Andor Csaba

Teofilia

VI.

A beszélgetést követően Alfonz vissza­tért ott­ho­nába. Az éhgyo­morra elfogyasz­tott két üveg sör­től szé­de­legve neki­dőlt az ajtó­fél­fának, és tar­kó­ját a fának támasztva erő­sen hát­ra­feszí­tette a fejét. Ettől vala­me­lyest magá­hoz tért; kinyi­totta a szoba mind­két abla­kát, bekap­csolta a rádiót, majd ledőlt az ágyra.

A szünetjelek ismétlődése közben az ajtó mel­letti ablak fél­re­hú­zott füg­gö­nyé­nek redőit nézte: apró, sötét fol­tok bizony­ta­lan reme­gése jelezte, hogy a nyi­tott abla­kon át a hűvö­sebb és mele­gebb lég­áram­latok kedv­telve ki-be jár­nak, s oly­kor meg­leb­ben­tik a füg­göny sze­gé­lyét. A fol­tok sorra elér­ték a leg­szélső redő pere­mét, majd min­den átme­net nél­kül átug­rál­tak a külső és belső ablak­szárny közti mélye­désbe. Végül elbú­csúz­tak a dél­ke­letre néző szo­bá­tól, és néhány perc­cel később, mielőtt az ablak­pár­kány mel­letti falat elér­het­ték volna, befejez­ték aznapi útjukat.

A szünetjel magszakadt, s egy ősrégi soro­zat leg­újabb részé­nek adása kez­dő­dött a rádió­ban. Alfonz feje fél­oldalt bil­lent, a szeme is lecsu­kó­dott, s mire az idő­járás­ról és víz­ál­lás­ról szóló jelen­tés elkez­dő­dött, erő­feszí­té­sé­ből már csak arra futotta, hogy a bemondó hang­ját figyelje; arra azon­ban, amit a hang közölni kívánt, már nem tudott oda­figyelni. Így aztán az a hír is elke­rülte a figyel­mét, hogy a száz­éves meleg­re­kord­ról szóló kora reg­geli jós­lat pon­to­san dél­ben betel­jesült. Csak­ha­mar a hang is eltá­vo­lo­dott tőle, s hiába pró­bált a nyo­mába eredni, a távol­ság nőttön nőtt közöt­tük, s erő­feszí­tését épp­oly hiá­ba­va­ló­nak érezte, mint mikor az induló vonat után sza­lad valaki, hogy az ablak­ból vissza­in­te­gető lány egyre távo­lodó hang­ját utol­érje. Végül egy hűvö­sebb szellő belo­pó­dzott a hátsó abla­kon, a fél­álom­ban eler­nyedő arcon simí­tott egyet, s mielőtt a másik abla­kon át tova­tűnt volna, vala­mit még bab­rált az immár alvó férfi láb­fejénél; talán a fél­re­csú­szott taka­rót iga­zít­gatta, hogy társa elől, aki máris a nyo­mába sze­gő­dött, elrejtse a véd­te­len tes­tet.

A konyhaablak mellett kilenc év körüli fiú állt, s ahogy az abla­kon kiha­jolva lené­zett az utcára, az őszi szél hűvös fuval­lata meg­le­gyin­tette az arcát. A kihalt utcá­ban egy autó állt meg a ház előtt; vihar­ka­bá­tos férfi lépett elő a sofőr mögötti ülés­ről, néhány szót vál­tott a bent ülők­kel, majd elin­dult a kapu felé. A fiú becsukta az abla­kot, és leült a kony­ha­asz­tal mel­letti székre. A szűk lép­cső­ház falai­ról vissza­ve­rődő, üre­sen kongó han­gok nyug­ta­lan lép­tek köze­le­dé­sét jelez­ték. A bejárati ajtó szé­lesre tárult, aztán egy csat­ta­nás követte az ajtó­szárny csi­kor­gá­sát; talán a huzat csapta be az ajtót, talán az érkező vágta be maga után: a fiú nem tudta eldön­teni. Nem is volt rá ideje, mert nyom­ban kinyílt a kony­ha­ajtó is. A férfi, lát­szó­lag ügyet sem vetve a fiúra, átment a konyha túlsó sar­kába, a kre­denc mel­lől fel­emelt egy bőrön­döt, s már indult is vissza az ajtó felé. Most várat­la­nul vissza­for­dult, és letette a bőrön­döt maga mellé.

–  Jössz vagy maradsz?

–  Maradok – mondta a fiú.

–  Ahogy gondolod. – A férfi az ablak­hoz lépett, kinyi­totta és leszólt a ház előtt vára­ko­zók­nak: – Vár­jatok még néhány per­cig!

A fiú tüzetesebben szemügyre vette a fér­fit, aki oly sok­szor mon­do­gatta, hogy bár­me­lyik nap elvi­he­tik őt, és ha elvi­szik, akkor soha többé nem lát­hat­ják egy­mást. „Nem vit­ték el, és most mégis elmegy" – gon­dolta, de sem a gon­do­lat­tal, sem a közelgő elvá­lás vég­ér­vé­nyes­sé­gé­vel nem tudott mit kez­deni.

–  Nem jössz vissza többé?

–  Nem – mondta a férfi.

–  Soha többé? – kérdezte a fiú, talán mert úgy kép­zelte, hogy a „soha" szó kimon­dása nél­kül az elha­tá­ro­zás nem lehet vég­ér­vé­nyes; a kér­dés hang­sú­lyát is meg­vál­toz­tatta, mint aki el tud kép­zelni vala­mi­féle köz­tes idő­tar­ta­mot a „sokáig nem" és a „soha" között, és úgy véli, hogy iménti kér­dé­sé­vel, szán­déka elle­nére ezt a köz­tes idő­tar­ta­mot vette célba, így hát módo­sí­ta­nia kell a kér­dést, ha a meg­kér­de­zett szán­dé­ká­ról végső bizo­nyos­sá­got kíván sze­rezni.

