Andor Csaba

Teofilia

VII.

A sofőr nem akart hinni a sze­mé­nek, ami­kor meg­látta, hogy a piros lámpa kigyul­ladt a műszer­falon. Rémül­ten lépett a fékre, és az autó­busz az országút köze­pén hir­te­len meg­állt. „Hiszen itt ember­em­lé­ke­zet óta nem szállt le senki" – gon­dolta, ám a piros lámpa meg­fel­leb­bez­he­tet­le­nül jelezte, hogy valaki még­is­csak meg­nyomta a leszál­lást jelző gom­bot.

Az emlékezet olykor megtréfálja az emlé­ke­zőt, akár egy sze­szé­lyes gyer­mek, aki hol bújócs­kát, hol fogócs­kát akar ját­szani, s nem lehet tudni azt sem, hogy a követ­kező pil­la­nat­ban éppen melyik játék­ban leli majd ked­vét; talán a leg­vá­rat­la­nabb helyen fogunk rövi­de­sen rábuk­kanni, ahová épp csak futó­lag néz­tünk be, de az is lehet, hogy nap­es­tig hasz­ta­lan keres­sük; utol úgy­sem érhet­jük, hiába sza­la­dunk utána, de ha sze­ren­csénk van, talán várat­la­nul vissza­for­dul, s kacagva veti magát öle­lésre tárt karunkba.

Ezúttal nem így történt. Hiszen, ha így tör­tént volna, akkor a sofőr­nek eszébe jut, hogy tíz-tizenöt évvel koráb­ban jó néhány alka­lom­mal meg kel­lett áll­nia itt. Most az ese­tet mégis meg­döb­ben­tő­nek találta, oly­annyira, hogy nem is nyi­totta ki a busz ajta­ját. „Bizo­nyára csak téve­dés­ből nyom­ták meg azt a gom­bot" – gon­dolta, miköz­ben hát­ra­for­dult. Ket­ten áll­tak a csu­kott ajtó előtt.

–  Biztos, hogy itt akarnak leszállni? – kér­dezte, s kuta­kodva nézett hol a fiúra, hol a lányra.

–  Igen, egészen biztos – felelte Teofil.

Az autóbusz ajtaja végre kinyílt, de a sofőr még jó ideig értet­le­nül nézett Teofil és Aliz után. Ami­kor aztán az országút másik olda­lán egy erdei ösvény­nél eltűn­tek a szeme elől, becsukta az ajtót és tovább­in­dult, Aliz pedig, aki nem értette a vezető visel­ke­dé­sét, meg­kér­dezte: – Mi lelte a sofőrt?

Teo eltűnődve nézte az ösvény fölött össze­hajló csu­pasz fák koro­ná­ját. – Hosszú tör­té­net – mondta.

–  Ismered talán a sofőrt vala­hon­nan? – pró­bál­ko­zott a lány.

–  Nem, dehogy. Különben is, mindig autó­val hoz­tak ide.

„Déja vu" – gondolta Aliz, habár hasz­ta­lan­nak bizo­nyult min­den igye­ke­zete, hogy az élményt az emlé­kek mozaik­koc­kái­val lefedje; sehogy sem állt össze a kép, jófor­mán vala­mennyi fon­tos rész­let hiány­zott, így aztán az ered­mény egy kép nél­küli üres keret­hez hason­lí­tott, amely­nek inkább csak a szé­lein jelezte néhány vászon­fosz­lány, hogy vala­mi­kor kép feszült a kere­tek között, s ugyan­csak erő­sza­kos lehe­tett az a kéz, amely kitépte onnan.

–  Ahhoz képest meglepően pontosan tud­tad, hogy hol és melyik buszra kell fel­száll­nunk – mondta a lány.

–  Rendben van – adta meg magát a fiú –, elme­sé­lem a tör­té­net végét. Jó?

Aliz nem szerette ugyan, ha egy tör­té­ne­tet vissza­felé mesél­tek el neki, de ezút­tal mégis bele­egye­zett.

