hang madár­ként röp­pen fel a magasba. Meg­me­re­ve­dett, arcá­ból kifutott a vér, foga vacogni kez­dett. Sokáig állt ott kővé válva, majd hir­te­len meg­in­dult, leve­gő­vé­tel nél­kül rohant hazáig.

Az anya a kertben dolgozott, onnan látta, amint fia bezú­dult a házba. Már megint vesze­ked­nek, gon­dolta elszo­mo­rodva. Letette a szer­szá­mot, a vödör­ben meg­mosta kezét és bement. A gye­rek elké­kült arc­cal gub­basz­tott a sám­lin a sarok­ban és vaco­gott. – Szer­vusz, kis­fiam! – köszön­tötte az asszony, legug­golt hozzá, és meg­csó­kolta.

–  Ne vedd úgy a szívedre, majd kibé­kül­nek! – vigasz­talta a fiát. – Azért sze­re­tik ám egy­mást! – tette még hozzá, de a gye­rek mintha nem is hal­lotta volna.

Aggódva állt föl, ebédet készített, köz­ben azon gon­dol­ko­dott, hogy még soha­sem látta ennyire fel­dúlt­nak a gye­re­két a szom­szé­dok miatt. Talán bán­totta valaki, töp­ren­gett, kér­dez­getni kezdte a fiút, de az egy­ál­ta­lán nem szólt sem­mit, meg sem moz­dult, csak a foga koco­gott vál­to­zat­la­nul. Enni is hiába hívta az asszony. Egyre nyug­ta­la­nabb lett, megint pró­bált meg­tudni vala­mit a fiá­tól, ismét min­den ered­mény nél­kül.

Amikor hazaért az apa, az asszony rög­tön elmondta neki a dol­got. A gye­rek hul­la­sá­padt arca már nem volt kék, már a foga sem koco­gott. Most az apja kezdte kér­dez­getni, de a fiú össze­szorí­tott szájjal, szót­la­nul meredt maga elé. Az apa szét­tárta a kar­ját, tanács­ta­la­nul nézett a fele­sé­gére. Ekkor a gye­rek meg­szó­lalt.

–  Az eperfa már mennyország? – kér­dezte.

A szülők meglepetten néztek egymásra, majd a gye­rekre.

–  A mennyországban mindenki­nek kék a nyelve? – tett fel egy újabb kér­dést a fiú, és tekin­te­tét az apja sze­mébe mélyesz­tette.

Az apa komoran állta fia tekinte­tét, de köz­ben elsá­padt. Legug­golt a gye­rek­hez.

–  Péter bácsit láttad a menny­ország­ban? – kér­dezte, és közel hajolt a fiú­hoz. A gye­rek bólin­tott.

A férfi felállt, mélyet sóhajtott.

–  Tudtam, hogy egyszer megteszi! – for­dult szo­mo­rúan a fele­sé­gé­hez.

Kiment a kamrába, szerszámo­kat, köte­let vett magá­hoz, és elin­dult a szom­szédba, hogy leve­gye Pétert az eper­fáról.