P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

28.

Mindezen események taposták a hóna­po­kat előt­tem, így azu­tán elér­ke­zett annak is ideje, hogy Pál való­sá­go­san is átve­gye apja örö­két mint Vas vár­me­gye örö­kös főispánja. Eddig nekem volt gon­dom ezzel is, most igen­csak örvend­tem hát. Az úr ezer­hat­száz­ti­ze­dik évé­nek felé­ben, június hó hato­di­kán kerí­tet­tek ezen ese­ményre sort Szom­bat­he­lyen. Az eskü­té­tel igen­csak ünne­pé­lyes volt. A köz­gyű­lé­sen sze­mé­lye­sen meg­jelent Batthyány Ferenc gróf, Sop­ron vár­me­gye főispánja, meg mel­lette Nádasdy Tamás, Petenyéd örö­kös grófja is. Én pedig­len csak ültem egye­nes derék­kal, párás sze­mek­kel, és erő­tel­jesen figyel­mez­tem fia­mat, aki­nek élete tizen­ket­te­dik évé­ben ilyen súlyos gond nehe­ze­dik a vál­lára. A köz­gyű­lés tag­jai is csend­ben, az ünnepi aktus­nak meg­fele­lően figyel­mez­ték új uru­kat, ki igen­csak szép hím­zett, gyön­gyös ruhá­za­tot viselt, mellé pedig­len puha bőr­csiz­mát, és olyan jelen­ség volt, hogy komo­lyan kel­lett őt már így is venni. A fiú nagy­korú lett, és így a fele­lős­ség tel­jes súlyá­val nyom­hatta a vál­lát, mint egyéb hasonló, de nála jóval több évet meg­élt fér­fiak­nak.

Lassan által kellett majd adnom neki az ura­da­lom ter­heit is, de még igye­kez­tem egy-két dol­got rendbe tenni, hogy hibát­la­nul kapja, amit lehet­sé­ges. Ezért is írtam aztán Batthyány­nak, hogy minek­utána a bécsi házam teteje meg­ron­gá­ló­dott, ők pedig­len rend­sze­re­sen hasz­nál­ták a felső szin­tet, igye­kez­zen nekem segí­teni a költ­sé­gek­ben. Egye­bek­ben elvé­gez­te­tem én a dol­got, mert a gazda, kinek őri­zet­jére van bízva, min­den­ben érke­zik. Eze­ket a hason­la­tos dol­go­kat még jónak lát­tam elren­dezni magam­tól, hogy ne fiam fejére száll­janak.

Időközben tudomásomra jutott az is, hogy Thurzó nádor Kas­sára gyű­lést hir­de­tett, készül­vén Báthory Gábor ellen moz­gó­sí­tani a megyé­ket. Talál­ko­zott is Gábor öcsém­mel a hónap tizen­ötö­dik nap­ján Szat­már mel­lett, de ez a talál­kozó igen­csak balul végez­te­tett. A nádor úr azt várta volna egy ural­ko­dó­tól, egy fejede­lem­től, hogy őt magá­nál maga­sabb hatal­mú­ként res­pek­tálja. Miu­tán erre az erdé­lyi fejede­lem nem volt hajlandó, min­denki lát­hatta harag­tól fel­fújt veres képét, így azu­tán az is igaz, hogy fejében meg­szü­let­he­tett a bosszú­for­ra­lás terve, leg­alábbis az erre szál­lin­gózó hírek sze­rint.

De nem jelenthetett ez jót csalá­dunk­nak semennyire, mert úgy tűnt, ezzel a harag­gal mögü­lünk kihát­rált a feje­delmi támasz, de leg­alábbis igen meg­gyen­gült. Tud­tam, hogy vala­mi­féle módon véde­kez­nem kell a vele­jéig sér­tett és bőszen hara­gos Thurzó­val szem­ben, ezt pedig úgy lát­tam jónak, ha a bir­to­kot fel­osz­tom gye­re­keim között, és jóma­gam csen­de­sen meg­ma­ra­dok hátul, ahol szinte már a sze­mek sem érnek el. Jónak lát­tam elké­szí­teni vég­aka­ra­to­mat, leg­főkép­pen azon oknál fogva, mert leg­na­gyobb fel­ada­tom az élet­ben a gyer­me­kek szü­lé­sén kívül a vagyon meg­őr­zése. Erre taní­tot­tak, erről szólt egész nevel­te­té­sem.