–  Amikor az első buszjáratot meg­in­dí­tot­ták ezen a vidé­ken – kezdte Teo –, egy vélet­len hiba követ­kez­té­ben az a meg­álló is beke­rült a menet­rendbe, ahol az imént leszáll­tunk. Akko­ri­ban még min­den meg­ál­ló­hely­nél meg kel­lett állni. Néhány hónap eltel­té­vel aztán a sofőrök jelez­ték, hogy egy­szer sem volt még itt sem fel-, sem leszálló, és egy­han­gú­lag java­sol­ták a busz­vál­la­lat veze­tői­nek, hogy szün­tes­sék meg a meg­ál­lót. A vál­la­lat­nál vizs­gá­la­tot indí­tot­tak, és kide­rí­tet­ték, hogy az ere­deti ter­vek­ben nyoma sincs a meg­ál­ló­nak, bár a végső terv­do­ku­men­tá­ció­ban két­ség­kí­vül sze­re­pel. Így hát nyu­ga­lomra intet­ték a sofőrö­ket addig is, amíg az új, módo­sí­tott menet­rend el nem készül.

–  De hát most is megállt a busz – mondta Aliz –, pedig azóta jó néhány évti­zed eltel­he­tett!

–  Várj! – mondta a fiú. – Még csak a tör­té­net végé­nek kez­de­té­nél tar­tok. A követ­kező évi menet­rend­ben már nem sze­re­pelt a meg­álló. Illetve, a ter­ve­zett menet­rend­ben nem sze­re­pelt, a kinyom­ta­tott menet­rend­ben azon­ban igen.

–  Ezt nem értem – szakította félbe a lány.

–  Nos, a nyomdában ugyanahhoz a nyom­dász­hoz került az anyag, aki­hez az előző évben. És ez a nyom­dász egé­szen kivé­te­les emlé­ke­ző­te­het­ség­gel volt meg­áldva. Épp csak átfutotta az új menet­ren­det, és nyom­ban ész­re­vette, hogy a meg­álló hiány­zik. De mert hihe­tet­len emlé­ke­ző­ké­pes­sége már min­den­kit bosszan­tott, inkább nem szólt egy szót sem. Az utolsó kor­rek­túra vissza­ér­ke­zése után szép csend­ben oda­ment a sze­dő­szek­rény­hez, és kiszedte a hiányzó része­ket. A busz­so­főrök aztán döb­ben­ten néz­ték az új menet­ren­det, amely sem­mi­ben sem külön­bö­zött az előző évi­től, s néhá­nyan kilé­pés­sel fenye­ge­tőz­tek, ha nem tör­té­nik hat­ha­tós intéz­ke­dés. Végül az igaz­ga­tó­ta­nács úgy dön­tött, hogy a meg­ál­ló­nál csak akkor kell meg­állni, ha van fel- vagy leszálló. Aztán a követ­kező évben külön fel­hív­ták a nyomda igaz­ga­tó­jának figyel­mét a pon­tos sze­désre, mielőtt a menet­rend kéz­ira­tát elküld­ték volna.

–  Ez is rég lehetett – mondta a lány –, habár a tör­té­net nagyon mulat­sá­gos.

Teofil elengedte Aliz kezét, és hara­go­san nézett a sze­mébe. – A tör­té­net igen-igen szo­morú – mondta csen­de­sen. – Ha min­den­áron mulatni akarsz, akkor most szólj, mielőtt még foly­tat­nám.

Aliz megdöbbent; azt ugyan tudta, hogy Teo szo­kat­la­nul érzé­keny fiú, arra azon­ban még­sem szá­mí­tott, hogy egy ártal­mat­lan­nak tűnő meg­jegy­zésre így fog rea­gálni.

–  Folytasd csak – mondta.

