Vajda Péter

Kon-Fu-Cse

I

Közel harmadfélezer évvel ezelőtt, igen, már állott a világ, sőt benne magya­rul is beszél­tek, de azon sza­vak elhang­zot­tak, mint a miéink elhangzan­danak, úgy­hogy jósa­ink har­mad­fél­ezer évre ezután nem jöven­döl­het­nek szá­munkra job­bat, minő a fönebb emlí­tett múlt vala a jelen­hez képest, azaz nyom­dok­ta­lan. A mi jó ázsiai apá­ink beszél­tek, de a szélbe; mi euró­pai uno­káik írunk, a molyok­nak!

Az említett időben él vala egy nagy csá­szár, Csin­ország ura, King Wang neve­zetű. Híre messze föl­de­ken szár­nyala. De híré­nek hata­lom is felelt meg, és cse­lek­vés és érdem. Apa volt ő száz­hat­van­mil­lió ember fölött, kik­től az adót híven besze­deté. De maga élvén, máso­kat is hagya élni. A leve­gőt és nap­fényt ingyen adá gyer­me­kei­nek; sőt arról is gon­dos­kodék, hogy néha­nap­ján ki-ki ihassék egy kis teát azon illa­tos leve­lek­ből, melyek hoz­zánk kifőzve jőnek, és mégis oly becses lé-adók­nak tar­tat­nak. A világ­szel­le­met becsü­le­te­seb­ben szol­gálá, mint ma bárki Peking­től kezdve Mekka, Quito- és vissza Pekin­gig, mert erő­sza­kot senki lel­kén nem tőn, magát pedig bol­dog­nak tartá, ha Kon-fu-csétől vala­mit tanul­hata. Tanul­má­nyai­nak pedig azon sükere lőn, hogy egé­szen be akará töl­teni a helyet, hova a világ­szel­lem ren­delé, mi okból, mint Sina ura, elég mun­kás volt, és éjjel alig gon­dol­kodék valaki töb­bet őnála a nap­pal ter­hei­ről.

Tudom, szeretnétek őt lefestve szem­lélni. Meg­kí­sér­tem. Igazi sinai alakú volt. Ábrá­zata lapos, közé­pet tartó a négy­szeg­letű és nap­kerek között, járom­csont­jai kiduz­za­dók, orra húsos, tompa; sze­mei aprók, de előre mere­dők, keze, lába csi­nos, kicsiny, teste jókora tömeg, de nem is igen kövér. Öltö­zete csupa selyem, mert a selyem­her­nyók­nak nagy pár­to­lója volt – kivé­vén sap­ká­ját, mely bíbor­ból vala, drága nyuszt­tal szegve. De a selyem­nek igen tarka szí­ne­zete volt rajta, más szín­nel ragyogva ez és amaz sujtás, ez és amaz ruha, míg mell­vért­jén kék mező­ben a ször­nyű sár­kány lát­tatá ham­vas fejét. Örö­mét találá pedig e tar­ka­ság­ban, és kevély lőn, mikor azt hallá mon­dani magá­ról, hogy tar­kább a merving madár­nál.

Ezen merving madár még kitömötten sem hozaték Euró­pába s hasz­ta­la­nul keres­tet­nék muzeu­minkban: de leírás­ból ismer­te­tik. Nem szó­la­nánk róla, ha oly külö­nös­sé­gei nem vol­ná­nak, melyek tőlünk tudatni igen érde­ke­sek. Kisebb ő a sza­ladár- vagy más néven strucc­nál, szár­nya nagy, mint a kon­doré, mind­amel­lett nem repül: hason­lítva azon ember­hez, kinek igen nagy a feje, de ész­től üres, követ­ke­ző­leg gon­dol­kozni nem tud. Van neki tolla, és mégis fázik, mint keble tüze mel­lett a sze­gény költő, mint bun­dá­ban a hideg­le­lős. Lába hosszú, a gólyák-, gémek- és dar­va­ké­hoz hason­lítva, de mégis oly las­san halad, mint sze­gény elha­gyott ország­ban a világ. Begye kicsiny­nek lát­szó, de sok fér bele, mint az úri erszé­nyekbe, s oly hatal­mas zúzá­val van össze­kötés­ben, hogy emészt, mint az idő gyomra s emész­tése nyo­mát sehol nem találni, mint néme­lyek pénz­vesz­te­ge­té­sé­nek. Sze­mei külön­ben jók vol­ná­nak; de nap­pal nem tud nézni a nagy vilá­gos­ság­tól, éjjel nem lát a nagy sötét­ség­től.

Több jeleket mondhatnék el még róla, de remé­lem, erről is ráis­mer­tek, ha elő­tökbe akad, és King Wang öltö­ze­tét sze­rinte jól tud­játok maga­tok­nak kép­zelni.

De hogy King Wangot ne csak test­ből álló­nak gon­dol­játok, ami sinai létére könnyen meg­tör­tén­het­nék, lel­ké­ről is kell még vala­mit szó­la­nom. Ebben a tekin­tet­ben ő jó ember vala: tudta, hogy egész Sina az övé, és Sina ő, mint XIV. Lajos Fran­cia­or­szág vala, de azért meg­kü­lön­böz­teté, mi illeti gyer­me­keit és ő magát, s néha-néha meg­en­gedé mások­nak azon örö­met, hogy az övék­ből ebé­dele. Sze­reté az igaz­sá­got, mert min­den ritka dolog ked­ves volt előtte; azon sze­ren­csét­len­nel pedig, kin igaz­ta­lan­ság követ­teték el, sírni is tuda, midőn jobb lett volna bosszu­lólag föl­lép­nie. Az is mon­da­tik róla, hogy egy­szer vitézi bátor­ságra ger­jed­vén, kar­dot húza ki a hunnusokra – négy­száz mér­föld­nyire tőlök, tulajdon szo­bá­jában.

