Büki Mátyás

Hozzám tartozik

Tegnap rengeteg elintéznivalóm volt, jöt­tem-men­tem, ilyen utca, olyan tér, vil­la­mos, busz, kira­ka­tok, hiva­tal, bank. Ahogy leszáll­tam a Tompa utcá­nál és sétál­tam a jól vég­zett munka után ernyed­ten haza­felé, egy­szer csak rájöt­tem, hogy nincs velem a felet­tes énem. Szó­val ez, ő volt az a valami, gon­dol­tam, amit keres­tem már reg­gel óta, amióta kitet­tem a laká­som­ból a lábam, ettől, tőle volt egész nap a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan hiány­ér­zet ben­nem.

Egy kicsit megijedtem. Mi lesz most, gon­dol­tam, úgy tudom, felet­tes én nél­kül egy­ál­ta­lán nem lehet élni. Vagy mégis? És hol hagy­hat­tam, hogyan vesz­tet­tem el? Vissza­em­lé­kez­tem, hogy a bank­ban leejtet­tem a tol­la­mat, leha­jol­tam érte. Ekkor csú­szott ki a fejem­ből? Egy­ál­ta­lán, lehet­sé­ges ilyesmi?

Mindegy, azért élek még, gondoltam később, már kissé nyu­god­tab­ban. Lám, egyik lába­mat szé­pen rakos­ga­tom a másik elé, fel­váltva, ahogy kell.

Amikor aztán hazaértem, azt láttam, hogy ott ül a fote­lem­ben és ciga­ret­tá­zik.

Ezek szerint itthon hagytam. Talán reg­gel, ami­kor kilép­tem a kád­ból, akkor sza­ba­dult el? Lehet, hogy fel­lá­zadt? Fejet mos­tam és szo­ká­som­hoz híven törül­kö­ző­vel szá­rí­tot­tam a hajamat, ami azzal jár, hogy iszo­nyú erő­vel dör­gö­löm a fejemet vagy fél óra hosszat. Nem sze­re­tem a haj­szá­rí­tót, meg­fázik a fejbő­röm a forró leve­gő­től. És most, annyi szám­lá­lat­lan év múl­tá­val meg­elé­gelte volna a kopo­nyám külső fel­színe felől érkező benyo­má­so­kat? Vagy mégis vala­hol a város­ban tör­tént az eset, ő meg haza­ta­lált, haza­jött?

De hogyan jutott a cigarettá­hoz? Nem tar­tok a lakás­ban ilyes­mit, mert már tíz éve nem dohány­zom, éppen azért, mert ő azt mon­do­gatta, hogy a dekon­centrált embe­rek dohá­nyoz­nak, akik sem­mi­ben sem tud­nak elmé­lyedni. No meg sem nem szép, sem nem egész­sé­ges dolog. És én hall­gat­tam rá.

Mindegy tulajdonképpen, gondoltam elő­ször, azt csi­nál, amit akar.

Közben néztem, milyen, hogyan néz ki, végül is sosem tör­tént velem még ilyesmi, rit­kán talál­ko­zik az ember a felet­tes énjével, leg­alábbis ilyen, lát­ható alak­ban nem. Ha belül van, az per­sze más. Amúgy haj­szálra olyan volt, mint én, és arra gon­dol­tam, hogy eddig csak a tükör­ben lát­tam magam, így szem­től szembe nem, ez sok­kal érde­ke­sebb és tanul­sá­go­sabb, ki kell hasz­nálni, most fogom iga­zán meg­tudni, milyen vagyok, milye­nek a moz­du­la­taim, mi sugár­zik belő­lem mások felé. Így aztán leül­tem vele szem­ben, köszön­tem neki, nem köszönt vissza és néz­tem.

Csak az volt a baj, hogy köz­ben elszok­tam a ciga­ret­ta­füst­től. Már rég­óta ide­ge­sít a dohány­szag, dühít, ha az orrom alá füs­töl­nek. Sőt már azt is alig tudom elvi­selni, ha valaki az utcán tőlem öt méterre dohány­zik. Ezért pél­dául nagyon helyes­lem, hogy a meg­ál­lók­ban nem lehet ciga­ret­tázni. Van ilyen pár­for­du­lás, rab­ló­ból lesz a leg­jobb pan­dúr, ahogy a jó öreg mon­dás mondja.

Mivel hirtelen dühbe gurultam, ráor­dí­tot­tam, hogy azon­nal oltsa el a ciga­ret­tát, és rohan­tam az ablak­hoz, hogy kinyis­sam, hogy jöjjön be a levegő. A felet­tes énem azon­ban, stí­lu­so­san szólva, rám sem bagó­zott, hanem lábát hanya­gul leló­gatva fotel kar­tám­lá­járól, tovább ere­gette a füs­töt.