–  Soha. Letettem a fegyvert.

A fiú értetlenül, zavartan nézett a férfi sze­mébe, keze meg­moz­dult, és ujjával bizony­ta­la­nul muta­tott a vihar­ka­bát felé.

–  De hiszen ott van a zsebed­ben!

A férfi arca megváltozott, ajkát szo­ro­san össze­zárta, és bal szeme alatt egy izom meg­rán­dult. Elő­vette a zse­bé­ből a pisz­to­lyát, és olyan erő­vel vágta a kony­ha­asz­talra, hogy az eter­nit­lap közé­pütt meg­re­pedt, s a kicsiny női pisz­toly gyöngy­ház­zal borí­tott mar­ko­la­tá­ról egy jókora darab levált. A fiú össze­rezzent. Most a szo­ba­ajtó nyílt és csa­pó­dott gyors egy­más­után­ban, és egy asszony lépett a kony­hába.

–  Mi történik itt? – kérdezte. Figyel­mét, úgy lát­szik, elke­rülte az asz­ta­lon heverő pisz­toly; tekin­tete vál­ta­kozva hol a fér­fira, hol a bőröndre esett, végül a fér­fin álla­po­dott meg. – Mi volt ez a csat­ta­nás?

A férfi az asszony szemét fürkészte, de mert az ijedt­sé­gen kívül nem látott benne sem­mit, fél­re­for­dult, s vál­lát meg­rán­dítva egy hanyag moz­du­lat­tal a kony­ha­asz­talra irá­nyí­totta az asszony tekin­te­tét.

–  Apa letette a fegyvert – mondta a fiú, és ő is a pisz­tolyra muta­tott.

Az asszonyt nyilván nem érdekelte már a hang ere­dete, valami fon­to­sabb dolog jut­ha­tott az eszébe, mert éppen csak egy futó pil­lan­tásra mél­tatta a fegy­vert, majd hir­te­len az asz­tal elé lépett; a mögötte ülőt jófor­mán tel­jesen elta­karta.

–  A gyerek velem marad!

–  Megkérdezted tőle, hogy akar-e maradni? – kér­dezte a férfi. Az asszony válasz helyett meg­rázta a fejét, és újra a bőröndre sik­lott a tekin­tete.

–  Remélem, hogy téged sem fognak meg­kér­dezni, ha majd a sor­sod­ról dön­te­nek. És most hagyj magunkra néhány per­cig!

Az asszony még mondani akart vala­mit, de a szo­kat­la­nul kemény hang­nem meg­bé­ní­totta; mielőtt még meg­szó­lalt volna, mon­dan­dó­ját ala­po­san meg­ros­tálta, s úgy lát­szik sem­mit sem talált kimon­dásra érde­mes­nek, mert csak­ha­mar szó nél­kül kiment a kony­há­ból.

–  Nagyon haragszol anyára? – kér­dezte a fiú.

–  Már nem – mondta a férfi. – Inkább sajná­lom őt. Néhány hónap múlva meg­szü­le­tik a test­vé­red, és ő itt áll majd két gye­rek­kel, egye­dül.

A férfi az asztalhoz lépett, meg­fogta a fiú kezét, tenyér­rel fel­felé for­dí­totta, és egy gyors moz­du­lat­tal bele­tette a pisz­to­lyát. – Aztán vigyázz rá! – mondta. – Öt töl­tény van benne.

–  És ha hatan jönnek értünk? – kér­dezte a fiú.

A férfit váratlanul érte a kér­dés, és zava­rá­ban a tar­kó­ját vakarta. – Ide figyelj, fiam! Ha ket­ten jön­nek érte­tek, már akkor is épp elég nagy baj van. De ha hár­man jön­nek, akkor csak egyet tehetsz, eldu­god a pisz­tolyt vala­hová. Meg­ér­tet­ted? – A fiú bólin­tott. – És még vala­mit! Eszedbe ne jus­son tan­kokra lőni! Te is kicsi vagy még, a pisz­toly is kicsi, úgyse men­nél vele sem­mire.

A fiú megígérte, hogy nem fog tan­kokra lőni. A férfi vég­leg elbú­csú­zott, fel­emelte a bőrön­döt, és kisie­tett a lakás­ból.

A fiú ismét a konyhaablakhoz lépett: sze­rette volna egy ideig még a sze­mé­vel követni a távo­zót, de egy­sze­ri­ben a szem­közti kapu­alj vonta magára a figyel­mét. A kapu­ban egy katona és egy öreg­asszony állt: kéz­moz­du­la­taik heves­sége arra val­lott, hogy nem­igen ért­he­tik egy­más nyel­vét. Az autó motorja ber­regni kez­dett, de a fiút ez már nem érde­kelte, csőre töl­tötte a pisz­to­lyát, jobb kar­ját az ablak­pár­kányra támasz­totta, és célba vette a kato­nát.