Történetünk fő személyét ismervén, a töb­biek­kel nem lesz olyan nehéz isme­ret­ségbe jut­nunk. King Wang után Lu-csi vitte a nagy biro­da­lom­ban a máso­dik sze­re­pet, s éppen urá­hoz illék, ki fölé soha nem tuda íté­lete által emel­kedni, de általa mel­lőz­hető sem vala. Egyet látszának ket­ten tenni, de ezen két egy­ség olyan vala, minő az álta­lá­ban szo­kott lenni: rosszabb egy jónál, jobb két rosszabb­nál. Lu-csinak jó tulajdon­sá­gai­hoz tar­to­zék, hogy első emésztő vala a hazá­ban s azért King Wangnál sok­kal ter­jedel­me­sebb, jobb pedig sok euró­pai ember­nél, kit hazai emész­tő­nek éppen nem mond­hatni. Aludni tuda, mint valami mor­mota, mely­nek ő azon­ban hírét sem hallá; hall­gata, mint a bagoly, anél­kül, hogy böl­cses­ség mada­rá­nak nevez­het­nők; türe­del­mes volt, mint a bárány, de magát senki által meg nem hagyá nyírni. Máso­kat azon­ban nyí­rogata, de csak mér­ték­le­te­sen, mert tudá, hogy a gyap­júta­lan állat fázik s ilyen­kor fogait össze­dider­getve, csíp­het, harap­hat is. Külön­ben jó ter­mé­szetű vala, és jó szán­dékú. Taná­csot min­den kér­de­zős­kö­dő­nek oszta, noha általa rit­kán segíte, a pén­zért ese­de­zőn ha könyö­rült, az ország rová­sára tette; kényel­met akara az egész honra kiter­jesz­teni, mert azt maga igen sze­reté; a kis csa­lá­so­kat meg­bün­teté, de a nagy gonosz­sá­got gyak­ran bün­tet­le­nül hagyá, mert elmés­ség, láng­ész. Ha pedig King Wangot tar­ká­nak mon­dók, akkor Lu-csi tar­ka­sá­gára ele­gendő sza­vunk nincs. Mert ruhá­za­tá­ban tar­kább vala a merving madár­nál, s tarka nap­er­nyő­jét fél­órá­nyi­ról ki-ki meg­is­meré szín­ra­gyo­gá­sai miatt. Achil­les pajzsa óta nem volt oly jeles kéz­beli tárgy, mint Lu-csi nap­er­nyője, mely­nek leírá­sát idő­vel sinai nyelv­ből lesz, ki lefordí­tandja.

Történetünk e két személlyel nem éri be, azért a har­ma­di­kat is szük­sé­ges elő­ven­nünk, míg utóbb a negye­dikre is kerülend a sor. Most tehát Kon-fu-cséről szól­junk. Sze­gény fiú vala Kon-fu-cse, s mégis volt esze; rit­kán szóla, s mégis oko­san beszélt; min­dig az igaz­sá­gért har­cola s urá­tól mégis sze­retteték; dicsér­teték sokak­tól s el nem bízá magát; King Wang jöve­del­met ren­dele neki, s még­sem házasodék meg s reg­gel egyre korán kelt.

Különben együgyűnek mondhatnád, mert King Wangtól soha mit nem kért, noha egy óhaj­tása sem marada tel­jesü­let­len. Pamut ruhák­kal beéri, noha ket­tős selyembe öltöz­köd­het­nék!

De akik panaszos ügyben jöttek King Wang udva­rába, job­ban sze­reték e pamu­tos embert, mint azt, kin fél tar­to­mány selyem­her­nyó­inak fona­déka van. Mert még soha nem tör­tént, hogy íté­le­tét min­de­nik fél igaz­sá­gos­nak nem találná.

Ezen és talán még más okokból eredhete az, hogy Lu-csi nem­igen nagy barátja vala Kon-fu-csének. Annyi való, hogy kan­csal sze­mek­kel nézé a sok aján­dé­kot, melyek­kel őt King Wang meg­tisztelé, a nagy becsü­le­tet, mellyel őt hal­moztatá. De még ezen túl lap­pang valami szí­vé­ben, amit talán kita­lálni jövő­ben sze­ren­csé­sek leszünk. Egy napon éppen e viszony­ról gon­dol­kozék Lu-csi és nagy szív­ke­se­rű­ség­gel kezdé elébe ter­jesz­teni King Wangnak:

–  Nap-fi barátom – ekképpen szóla, és ez vala szo­kott meg­szó­lí­tása –, te a suga­rak összes­sége vagy és keb­lem­ben mégis sötét­sé­get hagysz, te méhe s az édek tára vagy, s mégis kese­rű­sé­get vegyí­tesz élet­kely­hembe.

Meglepé e váratlan megszólí­tás Wangot, ki nem soká gon­dol­kozva felelt: – De miképp gon­dol­ha­tod azt, Holdfi, szí­vem után­su­gárzata, hogy a méz kese­rít­hes­sen, hogy a nap, a suga­rak fejedelme, a fénylő és ragyogó, sötét­sé­get csi­nál­has­son?

–  Ó, ez igen könnyen megtör­tén­he­tik – felele Lu-csi –, csak ne légy oly buzgó az alvás­ban nap­test­vé­red­del együtt. Ha meg­kí­sér­te­né­tek éjjel vir­rasz­tani, bizo­nyo­san sötét­ben vir­rasz­ta­ná­tok.

–  Jeles – monda King Wang –, tehát miért nem borul be és söté­te­dik el, mikor dél­utáni álmo­mat alszom?

–  Hah – felel nevetve a bölcs taná­csos –, csak azért, mert nap­pal bíz­vást elalha­tik a nap is, az semmi baj; de neki is job­ban tet­szik vilá­gos­sal sétálni, hogy kőbe ne üsse lábát, s éjjel nem mer utazni, hogy a csil­lag­lám­pá­kat bor­zas fejével ki ne oltsa.

Oly jót kacaga ezek hallására King Wang, hogy nyom­ban a leg­jobb étvá­gyat éreze oldal­bor­dái között. Szóla pedig jókedv­ében: – Sze­ren­cséd, Holdfi bará­tom, hogy Kon-fu-cse meg nem hal­lott, mert ugyan­csak kine­ve­tett volna.

–  Már jobban csak ki nem nevethetne, mint te, Nap-fi bará­tom. Való­ban szí­nész­nek igen ügyes vol­nál: tudod a kacajt erőtetni. De én Kon-fu-csére igen harag­szom. Min­de­nütt utam­ban jár. Bölcs­nek hiszi magát s az éj-szel­le­met, a rossz lel­ket mégis tagadja. Pedig sze­ret­ném tudni, ki más rántá teg­nap este lányo­mat a kék folyamba, mint az éj-szel­lem; ki más csá­bítja el az embe­re­ket oly tet­tekre, melyek fölött mind­ket­tőnk­nek sír­nunk kell, ha nem a rossz lélek?

–  Holdfi barátom, én mégiscsak Kon-fu-csénak hiszek, s azt gon­do­lom, leá­nyo­dat a csú­szás vezeté a folyamba. De mond­jad meg, ki vezeté a szá­razra ismét?

–  Azt én is szeretném tudni, és ki kell tud­nom, mert a leá­nyon nagy vál­to­zás tör­tént. Alig­ha­nem sze­rel­mes! és még enge­del­met sem kére rá.

–  Az is meglesz. De látod, barátom, hogy a jó, azaz a csak egye­dül létező világ­szel­lem vezérlé lányod esé­sét, mert bol­dog­sá­got szerze elő, sze­rel­met a két nem emberi között.

–  Köszönöm én azt neki; hátha vízbe fúlt volna leá­nyom; hátha e sze­re­lem­ről én mitsem aka­rok tudni?

–  Már megvan, barátom, akár tudsz róla vala­mit, akár nem. Csak azt az egyet tehe­ted, hogy a lányt jó drá­gán adod oda, de igen drá­gán még­sem, mert akkor ingyen veendik el.