Írtam tehát lúdtollal, tentával, úgy, aho­gyan tel­jes szí­vem­ből gon­dol­tam. Sok ideig tar­tott az írás, mert által is kel­lett gon­dol­nom min­dent tisz­tes­ség­gel.

„Én a tekintetes, nagysá­gos Báthory Erzsé­bet asszony, a néhai tekin­te­tes és nagy­sá­gos Nádasdy Ferenc özve­gye, az Isten­nek kegyel­mé­ből meg­gon­dol­ván, hogy igen öreg korom lészen, az erőm pedig­len jelen­tő­sen meg­fogyat­koz­ván, melyek az én sze­rel­me­tes uram elmú­lása utáni kese­rű­sé­gem­től nap­ról napra tovább gyen­gül­nek, min­de­ne­ket az örök­lés tel­jes jogá­val az három sze­rel­me­tes gyer­me­keim­nek, Nádasdy Anná­nak, Nádasdy Katá­nak és Nádasdy Pál­nak kéz­hez adom, és való­sá­go­san keze­ikbe eresz­tem min­den vára­mat magok részei­vel egye­tem­ben. Továbbá elosz­tot­tam közöt­tük arany­mí­vei­met, azo­kon kívül min­den ingó mar­hám, ezüst mívek, drá­ga­kö­vek és akármi név­vel neve­zen­dők legye­nek, három­felé az három gye­re­kem­nek egy­aránt hagy­tam, lóra való öltö­zet és fegy­ver nél­kül, mert azo­kat fiam­nak, Nádasdy Pál­nak hagy­tam.

Kelt és lett ez a Testamentum téte­lem Keresz­túratt, 1610. szept. 3.

Báthory Erzsébet”

A sors peniglen igencsak időben elren­dez­tette a dol­go­kat, mert már min­de­nün­nen a füle­imbe jutott Thurzó György nádor­nak az elle­nem irá­nyuló tanú­val­lató leve­lé­nek sum­mája, mely­ben azu­tán min­den­féle val­lo­má­sok vol­tak egy­be­gyűjtve. Meg­tud­tam, hogy első­ként nemes Mura­közi Mihályt, Apaj falu­beli lako­zót hall­gat­ták ki, ő hal­lotta két isme­rő­sé­től, hogyan adták be udva­romba nővé­rü­ket, aki itt is pusz­tult el. Az újhe­lyi egy­ház pré­postja is arról val­lott, hogy sokat hal­lott a szer­te­szét ter­jedő kegyet­len­sé­gem­ről. Egye­bek val­lot­tak aztán a Koszto­lányban elte­me­tett lányok­ról, meg aztán arról is, hogy gyógy­szer­ért kül­dött a csej­tei tiszt­tar­tóm a nagy­szom­bati gyógy­sze­rész­hez, és az onnan meg­jelölt gyógy­szert el kel­lett Szluka János­nak hoz­nia. Már­ton dok­tor pedig azt mon­dotta neki, hogy mondd meg az úrnőd­nek, ezzel a szer­rel néhány száz embert el lehet pusz­tí­tani, ha akarja. Így sor­jáz­tak a val­lo­má­sok, mint pél­dá­nak oká­ért nemes Saári Lász­lóé, aki azt val­lotta, hogy hal­lotta, hogy egy leányt oly kegyet­le­nül meg­kor­bá­csol­tat­tam, hogy patak­zott a vére, majd csa­lán­nal bedör­zsöl­tet­tem, és mezí­te­le­nül karó­hoz kötöz­tet­tem, majd jég­hi­deg dézsába ültet­tem, és kínoz­tam.

Ezeknek a vallomásoknak hal­lot­tam hírét, a féle­lem is erő­sö­dött ben­nem, de abban csak volt bizo­dal­mam, hogy a nádor úr úgy jár el az ügy­ben, ahogy a tör­vény elren­deli, és akkor a bíró­ság előtt elmond­ha­tom a magam iga­zát.