A pisztoly csöve váltakozva és kiszá­mít­ha­tat­la­nul hol a kato­nára, hol az öreg­asszonyra meredt, így aztán nem merte meg­húzni a ravaszt, és a feszült vára­ko­zás köz­ben a célzó vona­lon át ala­po­sab­ban szem­ügyre vehette mind­ket­tő­jüket. A katona külön­féle tár­gya­kat vett elő a zse­bé­ből, sorra átadta az öreg­asszony­nak, aki egy kurta fejbic­cen­tés­sel fejezte ki elé­ge­dett­sé­gét; leha­jolt, egy kenye­ret nyúj­tott át a kato­ná­nak, és máris tovább­sie­tett. A katona ott maradt a kapu­aljban, bele­ha­ra­pott a kenyérbe, met­sző­fogai­val egy jókora dara­bot kité­pett belőle, s a fala­tot jófor­mán meg sem rágva, mohón nyelni kezdte. A fiú imént még meg­feszí­tett mutató­ujja eler­nyedt; már nem ért hozzá a fegy­ver rava­szá­hoz. Ám ekkor a katona fel­né­zett, és meg­látta a pisz­tolyt, amely­nek csöve még min­dig célba vette. Rémül­ten körül­né­zett: a kihalt utcá­ban jobbra is, balra is meg­pró­bál­ha­tott volna mene­külni; láb­iz­mai meg­feszül­tek egy pil­la­natra, de végül is nem moz­dult. Talán a friss kenyér immár csonka végé­ből áradó illat kész­tette mara­dásra; ahe­lyett, hogy elfutott volna, gör­csö­sen magá­hoz szo­rí­totta a kenye­ret. Az éle­tet, amely soha­sem volt az övé, most már vég­képp a szem­közti ablak mögött álló sze­szé­lyére bízta, mert a követ­kező pil­la­nat­ban ismét nagyot hara­pott a kenyér­ből, s nem is for­dult többé az ablak felé. A fiú egy dara­big még nézte az isme­ret­len kato­nát, aztán vissza­ült a székre.

Alfonz felébredt. Rövid telefonbe­szél­ge­té­sek követ­kez­tek, majd az órá­jára nézett, kiment a kony­hába, és két sze­let kenyér kísé­re­té­ben meg­itta a dél­utáni kávé­ját. Aztán az író­asz­tala fiók­jából külön­féle tár­gya­kat rakott át az oldal­tás­ká­jába, köz­tük egy könyv hasáb­le­vo­na­tát, és elin­dult az egye­temre. Júlia már ott állt a fél­eme­le­ten, ami­kor Alfonz meg­ér­ke­zett.

–  És most merre? – kérdezte a lány.

–  Tudok egy jó kiskocsmát – aján­lotta Alfonz. – Itt van nem messze az egye­tem­től. Ilyen­kor pén­te­ken­ként érde­kes tör­té­ne­te­ket mesél­nek egy­más­nak a törzs­ven­dé­gek.

Júlia eltűnődött, megpróbálta elkép­zelni a törzs­ven­dé­ge­ket, s mert úgy találta, hogy alig­ha­nem egy­től egyig fér­fiak, meg­kér­dezte: Nőket is oda­en­ged­nek maguk közé?

„Furcsa kérdés – gondolta magában Alfonz –, bár vol­ta­kép­pen jogos." – Nem is tudom – mondta elbi­zony­ta­la­nodva. – Pró­bál­juk ki!

A lány beleegyezett, s már indul­tak is a kis­kocsma felé.

Alfonz három éve ismerte Júliát, és Júlia csak­nem ugyan­annyi ideje ismerte őt. Mind­össze egy hét elté­rés­sel ismer­ték meg egy­mást, ám ez az egy hét jó ideig sors­dön­tő­nek lát­szott. Alfonz ele­inte gyak­ran tele­fonált Júliá­nak; ilyen­kor a lány álta­lá­ban nem ért rá. Júlia is gyak­ran tele­fonált Alfonz­nak, de az ő pró­bál­ko­zá­sát sem kísérte több sze­ren­cse: Alfonz­nak – hogy, hogy nem – épp az ilyen napo­kon akadt valami sür­gős teen­dője. Úgy lát­szott, hogy már soha­sem lesz­nek össz­hangban. Aztán isme­ret­sé­gük máso­dik évé­ben Alfonz csel­hez folya­mo­dott: ettől kezdve min­dig olyan­kor tele­fonált a lány­nak, ami­kor nem akart talál­kozni vele. A csel bevált ugyan, de talán mon­da­nunk sem kell, hogy az ilyen talál­ko­zá­sok­ban nem volt sok köszö­net. Egy idő után mind a talál­ko­zá­sok, mind a tele­fon­be­szél­ge­té­sek meg­rit­kul­tak, oly­annyira, hogy az elmúlt fél évben nem is lát­ták egy­mást. S ámbár kap­cso­la­tuk mély­pontja sem­mi­ben sem külön­bö­zött attól az álla­pot­tól, ame­lyet a köz­nyelv – merő­ben külső ismér­vek alap­ján – végső sza­kí­tás­nak nevez, azért titok­ban mind­ket­ten remél­ték, hogy semmi sem ért még véget.

„Hiszen még el sem kezdődött" – gon­dolta néha Júlia a tele­fon előtt állva. Ilyen­kor meg­pró­bálta fel­idézni Alfonz tele­fon­szá­mát, s talán éppen azért, mert túl­sá­go­san könnyen sike­rült, meg­nyu­go­dott, és a követ­kező pil­la­nat­ban már semmi kész­te­tést nem érzett arra, hogy a tele­fon­kagy­ló­ért nyúl­jon. „Hiszen még nem is isme­rem" – gon­dolta Alfonz, de azért ő sem emelte fel többé a tele­fon­kagy­lót. Még a néma vesze­ke­dés sem vette kez­de­tét; mert bár alig múlt el olyan nap, hogy ne vár­ták volna egy­más hívá­sát, azért egyi­kük sem gon­dolt még arra: „miért én tele­fonál­jak, miért nem tele­fonál ő?" Alfonz utolsó kísér­lete követ­ke­zett. „Ha most sem leszünk szink­ron­ban, akkor soha" – gon­dolta, és reg­gel, alig­hogy öccse elment az isko­lába, tele­fonálni kez­dett. Meg­be­szélt egy talál­ko­zót dél­után négy órára, majd este nyolcra egy mási­kat, végül – biz­tos, ami biz­tos – éjfélre egy har­ma­di­kat. Ezek után elkép­zel­hető, mennyire örült, ami­kor Júlia az elő­adás végén közölte, hogy ő csak dél­után négy­től ér rá, de attól kezdve egész napja sza­bad. Alfonz­nak nem volt más teen­dője, mint hogy a meg­be­szélt talál­ko­zó­kat bizony­ta­lan időre elha­lassza, s ezt, mielőtt elin­dult ott­hon­ról, meg is tette.