–  Férjhez kell adnom, gyorsan, minél előbb, hogy semmi ilyes baj ne tör­tén­jék vele. De az éjszel­lemre foga­dom, hogy csak becsü­le­tes, nekem tet­sző ember­nek adom.

–  Ki is gondolna egyébre? – mondá moso­lyogva King Wang, és ter­jedel­mes szen­der­szé­kébe veté magát, míg Lu-csi fönn­állva merüle gon­do­la­ta­iba.

II

King Wang oly jóízűt alvék, hogy Lu-csi szinte irigylé neki. Álmá­ban pedig fészek­le­vest evék, azu­tán ten­geri bor­nyú­lábot, és közbe-közbe a leg­il­la­to­sabb teát ször­bölé. Ajakai pedig szinte meg­ned­ve­sed­tek a gyö­nyör­élde­lettől. Lu-csi hasonló bol­dog­ság után sóvárga, be-behúnyá sze­mét és majdnem elesett, midőn nagyo­kat bólinta. Állva alunni még nem tanult meg.

Megcsendült azonban a hívó pajzs: hőseink föl­éb­red­tek; King Wang kitörölé szá­jából a jó ízt, és men­tek a pana­szos fele­ket kihall­gatni. Mert King Wang dicsé­re­tére legyen mondva, ő sze­rete tulajdon sze­mei­vel látni, fülei­vel hal­lani; s az igaz­ság dol­gá­ban senki nem vala cse­kély előtte.

Két fiatal férfiú akara igazságot, képre annyira hason­lító min­den sinai­hoz, mint egy veréb a másik veréb­hez, csak­hogy öltö­zetök alanti szár­ma­zá­su­kat azon­nal jelenté. Mély bóko­lá­so­kat tőnek pedig a sza­bály sze­rint, és sem­mit el nem mulasz­tának abból, mi a cere­mó­nia­könyv­ben meg van írva. King Wang és Lu-csi tel­jes komoly­ság­gal és tet­szés­sel nézék a művelt­ség ezen tanú­bi­zony­sá­gait, s részök­ről szinte megtevék, mit az illen­dő­ség és a sza­bály­zat kívána.

–  Terjesszétek elő ügyeteket! – szó­lam­lék meg King Wang.

–  Napfi, égnek szülötte, az égi ország ura, a bölcs sin nem­zet atyja – kezdé a föl­pe­res –, ki a nap­nál tovább látsz és a szí­ve­ket vizs­gá­lod: ezen ember leszedé bog­lár­fám tete­jéről a merving madár fiait, és nem akarja őket nekem átadni, pedig a fa enyém, tehát mindaz is, ami rajta van.

–  Igazad van, gyermekem – felele King Wang –, a te fád a tiéd, min­den­nel, ami rajta van! A madár­fiakat neked kell meg­kap­nod.

–  Napfi, bölcsesség raktára – kezdé az alpe­res –, hoz­zád ese­de­zem föl, gyer­me­ked, mint bölcs atyá­hoz, kinek fejébe az ég okos­sá­got har­ma­toz­tat, ítéld nekem a madár­fiakat, mert ők csak engem illet­nek; azo­kat kívü­lem nincs, ki a magas fáról le tudta volna szedni, mert én első famá­szó vagyok: de amit senki le nem tud szedni, az sen­kié, aki pedig a sen­kiét elfog­lalja, azt meg is tart­hatja.

Ki gondolná, hogy sinai főben ennyi okos­ko­dás kelet­kez­zék! Lu-csi nagyon örvende védett­jének eszén és szóla: – Napfi bará­tom, az égi ország ura, néped atyja, ezen ember sza­vai oly vilá­go­sak, hogy igaz­sá­go­kat tagadni lehe­tet­len. Ami sen­kié, az a talá­lóé.

–  De kérem nagy alázatosan – szól a föl­pe­res –, én igen is jól tud­tam, hogy bog­lár­fámon merving-fészek van; tehát az nem talál­tathaték föl. Külön­ben ki-ki a magáét el is vet­heti, eldob­hatja, és én fám­ról a mada­ra­kat inkább ki hagyom repülni, mint őket más­nak enged­jem. Azon­fölül esz­ten­dőre hihe­tő­leg alább rak­nak egy­pár fész­ket s akkor, ami most elma­rad, el nem vész.

King Wang örüle, hogy fölperesének ily pergő nyelve van. Mert maga alig tudta volna az ügyet tovább védeni. De most Lu-csi sem tuda ellen­ve­tés­sel elő­jőni, míg az alpe­res nem beszéle némi oko­sat, mely­nek mind­az­ál­tal az lőn vége, hogy a vita folyt, és sem a bírák, sem a perelő felek tisz­tába nem tud­tak jőni. Már közel volt, hogy az íté­let elhalasz­tatik, midőn Kon-fu-cse belé­pett.

–  Hozott a világszellem, bölcs ember – szó­lítá meg őt King Wang –, mind­járt segít­hetsz rajtunk. Én és Lu-csi bará­tom ellen­kező véle­mény­ben vagyunk, és nem jöhe­tünk sem­mi­kép­pen össze. Mondá és elbeszélé az egész ese­tet. Azu­tán pedig félve kér­dezé: nem tudna-e e szö­ve­vé­nyes dolog­ban jó taná­csot adni.

Kon-fu-cse mosolygva inte igent. King Wang tel­jes szív­ből örült, Lu-csi pedig bosszon­kodék és szóla: – Napfi, bölcs atya, már én is talál­tam ki módot, mely jó lesz. Vigye föl az alpe­res a mada­ra­kat a fára, s azu­tán szedje ki, ame­lyik tudja, de a fabir­to­kosé legyen az első­ség.

Úgy látszék mind megegyeztek a tanács­ban, csak Kon-fu-cse mosolyga és szólt: – Hátha szár­nya­sok már a mada­rak és meg­ta­nul­tak repülni, mióta kiszed­vék? Ki kezes­ke­dik akkor, hogy a fészek­ben meg­ül­nek?

Mindnyájan homlokokhoz ütöttek, mintha akkor telt volna az vilá­gos­ság­gal meg, s nem tud­tak segí­teni. Végre, hogy rövid legyek, Kon-fu-cse taná­csa arra dönté el a dol­got, hogy min­de­nik peres fél enged­jen vala­mit a köve­te­lés­ből s osz­toz­za­nak a négy madár­fiún. Békes­ség lőn Kon-fu-cse bölcs hatá­ro­zata után. A peres felek nagy öröm­mel meg­egyezve haza­men­tek, az osz­to­zást vég­hez vien­dők. King Wang pedig nagy meg­elé­ge­dé­sé­nek nem cse­kély jelét akarva adni, szóla: – Hogy az egész világ tudja, mennyire telik ked­vem ben­ned, ó bölcs, hall­jad! Kérj tőlem kegyet magad­nak, pénzt, jószá­got, amit óhaj­tasz, de csak nagyot, mert cse­kély­ség­gel bíbe­lődni nincs ked­vem. Azon­fölül a világ­gal aka­rom lát­tatni, hogy King Wang tudja becsülni az érde­met.