–  Pontosan negyven éve történt. A nyom­dász most már rosszal­lóan ingatta a fejét, ami­kor a kéz­ira­tot elol­vasta. Elvégre két­szer ugyan­abba a hibába esni már-már meg­bo­csát­ha­tat­lan dolog. Ezút­tal sem szólt sem­mit, de a hibát újfent kijaví­totta. Aztán az eset sok-sok éven át meg­is­mét­lő­dött. A busz­vál­la­lat veze­tői egyre inge­rül­tebb hangú levél­ben til­ta­koz­tak a nyomda önké­nyes eljárása ellen, és a nyom­dász is egyre inge­rül­tebb lett. Azt ugyan idő­vel belátta, hogy nem lehet min­den­ki­nek olyan memó­ri­ája, ami­lyen neki ada­tott, de azért ösz­tö­nö­sen érezte, hogy itt valami baj van. Húsz éven át meg­feled­kezni egy busz­meg­ál­ló­ról még­is­csak rend­el­le­nes dolog! Aztán egy vasár­nap reg­gel útnak indult, hogy meg­nézze magá­nak azt a meg­ál­lót, amely­ről annyi éven át meg­feled­kez­tek. Állí­tó­lag ő volt az első utas, aki itt szállt le. S miu­tán leszállt, döb­ben­ten látta, hogy való­jában nincs is meg­álló. Illetve van is, meg nincs is, a menet­rend sze­rint van, a busz is meg­állt, de az ország­úton nem volt sem­mi­féle tábla vagy jel­zés. Amint haza­ért, fel­há­bo­ro­dott hangú leve­let írt a busz­vál­la­lat igaz­ga­tó­jának, amely­ben köve­telte, hogy helyez­zék el a szo­ká­sos jel­zést itt is.

–  Várj csak! – szólt közbe Aliz –, ha jól emlék­szem, nem volt tábla a meg­ál­ló­nál. Ezek sze­rint még­sem tet­ték ki?

–  Nem, nem – rázta meg a fejét a fiú –, rosszul emlék­szel. A tábla azóta is ott áll, csak per­sze itt-ott letö­re­de­zett, és a rozsda is ala­po­san kikezdte.

–  És aztán? – kérdezte Aliz. – Tör­tént még valami azóta?

–  Persze, hogy történt – mondta a fiú. – Hiszen még csak a tör­té­net végé­nek köze­pé­nél tar­tok. Néhány évig ugyan­olyan meg­álló volt ez is, mint a többi; a buszok ugyan soha­sem áll­tak meg, mert senki sem akart itt sem fel-, sem leszállni, de a jel­zés még­is­csak kike­rült az ország­útra. És ekkor egy új sze­replő lépett a színre. Egy szo­ci­og­rá­fus meg­írta a busz­meg­álló külö­nös tör­té­ne­tét, és köz­zé­tette egy folyó­irat­ban. A szer­kesz­tő­ségbe beér­kező olva­sói leve­le­ket egy idő után auto­ma­ti­ku­san a busz­vál­la­lat­nak továb­bí­tot­ták. Végül össze­ült az igaz­gató tanács és dön­tés szü­le­tett: a meg­ál­lót, ha törik, ha sza­kad, meg kell szün­tetni.

–  Túl gyorsan mesélsz – mondta Aliz. – Hiszen még azt sem mond­tad el, hogy mit akart a szo­ci­og­rá­fus.

–  Akkoriban még mindenki ugyanazt akarta: meg­szün­tetni a meg­ál­lót. Illetve egy valaki nem ezt akarta.

–  Ki volt az?

–  Mindjárt kiderül, de engedd meg, hogy ott foly­tas­sam, ahol abba­hagy­tam. A busz­vál­la­lat fel­ha­gyott a leve­le­zés­sel, és egy bizott­ság járult a nyomda igaz­ga­tó­jához. Nem sok­kal később az igaz­gató magá­hoz kérette a nyom­dászt, és uta­sí­totta őt a hiba kijaví­tá­sára. Neki azon­ban a sok-sok év alatt annyira a szí­vé­hez nőtt a meg­álló, hogy most már nem tágí­tott. Csö­kö­nyö­sen ragasz­ko­dott hozzá, hogy a meg­ál­ló­nak sze­re­pel­nie kell a követ­kező évi menet­rend­ben is. „Meg­állni ugyan nem kell – mondta enge­dé­ke­nyen –, de a meg­álló marad­jon csak ott, ahol van."