A kiskocsma, ahová első útjuk veze­tett, egy pin­ce­he­lyi­ség­ben beren­de­zett borozó volt. A kes­keny lép­cső­so­ron kiter­jesz­tett kar­ral mind­két falat könnye­dén el lehe­tett érni, s a része­gek gyak­ran éltek is ezzel a lehe­tő­ség­gel, ha úgy talál­ták, hogy a kijárat felé vezető útjukat (a fal­tól falig tör­ténő bot­la­do­zá­sok kiik­ta­tá­sá­val) ily módon jelen­tő­sen lerö­vi­dít­he­tik. Csak akkor jöt­tek zavarba, ha várat­la­nul szembe talál­ták magu­kat a lefelé igyek­vők­kel; ilyen­kor fél­re­hú­zódva neki­dől­tek a fal­nak, amíg a szem­be­jövő elha­ladt mel­let­tük. Magas, kör­kö­rös lép­csők nehe­zí­tet­ték a le- s föl igyek­vők útját, akár egy mina­ret­ben.

A bemutatkozás nem tartott sokáig. Az asz­tal körül ülő három férfi éppen csak elha­darta a nevét, s máris foly­tat­ták a fél­be­sza­kadt beszél­ge­tést.

–  Igenis ott voltam! Sokat mondok, ha tíz méterre áll­tam a szo­bor­tól – mondta egyi­kük, akit Júlia már csak hosszan lelógó har­csa­ba­jusza miatt sem talált rokon­szen­ves­nek.

–  Rosszul láttad – szólt közbe egy kopasz férfi. – Hatá­ro­zot­tan emlék­szem rá, hogy egy von­ta­tó­kö­te­let kötöt­tek a szo­borra. Más­képp nem is lehe­tett volna ledön­teni.

–  Nem volt ott semmiféle kötél – mondta a baju­szos neki­he­vül­ten.

Nem is volt rá szükség, hiszen annyian vol­tunk, hogy még a bur­mai Buddha-szob­rot is könnye­dén ledönt­het­tük volna.

Alfonznak közben eszébe jutott, hogy Júlia négy évvel fia­ta­labb nála. – A sza­bad­ság­harc­ról beszél­nek – súgta.

Most a társaság harmadik tagja, egy szem­üve­ges, erő­sen őszülő férfi szó­lalt meg.

–  Azért mégiscsak furcsa, hogy töb­bes szám első sze­mély­ben beszélsz!

–  Bocsánat – mondta a bajuszos. – Nagyon bele­él­tem magam a vitába. De én nem emlék­szem a kötélre.

–  Ez elég különös – jegyezte meg a szem­üve­ges. – Ugyanis én kötöt­tem a másik végét a von­ta­tó­da­ru­hoz.

Júlia egy teletöltött poharat talált maga előtt, és szép las­san kor­tyol­gatni kezdte a bort, de azért köz­ben nagyon is oda­figyelt a vitára. Alfonz ismét a fülé­hez hajolt: – Ha hiszed, ha nem, mind a hár­man ott vol­tak, mégis három­féle­kép­pen lát­ták a tör­tén­te­ket.

–  Már engedelmet kérek – mondta a kopasz –, de von­ta­tó­daru nem volt! Emlék­szem rá, hiszen én magam is bese­gí­tet­tem a kötél­hú­zásba…

A szemüveges közbeszólt: – Nem értem, hogyan kerül a csizma az asz­talra!

–  Miféle csizma? – kérdezte a kopasz értet­le­nül.

–  A szobor csizmájáról beszé­lek. Ugyanis a szob­rot egy von­ta­tó­da­ru­val dön­töt­tük le, csak­hogy a csiz­mája ott maradt a helyén. Azt kezd­té­tek el később taszi­gálni, kötél­lel húzni.

–  Ide figyelj! – mondta a kopasz, és izga­tot­tan kere­sett vala­mit a zse­bé­ben, majd egy darabka fémet dugott a másik orra elé. – Fel­is­me­red?

–  Tudom, tudom – legyintett a szem­üve­ges. – Csak az a baj, hogy ha az összes ilyen erek­lyét össze­olvasz­ta­nánk, az ered­mény messze meg­ha­ladná az ország egy­évi bronz­ter­me­lé­sét. Én elis­me­rem, hogy nagy volt a szo­bor, de azért ekkora talán még­sem volt.

–  Szabad? – szólt közbe a baju­szos, és már nyúlt is a fémért. Meg­ta­po­gatta a zse­beit, aztán ő is elő­vett egy darab fémet, majd egy nagyí­tót illesz­tett a sze­mé­hez, s egy éksze­részt meg­ha­zud­toló szak­ér­te­lem­mel össze­hason­lí­totta őket. Az asz­tal körül ülő­ket nem is annyira az lepte meg, hogy a baju­szos ördön­gös gyor­sa­ság­gal elő­vett a zse­bé­ből egy olyan nagyí­tót, ami­lyet job­bára csak órá­sok és éksze­ré­szek hasz­nál­nak mun­ká­juk köz­ben, hanem sok­kal inkább az a maga­biz­tos és ter­mé­sze­tes maga­tar­tás, amellyel a pro­duk­ció­ját elő­adta. – Igen, ez ere­deti – álla­pí­totta meg végül. – Csak­hogy egy későbbi hely­szín­ről való. Onnan, ahol egy ágyú­val szét­lőt­tük a szo­bor fejét.