–  Az égnek fia érdemem fölött kegyes és irgal­mas – felele Kon-fu-cse. – Pedig a sze­gény bölcs­nek igen nagy kérelme van a hata­lom fiá­hoz. Ó, ha bol­dog lehet­nék kíván­sá­go­mat elérni annak jósága által, kinek fejét a világ­szel­lem keggyel árasztá el.

King Wang fölemelé kezeit és az elébe boruló Kon-fu-cse fejére tette, mond­ván: – Az égre, a napra, földre, föld­kö­zépre s ebben tulajdon fejemre eskü­szöm, hogy kéré­sed tel­jesed­jék, Kon-fu-cse.

–  Kérésem nagy – folytatá a bölcs –, három nap múlva írás­ban leszek azt bátor átadni.

Célját érvén, megtevé a diva­tozó bóko­lá­so­kat Kon-fu-cse, majd az ajtón kijut­ván, meg­for­dult és örvendve siete haza. A nap böl­cses­sége pedig szóla a hold böl­cses­sé­gé­hez: – Holdfi bará­tom, igen tisz­telt Lu-csi, nemde te is aján­dék­kal lépendesz elő mel­let­tem Kon-fu-csénak?

Lu-csi igent akara biccenteni fejével, de feje min­dig nemre moz­dult. Szól­nia kelle tehát, remélve, hogy nyelve enge­del­me­sebb lesz: – Igenis – szóla –, napfi bará­tom, aján­dék­kal lépendek elő, éspe­dig hogy Kon-fu-cse különb­sé­get tanul­jon ismerni, ígé­rem, sőt szen­tül foga­dom, hogy aján­dokom a tiéd­del egé­szen ellen­kező ter­mé­szetű leszen.

King Wang nem tudá, mire céloz e beszéd­del barátja, az aján­la­tot azon­ban elfogadá. De Lu-csi nem keve­sebbre törekvék, mint míg fejedelme jót fog osz­tani, ő avval ellen­ke­zőt, tehát rosszat adand aján­dékba a gyű­lölte bölcs­nek.

III

Lu-csi hordszéken viteté magát haza a fejede­lem­től és útköz­ben néhány igen neve­ze­tes bókot hajta, mint a sinaiak­nál diva­tos. Sokan láták pedig őt a fővárosiak közül, és nem­so­kára azon sut­to­gás hal­lat­szék, hogy a napok­ban valami bohó­ság fog tör­ténni. Haza­ér­vén Lu-csi, elő­ször is leá­nyá­val talál­kozék, az éppen sétálni indu­ló­val. A leányt Hun-mang-csi-lának hív­ták.

Hun-mang-csila nevezetes személy vala. Kar­csú­sá­gát apja a bam­busz­szá­lé­hoz szokta hason­lí­tani, de rosszul, mert a leány ter­me­tén a leg­szebb hul­lám­met­szésű emel­ke­de­tek és hanyat­lá­sok szem­lél­he­tők; sze­meit csil­la­gok­nak szokta az apa nevezni, de hami­san, mert napok azok, fénnyel min­den csil­la­got elho­má­lyo­sí­tók; arcát tele­hold­nak mondá, sze­líd és bájoló­nak, de nem iga­zán, mert arca nem hold­kerek, hanem tojás­hosszú, nem is sápadt, hanem a leg­szebb hajnal piros­latát mutató. Sze­reté tovább arcát, rózsa­ajakát korall-, vál­lait hószí­nű­nek hinni, de min­den­hol csalat­kozék, mert a rózsa­szín csak cse­kély után­máso­lata az ő arc­szín­ének, vala­mint a korall kel­lem­te­len lesz szép ajakai mel­lett; csak a hó haladja meg fehér­ség­ben őt, mert a hóban nin­cse­nek átlát­szó erek, melyek­től némi pírt kapna, mint az éj ege a földi tűz­től. A leány azon­fölül gaz­da­gon és szé­pen öltöz­ködék, noha nem egé­szen oly tar­kán, mint atyja sze­rette volna; sely­men kívül más szö­vet nem lát­ható rajta; fekete, szé­pen font haja min­dig friss virá­gok­kal éke­sítve, csak az kár, hogy arca látá­sá­tól az irigy fátyol min­den ide­gent eltilt, sőt a ter­me­tet csak részint engedi kiven­ne­tek.

Az apa indulófélben látván leányát, kér­dezé tőle: hova akarsz menni szí­vem egy gyer­meke?

–  Sétálni a kertbe, a folyam mellé! – felelt a lány.

–  Azt nem engedhetem meg, édes lányom – mond az apa –, mert sok a rossz szel­lem min­den­felé s egyik ismét a vízbe ránt­hatna.

–  Ó nem, édesatyám. Vagy ha úgy tör­tén­nék is, nincs-e elég jó szel­lem, aki meg­sza­ba­dít­son? A szel­le­mek öröme a jól tevés, és én oly szí­ve­sen adok módot a jól cse­lek­vésre.

–  Köszönöm alázsan jóságodat, leány, de el nem foga­dom. Mert igen könnyen meg­tör­tén­het­nék, hogy a rossz szel­lem oly alkal­mat les ki meg­ron­tá­sodra, mikor a jó szel­lem távol van; és akkor…

–  Ó atyám, ha a jó szellem nincs jelen, akkor vigyá­zok magamra…

–  Igen? Tehát neked látható szel­le­med van?

–  Minő tehát? Ő esténként a folyam szé­lén sétál s a csil­la­gok vizs­gá­la­tába merül. De azért szá­momra is van szeme. És azok oly szép sze­mek! Éppen őket nézém, midőn meg­si­kam­lot­tam s puff! a víz­ben valék. De ki vala gyor­sabb, mint ő kira­gadni? Atyám, a szel­le­mek igen kel­le­mes dol­gok.

–  Meg vagy bűvölve, leány, s ezen okbul honn maradsz. Te sen­ki­nek csil­la­gul ne szol­gálj, nehogy vizs­gá­la­todba merülve, meg­bo­tol­jék s lábát törje. Ha a folyam­hoz mersz nél­kü­lem menni, kiörö­kí­te­lek, és rab­szol­gá­ló­nak adlak el.

Szólt az apa; a leány pedig kissé meg­bor­zada, noha tudá, hogy apja job­ban sze­reté, mint elad­hatná. De este nem lőn sétá­nyá­ból semmi sem. A szel­lem pedig magá­no­san andalga a par­ton, kíván­csi sze­mek­kel nézve a várt lény elé. De az nem jön. Semmi jel tőle. Semmi pisszen­tés, semmi ken­dő­lo­bog­ta­tás, semmi víz­beesés. Mégis… ott az est árnyá­ban valami köze­lít… min­dig job­ban… arca ki nem vehető; most igen; de már késő… A szel­lem sze­retne meg­sza­ladni.