29.

Októberben azután, az őszi oktáva ide­jén leá­nyom, Anna láto­ga­tá­sára készü­lőd­tem, minek­utána, fér­jével, Zrí­nyi­vel erre­felé tar­tott. Mik­lós indult az oktá­vára, Anná­val pedig­len für­dő­zésre készül­tünk Pöstyénbe, minek a vize nagyon jót tett min­den­ki­nek, kinek meg­ada­tott merít­kezni benne. A víz mel­lett lévő iszap­pal beken­tük magun­kat, és ez is nagyon jóte­vője volt a bőr­nek. Így azu­tán fel­ké­szül­tem a foga­dásra, tud­ván, hogy leá­nyom min­dig nagy kísé­ret­tel teszi meg az utat, kénye­lem­ből, meg azért is, mert így dukál neki, hiszen nagy­ha­talmú ember fele­sége. A kas­tély­ból a szol­ga­né­pet fel­küld­tem a várba, hogy legyen elég kényel­metes hely nekik. Kiürí­tet­tem az ispo­tályos szo­bát is, ahol leg­alább nyolc leány bete­ges­ke­dett, ugyan annyira gyen­gék lévén, hogy hang­jukat nem­igen hal­lani, de nem akar­tam elriasz­tani sen­ki­ket tőlük. Dorkó asszonnyal kül­det­tem fel őket a várba, így a vén­asszony tudta ápo­lá­su­kat szép csend­ben meg­ejteni. Rá is paran­csol­tam, hogy nehogy elve­szejtse őket, hanem gon­dozza úgy, ahogy az orvosi prak­ti­kák­nak meg­felel. Mikor azu­tán Anná­val útnak indulni készül­tünk éppen, szól­tam, hogy ha van­nak jó erő­ben közülök, akkor elvi­szek egy párat további gyó­gyu­lásra a vízbe, de nem volt egy sem olyan, mind külö­nö­sen gyen­gél­ke­dett. Így Dorkó asszony foly­tatta a gyó­gyí­tói tevé­keny­sé­get, melyet úgy írnak elő az orvosi prak­ti­kák, hogy ez eset­ben csín­ján kell bánni az evés­sel, ivás­sal, fek­vés­sel. Csú­nya sötét fol­tok ékte­len­ked­tek mindő­jükön, ezt pedig­len más­hogy nem lehe­tett gyó­gyí­tani, csak úgy, ha a rossz penész tel­jesen kitisz­tul belő­lük. Ez pedig­len csak állva lehet­sé­ges, mert úgy kifolyik belő­lük, ha maga a Jóis­ten is ezt akarja.

A fürdőzés után hazaérkezve mégis olyan lát­vány foga­dott, melyet jelen súlyos hely­ze­tem­ben nem tehet­tem nyil­vá­nossá, érzé­kel­tem, hogy vigyázni kell vélük, a leá­nyok ugyanis egy­től egyig meg­hót­tak.

Indultam is sürgetősen Sárvárra, hisz ott is fon­tos dol­gom lészen, a szolga sze­mé­lye­ket pedig meg­bíz­tam a meg­hót­tak eltün­te­té­sé­vel. Hogy hová tet­ték, mi módon, magam sem tud­tam, de nem is érde­kelt, csak azt kíván­tam, minél előbb legyünk túl rajta, a maga csend­jében.

Nem voltam nyugodt egy szemernyit sem, mert ismé­tel­ten hal­lot­tam hírét Thurzó György nádor úr tevé­keny­sé­gé­ről, a meg­hall­ga­tá­sok­ról, ezért igye­kez­tem ren­det terem­teni kör­nye­ze­tem­ben. Miu­tán a hatal­mat már áttes­tál­tam fiamra, Nádasdy Pálra, az ő fel­adata lett a beteg majo­ro­sok gyó­gyí­tása, tanít­ta­tása is, így jóma­gam való éle­tem utol­só­nak szánt éveit nyu­go­da­lom­ban tölt­het­tem.