–  Már megint többes szám első sze­mély­ben beszélsz! – figyel­mez­tette őt a szem­üve­ges, aki úgy lát­szik, seho­gyan sem tudott meg­ba­rát­kozni ezzel a beszéd­mód­dal.

–  Sajnos igaza van – ismerte el a kopasz. – Tény­leg onnan való.

A vita elakadt, és – mintha csak most érkez­tek volna – a fia­ta­lok felé for­dul­tak a vitat­ko­zók. Idő­köz­ben a pin­cér is elő­ke­rült: egy üres hamu­tar­tót és egy bor­ral telt üve­get szo­ron­ga­tott a kezé­ben, majd egy csik­kek­kel tele­töl­tött hamu­tar­tó­val és egy üres üveg­gel elé­ge­det­ten távo­zott.

–  Kár, hogy az öcsédet nem hoztad magad­dal – mondta a kopasz. – Őt múlt­kor is nagyon érde­kelte, hogy mi tör­tént a szo­bor­ral.

–  Igen – mondta Alfonz –, hazafelé menet tőlem is sok min­dent kér­de­zett. De a kér­dé­sei­ből ítélve… hogy is mond­jam? Elég zava­ros kép maradt meg benne. Azért per­sze leg­kö­ze­lebb újra elho­zom őt.

–  Csak nem?! – csodálkozott a kopasz. – Én azt hit­tem, hogy tel­jesen vilá­gos, amit mon­dunk! Vagy talán az zavarta meg, hogy annyit vitat­ko­zunk?

–  Nem hinném – mondta Alfonz. – De elő­ző­leg elol­va­sott egy köny­vet, hogy ne jöjjön készü­let­le­nül. Aztán meg­lá­to­gatta az anyá­mat, és ő is elme­sélte neki, mi tör­tént, hogyan tör­tént. Ide már úgy érke­zett, hogy min­den össze­zava­ro­dott benne. Aztán követ­ke­zett az itteni beszél­ge­tés, végül pedig én. Azt már meg sem mer­tem neki mon­dani, hogy én is ott vol­tam a téren.

–  Te?! – A kopasz kiejtette kezé­ből a poha­rat; s habár Alfonz vele szem­közt ült, azért érezte, hogy két másik tekin­tet is nyom­ban rásze­ge­ző­dik.

–  Igen – folytatta –, anyámék meg­ágyaz­tak nekem, aztán elmen­tek. A tér­től nem messze volt a laká­sunk…

–  De hát hogyan kerültél te oda?

–  Kinéztem az ablakon – mondta Alfonz. – Más­kor min­dig olyan kihalt volt az utca, főleg estén­ként. Akkor viszont tele volt embe­rek­kel, akik egy irányba men­tek. Talán ez tett kíván­csivá. Lemen­tem és beáll­tam közé­jük. Ennyi az egész.

–  Azért nem szép, hogy ezt csak most mon­dod – mondta a szem­üve­ges.

–  Nem számít – vette át a szót a kopasz –, de mondd el végre, hogy te mit lát­tál!

–  Ezért nem szóltam eddig – mondta Alfonz. – Semmi olyas­mit nem lát­tam, ami­nek köze lett volna ehhez a beszél­ge­tés­hez.

–  Ez képtelenség! – mondta a kopasz. – Pró­bálj meg vissza­em­lé­kezni!

–  De hiszen mindenre emlékszem! – mondta Alfonz. – Csak egé­szen más volt az, ami lekö­tötte a figyel­me­met. Én még csak kilenc éves múl­tam akko­ri­ban. Nem tud­tam, hogy mire való az a szo­bor, csak azt tud­tam, hogy le kell dön­teni. Azt hiszem, sem­mit sem értet­tem, talán azért, mert még gye­rek vol­tam, talán azért, mert nem is volt szá­momra fon­tos.

–  Azért a gyerekek elég kíván­csiak szok­tak lenni – jegyezte meg a szem­üve­ges.

–  De nem mindig arra kíváncsiak, amire a fel­nőt­tek – felelte Alfonz.

–  Persze, hogy kíváncsi voltam, külön­ben nem szök­tem volna el ott­hon­ról. De inkább az embe­rek érde­kel­tek és nem maga a szo­bor. Szob­rot már épp ele­get lát­tam, s nem­igen tud­tam meg­kü­lön­böz­tetni egyi­ket a másik­tól.

–  Embereket is láthattál, nem? – szólt közbe a baju­szos.

–  Ez volt a másik ok – foly­tatta Alfonz –, amiért nem beszél­tem. Szá­momra ők akkor nem ugyan­azok az embe­rek vol­tak, aki­ket koráb­ban nap mint nap lát­tam. Én pél­dául el sem tud­tam kép­zelni addig, hogy ket­tő­nél több ember is örül­het egy­ide­jűleg vala­mi­nek. Az embe­re­ket job­bára egyen­ként vagy párok­ban lát­tam magam előtt. Ma már el tudom kép­zelni, hogy szá­zez­rek örül­nek egy­szerre vala­mi­nek. Szó­val egé­szen más volt az, amire én akkor oda­figyel­tem. Nem hiszem, hogy ez bár­kit is érde­kelne. És nyil­ván nem is volt ért­hető, amit mond­tam.

–  Hát – kezdte a szemüveges elgon­dol­kodva – én azért azt hiszem, hogy többé-kevésbé értem. Nem tudom, ti hogy vagy­tok vele – for­dult a másik két férfi felé. A kopasz bólo­ga­tott.

