Hegedűs Krisztián

Napló

3.

Latinovits mindig leesik. Reggel meg­ágya­zunk, leesik. Huzat van, nyitva hagy­tuk az ajtót, abla­kot, leesik. Kinyi­tom a für­dő­szo­ba­ajtót, leesik, becsu­kom a szo­ba­ajtót, leesik. Tüsszen­tek egyet a kony­há­ban, leesik. Hal­lom, sza­lad az utcán az a foly­ton késés­ben lévő lány, leesik. Túl gyor­san olva­sok, leesik. Lezoli­bácsizom, leesik. De ha meg­lo­cso­lom a virá­go­kat, mond­juk a pál­mát, akkor nem esik egy­ből le, csak mikor már átszi­vár­gott a föl­dön a víz annyira, hogy meg­jele­nik alul a tányér­ban a több­let.

Gyanúsítgatom a nőmet, leesik. Vissza­te­szem (felül-közé­pen rajz­szög), leülök a fotelbe bűnt bánni, leesik. Azt hiszem, nem fog­lal­ko­zik velem, miköz­ben ter­mé­sze­te­sen én nem fog­lal­ko­zom vele, leesik. Vissza­te­szem (fekete-fehér ánégyes) köl­dök­ma­gas­ságba, ahová való. Most meg, nézem, már fél egy, hát nem leesik! Azt mondja a nőm, az min­dig leesik.