Mikszáth Kálmán

Az a pogány Filcsik

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Major­nokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bun­dája csak kép­ze­let­beli; beszél róla, kér­ke­dik vele, föl­te­szi, de tulajdon­kép­pen nincs bun­dája s talán nem is volt soha.

Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túl­ról köl­tö­zött mihoz­zánk) nagyon jól emlé­kez­nek rá, kivált az öre­geb­bek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, szé­les fekete bárány­bőr gal­lér­ral, mely­nek két végén in natura lóg le a bárány­láb kör­mös­tül, bojtnak, s két szép ezüst­csat tartja össze. A bunda két alsó csücs­kén egy-egy zöld tuli­pán kihí­mezve skó­fium­mal. Távo­labb külön­féle mada­rak valának lát­ha­tók, ren­de­sen vörös szín­ben, hátul pedig Mis­kolc városa szám­ta­lan házá­val és vala­mennyi temp­lo­má­val: még a kál­vi­nista kakas is ott áll az egyik tor­nyon.

Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fárad­sá­got, sem anya­got a szűcs.

De nem is a gózoni Mócsik csi­nálta azt, hanem a leg­hí­re­sebb szűcs egész Mis­kolc váro­sá­ban. Még ha fél­rőf­nyit hajt is föl Filcsik, gom­bokra szedve alul, akkor is a föl­det söpri a világ e kilen­ce­dik cso­dája. Egy­szó­val, ehhez a bun­dá­hoz képest még a muszka csá­száré is csak vat­tás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is, s akár­mint büsz­kél­ke­dett vele Filcsik Ist­ván, azért az idő vas­foga előtt még­sem volt res­pek­tusa. Az csak olyan gorom­bán bánt azzal is, mintha a nótá­ri­usék jurista fiá­nak téli beke­cse lett volna. A hím­zés szín­te­len, fosz­la­do­zott, a sárga alap­bőr pedig pisz­kos, zsí­ros. A molyok is meg­tet­ték a mago­két, kivált a bélés­ben és gal­lér­ban okozva bot­rá­nyos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, fele­sége arcán a rózsák hogy fogy­nak, pedig ő maga tép­deli… nem vett tudo­mást e szo­morú átala­ku­lás­ról; ő min­dig a régi jó bun­dát látta az ócs­ká­ban s ren­des szó­járása: „Föl­te­szem a bun­dám”, soha­sem veszí­tett kevély jel­le­gé­ből köröm­nyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön füg­gött télen-nyá­ron, hogy ha a kap­tafa mel­lett ült a gazda, szem­ben legyen vele, örökké lát­hassa.

No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kap­ta­fánál. Hiszen azért csú­fol­ták az „isten csiz­ma­diá­jának”, mert tulajdon­kép­pen nem volt más kun­csaftja, csak maga az Úris­ten.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is vala­ki­nek a kívánt csiz­mát, szinte kegye­lem­kép­pen tette azt is. Nem­igen hábor­gat­ták hát a meg­ren­de­lé­sek, mert még ezen­felül gorom­bás­ko­dott is az embe­rek­kel: „Mire való a paraszt­nak a csizma? Jár­janak kend­tek mezít­láb!”

Mogorva, rideg ember volt; nem sze­re­tett az a vilá­gon sen­kit, sem­mit, azon a bun­dán kívül.

Hát ’iszen nem lehet égbekiáltóbb kegyet­len­ség, mint amit a saját egyet­len gye­re­ké­vel tett: a Ter­ká­val.

Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta mol­nár­hoz akarta eről­tetni. Egy cse­répbe ültetni a reze­da­vi­rá­got a csa­lán­nal.

Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsa­ro­dott a szíve, elszé­dült a feje, fél­re­lé­pett a lába. Elment, meg­szö­kött a fia­tal szol­ga­bí­ró­val.

Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolond­ság. Az egész világ követ dob­ha­tott volna rá, csak éppen az apja nem.

Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva bűn­bánó arc­cal haza­jött a Terka láto­ga­tóba, hogy szü­leit kien­gesz­telje, az öreg Filcsik elfor­dult: „nem isme­rem a kis­asszonyt”, leakasz­totta bun­dá­ját a szög­ről s úgy elment hazul­ról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.

Azután már nem mert hazajönni soha többé a sze­gény Terka. Mind­össze egy­szer látta még az apját, mikor a falun keresz­tül kocsi­zott a szol­ga­bí­ró­val. Filcsik éppen a „Patyo­lat-ing”-hez bal­la­gott, ahogy a kocsi­ról utána kiál­tott: „Apám, édes­apám!”

Az öreg fölnézett, lekapta nagy alá­zat­tal a süve­gét, aztán odább ment szó nél­kül. Bizony kő van annak az öreg ember­nek a szíve helyén.

Ahány majornoki ember a szol­ga­bí­ró­nál meg­for­dult, az mind nem győzte elbe­szélni, hogy milyen jó dolga van Filcsik Ter­ká­nak: akár ő lenne a nagy­sá­gos asszony. Biz’ az a lel­kem egé­szen elta­nulta az úri módot. Aztán micsoda becsü­lete van azóta a falu­nak! A major­nokiak igaz­sága bez­zeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmond­ták az öreg­nek, hogy mit izent súgva: láto­gassa őt meg az ő édes­apja, kocsit kül­de­nek érte, selyem­ván­kosra ülte­tik, mézes pálin­kát ihatik éjjel-nap­pal, meg­be­csü­lik, meg­tisz­te­lik, maga az úr is szí­ve­sen cse­rél vele paro­lát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.

De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehe­tett menni.

Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sor­sán segít­het, de a nemes hely­ség sze­ren­csé­jét is meg­ál­la­pít­hatta volna örökre.

Mert… de köztünk maradjon, ez a Major­nok a leg­hit­vá­nyabb falu az egész kör­nyé­ken. Egy­részt, hogy leg­sze­gé­nyebb a népe, de kivált mert nincs egyet­len köve­zett útja, hídja, még csak hely­ség­háza sincs.

Ami nem is csoda, mert a megyei urak­nak még soha­sem volt sze­re­tő­jük Major­nokon, minél­fogva arra­felé épí­tet­ték az ország­utat, amerre jár­tak.

Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan mint a palló; a szép Bitró Erzsé­bet­nek köszön­heti a Bágy­mellék, míg a Karancs­alja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áld­hatja.

Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arca szebb for­mát adhat az egész határ­nak.

No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.

A megyei vicemérnök, ki mappát csi­nált a vár­me­gye ábrá­za­tá­ról, úgy beszé­lik a kör­nyé­ken, kihagyta belőle. Sőt, a tekin­te­tes megyei karok és ren­dek száz­nyolc­van vál­tó­forin­tot ígér­tek volna a szom­széd Hont vár­me­gyé­nek, ha elvál­lalja a magáé­nak; de annak bizony még ráfize­tés­sel sem kel­lett. Majd bizony, őt érje mind a csúf­ság és szi­da­lom, ami Major­nok után háram­lik a nemes vár­me­gyére!

Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Major­nokon út, még tán vörös már­vány­ból is… Mind­nyá­jan bol­do­gok lehet­né­nek most. De vissza­uta­sí­totta a szol­ga­bíró úr nemes indu­lat­ját. Pedig ugyan­csak ráfért volna egy kis jólét. Az isten csiz­ma­di­ája nagyon véko­nyan állt a földi javak dol­gá­ban. A múlt hetek­ben már az ezüst­csat is lekí­ván­ko­zott a bun­dá­ról a „Patyo­lat-ing”-hez. Ott is van azóta a Száli szek­ré­nyé­ben.

