Pethes Mária

Törvények
– Carmena Ciumărneanunak

Valahonnan sarki fény kél, neonzöld köteleire
csillagokat csipeszel a szél. A híd
nagy távolságból megérzi a léptek súlyát,
csak az ember ismeri a helyben maradás törvényét.

A közeli lovardában a vágóhídra gondol egy ló,
szempillája rezgésétől rengés fut végig az úton.

Nem ismétlődnek meg a csodák,
csak közömbössé válnak, ahogy
távolsági buszon az utasok arca.
De állandóan foszforeszkálnak a magasban
újabb szép történések. Néha eltűnődsz,
hogyan megy végbe ez a körforgás, és szeretnél
mindent magaddal vinni, amikor már csak
egy vakon született Nap őrködik fölötted.

Ondolált esőfelhők vonulnak a tisztára mosdatott időben.
Szavak jégverése látóideged lombján.
Az éjszaka közepén felnyíló gyermekszemből,
Isten tekint rád, amitől gyengül a magány feszültsége.

Toporgó másodpercmutató ellenére is
felejtsd el, hogy gyorsan boldognak kell lenni.
Nézd, milyen kis dolgokon múlik a világ.
A valóság érvelését hallgatják a fák,
elszorult torokkal zuhan a csapzott táj fölé a Nap.
Egy hangyára lát, ki azon töpreng,
hogyan vihetné fűszálak erdején át a morzsát,
amit a tegnap itt felejtett.

Vagy gondolj a tollpihére. Egész fiatalságát
egy párnában éli le, fogalma sincs arról,
hogy a világnak nem csak egy kiterjedése van:
a súly. Ha valahogy kifurakszik a cihából, vígan
táncol a parketten, észre sem veszi, hogy
mindenféle fuvallat azt tesz vele, amit akar.

Most menj, kényelmesen haladj
az égbe futó úton. Kár a sietség.
A távolság úgyis a szélvédőre csapódik.
Mögötted lemarad a nyugtalanság,
és egyre kisebb lesz a messzeségben.