P. Szabó Mária

Király születik

1. A szülés

Valamerre, fent a Pilis hegy­ség zor­don bar­lang­jában, egy óriási kalit­ká­ban fekete holló krá­ko­gott jó ideje már. Zöl­des fényű farka ide­ge­sen rez­gett a hideg levegő moz­du­lat­lan­sá­gát fel­ka­varva, vas­tag cső­rét for­gatta ide-oda, szeme der­med­ten figyelte a bar­lang előtti kopasz fák suho­gá­sát, a téli szél süvítő ere­jét. A pálo­sok ősi bar­lang­jában az idő már évszá­zad­ok­kal előtte meg­állt, most pedig hir­te­len reb­benni lát­szott. A fagyos levegő a madár zajára vitus­táncba kez­dett, fel­ka­varva a füs­töt, mely a bar­lang köze­pén vöröslő parázs­tól elta­karva aludta nyu­godt álmát.

–  Nocsak, nocsak! Mi a baj, te madár? – kapta oda fáradt, vörös tekin­te­tét a tar fejű szer­ze­tes. Ő volt a bar­lang tűz­ra­kója, most pedig mintha nem akarná mele­gí­teni a hide­get lövellő fala­kat, letér­delt a füs­tölgő parázs mellé és gyors imába kez­dett.

–  Miatyánk, miatyánk, adj erőt és türel­met meg­té­pá­zott néped­nek! – mor­molta, tel­jesen fel­rúgva napi szo­ká­sait, hisz a tűz­nek már régen pat­tog­nia kel­lene. Újra rápil­lan­tott a madárra, cso­dál­kozva nézte ide­ges ria­dal­mát.

–  Mi bajod lehet neked, te fénylő feke­te­ség?

Ekkor tíz társa csörtetett a bar­langba, fehér csu­há­juk­kal meg­vi­lá­gítva a nyú­lós sötét­sé­get.

–  Mi történik itt? Egy szál rőzsét sem látok a keze­tek­ben! Mivel táp­lá­lom a tüzet, ha nem sze­di­tek össze a rá valót? – for­dult felé­jük dühö­sen az öreg tűz­rakó.

–  Gergely atya, nem érzed, hogy vál­to­zik a világ? Valami tör­ténni fog hama­ro­san. Külön­le­ges nap ez a mai!

–  Ugyan miért lenne különleges? – kér­dezte, bár ész­lelte már ő is, hogy valami szo­kat­lan tör­té­nés­nek néz­het­nek elébe.

Ahogy rápillantott a madárra, elha­tal­ma­so­dott rajta is az izga­tott­ság, talán csak nem a rég­óta várt csil­lag száll le erre a kopár, sira­lom­tól han­gos földre. Hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dott az elméje. De bizony nem is tör­tén­het más, elér­ke­zett az idő, amelyre úgy vár­tak, mint a tavasz ziz­ze­né­sére vár a bödön­csiga, a kerti isza­lag, a fűrész­lábú szöcske. Már csak néhány kósza pil­la­nat és itt az égi fény meg­ér­ke­zé­sé­nek a misz­té­ri­uma. Ezért ide­ges hát a madár is.

–  Imádkozzunk gyorsan! – kiáltott a töb­biek felé.

Így azután mindannyian letérdeltek a jeges bar­lang keményre dön­gölt föld­jére, és dacolva a hideg­gel, gyors imába kezd­tek. Más volt ez az ima, mint ami­hez eddig szok­tak, hosszabb volt és mélyebb, sok­kal töb­bet jelentő, iga­zán az alka­lom­hoz illő. Csil­la­got vár­tak és most tud­ták, meg­ér­ke­zik. Nem imád­koz­tak hiába, lehunyt sze­mük előtt a tejút hulló fényes­sé­gei mutat­ták az utat, mélyen a kopár szik­lába bújta­tott kőko­por­só­juk­hoz. Ez a vára­ko­zás csá­bí­totta őket, és most íme, betel­jesülni lát­szik. Telt-múlt az idő, az ima foly­do­gált tovább egyre csen­de­sebb, meg­nyugvó pata­kok­ban, már fekete sötét volt az ég meg­annyi ezer csil­lag­gal fénye­sítve, mikor a madár erő­tel­jesen ver­desni kezdte szár­nyait. Nagy ereje szét­sza­kí­totta a háncs­ból szőtt kalit­kát, és huss, utat tört a szer­ze­te­sek kopasz feje fölött, ki a pis­lá­koló fények­től díszes sza­bad ég felé. Szárny­csa­pá­sai nyo­mán szik­rá­zott a téli levegő.