–  Te vagy itt, bölcs Kon-fu-cse? – szólt az újon­nan érke­zett alak. – Mivel fog­la­la­tos­ko­dunk?

–  Az eget vizsgálom, jó Lu-csi – felelt a bölcs –, mind fejem fölött, a leve­gőn át, mind a tiszta folyam tük­ré­ben, és azt talá­lom, hogy az ember szeme olyan, mint a folyam tükre, a lélek egét egész dicső­sé­gé­ben mutatja.

–  Kon-fu-cse úr igen távolra is elmél­ke­dik. Ha mer­ném kér­dezni, hol néze oly mélyen sze­mekbe, hogy elmon­dott föl­fede­zé­sé­hez jut­hata.

–  Én, drága Lu-csi úr, természet­bú­vár vagyok s a ter­mé­szet első fiát, az embert, külö­nös figye­lemre mél­ta­tom. De téged, jó úr, mi vezérle a folyam­hoz?

–  Én a szellemekről gondolkozni jöt­tem – felelt Lu-csi –, és meg­ha­tá­rozni: neked van-e iga­zad, vagy Laocsé­nak, ki a rossz szel­le­me­ket is valók­nak hir­deti: annyi esze pedig Laocsé­nak is van, mint neked, tehát én neki aka­rok és fogok hinni.

–  Teljes szabadsággal, kedves Lu-csi úr; Kon-fu-csétől távol van, hogy valaki meg­győ­ző­dé­sén erő­sza­kot tegyen. Ő maga sze­mei­vel néz, maga eszé­vel gon­dol, és mások­nak is azon jogot adja, sőt köve­teli.

–  De az nincs rendén, hogy bölcs létedre a valót át nem látod. Az ember­ben magá­ban is lát­hatni e két lényt; az egyik min­dig a jót akarja, a másik min­dig a rosszat; az egyik vezér­leni vágy, a másik elcsá­bí­tani törek­szik.

–  Az való, hogy az emberben igen kitűnőleg kifejlett e ket­tős lény. Az egyi­ket köz­né­ven lélek­nek mond­juk, a mási­kat test­nek. És ezek ellen­kező ter­mé­szete min­denki előtt vilá­gos. Míg a lélek föl­felé törek­szik és lát­ha­tat­lan, addig a test alá­tör és lát­ható; míg a test­nek kez­dete, vége, határa van, addig a lélek­ben kez­de­tet, véget, határt ki nem mutat­ha­tunk.

–  Ugye mégis megtértél?! – szóla nagy öntet­szés­sel Lu-csi – mondja most már King Wang, hogy az én véle­mé­nyem nem erő­sebb Kon-fu-cséénál! No, ez dicső. Győz­tem, győz­tem! Jó éjsza­kát, bará­tom, Kon-fu-cse!

Lu-csi vígan tére haza, örömében nejét és leá­nyát megcsó­kolá, azu­tán pedig jobb ízűt alvék, mint valaha. Álmo­dott is, és álmá­ban ország­szerte hallá bölcs nevét emle­get­tetni, s csil­la­gát maga­sab­ban ragyogni Kon-fu-cséénál. Más­nap pedig, mihelyt az illen­dő­ség meg­en­gedé, King Wang palo­tá­jába emel­teté magát, és ott elbeszélé, mikép­pen levitázá Kon-fu-csét, hogy a bölcs nem tuda ellene szó­lani, hogy véle­mé­nyét hely­ben­hagyá; hogy már most akár­ki­vel is szembe mer szál­lani.

King Wang eleinte nem tudá, mit gon­dol­jon; de utóbb ötlete jött és elmoso­lyo­dék. Ezen ötlet és mosoly pedig mind a kettő­jöket érdeklé. Ő Lu-csit egy­ügyű­nek kép­zelé. Kon-fu-cséval pedig sze­re­tett volna szó­lani, de még­sem külde érette, nem akar­ván őt kérelme kidol­go­zá­sá­ban zavarni. Azon­ban Kon-fu-cse nem sokat töré fejét a kérel­men, hanem ked­ve­sebb fog­la­la­tos­ság­ban van. Lát­juk, miként talál­ko­zik Lu-csival, a haza­ér­ke­ző­vel, tulajdon társalkodó­szo­bá­jában, kitől így szó­lít­ta­tik meg:

–  Nagy tisztelet tőled, drága Kon-fu-cse úr, hogy sze­gény hajlo­komban sze­ren­csél­tetsz. Nem tudom elgon­dolni, hon­nan e meg­tisz­te­lés. De min­den­esetre örven­dek neki. Hozott a világ jó szel­leme!

–  Kérelmem van King Wang jó barát­jához, hoz­zád: azért bátor­ko­dám alá­za­tos tisz­te­le­te­met jelen­teni, sze­mé­lye­sen ter­jesz­teni elő ügye­met. E szép angyal jó vala itt­hon nem léted­ben mulatni. Lu-csi igen nagy kin­cset bír lányá­ban.

–  Nagyon fognék örvendeni, ha a híres Kon-fu-csénak szol­gá­la­tára lehet­nék. Lás­sunk tehát a dolog­hoz. De leá­nyom, menj te addig sétálni; menj a kertbe, a folyam­hoz…

–  De édesatyám megtiltá a folyam felé menést, a par­toni sétá­lást.

–  Most az egyszer megengedem, elme­hetsz.

–  Nem mehetek, papa, mert a jó szel­lem nincs ott, ha most be talál­nék esni, nem lenne, ki rajtam segít­sen.

–  Hát merre a jó szellem?

A lány mosolyga s atyjára alig merve pil­lan­tani, szólt: – Itten.

–  Mit? – kérdé az apa. – Kon-fu-cse a jó szel­lem? Ezt nem tudám, jó Kon-fu-cse úr, noha teg­nap gyaní­ték vala­mit. De bár­ho­gyan nevez­zen is lányom, én téged, gyer­mek, rossz szel­lem­nek nevez­lek, és aka­rom, hogy a lány körül ne sokat szel­le­mes­ked­jél; én nem szo­rul­tam semmi víz­beesés- és kisza­ba­dí­tásra; lányom, mint illik, férj­hez menend, de gaz­dag feje­delmi ifjú­hoz. Kezét akár­ki­nek oda nem adom.

–  Jó atya, én először akárki nem vagyok; másod­szor én nem kéz után esen­gek, előbb valami érde­ke­seb­bet aka­rok bir­to­komba ejteni. A jobb részt aka­rom.

–  Látod, atyám, mi okos ezen fér­fiú. Ő jó szel­lem; mert a jó szel­lem választja csak a job­bik részt.

–  Mit értesz te hozzá? – felelt az apa. – Menj szo­bádba, menj anyád­hoz! Böl­csel­kedni csak nekünk való.

