Bácsi István

A májusi délutánban már sík tere­pen is nyúlni kezd­tek az árnyé­kok, a kelet felé lejtő domb­ol­da­lon pedig egé­szen messzire elő­re­ve­tült a négy ember és a far­kas­ku­tya árnyéka. Már elhagy­ták a domb­te­tőre épült falu leg­utolsó házait, ráfor­dul­tak a völgybe vezető föld­útra, amely egy gabo­na­táb­lát szelt ketté. Az út gir­be­gurba, hepe­hu­pás volt, a földbe vágott kerék­nyo­mok közötti bak­há­ton füvek és virá­gos növé­nyek kapasz­kod­tak. A kutya mind­un­ta­lan a virá­go­kat és fűcso­mó­kat szag­lászta, le-lema­radt egy-egy nyom szag­lá­szá­sá­hoz, meg­ál­la­pí­totta, hogy a talált illat milyen állat­tól eredt, szük­ség ese­tén, ha a szag egy másik ebtől szár­ma­zott, vize­le­té­vel elfedte a rivá­lis szag­nyo­mát és magáé­nak jelölte meg a nyo­mot, majd ismét elő­re­futott. A két gye­rek is elő­re­sza­ladt a kutya után, izga­tot­tan les­ték, hol, mikép­pen szag­lá­szik, és talál­gat­ták, hogy koráb­ban mi jár­ha­tott ott. A szü­lők ráérő­sen sétál­tak utá­nuk. Beszél­get­tek, egy­más sza­vába vágva muto­gat­ták egy­más­nak a táj szép­sé­geit, mintha elő­ször lát­nák, és mintha a másik nem látná. A völgy­ben fűz­fák és nyár­félék alkot­tak lige­tes pagonyt a patak két part­ján, a pagony és szem­közti, hosszan elnyúló domb vegyes erdője között pedig egy szé­les, füves rét kísérte a pata­kot, s a réten szét­szór­tan álló öreg szo­mo­rú­füzek alá­ló­gat­ták ágai­kat a sárga és kék virá­gok­kal tele­szórt magas fűbe. A kutya megint meg­állt, hossza­san szag­lá­szott vala­mit a bak­há­ton. A gye­re­kek oda­futot­tak és legug­gol­tak. A szü­lők is meg­áll­tak a cso­por­to­su­lás­nál, mind­annyian szót­la­nul néz­ték egy ideig. A kutya még min­dig ott szi­ma­tolt, végül meg­nyalta, hát­rább húzó­dott és úgy figyelte tovább. A fiúk rátet­ték a kezü­ket, érez­ték a mele­gét. Egy kő volt, zárt kagyló for­májú, simára, fényesre kopott, félig a földbe süllyedt, szür­kés­fekete kő, két­te­nyér­nyi nagy­ságú. Az egyik gye­rek leült a kő mellé, majd hama­ro­san a test­vére és szü­lei is követ­ték a pél­dá­ját, körül­ülték a követ. A kutya is lehe­ve­re­dett, egé­szen a kő mellé nyúj­tott első lábaira hajtotta a fejét, orra szinte a kőhöz ért. A gye­re­kek és a szü­leik fel­váltva tapo­gat­ták a követ, mely­nek sima, meleg felü­lete kel­le­mes érzé­sek­kel töl­tötte el őket. Aztán ját­szani kezd­tek, elő­ször azon vetél­ked­tek, hogy ki tudja a tenye­rét tovább a kövön melen­getni, majd egy­szerre mind a négyen igye­kez­tek a tenye­rü­ket rajta tar­tani. Így ját­szot­tak és nevet­tek, s a kutya béké­sen pihent a kő mel­lett.