*

A zsúfolt város apró fényei a sötét­ség leple alatt egyre gyen­gülő erő­vel vilá­gí­tot­tak, ilyen­kor már csak akkor, ha külön fel­ada­tuk volt, úgy, mint az óriási fehér ház falai között, ahol a szol­gák mécse­sek­kel, fák­lyák­kal rohan­gál­tak, hol forró vizet merí­teni, hol fehér gyol­csot elő­ké­szí­teni. A kony­há­ban lobo­gott a tűz, piro­sabbra fes­tette az izga­lom­tól amúgy is pirosló arco­kat.

–  Jajj, jajj, segítség! Nem bírom tovább! – A szülő nő sikol­to­zása betöl­tötte a homályba bur­kolt, füs­tös ter­met.

A férfiak idegesen hallgattak, az asszo­nyok össze­kul­csolt kéz­zel vala­mi­féle imád­sá­got mor­mol­tak, hátha Isten segít ott, ahol földi halandó nem tud.

Szilágyi Erzsébet erőlködött fájdal­ma­san a terem végé­ben elhe­lye­zett ágyon, míg a töb­biek a másik végen tör­del­ték kezei­ket, nehogy halál legyen a szen­ve­dés bevé­gez­te­tése.

–  Tartson ki, asszonyom! – törölte a nő izzadt hom­lo­kát Kata­lin, az egyik leg­ben­sőbb szol­gá­lója.

A bába ott matatott az ágy közepé­nél, félig a takaró alatt, a gyer­tya­fény homá­lyá­ban. Körötte min­den csupa vér.

–  Látja kegyelmed milyen havas a táj? – for­dult oda fér­jéhez a vajú­dás egyik csen­des pil­la­na­tá­ban a nő.

Hangja gyenge pilleként szállt Hunyadi János felé, az pedig­len, mint aki örül, hogy segít­sé­gére lehet a szen­ve­dő­nek, gyor­san az ablak felé for­dult, egy pil­la­natra tán el is felej­tette, mi vár rá a szo­bá­ban, voná­sai meg­lá­gyul­tak, úgy vála­szolt kész­sé­ge­sen asszo­nyá­nak.

–  Igen, asszonyom, még szállingóz­nak a hópely­hek, ragyog az egész táj.

–  Jaj, nem bírom tovább! – sikított újra. – Segít­ség, segít­sen valaki!

–  Már órák óta szenved – suttogták a szol­gák.

Erzsébet pedig, az egyéb történé­sek­ben hősie­sen küzdő nagy­asszony, most élete leg­ne­he­zebb csa­tá­ját vívta. Hunyadi János ott rótta az utat fele­sége ágya mel­lett, és imád­ko­zott, egy gyer­me­ket már adott neki az asszony, most a nőt men­tené leg­előbb. Vele tör­delte kezét a ferde falú ház gaz­dája, Méhfi Jakab is, mert ugyan gya­kori az asszony­ha­lál, de aki a szü­lő­ágy­ban fek­szik, nem akárki, nem akar ő ilyen vesze­de­lem köze­lébe kerülni.

Fekete éjszaka közepében járt a kuvik, ami­kor hatal­mas sóhaj hasadt fel az ágy felől, majd ezt követte egy vékonyka nyi­vá­ko­lás. A cse­csemő, pon­to­san a csil­la­gok állá­sá­nak meg­fele­lően, meg­ér­ke­zett az evilágra. Erős, vörös fejű kis bivaly. Pará­nyi hím­vesszője büsz­kén fitye­gett, mutatva, hogy Hunyadi János és Szilá­gyi Erzsé­bet nászá­ból ismét egy valódi örö­kös szü­le­tett.

