Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
30.

(Queretaro) Lent az utcán sötét van és hűvös, és amíg a Haran­gok dombja (Cerro de las campa­nas) felé tar­tok, van időm töp­ren­geni. Mi lett volna, ha? Ferenc József helyett Maxi­miliano Habs­burgo az Oszt­rák-Magyar Monar­chia trón­ján? De ez a lehe­tő­ség a Trieszt mel­letti Miramare kas­tély­ban tar­tott test­véri talál­kozó után meg­szűnt. Mielőtt Miksa elfog­lalta volna a mexikói trónt, a bátyja lemon­datta az oszt­rák trón iránti igé­nyé­ről.

Hirtelen világosodik, mintha valaki fel­kap­csolta volna a lám­pát. Még csak fél­úton vagyok, fázó­san húzom össze magam. A kivég­zés hely­színe kint van a város szé­lén. Alig látok járó­ke­lő­ket, a helyiek még alsza­nak. De nem kell útba­iga­zí­tást kér­nem sen­ki­től, elal­vás előtt memo­ri­zál­tam a tér­ké­pet, elég jól eliga­zo­dom. A várost kelet­ről nyu­gatra átszelő Avenida Fran­cisco Maderón hala­dok, a jobb­ról becsat­la­kozó kereszt­ut­cák­nál a for­galmi lám­pák fölös­le­ge­sen dol­goz­nak, mert nincs for­ga­lom. Hosszas mene­te­lés után a Cir­cu­la­ciónon jobbra for­du­lok, és nem­so­kára fel­tű­nik a domb.

Queretarónál rosszabb helyet a véde­ke­zésre elkép­zelni sem lehe­tett (ezt nem én mon­dom, hanem a hoz­zá­értő had­tör­té­né­szek), az észak­ról köze­ledő Juárez csa­pa­tai­val így is hosszú ost­rom után, de elfog­lalta a várost, és Miksa a rezi­den­ciá­jául szol­gáló épü­let­ben meg­adta magát.

Véget ért ez a reménytelen vál­lal­ko­zás. Pedig nagyon meg­sze­rette ezt az orszá­got (nem cso­dál­ko­zom rajta), ha az ember itt keresz­tül-kasul uta­zik, a csá­szár nyo­má­ban is jár. Miksa több helyen ala­kí­tott ki (a két évszak­tól is füg­gően) tar­tóz­ko­dási helye­ket, magá­nak és az udvar­tar­tá­sá­nak.

Bármennyire is szimpatizált az ország lakos­sá­gá­val, és igye­ke­zett segí­teni rajtuk, a kró­ni­kus "költ­ség­ve­tési hiány", meg­aka­dá­lyozta, hogy szé­les kör­ben nép­sze­rű­ségre tegyen szert. A leg­töb­ben egy ide­gen hata­lom beto­la­kodó ural­ko­dó­ját lát­ták benne, tel­jes jog­gal per­sze, és azok a poli­ti­ku­sok, akik erre a kalandra mexi­kói rész­ről rávet­ték, szin­tén csa­lód­tak benne, mert nem az ő érde­kük sze­rint pró­bálta az ügye­ket intézni. A trón elfog­la­lá­sá­nak ez az elő­ké­szí­tet­len­sége előbb utóbb-utóbb meg­bosszulta magát, Juárez az USA esz­mei és anyagi támo­ga­tá­sá­val győ­ze­del­mes­ke­dett.

Megmászom a dombot. Fent a hatal­mas Juárez szo­bor fogad, mel­lette a kis téren reg­geli torna folyik egy boka- és csuk­ló­me­le­gí­tőt viselő hölgy irá­nyí­tá­sá­val. Nem illik a hely szel­le­mé­hez, de a hidegre való tekin­tet­tel úgy is dönt­het­nék, hogy beszál­lok. Aztán rövid bámész­ko­dás után arrébb­állok.

Innen már nincs messze a kivég­zés hely­színe, két mexi­kói parancs­no­ká­val együtt állí­tot­ták fal­hoz, egy hossza­dal­mas jogi pro­ce­dúra után, és lőt­ték agyon őket, az euró­pai hatal­mak til­ta­ko­zása elle­nére. Fele­sége, a belga király lánya, Carlota, még a pápa segít­sé­gét is igénybe vette, hiába. (Soha töb­bet nem jött vissza Mexi­kóba, 1926-ban halt meg elbo­rult elmé­vel egy fél­re­eső kas­tély­ban, majdnem hat­van évvel férje kivég­zése után.)

Egy kis kápolna áll azon a helyen, a Habs­bur­gok emel­ték 1901-ben, de nem lehet bemenni, mert vas­rács zárja el a bejára­tot, kívül­ről azért bené­zek.

Felkelt a nap, a madarak csi­cse­regni kez­de­nek, és meleg­szik a levegő.