A leány lassan indula meg és szo­mo­rúan távozék. De az elme­nő­nek sze­mei az ifjúra vol­tak irá­nyozva s a kilépő nagy biz­ta­tót pil­lanta feléje. De az atyá­nak nem tetszék e maga­vi­se­let, azért szóla: – Bölcs­nek hagyod nevezni maga­dat, Kon-fu-cse; és okta­lan­sá­got követsz el. A leány­ban szen­ve­del­met ébresz­tesz föl, melyet el nem olt­hatsz, lángra gyújtod őt és erő nincs hatal­mad­ban, mellyel azt csil­la­pítsd. Így kohácso­lod a bajt és bol­dog­ta­lan­sá­got. Ezzel én nem tudok meg­ba­rát­kozni. Menj és ne ron­gáld mind­ket­tő­tök sze­ren­csé­jét!

–  Mentsen a világszellem, hogy azt cse­le­ked­jem! – felele Kon-fu-cse. – Sőt, inkább Hun-mang-csilát leg­bol­do­gabb­nak óhajtom.

–  Azzal ne bajlódjál, fiú – mond Lu-csi –, gon­dos­ko­dom én helyette és helyet­ted.

–  Méltó atyai törekvés, miért én neked csak köszö­net­tel tar­to­zom. De célomra térve, bátor vagyok meg­híni téged, kegyes apa, King Wang ő nap­fi­sá­gá­hoz, dél­utánra hol­nap, midőn kéré­se­met az ég fiá­nak elébe ter­jesz­tem.

Lu-csi szívesen ígérkezék s talán min­dent kész volna oda­ígérni, csak­hogy a ked­vet­len ven­dé­get eltá­vo­lítsa. Meg­mondá pedig, hogy nem­csak King Wang fog neki aján­dé­kot adni, hanem ő is, és pedig a csá­szá­ré­val egé­szen ellen­kező ter­mé­sze­tűt, hogy külön­féle­ség által is meg­lep­jék őt. Kon-fu-cse elérté a cél­zást s föltevé magá­ban, hogy ellene dol­go­zan­dik. Miu­tán pedig a bölcs kitette lábait a küszö­bön, lányát vezetteté elő Lu-csi, meg­feddé őt az ifjú iránti viszo­nyo­kért s ünne­pé­lye­sen kinyilat­koztatá, hogy Kon-fu-csét vőnek el nem foga­dandja: mert az ő égi szép­ségű leá­nya – úgy­mond – feje­delmi ifjat is bol­do­gít­hat.

Hun-mang-csi-la könnyűs szemekkel távozék el, majd szo­bá­jába zárkózék és ott keser­ve­sen síra.

IV

Forró délután volt. Egy felleg nem úszott az ég kék üre­gé­ben, de a nap annál erő­seb­ben lövellgeté suga­rait. Semmi szellő a ten­ger felül. Nem szól egy madár, nem egy szöcske a fák lomb­jain. A tél vihara töké­le­tes ellen­tét­ben lát­ható.

De King Wang szobájából az élet még­sem enyészék el. A bol­do­gító tea illa­to­zik ott, és gya­ko­rolja hatá­sát beszé­lyünk hősein, kik belep­le­zett abla­kok­nál, híves vízű ugró­kút köze­lén, virá­gok­tól kör­nyezve, kényel­me­sen nyúj­tóz­tak híves bőr­pam­la­go­kon, és Kon-fu-cséval fog­la­la­tos­kod­tak.

King Wang azon véleményét méltóz­ta­ték kimon­dani, hogy a bölcs ki szokja szí­vé­ből az indu­la­to­kat irtani, és kebe­lé­ben semmi szen­ve­délyt meg nem szí­vel. Mert a bölcs­nek főbélyege a nyu­gal­mas­ság, a csen­des fon­tol­ga­tás és a szi­lárd, de lassú cse­lek­vés.

–  Már így Kon-fu-cse nem bölcs – felelt Lu-csi –, vagy azt kell meg­en­ged­ned, napfi bará­tom, hogy a bölcs is jöhet indu­latba, küzd­het szen­ve­déllyel. Magunk­ról sem mond­hat­nók el azt.

–  Mik vagyunk mi a nagy Kon-fu-cse mel­lett – felele King Wang –, mi, kik a cere­mó­nia­könyv­ből ötven ver­set, az erkölcs­könyv­ből pedig huszon­ötöt alig tudunk? Kon-fu-cse az egé­szet fejből tudja s még maga is csi­nál ver­se­ket.

–  Akármit mondasz, napfi barátom, Kon-fu-cse sze­rel­mes, tehát indu­la­tos, szen­ve­dé­lyes; sze­rel­mes pedig az én leá­nyomba, és majd fogadni mer­nék, hogy ma Hun-mang-csi-la kezét kérendi meg tőled leve­lé­ben.

–  Bár tenné – felele King Wang –, nagyobb örö­met nem sze­rez­hetne, mint evvel. De kezes­ke­dem is, hogy a lányt meg kell kap­nia.

–  Én az ellenkezőről gondoskodtam – mond Lu-csi. – Én azt ígérém, s te, napfi bará­tom, hely­ben hagyád, hogy a tiéd­del ellen­kező aján­dé­kot adok neki; ha tehát leá­nyom kezé­vel aján­dé­ko­zod meg, én kosár­ral lépek elő.

–  De hátha én adok kosarat?

Lu-csi fejét vakará; végre szólt: – Akkor én leá­nyom­mal kíná­lom meg, de sajnál­ko­zá­so­mat jelentve ki, hogy a te fen­sőbb ellen­ke­zé­sed miatt hiába van jó szán­dé­kom.

King Wang meg vala győzve. De vágyát nem veszté el a jó Kon-fu-csén segí­teni. Vél­vén pedig, hogy jobb előre alku­dozni, szóla:

–  Látom, édes holdfi barát, hogy elméd éles, mint a két­élű tőr, hogy rajtad ki nem fog­hatni. Most már tehát kére­lem­hez folya­mo­dom s igen kér­lek, mondd el, mi föl­té­te­lek alatt enge­ded át bölcs bará­tom­nak lányo­dat, ha meg találná kérni?

–  Én – felelt a tanácsok fér­fija –, én csak egy föl­té­tel alatt adom őt által, ha Kon-fu-cse igazi bölcs­nek bizo­nyítja be magát, szen­ve­dély­te­len- és indu­lat­ta­lan­nak.

Alig egyezhettek meg a fölté­tel­ben, mikor Kon-fu-csét már jelen­ték. King Wang szé­pen föl­kele pam­la­gá­ról és illő tisz­te­let­tel fogadá a köny­vek fér­fiját. Lu-csi sem marada az ille­de­lem­ben hátra. Mikor pedig a fölös­le­ge­sek meg­téttetek, King Wang kezde beszélni, s hogy ked­ves böl­csét bol­doggá tegye, ekkép­pen irá­nyozta sza­vait: – Hal­lom, Kon-fu-cse bará­tom, és örven­dek rajta, hogy isme­red Lu-csi leá­nyát, Hun-mang-csi-lát.