–  Éljen, éljen a nagyasszony! – kia­bál­ták a szol­gák, hang­juk­kal betöltve a szü­lés illa­tá­tól ápo­ro­dott ter­met. Ott állt körbe a hatal­mas­sá­gok közeli rokon­sága, és min­denki, aki­nek illett jelen lenni a nagy ese­mé­nyen, meg­nyu­godva sóhaj­tott fel.

–  Erzsébet, fiunk kapja a Mátyás nevet a kereszt­ség­ben!

Így azután az úr egyezernégyszáz­negy­ven­har­ma­dik évé­nek máso­dik hónap­ján, annak is a huszon­har­ma­dik nap­ján a várva várt csil­lag alá­szállt.

Az asszony boldog ájulásban ölelte cse­cse­mő­jét, a szol­gák pedig a ter­met tet­ték rendbe, gyor­san kicse­rél­ték a véres ágy­ne­műt, meg­tö­röl­get­ték asszo­nyuk kénye­sebb felét. Las­san min­den bevég­ző­dött, elcsen­de­sült, a mécse­sek is álomra hajtot­ták kanó­cu­kat, az embe­rek is nyu­go­vóra tér­tek. Néha-néha hal­lat­szott csak egy kis nyi­vá­ko­lás, akkor mellre tet­ték az aprócska urat, majd jóízű szu­szo­gás és cup­po­gás után az is elhall­ga­tott.

Senki nem vette észre, amikor a holló a hóval borí­tott ablak­pár­kányra ült. Már min­den szem lecsu­kó­dott, az embe­rek messze az álom meze­jén lép­del­tek keresz­tül az éjsza­kán, a madár pedig tágra meredt szem­mel nézte a béké­sen szunnyadó újszü­löt­tet.

*

Kora hajnalban, még a kakas­ku­ko­ré­ko­lás előtt, Hunyadi ébe­ren for­go­ló­dott fek­vő­he­lyén. Sze­rette ezt a várost. Füs­tös, nyers, han­gu­lata a meg­újho­dást idézte fel benne. Most is arra gon­dolt, ami­kor egy­szer nagyon régen, apja beszél­getni kez­dett vele a jövő­ről. Maga előtt látta a Hava­sok örök­kön-örökké zöl­dellő tűle­velű fáit. Szinte hal­lotta félel­me­tes suho­gá­sát a vadon­nak, és a ször­nyedelmes ijedt­sé­get hozó kiéhe­zett far­ka­sok voní­tá­sát, érezte gyer­mek­ko­rá­nak illa­tait. A pil­la­nat, mikoron csa­ládja áttért Magyar­honba élni, halni, szá­mára is jövőt meg­ha­tá­rozó volt. Apja ezer­szer elme­sélte.

–  Figyelj, kis vitéz! – És csak mondta, mondta: – Egy­szer azt gon­dol­tam, éppen egy med­ve­va­dá­szat után, mikor a kezem csö­pö­gött a vad vöröslő véré­től, elme­gyek innen, vilá­got látok, új urat kere­sek. Még pará­nyi emberke vol­tál, nem emlé­kez­hetsz rá.

–  De emlékszem, uram, emlékszem arra a pil­la­natra, mikor leg­elő­ször Zsig­mond király udva­rá­nak lapos köveit tapos­tam. A nagy király sza­vaira is emlék­szem: „Vojk, hűsé­ges lova­gom, örök ado­má­nyul meg­ka­pod tőlem Hunyad­várát".

„Vajon én mit mesélhetek majdan két vitéz fiam­nak?", szőtte tovább gon­do­la­tait a szö­rényi bán, Ulászló is eszébe jutott, az új király, aki mellé sze­gő­dött jóra-rosszra, és orszá­gos barátja, Újlaki Mik­lós macsói bán, a nagy­da­rab, med­ve­szerű, meg­bíz­ható, becsü­le­tes barát.

Mosolyogva, elégedetten forgolódott zizegő fek­he­lyén, mert azt bizo­nyo­san tudta, fia­ira becsü­le­tes hírét hagyja, az orszá­go­san elis­mert hősét, vité­zét. Neve hal­la­tára zárt, sötétlő kapuk nyíl­tak ki, friss pecse­nyé­vel, jófajta bor­ral vár­ták.