No, de nem azért volt az isten csiz­ma­di­ája, hogy ez a „kun­csaft”-ja leg­na­gyobb bajában ne segítse. Egy­szer csak jönni kezd­tek név­te­len leve­lek a pos­tán, tíz, húsz, ötven forint­tal ter­helve. Ren­de­sen valami régi isme­ret­len, hir­te­len meg­gaz­da­go­dott adósa küldte meg tar­to­zá­sát, nagy hálál­ko­dá­sok és köszö­net mel­lett. Még­is­csak sok becsü­le­tes ember van a vilá­gon.

Egy ideig hitte, hogy ez bizony meg­es­he­tett, ha nem is ővele, de az apjá­val, ki szin­tén Ist­ván volt. Csak az a cso­dá­la­tos, hon­nan adta köl­csön apja azt a sok pénzt?

S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kita­lálta a dolog nyit­ját is. Egyen­kint vissza­küldte az érkező pén­zes­le­ve­le­ket a szol­ga­bí­ró­nak. Hogy mer az Filcsik Ist­ván­nak aján­dé­kot kül­deni? Tudja-e, hogy az ő nagy­anyja a híres Becsky-famí­liá­ból való asszony, s a többi.

Nem is jöttek hát pénzeslevelek többé ezután, hanem szo­morú hírek­nek akadt elég hozója.

A szép Filcsik Terka halálosan meg­be­te­ge­dett. S ami­ben ked­vét lelte eddig, meg­ve­tette a fényt, a pom­pát, eltolta magá­tól a drága éte­le­ket és a medicinás­üve­get, hanem az édes­ap­ját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a sze­gény Terka!

S annyira ment ez a forró kíván­sága, hogy végre is maga a szol­ga­bíró volt kény­te­len eljönni az öre­gért.

–  No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányá­tól…

–  Nekem nincs leányom!

–  Velem jön, punktum.

–  Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sür­gős dol­gom van. Nem lehet!

–  Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolga­bíró úr nyá­jasan.

Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhaj­tása, mióta él.

–  Nem jön? Ön megtagadja tehát gyer­me­két?

–  Igenis, kérem alássan.

–  Ön a társadalom söpredéke!

–  Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magam­forma vén csiz­ma­diá­tól kite­lik min­den.

Most már szép szóra, ígéretre fogta a fia­tal úr, de bizony min­den vissza­pat­tant arról a már­vány szív­ről, még a fenye­ge­tés is.

–  Fogasson el, tekintetes uram, veres­sen láncra. Akkor aztán megyek, ha visz­nek, akár­hová.

Bizony végre is a csizmadia nél­kül kel­lett haza­men­nie annak a hatal­mas úrnak, ki az egész kör­nyék­nek paran­csol.

Hanem hát nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gon­dolt volna valami ügyes hadi­ter­vet útköz­ben.

–  Ösmerem én azt a Filcsiket, tekin­te­tes uram! Úgy jönne az utá­nunk, mint a malac a kuko­ri­cás­sza­kajtó után, ha…

–  Beszéljen kend.

–  Ha ellopatnánk a bundáját. Mert él-hal azért a bun­dá­ért. Nagyon külö­nös ember az…

–  No, hát lopassa el kend minél előbb!

’Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszol­gált obsi­tos­nak, csak­hogy őrá bíz­zák. A revo­lú­ció óta úgyse volt már a kezé­ben ilyen nagy dolog. Bez­zeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hin­nék.

A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyem­pár­nái között, meg­rez­zenve, vala­hány­szor kocsi­zör­gést hal­lott. Fél­könyökére emel­ke­dett, hall­ga­tózva, meg­so­vá­nyo­dott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körül­takarta a fehér háló­kön­töst.

Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a leg­sze­gé­nyebb a vilá­gon, mert az egész­sége hiány­zik s még valami: a sze­re­tet.

A szerelem éget csak, őt már elégette, a sze­re­tet mele­gít, s ő soha­sem fázott még ilyen nagyon.

Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit sze­re­tett, oly kiáll­ha­tat­lan, inkább ne is vir­rasz­tana mel­lette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyem­ből, lágy pehely­ből, hiába igaz­gat­ják mind­un­ta­lan a cse­lé­dek.