–  Igen! Van szerencsém. Kedves kis terem­tés! – felele Kon-fu-cse.

–  Jó volna, nemde, házi bútornak?

–  Ó jó! igen, igen jó! – kiálta föl örö­mé­ben Kon-fu-cse.

–  Ne indulatoskodjál barátom – vága közbe King Wang, gon­dos­kodva, hogy a dolog el ne ron­tassék –, az nem bölcs­höz illő. Sze­ren­cséd­hez is csak ily módon juthasz. Mert mi meg­egyezénk abban, hogy csak indu­lat­ta­lan és szen­ve­dély­te­len hős­nek adjuk nőül a leányt. Kérd meg tehát szép csen­de­sen, mint nálunk szo­kás, és élő szó­val Hun-mang-csi-lát.

–  Égi fölség! – felelt Kon-fu-cse – a leány már enyém.

A két hallgató nagyon meglepeték; King Wang örülve, Lu-csi pedig meg­ret­tenve.

–  Akármennyit indulatoskodom is, Lu-csi úr többé nem tagad­hatja meg leá­nyát tőlem.

Lu-csi úr elhalaványodék és egész tes­té­ben resz­ke­tés­hez készüle. Azon gon­do­lat vil­lám­lék meg agyá­ban, nincs-e szép lánya elszök­tetve. A jó King Wang egyre jobb kedvű lőn.

–  Ismerem én szeretőm atyját, látám hálóit, azért oko­san repül­tem és úsz­tam, hogy beléjök ne keve­red­jem.

–  Mint bölcshöz illik, cselekvél bará­tom! Örven­dek! – mond King Wang.

–  De nekem éppen nincs kedvem azt hely­ben hagyni – kezdé Lu-csi. – Sze­ret­ném én látni, ki fogja lányo­mat aka­ra­tom nél­kül elra­gadni.

–  Uram, Lu-csi, te már akarod azt, rég akarád azt akkor, midőn aján­dé­kot ígérél nekem.

–  Majd meglátom, úgy leend-e? Sze­ret­ném azt bebi­zo­nyítva látni.

–  Csak csendesen, Lu-csi úr, szép csen­de­sen; leve­lem­ből min­den vilá­go­san ki fog sülni! – szóla Kon-fu-cse komoly mél­tó­ság­gal.

–  Nem hallgathatok – mond Lu-csi –, most már becsü­le­tem­ben áll az egész dol­got föl­for­gatni. Bölcs ember! – és erő­szak­kal jő elő; bölcs és csal!

–  Hiában minden okoskodás, minden erőködés – vála­szola Kon-fu-cse –, én erő­sza­kot nem teszek, nem is csa­lok, s a lány mégis enyém, mint a levél­ből ki fog tet­szeni.

–  Halljuk már egyszer azt a leve­let! – monda King Wang. – Add ide, bará­tom, talán el tudom olvasni, nincs talán szám­tu­do­má­nyi jegyek­kel írva?

–  A legismerhetőbb jegyekkel írtam, gyer­mek is olvas­hatja – mond Kon-fu-cse és átadá a leve­let. King Wang pedig olvasá:

„Égi fölség! Mielőtt kérésemet egész alá­za­to­san elő­ter­jesz­te­ném, meg kell val­la­nom, hogy kebe­lem­ben egy indu­lat él, bol­do­gító indu­lat, midőn a süker remé­nye kecseg­tet, kínzó, ha a kilá­tás bebo­rula. Én sze­re­tek… igen, sze­re­tek, for­rón és szí­vem egész mélyé­ből.”

–  Itt van ni, az indulatlanság! – mor­moga Lu-csi ért­hető­leg, de King Wang nem ada neki fele­le­tet, hanem foly­tatá:

„Szerelmem tárgya egy szép, jó leány, kinél dicsőb­bet a világ­szel­lem nem tud terem­teni. Meg­vallám neki tüze­met és ő becsülé azt, sze­rel­mét kér­tem és ő megadá azt; nőmmé kívánám és ő meg­ígérte.”

–  Azt rosszul, oktalanul tette – monda Lu-csi.

–  Sőt okosan, igen okosan, holdfi bará­tom! – felele King Wang és foly­tatá az olva­sást.

„Most már csak égi fölséged hely­ben­ha­gyása s aty­jának meg­egye­zése hiány­za­nak.”

–  Hisz én helyben hagyom! – monda King Wang.

–  Én pedig soha meg nem egyezem benne! – dörmögé Lu-csi.

King Wang tovább olvasa: „Hajlandó vol­nék tehát a leányt nőmül meg­kérni s bizo­nyos vagyok, hogy égi föl­sé­ged mint nem­ze­ted atyja őt azon­nal meg­adná, de tudom, hogy ellen­kező aján­dék­kal lép­het elő Lu-csi atyám, ami meg­ta­ga­dás, kosár lenne; én pedig meg­egye­zé­sét őszin­tén óhajtom.”

–  Ez már bölcsen el vala találva – mond Lu-csi –, job­ban magam sem tudám kigon­dolni.

–  Ugye meg fogsz egyezni benne, Lu-csi, az én ked­ve­mért? – kérdi King Wang.

–  Ellenkezőre esküvém, napfi bará­tom, és az eskü szent.

Látván King Wang, hogy nem segít­het, foly­tatá az olva­sást: „Nem mer­vén tehát kére­lem­mel úgy elő­járulni, ahogy óhajtok, keve­seb­bel kell beér­nem, hogy az egész­hez jus­sak. Mély alá­za­to­san ese­de­zem tehát égi föl­sé­ged­hez, Hun-mang-csi-la jobb részé­ért, azaz a szel­le­mért.”

King Wang félbehagyá az olvasást; bámulva mereszté sze­meit bölcs barát­jára s kér­dezé tőle:

–  Mit akarnál e csekélységgel csi­nálni? A szel­le­met adjam neked? Most már látom, hogy bölcs vagy, de külö­nös érte­lem­ben.

Lu-csi hahotára fakada s nagy ked­vé­ben beszélt: – No, ugyan kitőn magá­ért bölcs bará­tunk! A szel­lem ellen semmi kifogá­som… Haha! ily kérést soha nem hallék. A szel­le­met? Sok sze­ren­csét hozzá, fiam; de a test­ről majd én ren­del­ke­zem.

Kon-fu-cse mosolygva köszöné meg Lu-csi ígé­re­tét; King Wang foly­tatá: „Tud­ván, hogy e kéré­sem betel­jese­dik, azon­nal sie­tek köve­te­lést tenni. Lu-csi atyám ígéré, hogy aján­dé­kot ad, tehát ad és nem meg­ta­gad, azon aján­dék pedig égi föl­sé­gé­nek aján­dé­ká­val egé­szen ellen­kező ter­mé­szetű leszen; mint­hogy pedig a jobb rész­nek a rosszabb rész, a szel­lem­nek az anyag, a lélek­nek a test van egye­ne­sen elle­nébe téve, azt követ­kez­te­tem, hogy miu­tán égi föl­sé­ged nekem Hun-mang-csila szel­lemi részét tulajdo­no­mul átadá, Lu-csi atyám, esküje sze­rint, köte­les az anyagi részt, a tes­tét bir­to­komba jut­tatni; mint­hogy pedig az ember csak szel­lem­ből és test­ből áll, aki ezen ket­tőt bírja, az egé­szet bírja, így én is enge­del­me­tek­ből, jó bará­taim, Hun-mang-csilát ezen­nel tulajdo­nom­nak hir­de­tem ki s ben­nün­ket mint fér­jet és nőt kegyes hajlan­dó­ság­tokba aján­lom.”