–  Hagyjuk a szobrot! – mondta a baju­szos. – Inkább azt mondd meg, hogy mi van az apád­dal.

Még távolodik – hangzott a kurta válasz, s habár Alfonz az első szóra helyezte a hang­súlyt, a töb­biek ennek nem tulajdo­ní­tot­tak semmi jelen­tő­sé­get.

–  Mindig is utazni akart – mondta a kopasz eltű­nődve. – Most aztán ked­vére utaz­hat, olyan messzire, ami­lyen messzire csak akar.

Alfonz elmosolyodott. – Túlságosan las­san kell utaz­nia annak, aki élete végéig távo­lodni akar attól a hely­től, ahon­nan valaha útra kelt.

A bajuszos, mintha csak egy szín­ház páho­lyá­ban ült volna, üte­me­sen tap­solni kez­dett, de a szem­üve­ges egy rosszalló pil­lan­tás­sal csendre intette őt, majd Alfonz­hoz for­dult. – Nézd fiam, mi az ilyen köl­tői kifejezé­se­ket még józan álla­pot­ban is csak nagyon nehe­zen ért­jük. Ma pedig már a har­ma­dik üveg­nél tar­tunk. Légy hát tekin­tet­tel ránk!

Alfonz kényelmetlenül érezte magát, akár egy gye­rek, akit rajta­kap­tak valami csíny­te­vé­sen. – Ami­kor utol­jára itt jár­tam, még Auszt­rá­liá­ban volt az apám. Azóta Tas­mánián át tovább­ment Új-Zélandra. – Júlia össze­rezzent.

–  Igaza van a fiúnak – mondta a kopasz. – Ha ilyen ütem­ben uta­zik az apja, akkor las­sacs­kán bár­merre is megy, vol­ta­kép­pen haza­felé indul.

–  Nem – mondta Alfonz. – Nem fog tovább­menni. Vagy ott marad, vagy haza­jön.

–  Haza akar jönni? – kérdezte a baju­szos cso­dál­kozva.

–  Én legalábbis így vettem ki a sza­vai­ból, ami­kor utol­jára beszél­tem vele tele­fonon.

A szemüveges egészen közel hajolt Alfonz­hoz. – Úgy látom, a barát­nőd rosszul érzi magát. Talán a bor­tól lehet.

Júlia arca valóban fehér volt; fejét a bal kezére támasztva az asz­tal fölé hajolt, jobb kezé­vel egy gyu­fás ska­tu­lyát bab­rált, és a tekin­te­té­ből is hiány­zott az az érdek­lő­dés, amellyel a korábbi beszél­ge­tést kísérte. A fia­ta­lok csak­ha­mar elkö­szön­tek.

„Különös – gondolta Alfonz, amikor már kint vol­tak az utcán –, én most kezd­tem el szé­dülni a hir­te­len hőmér­sék­let­vál­to­zás­tól, ő viszont mintha job­ban érezné magát." Igen, Júlia való­ban job­ban érezte magát, amint maguk mögött hagy­ták a kis­kocs­mát, s úgy húzta maga után kézen fogva a fiút, miként sie­tős anyák úton-útfélen elmé­lázó gyer­me­kü­ket.

–  Ne siess annyira! – kérlelte Alfonz, s hogy moz­gá­sát fékezze, mind­két kezé­vel a lány kar­jába kapasz­ko­dott. Júlia las­sí­tott. A folyó­par­ton aztán észak felé for­dult, s most már gyen­gé­den a fiúba karolva hagyta, hogy őt vezes­sék. Alfonz a gyors sze­rep­cse­ré­től elbi­zony­ta­la­no­dott, de azért igye­ke­zett úgy visel­kedni, mint aki pon­to­san tudja, hová vezet az útjuk. Csak­ha­mar egy híd­hoz érkez­tek, ahol két kőből fara­gott orosz­lán fogadta mél­tó­ság­tel­jesen a keleti part felől érke­zőket.

–  Íme, a világ legkisebb országa! – mondta Alfonz, és ujjával a hídfő lám­pá­ját díszítő címerre muta­tott. – Egyet­len utcája a folyó túlsó part­ján véget ér, lakosa pedig egy­ál­ta­lán nin­csen.

Júlia felnézett, elmosolyodott, és mert a címer – miért, miért sem a kocs­mai beszél­ge­tést jut­tatta az eszébe, végre meg­szó­lalt.

–  Csak azt nem értem – kezdte –, hogy a szem­üve­ges miért kifogá­solta a töb­bes szám első sze­mély hasz­ná­la­tát.

–  Mert a bajuszos nagyon is elle­nezte a szo­bor ledön­té­sét, mégis úgy beszélt, mintha ő is közé­jük tar­to­zott volna. Oly­annyira elle­nezte, hogy a kopasz néhány tár­sá­val meg akarta őt ölni, de aztán a tömeg­ben sike­rült elme­ne­kül­nie.

–  Ez elég különös.

–  Nincs ebben semmi különös – foly­tatta Alfonz. – Néhány hét­tel koráb­ban, egy teme­tést köve­tően a baju­szos is meg akarta ölni a kopaszt.

–  Most már végképp nem értem – mondta Júlia. – Ha egy­szer a bari­kád más-más olda­lán áll­tak, akkor miért vitat­koz­tak olyan kedé­lye­sen, mintha leg­alábbis egy osz­tályba jár­tak volna vala­mi­kor. Ez azért elég fur­csa, nem?!

–  Az ilyen furcsaságot konszolidá­ció­nak hív­ják – mondta Alfonz. – Egyéb­ként a leg­fur­csább az egész­ben az, hogy való­ban osz­tály­tár­sak vol­tak.

–  Kérlek, ne tréfálj – mondta a lány. – És főképp, ne legyél ennyire cini­kus.