Ekkor melléléptem, kivettem a kezé­ből a félig elszí­vott cigit, kisza­lad­tam vele a vécére, bele­dob­tam a kagy­lóba és ráhúz­tam a vizet. Per­sze nem ment le a csikk, ott tán­colt a kis üreg­ben, és ekkor eszembe jutott az az idő, ami­kor dohá­nyoz­tam, és az is, hogy éppen úgy, mint most, sosem ment le az elszí­vott cigi egy öblí­tés­sel, néha egész nap ott lebe­gett a víz fel­szí­nén. Le is szok­tam egy idő után arról, hogy a vécé legyen a vég­ál­lo­más, ezután ren­de­sen elnyom­tam a ciga­ret­tát a hamu­tál­cá­ban, a csik­ket bele­tet­tem a sze­mét­lá­dába és igye­kez­tem ren­des idő­ben levinni a nejlon­zacs­kót a kukába, hogy ne büdö­söd­jön be a konyha a zöld­ség- és ciga­ret­ta­ma­ra­dé­kok zava­ros tár­sa­sá­gá­tól.

Mire visszamentem a szobába, lát­tam, hogy a felet­tes énem megint rágyúj­tott, ül a fote­lem­ben és lóbálja a lábát. Köz­ben azon­ban fel­tett egy cédét is – elké­pesz­tően gyor­san mozog­hat, gon­dol­tam – régi fel­vé­te­lek, mun­kás­moz­galmi indu­lók, még a csa­lád homályba vesző bal­ol­dali múlt­jának erek­lyéje. Valaha bake­lit­le­me­zen vol­tak ezek a férfi­han­gon meg­szó­laló kórus­mű­vek, egy­szó­la­múak, több­szó­la­múak, néhány éve átírat­tam cédére az egé­szet, magam sem tudom, miért. Nem sze­ret­tem őket hall­gatni, talán éppen azért, mert gye­rek­ko­rom­ban viszont csüng­tem rajtuk. De most már, jó ideje per­sze, mond­juk úgy, fel­nőtt fejjel, ide­ge­sí­tett az opti­miz­mus, a fel­sza­ba­dulni vágyás, a harcra kész­ség, a dere­kas­ság mögött meg­bújó ölés­vágy, ami ezek­ben az indu­lók­ban rejtőz­kö­dik. A náci indu­ló­kat is meg­is­mer­tem az idők folya­mán ugye­bár, ugyan­azok, mint ezek: a for­ra­dalmi nép, aki öl, mert maga is akarja, vagy öl, mert becsap­ják. Nem tudom: nyers erő? Vagy én vagyok túl­fino­mult? Mit sze­res­sek rajtuk?

Elég az, hogy a cigarettafüst és a mun­kás­moz­galmi dalok ket­tőse – lágy és mégis erős teno­rok és bari­to­nok szár­nya­lása, kékes füst, mintha eggyé vál­tak volna, mintha együtt, kart karba öltve, füst­kacs­ka­ringó dal­lam­kacs­ka­rin­góba teke­redve gomo­lyog­tak volna fel a mennye­ze­tig, a fűtő­test fölött az ablak­pár­ká­nyig, a másik olda­lon az ajtóig és ki az elő­szo­bába – még job­ban fel­ide­ge­sí­tett, és még dühö­sebb let­tem, mint az előbb. Elön­tött, elárasz­tott a forró cunami, a láb­kis­ujjam­ból indult el fel­felé, fél másod­perc múlva elbo­rí­totta a bal fél­te­ké­met és job­bot, az agy­kér­ge­met, a nyúlt­agya­mat, a kis­agya­mat, a gerinc­ve­lő­met végig, olyan ellen­áll­ha­tat­lan volt, hogy tel­jesen elká­bul­tam, kiro­han­tam a kony­hába, fog­tam a vas­tag pen­géjű kést, vissza­ro­han­tam és han­go­san üvöltve elkezd­tem kasza­bolni őt, az én felet­tes éne­met.

