Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
28.

(Az első kör vége. Oaxaca-Mexi­kó­vá­ros)

A kocsirádióban gazdasági elemző műsor megy, melyet meg­sza­kít a Corona sör rek­lámja. Elem­zik az ele­mez­he­tet­lent, ötszáz éve nem megy a gaz­da­ság­nak, ebből három­száz gyar­mati esz­tendő, két­száz az önál­ló­ságé, és még sem. Vissza­felé hajtok az Oaxaca völgy­ben, hogy meg­néz­zem Ame­rika leg­öre­gebb és leg­na­gyobb fáját. Nem magas­ságra értik, mert arra ott van­nak Ore­gon és Washing­ton állam­ban a vörös óriás­fenyők, hanem a lomb­ko­rona nagy­sá­gát tekintve. Úgy hív­ják, hogy „El Tule”, és nem messze áll a város­tól egy kis temp­lom kert­jében. Meg­ve­szem a pár pesóba kerülő belé­pőt, és elin­du­lok a kert­ben. Nincs senki ebben a korai órá­ban, és az az érzé­sem, hogy később se lesz, és elfog valami ele­men­tá­ris nevet­het­nék. Éret­len vagyok, nem tudok fel­nőni a fa nagy­sá­gá­hoz, kör­be­járom, mi mást tehet­nék még, fel­mászni rá nem ildo­mos; gon­do­lom. El Tule mél­tó­ság­tel­jesen bil­le­geti levél­ze­tét a völ­gyön átfújó szél­ben.

Beülök a kocsiba és tovább hall­ga­tom a reg­geli műsort. Vissza­me­gyek Oaxa­cába, nincs kerü­lőút, és a váro­son túl még jó ideig a völgy­ben hala­dok. Itt is min­den út a fővárosba vezet, nem tudom elke­rülni, hogy ne rajta keresz­tül men­jek Queré­taróba, a követ­kező cél­ál­lo­másra.

Az út emelkedik, és ahogy Monte Albán kilá­tó­he­lyé­ről jól lát­szik, egy szur­dok olda­lá­ban eltű­nik elő­lem a völgy. Lige­tes tájon hala­dok, még nincs nagy for­ga­lom, figye­lem a tájat.

Már dél van, amikor két hegy között újabb szur­dokba vezet az út, hosszan kanya­rog, és lent az út jobb olda­lán mexi­kói tehe­nek legel­nek a kavi­csos mélye­dés oldal­falá­ban. Jó időbe telik míg rájövök, hogy ez egy kiszá­radt folyó­me­der. Ami­kor kiérek a szur­dok­ból, megnő a for­ga­lom, és egy­szer csak ész­re­vét­le­nül meg­ér­ke­zem oda, ahon­nan elin­dul­tam.

29.

Második kör. Mexikóváros-Queré­taro.

Minden autópálya, ami átszeli a várost, be van állva, órá­kig topo­rog a sor. Két óra múlva már isme­rős a kör­nyék, itt már sokat sétál­gat­tam, a Paseo­val hala­dunk pár­hu­za­mo­san a gaz­dag Polanco negyed felé. Itt kell elkez­de­nem figyelni, hogy jó helyen lép­jek ki az ára­dás­ból. Ami­kor leg­kö­ze­lebb meg­áll a sor, lete­ke­rem az abla­kot és útba­iga­zí­tást kérek. Így sike­rül a meg­felelő kijára­tot elcsíp­nem, már késő dél­után van, ami­kor észak­nak tartva elhagy­ha­tom ezt a gigan­ti­kus met­ro­po­list.

Az autórádióban valamelyik adón Richard Strauss Imí­gyen szóla Zara­thusztra című szim­foni­kus köl­te­mé­nyét csí­pem el, de nem tudom végig­hall­gatni, mert egy­sze­rűen eltű­nik az éter­ben. Vala­me­lyik másik helyi adó tolak­szik a helyére, ahol a Corona sört rek­lá­moz­zák. Ahogy távo­lo­dom, úgy fogy­nak körü­löt­tem az autók, az autóút egye­ne­sen egy fenn­sí­kon halad, most elő­ször nem látok hegye­ket, csak nagyon messze, vala­hol a hori­zon­ton túl. A körül­mé­nyek szá­gul­dásra csá­bí­ta­nak, kipró­bá­lom a Tsuru maxi­má­lis sebes­sé­gét, vala­mi­vel 180 fölé tor­ná­zom a sebes­ség­mé­rőt.

Elfogy a benzin, meg kell áll­nom.

Egy fennsíkon állok, a mesetán. Az égbolt szét­te­rül, 2000 méte­res magas­ság­ban vagyunk.

Az utat, amelyen megyek, a „Füg­get­len­ség útjának” hív­ják, mert olyan váro­so­kon halad keresz­tül, Queré­tarón át Guana­juatóig (itt szü­le­tett Diego Rivera), melyek a füg­get­len­ség gon­do­la­tát elő­ször vetet­ték fel, s let­tek a har­cok kiin­duló pont­jai. Az itt lakók nem keve­red­tek az indiá­nok­kal, a lakos­ság kreol össze­tétele itt a leg­na­gyobb (kreo­lok­nak a Mexi­kó­ban szü­le­tett fehér spa­nyo­lo­kat hív­juk), a váro­sok épü­le­tei itt őriz­ték meg leg­job­ban az anya­or­szági barokk stí­lust. Kicsit olyan ez, mint az Egye­sült álla­mok­ban New England.

Tele a tank, és sietek, hogy még söté­te­dés előtt meg­ér­kez­zek.

Elsőre nem találok szállodát, meg kell áll­nom, hogy rákér­dez­zek. Egy nő iga­zít útba, és nem­so­kára meg­ál­lok a város leg­drá­gább szál­lása előtt, a díszes, tábor­noki egyen­ru­hába öltö­zött ajtón­álló kinyitja az alag­sor­ban lévő par­ko­lóba vezető kaput. Egy szoba annyiba kerül, hogy más­hol egy hétig ellak­nék, de kel­lően elfárad­tam már, hol­nap majd kere­sek egy olcsóbb helyet, de előbb hajnal­ban, a kivég­zé­sek idő­pont­jában a hely­színre megyek majd, a Cerro de la Campa­nas dombra, ahol Mik­sát 1867. június 19-én főbe lőt­ték.