–  Rendben van – mondta Alfonz. – Mire vagy még kíván­csi?

–  Például arra, hogy melyikük állt a jó olda­lon.

Alfonz megállt, elgondolkodott, majd a híd kor­lát­jára könyö­kölve a nyu­gati part hegyeit nézte. Júlia is meg­állt, de ő a hátát támasz­totta a kor­lát­nak, s az átel­le­nes irányba, dél­ke­let felé for­dí­totta a tekin­te­tét.

–  Egy dobókockának melyik a jó oldala? – kér­dezte végül Alfonz.

„Most mondjam azt, hogy a hetes? – tűnő­dött a lány. – Nem, inkább nem mon­dom." – A hatos.

–  Akkor ők valamennyien rossz olda­lon áll­tak. A szem­üve­ges nagy­jából az ötö­sön, a kopasz a négye­sen, a baju­szos a ket­te­sen. Néhá­nyan ugyanis egy még rosszabb oldalra áll­tak.

–  Egy kicsit erőltetettnek érzem a hason­la­tot – mondta Júlia, habár a hangja s fél­re­for­dí­tott tekin­tete jóval nagyobb elé­ge­det­len­ségre val­lott, mint­sem a sza­vai.

–  Az is – mondta Alfonz egykedvűen. – Egy dobó­koc­ká­nak keve­sebb oldala van, mint egy sza­bad­ság­harc­nak. Egyéb­ként pedig – fűzte hozzá elgon­dol­kodva – még a koc­ká­nak sem min­dig a hatos a jó oldala. Attól függ, mire megy ki a játék.

Júlia éppen válaszolni akart, ami­kor várat­la­nul ész­re­vette Félix pro­fesszort. Rövidujjú koc­kás ing­ben, hófehér vászon­nad­rág­ban köze­le­dett a keleti part felől; a könnyű nyári szan­dál­ban korát meg­ha­zud­toló ruga­nyos­ság­gal lép­ke­dett, s arcát a nyu­gati hegyek fölé hajló Nap felé for­dítva derű­sen szívta a pipá­ját.

–  Amint látom, önök is hazafelé tar­ta­nak – mondta.

–  Igen – felelte Júlia. – Alfonz ugyan még szí­ve­sen sétál­gatna, de a nagy­papa már vár min­ket ott­hon. A lel­kemre kötötte, hogy vacso­rára fel­tét­le­nül érjünk haza.

Alfonz ezalatt megfordult, s elhűl­ten hall­gatta Júlia magya­rá­za­tát. Félix pro­fesszor most őfelé for­dult, s együtt­érzően mondta: – Hja, ked­ves bará­tom, az öre­gek el sem tud­ják kép­zelni, hogy mennyi sétál­ni­va­lója lehet két fia­tal­nak. Nem is tar­tom fel önö­ket, viszont­lá­tásra az egye­te­men.

Máris továbbsietett, de Júlia utána szólt.

–  Ne siessen annyira, professzor úr! Sze­ret­nék még kér­dezni vala­mit – mondta, azzal meg­fogta Alfonz kezét, és az előtte lép­kedő nyo­mába eredt. De mert a kes­keny gya­log­jár­dán két ember is nehe­zen fért el egy­más mel­lett, így hát liba­sor­ban halad­tak tovább a nyu­gati part felé.

–  Hallgatom, kisasszony – mondta a leg­elöl haladó. – Csak arra kérem, nézze el nekem, hogy kény­sze­rű­ség­ből hátat for­dí­tok.

–  Én már két éve hallgatom az ön elő­adá­sait – kezdte Júlia. – Egy félév beve­ze­tés, egy félév kive­ze­tés, aztán kez­dő­dik az egész elöl­ről. Med­dig fog ez még tar­tani?

–  Önnek alighanem a tanulmá­nyai befejezé­séig, hacsak előbb meg nem unja, vagy később be nem jár az óráimra, ahogy a barátja teszi időn­ként. Nekem az éle­tem végéig, de leg­alábbis a nyug­dí­jazá­so­mig.

–  Nem is erre gondoltam – folytatta a lány. – A ki- és beve­ze­té­sek­kel már meg­ba­rát­koz­tam. Inkább az zavar, hogy sehol semmi tám­pon­tot nem látok. Lehet­sé­ges per­sze, hogy nem figyel­tem eléggé. De nekem a párat­lan fél­évek­ben min­dig úgy tűnt, mintha meg­ta­lál­tuk volna azt a terü­le­tet, amely vitat­ha­tat­la­nul a filo­zó­fiá­hoz tar­to­zik. Aztán a páros fél­évek­ben kide­rült, hogy téved­tünk. Hol a kér­dés­fel­te­vés bizo­nyult rossz­nak, hol a jól fel­tett kér­désre kap­tunk egy szak­tu­do­mány­tól választ, ha pedig végre jó volt a kér­dés, és a filo­zó­fia lett volna ille­té­kes a meg­vá­la­szo­lá­sára, akkor valami más ok miatt kerül­tünk remény­te­len hely­zetbe.

–  Ne szerénykedjék, kisasszony! Hiszen ezek sze­rint nagyon is oda­figyelt!

Júliát váratlanul érte a bók, de sze­ren­csé­jére sem az előtte, sem a mögötte haladó nem lát­hatta a zava­rát. – Azért ször­nyű, hogy egyet­len filo­zó­fus egyet­len művére sem támasz­kod­ha­tunk – mondta.

A kockás ing jobb oldalán egy mutató­ujj emel­ke­dett a váll fölé figyel­mez­te­tően. – Aki filo­zó­fus akar lenni, az áll­jon meg a saját lábán, és ne támasz­kod­jék sen­kire! – A mutató­ujj eltűnt, a vál­lak meg­emel­ked­tek, és egy-egy víz­szin­te­sen tar­tott tenyér jelent meg mel­let­tük. – Vagy men­jen el filo­zó­fia­tör­té­nész­nek – foly­tatta az elöl haladó. – Két­ség­kí­vül pro­duk­tí­vabb fog­lal­ko­zás.