Úton Sárvár felé több szekérrel men­tem, magam pedig­len Dorka asszonnyal a hin­tó­ban fagyos­kod­tam végig, bár jól be vol­tunk bugyo­lálva min­den­féle szőr­mé­vel. Mégis ilyen idő­ben útnak indulni csak a bolond teszi, vagy aki­nek nagyon sür­ge­tős a dolga. Engem csak a sür­gős­ség hajtott erre, mert igye­kez­tem ígé­re­te­met betar­tani, melyet fiam­nak tet­tem, misze­rint ezen év utolsó nap­jáig vég­le­ge­sen átala­dom neki Sár­vár kul­csait, mi jogos örök­sége. Fájt is a szí­vem, mert sok szép időt töl­töt­tem itt, meg egy keve­set örül­tem is, hisz las­san bevé­gez­te­tett az, ami­végre szü­let­tem, min­den fel­ada­to­mat meg­tet­tem, mire terem­tőd­tem, és Csejte pedig­len ahol további idő­met töl­teni sze­ret­tem volna, még mint rég­volt jegy­aján­dék, igen ked­ves a szí­vem­nek.

Lassan karácsonyra készülhettem, a hintó zöty­kö­lő­dése köze­pette ez járt az eszem­ben, meg az is, hogy Ferenc­cel milyen szép ünne­pe­ket értünk meg. Ez a gon­do­lat oly­annyira fész­ket rakott fejembe, hogy sze­meim előtt pereg­tek az ese­mé­nyek, így azu­tán biz­ton hit­tem, ha min­dent úgy teszek, mint régente, vissza­ér­ke­zik a han­gu­lat a csej­tei kas­tély falai közé. Szolga lélek, ha nem akar újat, akkor merít­kezik a régi­ben. Így vol­tam ezzel jóma­gam is.

Mikor megérkeztünk, teljesen össze­fagyva, csont­jaink meg­me­re­vedve, alig tud­tam segít­ség­gel is lejönni a hintó magas lép­csőin. Fiam sze­re­tet­tel foga­dott, mint ahogy én is sze­re­tet­tel men­tem és adtam neki át végső örök­ség gya­nánt a sár­vári bir­to­kot, ahol már önál­lóan szer­vez­hette udvar­tar­tá­sát, gaz­da­sági és min­den egyéb tevé­keny­sé­gét, ami­nők hiva­ta­lá­val is jár­nak.

Igyekeztem pár napos pihenő után vissza, immá­ron a vég­le­ges ott­ho­nomba. A kin­cses ház­ból meg­tar­tott dol­gai­mat fel­ra­kod­ták a sze­ke­rekre, és csen­de­sen elin­dult a menet vissza a kita­po­sott úton.

Ahogy rázkódtam a fagyos föl­dön a kere­kek­kel együtt, lehunyt sze­meim előtt sor­jáz­tak az eltelt évek, de főkép­pen a mos­tan­ság ért vádak, melyekre lélek­ben már fel­ké­szül­tem, de a bizo­dal­mam még tel­jes volt a tör­vé­nye­ket ille­tően. Sokan mond­ták a val­la­tók­nak, miként jóma­guk is hal­lot­ták, hogy leá­nyo­kat kín­zot­tam, öltem, hideg víz­ben fagyasz­tot­tam, a húsu­kat szag­gat­tam, éget­tem, pecse­nyét sütöt­tem belő­lük, és meg­etet­tem máso­kat vélük. Szé­dül­tem a gon­dol­ko­dás­tól, vagy csak a ráz­kó­dás­tól, már jóma­gam sem tud­tam, csak kezei­met szo­ron­gat­tam össze a meleg med­ve­bőr alatt, mert ret­te­ne­te­sen fáz­tak külön téve. Las­san telt az idő, pró­bál­tam fénye­sebb dol­gok­kal fog­lal­kozni, de nehe­zen ment. Végül elszen­de­red­tem, és ami­kor egy nagy zök­ke­nésre fel­éb­red­tem, már ott ágas­ko­dott az orrom előtt a csej­tei vár.

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam, amin nem tudok vál­toz­tatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztas­sam,

Amit lehet, és adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbsé­get tud­jak tenni.