King Wang égből hullottnak gondolá magát s örüle, hogy alig tuda örö­mé­ben léleg­zeni, Lu-csira pedig gúnyló hamis sze­me­ket vete. Lu-csi egész izza­dásba jött félel­mé­ben s alig tudá hal­lani a levél végét, melyet King Wang így olvasa föl:

„Tökéletesen tudván, hogy kérelmem ellen­szó­lást távol­ról sem tűr, bátor vagyok alá­za­to­san ese­dezni, hogy a menyegző napja minél köze­lebbre hatá­roztassék!”

–  Dicsően van kivíve! – kiálta föl a király – miat­tam akár hol­nap meg­ül­jük a lako­dal­mat. S te, holdfi bará­tom, mit mon­dasz hozzá?

–  Mit mondanék? néma vagyok, mint a hal. Enged­nem kell. De egyet meg kell kér­nem Kon-fu-cse fiam­tól.

–  Akár kettőt, atyám! – mond Kon-fu-cse, és meg­ölelé Lu-csit.

–  Arra kérlek – mond ez –, hogy jelen­lé­tem­ben ne böl­csel­ked­jél: mert nálam oko­sabb embert nem szen­ved­he­tek. Te pedig, napfi bará­tom, mivel az egész bajt te hozád nya­kamra, ígérd meg, hogy lányom mara­dé­kai örök idő­kig sárga övet hor­doz­hat­nak derekokon.

Az ég fia azon megkülönböztetéssel ígéré meg ezen elő­jogot, hogy az Kon-fu-cse iva­dé­kait álta­lá­ban, a leá­nyét pedig csak mint Kon-fu-cse gyer­me­kei any­jáéit ille­tendi.

És ma, mikor e történtek óta har­mad­fél­ezer év tűnt le az idő homá­lyába, ha az égi országba lépsz, sok sárga övű embert látsz ottan, kiről, ha kér­de­zed, mi okból viseli e sárga jelet, fele­letől azt kapod. A nagy Kon-fu-cse iva­déka ő, kinél böl­csebb ember nem vala a nap alatt, kinek neve áldva lesz min­den idő­kön keresz­tül.

1839

Jegyzetek

A kiadás alapjául szolgáló szöveg rész­le­tek­ben jelent meg az Athenaeumban: 1839. július 14. 58–62; 1839. július 18. 71–78; 1839. július 21. 91–96.

Közel harmadfélezer évvel ezelőtt – két­ezer­ötszáz éve.

Kon-fu-csétől – Konfuciusz, kína­iul Kongzi ’Kong mes­ter’ (Kr. e. 551–479), kínai filo­zó­fus, a kon­fucia­niz­mus ala­pító mes­tere. Éle­tét a tanu­lás­nak szen­telte, hogy segít­hesse az ural­ko­dót a kor­mány­zás­ban, s már fia­ta­lon hiva­tali tiszt­sé­get vál­lalt. Lao-ce kor­társa volt. A kon­fucia­niz­mus élet­esz­mé­nye az ember fel­ada­tát a földi lét­tel össze­függő tevé­keny­ség­ben látja. Ebben alap­ve­tően eltér Lao-ce néze­té­től, misze­rint az emberi élet végső célja az örök­ké­va­ló­ság­ban való szem­lé­lődő elmé­lye­dés, a nyu­godt vágy­nél­kü­li­ség.

merving madárnál – A leírás alap­ján fel­té­te­lez­hető, hogy a kazuár­félék csa­lád­jába tar­tozó madár­ról van szó. (Nagy ter­metű, röp­kép­te­len mada­rak, csu­pasz nya­kuk kék-vörös-sárga-ibo­lya színű. Fia­tal­kori tol­la­za­tuk vörö­ses-sár­gás-barna.)

mint XIV. Lajos Franciaország vala – XIV. Lajos fran­cia király (1638–1715, ural­ko­dott 1643-tól 1715-ig) a Fronde (külön­böző tár­sa­dalmi réte­gek kor­mány­zat­el­le­nes moz­gal­mai 1648–1653 közt) meg­alázó élmé­nyei­nek hatá­sára ismerte fel az erős kirá­lyi hata­lom, a rend és az enge­del­mes­ség szük­sé­ges­sé­gét. L’État c’est moi. ’Az állam én vagyok. ’ híres kijelen­té­sé­vel ezt az erős abszo­lút monar­chiára való törek­vé­sét fejezte ki.

Achilles pajzsa – Akhil­le­usz a tró­jai mon­da­kör kiemel­kedő alakja, a halandó Péleusz és The­tisz istennő fia. Anyja – egyik sarka kivé­te­lé­vel – sebez­he­tet­lenné tette. Hépha­isz­tosz, a sánta kovács készí­tett neki remekbe sza­bott fegy­ver­ze­tet. (A pajzs leírá­sára vö. Homé­rosz: Ili­ász, XVIII. ének, 478–608. sor)

Laocsénak – Laozi ’Öreg Mester’,’Öreg Gyer­mek’ (Kr. e. 604–517?), kínai filo­zó­fus, a hagyo­mány sze­rint a taoizmus meg­ala­pí­tója. A taoizmus gon­do­lat­vi­lá­gá­nak közép­pont­jában a „tao” áll, ez min­den léte­zés örök­ké­való ősfor­rása, szubsz­tanciális erő, mely min­dent lét­re­hoz. Ez a min­dent magá­ban fog­laló örök­ké­va­ló­ság, a ter­mé­szeti és erköl­csi világ leg­főbb prin­cí­pi­uma. A tao a világ ősoka. Azzal, hogy a min­dent egye­sítő taóból soka­ság lesz, a világ­ban ellen­té­tek kelet­kez­nek, ame­lyek koráb­ban nem létez­tek, s így a jó és a rossz, nehéz és könnyű, hosszú és rövid, korábbi és későbbi fel­té­te­lezi egy­mást.

sárga övet – A sárga szín­nek Kíná­ban sok­féle szim­bo­li­kus jelen­tése van, töb­bek között sze­ren­cse­hozó képes­sé­get tulajdo­ní­tot­tak neki. A csá­szár­kor­ban a min­den­kori ural­kodó színe, hasz­ná­la­tát min­denki más szá­mára til­tot­ták.


Vajda Péter művei

(2004)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó

www.kortarskiado.hu