–  Azért néhány tanulmánya önnek is meg­jelent – figyel­mez­tette Júlia.

–  Amelyekben csakis kudarcokról adhat­tam szá­mot – foly­tatta a pro­fesszor.

Júlia nekibátorodott. – Az imént azt mond­tam Alfonz­nak, hogy cini­kus. Lehet­sé­ges, hogy ez fog­lal­ko­zási árta­lom?

–  Azért két esetből ne vonjon le ilyen messze­menő követ­kez­te­tést!

–  Igazán nem akartam megbántani – sza­bad­ko­zott Júlia –, de hát a mai elő­adás!… Attól tar­tok, hogy leg­kö­ze­lebb már csak fele ennyien leszünk.

–  Ha sikerre vágynék, elmentem volna szí­nész­nek, nem gon­dolja?

–  Nem is erről van szó…

–  Vagy talán egy toborzóirodát kel­lene nyit­nom?

–  Azt hiszem, félreértett – mondta a lány zavar­tan. – Mint emlí­tet­tem, két éve hall­ga­tom már az elő­adá­sait. És még engem sem tudott meg­győzni. Szinte min­den szava két­sé­ge­ket ébreszt ben­nem.

–  Lehetséges, hogy önöknek nem mond­tam volna? – tűnő­dött Félix pro­fesszor. – Hit­té­rítő sem vagyok.

–  Ó, ezt mondta, nem is egy­szer! De látja, most is csak kive­zet! – mél­tat­lan­ko­dott a lány. – Fogal­mam sincs, hogy hon­nan és hová, még kevésbé értem, hogy miért, de kive­zet. Már meg­bo­csás­son, de a filo­zó­fiá­nál lehan­go­lóbb tárgy­kört el sem tudok kép­zelni ezek után!

Időközben a folyó nyugati part­jára értek, és Félix pro­fesszor végre szem­be­for­dul­ha­tott a fia­ta­lok­kal. – Való­ban olyan lehan­go­ló­nak tartja? – kér­dezte.

Most, hogy Júlia ismét láthatta a pro­fesszor arcát, kény­te­len volt meg­ál­la­pí­tani, hogy ugyan­olyan nyu­god­tan, derű­sen tekint rá, miként talál­ko­zá­suk pil­la­na­tá­ban, sőt, mintha még valami alig tit­kolt öröm is buj­kált volna a moso­lyá­ban.

–  Nem is tudom – mondta a lány.

–  Akkor engedjen meg egy másik kér­dést. Oktat­nom kel­lene inkább vagy ido­mí­ta­nom?

–  Micsoda kérdés!

–  Túlságosan könnyűnek találja, ugye? Nos, én már évti­ze­dek óta oktatni pró­bá­lok, és maga a negye­dik hall­ga­tóm, akit a jelek­ből ítélve való­ban oktat­tam. Pedig mind­annyiu­kat oktatni sze­ret­tem volna.

Júlia zavarban volt; a professzor gyor­san elbú­csú­zott a fia­ta­lok­tól, és nyu­gat felé foly­tatta útját.

–  Szólhattál volna valamit – mondta Júlia, ami­kor magukra marad­tak.

–  Ugyan mit? – kérdezte Alfonz. – Te két éve jársz az elő­adá­saira, én viszont huszon­két éve isme­rem őt.

–  Huszonkét éve?

–  Igen. Anyám szeretője volt akko­ri­ban. És most merre?

–  Amerre Félix professzor ment – mondta Júlia. – Aztán a hegy túl­ol­da­lán fel­szál­lunk egy autó­buszra. Útköz­ben pedig foly­tat­hat­nád a tör­té­ne­tet. Tudod, amit még utolsó talál­ko­zá­sunk­kor mesélni kezd­tél.

A lány már indult is, Alfonz azon­ban nem moz­dult. „Ebből se lesz ma már semmi – gon­dolta. – A leg­oko­sabb, ha haza­me­gyek és elfelej­tem az egé­szet. Elfelej­tem Júliát és Féli­xet, Ulri­kot és Alizt, a kora reg­geli ébre­dést, min­dent és min­den­kit, elfelej­tem ezt a várost, ahol min­dig a leg­ígé­re­te­sebb hajna­lo­kat köve­tik a leg­nyo­masz­tóbb esték és éjsza­kák, ahol min­den kiszá­mít­ha­tat­lan és eset­le­ges."

Júlia visszafordult. – Valami baj van?

–  Elegem van a mai napból! – mondta Alfonz. – A meg­ál­lóig még elkí­sér­lek, aztán haza­me­gyek. Ez a nap már úgyis szét­tö­re­de­zett, mint egy rossz regény; semmi sem kap­cso­ló­dik benne sem­mi­hez. Veled mehet­nék éppen, de minek?

–  Azért még elkísérhetnél hazáig – mondta a lány nem túl nagy meg­győ­ző­dés­sel.

–  Azon a néhány percen már iga­zán nem múlik semmi – mondta Alfonz.

–  De előbb még volna egy kérdésem.

–  Csak egy?

–  Igen, csak egy. Miért mondtad azt, hogy a nagy­pa­pád vár min­ket ott­hon?

–  Mert valóban vár – hangzott a kurta és kissé inge­rült válasz.

Mi tagadás, Alfonz nem ilyen válaszra szá­mí­tott. De mert úgy találta, hogy a lány őszin­te­sé­gé­hez aligha fér­het két­ség, szót­la­nul elin­dult vele a meg­álló felé.