–  És mit szólt ehhez az igazgató?

–  Azt látod nem lehet pontosan tudni. Mire meg­ér­kez­tek a men­tők, úgy talál­ták, hogy mind­ket­tő­jük­nek hosszabb pihe­nésre van szük­sé­gük.

A fiatalok mélyen bent jártak az erdő­ben, az ország­út­ról beszű­rődő han­go­kat messze maguk mögött hagy­ták. A hegy­ol­dal­ban itt-ott még jókora hófol­tok ros­ka­doz­tak saját súlyuk és a szo­kat­la­nul meleg levegő ket­tős nyo­mása alatt, az ösvény két olda­lán pedig pata­kok­ban folyt a víz; oly­kor egy-egy nagyobb követ meg­ke­rült, majd várat­la­nul apró erekre hasadt szét, végül kisebb-nagyobb tócsá­kat alko­tott az ösvény mélyeb­ben fekvő hajla­tai­ban. Épp egy ilyen ingo­vá­nyos rész­hez értek, s ezt Aliz jó alka­lom­nak találta arra, hogy a tócsák­ban álló köve­ken egyen­sú­lyozva segély­ké­rőn a fiú felé nyújtsa a kezét.

–  És aztán? – kérdezte Aliz.

–  A nyomdászt Teofil bácsi ápolta. Később elhagyta a sza­na­tó­riu­mot, és útra­va­ló­ként a nyomda igaz­ga­tó­jának szóló leve­let vitt magá­val. A levél­ben Teofil bácsi min­den tekin­té­lyét és vala­mennyi pecsét­jét latba vetve arra kérte az igaz­ga­tót, hogy a beteg érde­ké­ben vál­to­zat­la­nul tün­tes­sék fel azt a bizo­nyos meg­ál­lót a menet­rend­ben.

–  Ezek szerint az igazgatót már koráb­ban haza­en­ged­ték?

–  Nem – mondta a fiú –, hiszen épp ez volt a baj! Új igaz­gató került a nyomda élére, aki elha­tá­rozta, hogy vég­ér­vé­nye­sen pon­tot tesz az ügy végére. És így is tett volna, ha egy szép napon Teofil bácsi (aki soha­sem bízott iga­zán a leve­lek és pecsé­tek ere­jében) meg nem jelent volna az igaz­gató elő­szo­bá­jában. Még­hozzá elő­ze­tes bejelen­tés nél­kül. Még­sem mer­ték kitenni.

–  Akkoriban már olyan ismert volt?

–  Néhány héttel korábban nevezték ki a sza­na­tó­rium igaz­ga­tó­jává, de ennek a tör­té­net szem­pont­jából nincs semmi jelen­tő­sége. A tit­kár­nő­nek ugyanis épp csak bemu­tat­ko­zott, és meg­ne­vezte a mun­ka­helyét.

–  És mégsem merték kidobni őt?

–  De nem ám! Sőt, a titkárnő meg­ré­mült, mert azt hitte, hogy az új igaz­ga­tót is elvi­szik egy hosszabb gyógy­ke­ze­lésre.

–  Értem – mondta Aliz. – És végül miben álla­pod­tak meg az új igaz­ga­tó­val?

–  Semmiben. Ugyanis be se ment hozzá. – Teo szü­ne­tet tar­tott. – Látom, nem érted – mondta aztán. – Pedig egy­szerű. Teofil bácsi már az elő­szo­bá­ban fel­mérte a hely­ze­tet. Minek beszél­jen az igaz­ga­tó­val, ha egy­szer a tit­kár­nője egé­szen biz­to­san nagyobb hatás­sal lehet rá, mint a világ leg­jobb pszi­chiá­tere? Hogy pon­to­san mit mon­dott a tit­kár­nő­nek, azt per­sze nem tudom, de végül elérte, amit akart.

–  De hát ő már tíz éve meghalt! Mi tör­tént azóta?