Milyen más lenne most, ha otthon feküd­het­nék a sze­gé­nyes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemen­cé­nél, a nyi­tott abla­kon ha hal­laná, hogy szól­nak vecser­nyére a major­noki haran­gok, s be lenne takarva hide­gülő lába az atyai híres bun­dá­val.

Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s íme – reg­gelre, a sors meg­hall­gatta, ami­kor föl­éb­redt, a szép piros pap­lan fölébe oda volt terítve ked­ves, régi isme­rőse: a bunda.

És azok a rózsák, piros tuli­pá­nok, amik a gal­lér­ját olyan széppé teszik, Terka hala­vány arcára másu­kat vetet­ték. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehe­tett.

Suska Mihály hamar váltotta be sza­vát s nagyon jól szá­mí­tott. Mikor Filcsik éjjel haza­jött a „Patyo­lat-ing”-ből, laká­sát fel­törve s a bun­dá­nak hűlt helyét találta. A nagy szög üre­sen, árván volt, meg­fosztva min­den ékes­sé­gé­től. Pedig októ­ber végét muto­gatta a kalen­dá­rium. A tél a küszö­bön vára­ko­zott.

Filcsik kétségbeesve, sötét homlok­kal mélyen sze­mére húzott kalap­pal járt-kelt a falu­ban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csa­pás vég­képp meg­törte. Nem mert az embe­rek sze­mébe nézni, mert min­de­nik­nek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kér­dést: „Hát a kegyel­med híres bun­dája ugyan hová lett?”

De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb meg­ke­rül. Nem vesz­het el, aki ellopta, nem hasz­nál­hatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.

Nem is csalatkozott. A hír meg­hozta, hogy a tet­te­sek csak­ugyan kézre kerül­tek, s a bunda most ott van a szol­ga­bí­rói hiva­tal­ban. Négy nap alatt átve­heti a tulajdo­nosa, ellen­kező eset­ben elár­ve­re­zik, mint gaz­dát­lan tár­gyat a kór­ház javára.

Nyomban útrakelt a kastélyba. Nem habo­zott egy per­cig sem. Hiszen csak az igaz jus­sát megy keresni.

A szolgabíró nem tett semmi ellen­ve­tést, beösmerte, hogy a bunda itt van, s némán intett Filcsik­nek, hogy jöjjön utána.

Sok fényes szőnyeges benyílón keresz­tül vezette a sáros csiz­májú Filcsi­ket, ki félén­ken tipe­gett utána, végre egy félig sötét szo­bába értek.

–  Ott a bundája! – szólt resz­kető han­gon egy szög­letbe mutatva – vigye el!

Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. De azért önkény­te­le­nül is oda­ta­lált, ahon­nan a halk nyö­gés hal­lat­szott.

A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágy­füg­gö­nyö­ket. Filcsik hát­ra­tán­to­ro­dott.

Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szem­pil­lái lecsukva, lábai a híres tuli­pá­nos bun­dá­val leta­karva.

Szép volt így haldokolva is. Egy, a föld­től búcsúzó angyal. Vajon hová siet­het? Hiszen az égből már lebu­kott egy­szer!

Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbá­jos sze­me­ket, melyek olyan hami­san tud­tak kacsin­tani, azo­kat az édes ajka­kat, melye­ket olyan gyö­nyör volt csó­kolni.

Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy per­cig, mintha gon­dol­koz­nék; azu­tán szi­lár­dan lépett az ágy­hoz és levette a haldok­lórul azt a taka­rót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meg­le­het, úgy­sem lesz rá szük­sége többé.

A haldokló angyal még csak meg sem moz­dult. Filcsik­nek még csak a keze sem resz­ke­tett. Még csak egy utolsó pil­lan­tást sem vetett a sze­gény leányra. Némán, szót­la­nul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.