Lassan az éjszakai homály oszlani kez­dett, bein­dult az élet a fák­lyák kor­mos illa­tá­tól sötétlő falak között. Mátyás már har­mad­jára szo­pott szü­le­tése óta, most alszik, pará­nyi szá­ján egy csepp tej kéredz­ke­dett lefelé.

–  Hogy telt az éjszaka, Erzsébet? – simo­gatta meg gyen­gé­den fele­sége kezét. Sze­mei ravasz­ká­san csil­log­tak, tudta jól, akár­me­lyik király meg­iri­gyel­hetné asszo­nyát.

–  Boldog vagyok, jó uram! Boldog és büszke. Máso­dik fiunk jó sorsra szü­le­tett, hata­lomra, vagy Isten szol­gá­la­tára. Mind­kettő igazi nagy­úr­hoz való fel­adat – for­dult felé moso­lyogva az asszony.

–  Gyönyörű vagy ma reggel! Apává tet­tél ismé­tel­ten, köszö­nöm neked! – Fejét ráhaj­totta fele­sége kezére, var­ko­csos haja szét­te­rült rajta, sze­mér­me­te­sen óva kíván­csi tekin­te­tek elől csók­jait, mellyel borí­totta.

A szolgák már javában sürögtek, forog­tak, a kály­há­ban vidá­man pat­to­gott a naran­csos tűz. A szí­nes abla­kokon a téli nap suga­rai tola­kod­tak be, és ragyog­ták ezer fénnyel vilá­gos­ságba a hatal­mas hodályt. Szép, szik­rázó napra vir­rad­tak a ház lakói, és ven­dé­gei.

*

Az asszony gyengéden tekintett cse­cse­mő­jére, a pici szu­szo­gása, tejszagú illata betöl­tötte szí­vét. „Iste­nem, köszö­nöm neked", gon­dolta hálá­san. Szét­né­zett a terem­ben, hir­te­len düh­től szo­rult a gyomra görcsbe, a halk reg­geli zsi­vaj har­sánnyá tette a helyi­sé­get, itt senki nem figyelt az újon­nan érke­zőre. „Így nem tud nyu­god­tan aludni", nézett újra a picire. „Nem lehetne hal­kab­ban?", de csak magá­ban kér­de­zett, ilyen kér­dé­sek­nek nem volt helye, az élet­nek zök­kenő nél­kül men­nie kel­lett tovább, ahogy gya­ra­pod­tak, úgy akár fogy­hat­tak volna az éjszaka során, annak talán csen­de­sebb hatása lett volna, de egy cse­cse­mő­nek? Egyik fiú­nak a másik után? Reg­gelre nem érde­kelt ez már sen­kit, hisz az örö­kös ott nevel­ke­dett már rég­óta Hunyad várá­ban.

Ekkor hirtelen az ablakra tekintett, ahol egy fekete madár figyelt moz­du­lat­la­nul. Ez eszébe jut­tatta réges-régi álmát. Akkor is fiút szült, aki test­vére lett a hol­lók­nak, azok vigyáz­tak reá és taní­tot­ták. Álmá­ban jegye­sek vol­tak, a fiú és a madár.

–  Édes uram, hozza nekem azt a mada­rat az ablak­ból! – bökte meg az embert, aki ugyan cso­dál­kozva, de oda­ment a madár­hoz, az pedig mintha már várta volna, nyu­god­tan tele­pe­dett a hatal­mas, kér­ges tenye­rekbe.

Óvatosan vitte a közben ide-oda tekin­gető feke­te­sé­get, és letette az ágyra, Erzsé­bet elébe. Az asszony lehúzta ujjáról egyik gyű­rű­jét, felé nyúj­totta, a madár cső­rébe kapta, majd hir­te­len kire­pült a nyi­tott abla­kon. Hogy ott járt és ez nem csak álom, hanem maga a való­ság, egy hát­ra­ha­gyott fekete toll­pihe bizo­nyí­totta, mely bizo­nyos­ság volt. A fiú bármi­végre érke­zett, az útja már ki lett jelölve meg­má­sít­ha­tat­la­nul, vég­ér­vé­nye­sen.