Később sokszor gondolt erre a májusi dél­utánra. Sosem hitte volna, hogy ez a májusi dél­után lesz majd a leg­ked­ve­sebb emléke, ezt a mele­get fogja magá­ban meg­őrizni a leg­ér­té­ke­sebb kin­cse­ként, amit ezen a dél­utá­non szí­vott magába. Messze innen, egy magas hegy­ség­ben látta meg a nap­vi­lá­got, föld­ren­gés for­dí­totta ki a vajúdó hegyek méhé­ből. Újszü­lött­ként még egy­ál­ta­lán nem hason­lí­tott mos­tani önma­gára, ronda, rücs­kös behe­mót volt, mind­un­ta­lan szik­lák­hoz ütő­dött éles pere­mei­vel, eset­le­nül bucs­ká­zott alá a mere­dé­lye­ken, míg egy völgy­ben végül meg­pi­hent az alá­zú­duló tör­me­lék között. A víz kimosta a tör­me­lék­ből, patak­me­derbe került, ott hen­ger­gő­zött, csi­szo­ló­dott vég­te­le­nül hosszú ideig, míg végül egy újabb föld­ren­gés más­felé terelte a patak vizét, és ő ott maradt tár­sai­val a kiszá­radó meder­ben. Az erdő meg­hó­dí­totta a meg­emel­ke­dett, kiszá­radt patak­med­ret, virá­gos növé­nyek, bok­rok, fák, nőt­tek fel és múl­tak el a kő mel­lett, boga­rak mász­ták, álla­tok szag­lász­ták. Akko­ri­ban ismer­ke­dett meg a far­ka­sok­kal, egy fia­tal hím gyak­ran meg­lá­to­gatta, hossza­san szag­lászta és szí­ve­sen tele­pe­dett mellé, mikor pedig meg­öre­ge­dett az állat, a kő mel­lett tért végső nyu­go­vóra, mert addigra a fényesre kopott, kagyló for­májú követ már sűrűn körül­nőt­ték a bok­rok és a fák. Sosem felej­tette el többé azt a far­kast, a vég­te­len évez­re­dek során gyak­ran és szí­ve­sen gon­dolt rá, akkor is, ami­kor meg­jelen­tek az embe­rek, és a far­ka­sok már egyre rit­káb­ban jár­tak azon a hegyen, ahol a kő vára­ko­zott. Végül a far­ka­sok tel­jesen eltűn­tek a kör­nyék­ről. A kő az embe­re­ket is szí­ve­sen és barát­ság­gal fogadta, rájuk is gyak­ran gon­dolt. Egy napon azon­ban sok ember érke­zett, hegyes fúrók­kal lyu­ka­kat fúr­tak a hegybe, a lyu­kakba rob­ba­nó­anya­got rak­tak és fel­rob­ban­tot­ták, a rob­ba­ná­sok repesz­tet­ték, omlasz­tot­ták a hegyet. A kő ekkor csa­ló­dott elő­ször az embe­rek­ben. Később az embe­rek hatal­mas gépe­ket tele­pí­tet­tek a hegy lábá­hoz, a gépek zúgva, dübö­rögve harap­ták a hegyet, óriási mar­koló­kanalak szór­ták a szál­lí­tó­sza­lagra a köve­ket, így került ő is egy városba. Itt elő­ször egy tele­pen vára­ko­zott halomba szórva a tár­sai­val, majd teher­autó­kon elszál­lí­tot­ták őket, gödörbe öntöt­ték, friss, folyé­kony betonba, végül tel­jesen befed­ték. Ez volt a máso­dik csa­ló­dása az embe­rek­kel kap­cso­lat­ban, ezután sokáig nem tudott bízni ben­nük. A fog­ság sötét évei­ben komor gon­do­la­tok kínoz­ták, fényre vágyott, a régi hegyére kíván­ko­zott, egyre töb­bet gon­dolt néhai barát­jára, a hím far­kasra, és egy-egy csa­lárd, hamis álmá­ban újra érezte magán a far­kas meleg lehe­le­tét, simo­gató, ned­ves nyel­vét. Az idő ván­szor­gott, gyöt­rel­mes las­sú­ság­gal múl­tak a napok, az évek, míg egy­szer csak rémü­le­tes, de isme­rős zajt hal­lott, ami­nek most nagyon meg­örült, meg­dob­bant örö­mé­ben a magja, gépek dübör­gé­sét hal­lotta egyre köze­lebb­ről, érezte a ledőlő ház­falak­tól remegő föld lük­te­té­sét. Végre kisza­ba­dult, ismét teher­autóra rakta egy mar­ko­ló­gép, elvit­ték messzire, egy falu­széli üres tel­ken borí­tot­ták le egy halomba tör­me­lék­tár­sai­val együtt. Nem­so­kára embe­rek jelen­tek meg a tel­ken, seré­nyen mun­ká­hoz lát­tak, a tör­me­lék nagy részét bebe­to­noz­ták az alapba, de a kő a meg­csap­pant halom­ban maradt. A ház fel­épült és bené­pe­sült, gye­re­kek fut­ká­roz­tak az udva­ron, gyak­ran meg­si­mo­gat­ták, kézbe vet­ték a követ. Ekkor a kő kissé meg­eny­hült az embe­rek iránt. Idő múl­tá­val kis­te­her­autóra lapá­tol­ták a mara­dék épí­tési tör­me­lé­ket az embe­rek, kivit­ték a hepe­hu­pás föld­útra, és fel­töl­töt­ték a kátyú­kat. Nem­so­kára egy nehéz trak­tor haladt el a föld­úton, kere­kei mélyen a sárba tapos­ták a tör­me­lé­ket, a kátyú szé­lé­ről pedig a bak­hátra nyom­ták a kavi­cso­kat, így a követ is. Itt vára­ko­zott már jó ideje, ami­kor ráta­lált a csa­lád azon a májusi dél­utá­non. A kő nagyon meg­örült a far­kas­ku­tyá­nak, mert az sza­kasz­tott úgy nézett ki, mint az a régi far­kas, és a nyelve érin­tése is néhai barát­jára emlé­kez­tette. A tenye­rek­ből áradó meleg pedig újra biza­lom­mal töl­tötte el az embe­rek iránt.

Ám harmadszor is csalódnia kellett. Hiába várta nap, mint nap, az a csa­lád nem jött többé, és már far­kast sem látott. Helyet­tük hama­ro­san ismét hatal­mas gépek érkez­tek, mély sebe­ket váj­tak a domb­ol­dalba, gigan­ti­kus épü­le­te­ket épí­tet­tek, a föl­det pedig beton­nal borí­tot­ták. A kő ismét vak­sö­tét fog­ságba került. Idő múl­tá­val tűz égette porig az épü­le­te­ket, a tűz sza­ba­dí­totta ki a követ a rab­ság­ból. Nem ismert rá a világra. Min­den fekete és szürke volt, élet­nek sehol semmi nyoma. A siva­ta­gos föl­dön heves viha­rok tom­bol­tak, azok sodor­ták el a követ messzire, más kövek közé. Tőlük tudta meg, hogy míg ő a sötét­ben álmo­do­zott a fény­ről és az embe­rek­ről, addig a bolygó meg­so­kallta a sok sebet és a ren­ge­teg pusz­tí­tást, amit kapott, s végül az őt emész­tők ellen for­dult. Hőség­gel, gyil­kos nap­su­ga­rak­kal, árvi­zek­kel, ret­te­ne­tes viha­rok­kal söpörte el a para­zi­tá­kat.

A kő még évmilliókig élt ama emlé­ke­ze­tes májusi nap után. Az embe­rek már réges-rég eltűn­tek a boly­gó­járól, de ő még min­dig azzal a csa­lád­dal és a kutyá­val álmo­dott.