Még arra sem fordult vissza, mikor a szol­ga­bíró bor­za­lom­mal szi­szegte utána, hogy: „pogány”.

Ott künn nyakába kanyarította igaz jus­sát, annak dacára, hogy este­le­dett, haza­in­dult járat­lan uta­kon. Nem akart most embe­rek­kel talál­kozni. Talán érezte, hogy ő nem az.

Arcáról nem lehetett leolvasni sem­mit, úgy lát­szott, nyu­godt. Talán még némi meg­elé­ge­dés is van rajta, a bunda meg­ke­rü­lése miatt. Csak­ugyan kő van ennek az ember­nek a szíve helyén.

Egy cserjéshez érve, a major­noki hegy­sza­ka­dék­nál (ott, ahol éjente, mint mond­ják, a Gélyiné lelke nyar­gal meg­ri­adt lova­kon) meg­bot­lott vala­mi­ben a gya­log­úton.

Egy koldustarisznya volt, száraz kenyér­da­ra­bok­kal meg­rakva. Jól imád­koz­ha­tott a gaz­dája, hol­napra is maradt neki a min­den­napi kenyér­ből.

De nini, hiszen ott fekszik a tulajdo­nosa is a fa alatt: egy ron­gyos kol­dus­asszony, ölé­ben gyer­me­ké­vel.

Melléjük tette a tarisznyát és gyu­fát gyúj­tott, hogy job­ban lássa, nin­cse­nek-e meg­halva?

A mély lélegzet elárulta, hogy édes álom­ban szunnyad anya és gyer­mek. Öldöklő fárad­ság altat­hatta el így. Mert a csí­pős idő, hideg szél és a ron­gyos ruha nem alkal­ma­sak az álom­hoz. Csak az alha­tik így, aki el van csi­gázva. Arcuk, külö­nö­sen a gye­reké, már most is kék a hideg­től, s pará­nyi tag­jai resz­ket­nek, mint a kocso­nya.

Filcsik előkereste a pipáját a dol­mány­zseb­ből, meg­tömte, rágyúj­tott és leült a földre – az alvók mellé.

Nézte, sokáig nézte őket. Jól lát­ha­tott. Az ég tele volt csil­la­gok­kal. A csil­la­gok őt néz­ték és talán inte­get­tek is neki, biz­tat­ták.

Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, hom­lok­árul izzad­ság csur­gott, feje leha­nyat­lott, a híres bunda lecsú­szott vál­lá­ról. Jól volt az így; olyan melege volt külön­ben is. Aztán soha­sem nyomta még így, soha­sem volt még ilyen nehéz az a bunda.

Amint lecsúszott, fölemelte s hir­te­len végig­te­rí­tette az alvó­kon.

Azzal felugrott s lassan, gondol­kodva meg­in­dult a gya­log­úton. Egy­szer meg­állt, meg­for­dult. Hátha még­is­csak vissza­menne érte?

Nem, nem! Mit szólna hozzá az a mil­lió szem az égen?

Most már sietve, majdnem futni kez­dett haza­felé.

Az éj csendes volt, de hideg; az öreg­em­ber pedig bunda nél­kül és még­sem fázott.

Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szo­kott lenni más ember­nek, de ahova neki ahe­lyett csak egy követ tett – a köz­vé­le­mény sze­rint – a gond­vi­se­lés.

Azóta nincs meg a bundája. De ő azért min­dig csak úgy emle­geti, mintha meg­volna. Fogad rá, hen­ceg vele.

Az emberek tudják már s ha nem fél­né­nek a nagy szá­jától, csak nevet­nék, de így mind­össze nem törőd­nek vele. Isten, ember elfor­dult tőle, mert isten­te­len rossz keresz­tény. Ha mahol­nap meg­hal a lésza alatt, holló, varjú lesz meg­si­ra­tója, a temető árka lesz pihenő ágya.


Mikszáth Kálmán
Novellák, karcolatok

(2002)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó

www.kortarskiado.hu