–  Gyűrűt adsz a madárnak? Mi okod lehet rá? – kér­dezte Hunyadi asszo­nyát.

–  Volt egy álmom, akkor is fiam szü­le­tett és eljegyezte egy holló, taní­totta, óvta, nevelte és vigyá­zott rá. Tudom, buta babona, de meg kel­lett ten­nem, meg­nyu­god­tam tőle – nézett urára moso­lyogva.

A férfi megvonta a vállát, „asszony­be­széd", gon­dolta. Ekkor Mátyás mintha meg­érezte volna, hogy róla beszél­nek, hatal­mas böm­bö­lésbe kez­dett, vörös, rán­cos arc­cal ordí­tott, köve­telte a maga jus­sát. Az asszony mel­lére tette, a kicsi mohón szür­csölni kez­dett, majd mikor a fekete toll­pihe kopasz feje búb­jához ért, nyu­god­tan szu­szo­gott tovább. Erzsé­bet nem engedte a dajká­nak szop­tatni, pedig ott állt az ágy körül kettő is, várva, hogy a nagy­asszony­nak előbb-utóbb elege lesz, de az anyai sze­re­tet sok­kal erő­tel­jesebb volt min­den szo­kás­nál. Végül a dajka meg­tö­röl­gette a pici úr fene­két, és böl­csőbe rakta.

Az asszony pedig megmosakodott a fatek­nő­ben oda­ké­szí­tett hideg víz­ben, arcát jól meg­dör­zsölte egy szá­raz daróc­cal, tel­jesen kipi­ro­so­dott bele, meg­igaz­gatta fonott hajko­ro­ná­ját, és a fáradt­ság­tól ő is elszen­de­re­dett. Szép asszony volt, mint ahogy szép leány volt annak előtte, hosszú sötét haja copfba teke­re­dett hom­loka körül, sze­mei, mint az ázott föld­ben csil­logó víz­tó­csák, suga­rat szór­tak arra, akire ráve­tette.

–  Azon gondolkodtam hajnalban, két gyer­me­künk mi végre nő fel, mit hagyok nekik örökbe? Vité­zek vagy tudó­sok lesz­nek? – szó­lalt meg kis idő után az úr.

Az asszony felrezzent a hangra és gyen­gé­den meg­si­mo­gatta János kezét:

–  Nagy úr vagy, rájuk hagyod hatal­mas vagyo­nod, és a híred, amely min­den hősö­ké­vel vetek­szik.

–  Igen nagy úr, aki állandóan a lovát hajtja, és csa­ta­té­ren bólintja álomba fejét, gyak­ran csak a csil­la­gos ég alatt. A gyer­me­kek neve­lése a te fel­ada­tod lesz.

–  Tudom uram, kegyelmednek mennie kell – vál­totta komo­lyabbra sza­vait az asszony –, de bíz­zon ben­nem, a jóra neve­lem őket, arra, hogy apjuk nyom­do­ka­iba vagy isten szol­gá­la­tába lép­jenek.

–  Csak a magyar nyelvet isme­rem. Min­den komo­lyabb tár­gya­lás­nál félek, hogy becsap­nak a nyel­ve­ket bíró szol­gáim. Sze­ret­ném, ha fiaim saját hang­juk­kal simo­gat­ná­nak, ver­né­nek, átkoz­ná­nak, bár­mely ország­ból érkező egye­bek­kel szem­ben.

Hunyadi János csak hangosan gondol­ko­dott, de tudta, véres való­sággá vál­hat az, ha keve­set tud egy úr, és szol­ga­nép­nek van kitéve.

*

Repült a madár, vaskos csőré­ben az arany gyű­rű­vel. A Pilis kopár szik­lá­jának tete­jén meg­pi­hent, mielőtt gaz­dái­hoz betért. Büsz­kén ült a szir­ten, hisz párja van már, cső­ré­ben a gyűrű csil­logva verte vissza a téli nap semmi mele­get nem adó szik­rázó suga­rait, a hópely­hek vidá­man cikáz­tak az égen. Kolozs­vá­rott, messze a pilisi szent hely­től, a sötét éjszaka szü­le­tett jövő szu­szogva csim­pasz­ko­dott anyja táp­láló mel­lei­be.