„Az őfelségének tartott hűsé­gért mi sen­kit meg nem fogat­tunk, meg nem sar­col­tunk, sem kínoz­tat­tunk, holott ha úgy tet­tünk volna, mint nádor uram, akár meg is tehet­tük volna, de miránk, akik ellen­ség­ként jöt­tek azok­kal is tisz­tes­ség­gel bán­tunk.”

Ezt a levelet Báthory Gábor menesz­tette az Úr egy­ezer­hat­száz­ti­zen­ket­te­dik évé­nek már­cius havá­ban Thurzó nádor keze­ibe. Ha a nádor iga­zán olvasni tudta a meg­feddő sza­va­kat, ért­hette azt is, hogy az erdé­lyi fejede­lem hara­gos a csa­lád­ját ért meg­szé­gye­ní­tés miatt, főleg pedig azért, mert mindez min­den­féle peres tör­vé­nyes eljárást nél­kü­lö­zött. De nem így tör­tént, a levél csak a gyű­lö­le­tet szí­totta, hiába tár­gyalt Báthory a királlyal, hogy szö­vet­kez­ze­nek a török ellen, a nádor akkor is csak ellen­sé­gé­nek tekin­tette és sis­ter­gett a düh­től, ha eszébe kel­lett jut­nia, már­pedig­len ez gya­korta meg­tör­tént.

–  Megint csak a Báthoryak, Bátho­ryak! – kia­bálta for­tyogva, midőn meg­kapta a király leira­tát, misze­rint az asszony is köve­teli az idé­zést, és más­kép­pen meg a fejede­lem sem veszi jó néven a tör­té­né­se­ket. Han­go­san töb­bet nem is mon­dott, de akik jól ismer­ték őke­gyel­mes­sé­gét, azok tud­ták, tán jobb lenne, ha beszélne, mert a hall­ga­tása veszé­lye­sebb a far­kas voní­tá­sá­nál is. Igen­csak gőzöl­gött Báthory ellen, minek­utána az kien­gesz­te­lő­dött a királlyal, annak sem örven­dett, sőt kívánva kívánta, hogy a török por­tá­val ne sike­red­jen kiegyez­nie. Lehet, tán még meg is átkozta, mert úgy tör­tént, ahogy azt kép­zelte, misze­rint a török meg­tá­madta, és hadat indí­tott ellene.

–  Na mit tett, hogy mentse az irhá­ját? – kér­dezte egyik sötét este asszo­nyá­tól.

–  Nem tudom én, édes uram, de kigyel­med tudja azt bizo­nyo­san – ked­ves­ke­dett vissza a fele­ség.

–  Tudom bizony, édes lelkem, hajlandó lett török kézre adni Váradot.

–  Alávalóság! – fortyant fel az asszony is.

–  Az bizony már igaz, de ezt a hajdúk nem enged­het­ték, hanem fog­ták és leka­sza­bol­ták.

–  Meghalt Báthory Gábor?

–  Meg bizony, így aztán az asszony is lecsen­de­sed­het. Semmi támasz­ték nincs már a háta megett. Nem uta­sít már a király sem, az ő sze­mei is a nagy­bir­tok felé sze­ge­ződ­tek.

–  És a családja sem mentegeti a sze­mér­met­len gyil­kost tovább?

–  Igen bizony jól mondod, hogy sze­mér­met­len gyil­kos, las­san már tud­ható, hogy több száz leányt tett el láb alól, bele a földbe, ver­mekbe, teme­tőkbe. Kas­té­lyá­ból a nyö­ször­gést még min­dig hall­ják az embe­rek, úgy a fülökbe vése­tett.

Mindeközben, hogy a Thurzó házas­pár béké­sen beszél­ge­tett és jövőt ter­ve­zett, Erzsé­bet­nek csen­de­sen, imá­val tel­tek a nap­jai. Las­san elmúlt a Kará­csony, nem kel­lett már díszí­teni, készü­lődni, észre sem vette, meg azu­tán meg is érke­zett a tavasz lan­gyos, fűsze­res illa­tá­val. Az asszony ebből sem­mit sem érzé­kelt.