Azt mondhatnám, hagyta magát. Nem szólt sem­mit, hör­gött, aztán lecsú­szott a fotel­ből a földre, vér nem jött belőle. A ciga­retta leesett a sző­nyegre, de csak akkor jutott el a tuda­to­mig, ami­kor fel­ne­szel­tem, las­san meg­nyu­god­tam, hogy azzal is kell csi­nálni vala­mit, ami­kor füst­sza­got érez­tem, és vilá­gossá vált, hogy már a szö­ve­tet égeti a parázs. Fel­vet­tem a ciga­ret­tát, elnyom­tam az egyik virág­tar­tó­ban, kivet­tem és a sze­me­tesbe tet­tem, aztán kezet mos­tam, érez­tem, hogy egyre kevésbé reme­gek. Néz­tem a holt tulajdo­no­mat, tulajdo­no­so­mat, a volt része­met, és aztán már megint érezni kezd­tem a ciga­ret­ta­füst sza­gát és újra hal­lot­tam az indu­ló­kat a cd-ről. Elhall­gat­tat­tam a leját­szót, csönd lett végre, és leül­tem a másik fotelba. Las­san kiszel­lő­ző­dött a szoba. Eszembe jutott, hogy azt olvas­tam vala­hol, min­den gyil­kos­nak saját tulajdo­nává válik az áldo­zata. És akkor néz­tem a halot­ta­mat, aki tehát az enyém, mert meg­öl­tem, de két­sze­re­sen is az enyém, hisz ben­nem volt. Ráadá­sul, jutott még eszembe, ő olyan mér­ték­ben volt ben­nem, hogy tulajdon­kép­pen ő tulajdo­nolt engem. Mit lehet tenni, a felet­tes én már csak ilyen. Tehát elvi­leg több­szö­rö­sen is szét­vá­laszt­ha­tat­la­nok let­tünk az idők folya­mán és most mégis: ő ott, én itt.

Arra gondoltam, hogy fel kell hívni a rend­őr­sé­get és a halott­szál­lí­tó­kat. Fog­tam a tele­font, tár­csáz­tam, és ami­kor a rend­őr­ség­nél fel­vet­ték a tele­font, azt mond­tam, gyil­kos­sá­got jelen­te­nék be. És elmond­tam, amit tud­tam, azaz min­dent. Maga ölte meg? – kér­dezte óva­to­san a tiszt­vi­selő. Mond­tam, igen. Aztán azt mond­ták, vár­jak, jön­nek. Vár­jak. Mond­tam, per­sze, azért tele­fonál­tam.

Kimentem a konyhába a késsel, vág­tam egy sze­let kenye­ret, meg­ken­tem vaj­jal, rak­tam rá egy sze­let son­kát. Kis­tá­nyérra tet­tem a szend­vi­cset, tál­cára tet­tem a tányért, és bemen­tem a szo­bába. Leül­tem a másik fotelba, a lába­mat átló­gat­tam a fotel kar­fáján, köz­ben fala­toz­tam. Vár­tam, néz­tem a tulajdo­no­mat, aki valaha tulajdo­nolt. Újra eltű­nőd­tem rajta, mennyire hason­lít rám.

Befejeztem a szendvics rágcsá­lá­sát, ami­kor egy­szerre csak meg­moz­dult a felet­tes énem, fris­sen fel­kelt, az ablak­hoz ment, becsukta, majd mon­dott vala­mit, de nem értet­tem, talán azt, hogy ne fél­jek tőle. Vagy éppen az ellen­ke­ző­jét? Vagy csak annyit, hogy fázik? Nem tudom, és sosem fogom meg­tudni, mert hoz­zám lépett, vol­ta­kép­pen rám ült, hogy is tud­nám ezt jól leírni? Min­den­esetre belém olvadt, ha tet­szik, vissza­tért belém. Ha nem lát­tam volna saját sze­mem­mel ezt a vissza­té­rést – hisz min­dent követ­het­tem a tekin­te­tem­mel addig, amíg a fejünk, azaz a sze­münk össze nem ért, a dere­kam­nál kezdte, aztán a lábaink jöt­tek, egy kicsit viszo­lyog­tató volt az egész – akkor is vilá­gos lett volna szá­momra, mi tör­té­nik, mert hiszen az érzés, ami reg­gel óta nem hagyott békén, és ami a düh­ro­ha­mom, tehát, ne ker­tel­jek, a gyil­kos tet­tem után sem tűnt el, most meg­szűnt.

Azért vártam tovább, aztán csönget­tek és egy férfi állt az ajtó­ban, bemu­tat­ko­zott, rend­őr­ség­től volna, bejelen­tést kap­tak. Én vol­tam, aki tele­fonált, mond­tam, de bocsás­sa­nak meg. Tréfa volt, nem aktuá­lis, ha kell, pénz­bün­te­tést is fize­tek a téves, sőt, szán­dé­ko­san téves riasz­tás miatt. A férfi fél­re­tolt, bement a lakásba, min­den­hová benyi­tott, szek­ré­nyekbe is, kiha­jolt az abla­kon, bené­zett az ágy alá, kiment a kony­hába és bele­né­zett a sze­me­tesbe is, majd azt mondta, más­kor ne tré­fál­koz­zam. Aztán elment.

Levittem a szemetes zacskót, fel­jöt­tem, aztán meg­mo­sa­kod­tam, a keze­men nagyon eny­hén még min­dig érez­tem a bagó­sza­got, de már nem törőd­tem vele, arra gon­dol­tam, talán csak oda­kép­zeli az orrom, lefe­küd­tem. Figyel­tem magam. Nem volt semmi külö­nös. Micsoda nap, gon­dol­tam futó­lag és lekap­csol­tam a kis­lám­pát.