Most már csak ki kell várni növe­ke­dé­sét, de ez már nem sem­mibe szálló vára­ko­zás, hiszen betel­jesült a jós­lat, új ural­kodó nevel­ke­dik. Pereg a dob is, az ősi hír­vivő, az ország leg­utolsó zeg­zuga is meg­kapja a hírt. Van már enyhe fuval­lat, a nyo­mor, a gyöt­re­lem, a pusz­tu­lás legyő­zé­sére. Vigyázz ország, és készülj! Bol­do­gan ünne­pel­nek Szent Pál köve­tői is, érde­mes volt izmai­kat, elmé­jüket edzés­ben tar­tani. Eljött az ő ide­jük, meg­ér­ke­zett, akit fel­ké­szí­teni, védel­mezni kell.

–  Atyák! A ma éjszakai vezek­lés legyen min­den eddi­gi­nél kemé­nyebb, hisz most már tud­juk, lel­künk nem vélet­le­nül járta meg a nagy utat, az, akit az angya­lok szfé­rá­jában lát­tunk, meg­ér­ke­zett a sötét éj folya­mán.

Gergely atya méltósággal ejtette ki sza­vait, miköz­ben elő­vette hatal­mas osto­rát a terem­tő­nek.

–  Amikor lelkem elhagyta testemet, az ősi kőko­porsó magá­nyá­ban erre a pil­la­natra gon­dol­tam – mondta egy másik szer­ze­tes, arcán üdvö­zült mosollyal.

–  Készüljünk hát! Lelkünk egyszer áttörte a kőbol­to­za­tot, most is nagy erőre van szük­ség, hisz veze­tőnk még csak maga a csil­la­gos ég.

–  Fejünknél megjelent a fényes Nap, lábunk­nál a ragyogó Hold. Egye­sült a fény velünk. Nagy zson­gás töl­tötte be a der­medt bar­lan­got, min­denki készült a tisz­tító ostor­csa­pás­okra. Az arcok pirosló láz­ban égtek, sze­meik a vas­tag kőfala­kon túl, a messzi távol­ban für­kész­ték a jövőt. Töb­ben már elő­vet­ték a bar­lang falába vájt mélye­dé­seik­ből osto­rai­kat, mások pedig készí­tet­ték egye­nes hátu­kat az ostor­csa­pás­okra, akkor hir­te­len robaj­jal becsa­pó­dott a bar­langba a holló, cső­ré­ben a fénylő gyű­rű­vel. A szer­ze­te­sek tágra nyílt szem­mel figyel­ték a jegyes­ség démoni kel­lé­két, igen, itt a bizo­nyos­ság. Ha eddig egy pil­la­na­tig is kétel­ked­tek volna, most min­den kéte­lyük elil­lant, ki a ködös világba. A holló már nincs egye­dül, meg­szü­le­tett a társa, a támo­gató, a jövő, a földi fény már való­ság. Csa­pód­tak az osto­rok, eddig nem ismert erő­vel. Suho­gá­suk betöl­tötte a bar­lan­got, már nem fázott senki, a háta­kon véres hur­kák hir­det­ték a meg­tisz­tu­lást, veze­kel­tek az összes földi bűnö­sért. Min­den egyes magyar ember áru­lá­sá­ért kiser­kedt egy-egy csepp piros vér, gőzö­lög­tek a hátak, las­san vér­pa­takok indul­tak el az erő­tel­jes csa­pá­sok hatá­sára, de jaj­szó nem hal­lat­szott. Csak az ima mor­mo­lása töl­tötte be egyre han­go­sab­ban a bar­lang szóra éhes ter­mét, vegyülve a holló vidám krá­ko­gá­sá­val.

Ó, édes Szűz Mária,

e világnak megvilágosítója,

világosítsd meg az én lelkemet,

és ismertesd meg szent Fiaddal, Jézus­sal.

Ó, édességes Szűz Mária,

mikor lelkem testemből eltávozik,

oltalmazz meg pokolbéli ellenség­től,

erősítsd meg lelkem Szentháromság hité­ben,

és ne hagyj engem kétségbeesnem.

Ámen.