Mikor egyedül volt terített aszta­lá­nál, igen­csak hiány­zott a lárma, a szalma zize­gése és sípo­sok, hege­dű­sök zene­bo­nája. Vala­mi­kor szol­gák soka­sága ugrott sza­vaira, igen­csak fárasztó volt az is időn­ként, mert néha oly nagyon kívánta volna a csen­det. Most ellen­ben min­den kívá­nalma bepó­to­ló­dott, hisz csak néha áll­ha­tott szóba egy-egy őrző­jével. Csend volt, nem járt erre madár sem, levél sem, főleg pedig egyet­len gyer­meke sem.

Imái közben gyermekei és elmúlt élete pereg­tek a szeme előtt. Még nyi­lat­ko­zott, mi légyen a kereszt­úri bir­tok­kal, majd az úr ezer­hat­száz­ti­zen­ne­gye­dik évé­nek augusz­tus hónap­jában, a tizen­nyol­ca­dik napon a gyer­me­kek között is meg­tör­tént a végső bir­tok­el­osz­tás. Nem volt vita, ellen­sé­ges­ke­dés, min­den­ki­nek úgy volt jó, aho­gyan a sors által ren­del­te­tett. Nyár volt, augusz­tus, a fris­sen kaszált ter­mény illata len­ge­de­zett a leve­gő­ben, a Nap pedig­len kora reg­gel­től késő estig hol per­zselte, hol simo­gatta a föl­det.

Bocsásd meg vétkeinket, mikép­pen mi is meg­bo­csá­tunk az elle­nünk vét­ke­zők­nek!

Ne vígy minket a kísértésbe, de sza­ba­díts meg a gonosz­tól!

Nem is tudom, milyen nap van, Iste­nem, Uram, hall­gass meg enge­met, forró meleg van talán? Miatyánk, ki vagy a mennyek­ben, jöjjön el a te orszá­god, hal­lod? Segíts!

–  Őrség! – muszáj volt nagyot kia­bál­nom, mert senki nem figyel­me­zett reám.

–  Igen, asszonyom!

Lopva, alattomosan nyitotta ki a pará­nyi abla­kot, melyen az élel­me­met ado­gat­ták be. Lát­hat­tak tel­jesen, mint most ez is itt, még moso­lyog is. Jaj, Iste­nem, segíts meg!

–  Őrség, lehet hogy tél van, amiért ennyire fázok?

–  Dehogyis, asszonyom, augusztus van, a huszon­egye­dik napja, hét­ágra süt a nap az égen.

–  Nem látom én azt, de nézd, milyen hideg a kezem, nem lehet­sé­ges az, hogy a nap fenn ragyog az égen.

–  De igencsak úgy van az, asszonyom, feküd­jön le béké­ben!

Csapódott a nyílás, és észre sem vette fagyos keze­met, meg sem érin­tette. Úgy sze­ret­ném látni maga­mat egy tükör­ben: szép vagyok vagy már tel­jesen csú­nya? Nem füröd­tem már oly rég­óta, de most, Iste­nem, mi tör­té­nik velem? Itt a für­dő­ház és én benne ülök az illa­tos dézsá­ban. Szép meny­asszony leszek, Ferenc sze­ret majd bizo­nyo­san, és ami­kor majd meg­szü­let­nek gyer­me­keink, még attól is job­ban sze­ret. Miatyánk, ki a mennyek­ben vagy, kitől jön élet és halál, hívó sza­vam tehoz­zád szár­nyal, ugye Te lát­tad, hogy meg­tet­tem ami végre szü­let­tem? Jó fele­ség vol­tam, jó anya vol­tam, meg­vi­gyáz­tam a vagyont is, gyó­gyí­tot­tam bete­ge­ket is, ugye tudod, nem öltem, nem lop­tam, a rám mért súlyos éve­ket elfogad­tam. Segíts most!

–  Őrök, őrök! Van itt valaki? Hol lehe­tek én mos­tan­ság? Az ecsedi láp illata bódít, nesze­zése nyug­tat. Őrök, őrök! Itt a halál kapuja vár reám, egye­dül lép­jem meg az utat?

Csicsíja babája, az anyja peszt­rálja, tejjel meg­eteti, mosollyal nyug­tatja, éjjel elrin­gatja, csi­csíja babája, csi­csíja babája…

(Vége)