–  Amikor Teofil bácsi meghalt, a nyom­dász már nem volt ott; nem tudom, mi tör­tént vele. Talán nyug­dí­jaz­ták. Az utód­jának azon­ban szi­go­rúan meg­hagyta, hogy a meg­ál­lót sem­mi­kép­pen se hagyja meg­szün­tetni. Nem is hagyta. Ugyan­olyan csö­kö­nyö­sen ragasz­ko­dott hozzá, akár­csak az elődje. De jóval koráb­ban tör­tént még valami. Állí­tó­lag Teofil bácsi volt a máso­dik ember, aki ennél a meg­ál­ló­nál leszállt.

–  Miért? Mi keresnivalója volt itt?

–  Ha úgy vesszük, semmi. Akkoriban kezdte el kezelni a nyom­dászt, aki a meg­álló miatt került be a sza­na­tó­riumba. Tudod, Teofil bácsi nagyon ala­pos ember volt. Állí­tó­lag fia­tal korá­ban egy alko­ho­lis­tát kezelt, aki min­den keze­lé­sen arról szá­molt be, hogy éjsza­kán­ként pat­ká­nyok­kal talál­ko­zik a laká­sá­ban. Hóna­pok­kal később derült csak ki, hogy az alko­ho­lista egy pin­cé­ben lakott, és a pince való­ban tele volt pat­ká­nyok­kal. Szó­val Teofil bácsi azt mondta, hogy előbb lát­nia kell azt a meg­ál­lót, és majd utána dönt, hogy mi legyen a beteg­gel. Ami­kor aztán leszállt, nagyon meg­tet­szett neki a kör­nyék, oly­annyira, hogy elha­tá­rozta: épít a közel­ben egy nya­ra­lót. Rög­tön el is ment a közeli faluba, hogy bizo­nyos jogi kér­dé­se­ket tisz­táz­zon, ott azon­ban min­denki kine­vette őt. A hely­be­liek ugyanis azt állí­tot­ták, hogy a meg­álló kör­nyé­kén nem lehet élni, még az erdész­nek sem sike­rült, aki­nek pedig egy faház állt volna a ren­del­ke­zé­sére. Teofil bácsi per­sze úgy vélte, hogy népi babo­ná­ról van szó, s nem sokat törő­dött a hely­be­liek aggá­lyai­val. Végül potom áron meg­vette az erdész­há­zat. A falu lakói nevet­tek Teofil bácsin, mivel ők úgy gon­dol­ták, hogy csak egy bolond vásá­rol­hat olyan házat, amely­ben nem lehet lakni. Teofil bácsi pedig neve­tett a falu lakóin, aki­ket babo­nás embe­rek­nek tar­tott. De nem foly­ta­tom, hiszen rövi­de­sen úgyis oda­érünk.

Aliz eltűnődött a történeten, s bár lett volna még kér­dése, hir­te­le­né­ben csak ennyit mon­dott: – Hihe­tet­len.

Teofil megállt, de ezúttal nem nézett a lányra. Földre sze­gezte a tekin­te­tét, s mint akit mélyen meg­bán­tot­tak, hátat for­dí­tott a lány­nak, aztán néhány lépést tett vissza­felé. – For­dul­junk vissza – mondta.

Aliz is megállt, egy esőköpenyt vett elő a tás­ká­jából, lete­rí­tette az ösvény mellé és leült. Rövid idő alatt két­szer is meg­bán­totta a fiút, s most meg­le­he­tő­sen tanács­ta­lan­nak lát­szott. Vissza­for­dulni sem­mi­kép­pen sem akart, de nem tudta, miként bír­hatná Teofilt jobb belá­tásra. Hosszú per­ce­kig nem is szól­tak egy­más­hoz, míg­nem a ter­mé­szet egy apró bogár képé­ben a lány segít­sé­gére nem sie­tett.

–  Nicsak! – kiáltott fel Aliz. – Cocci­nella septem­punctata! – azzal fel­ug­rott, egy elszá­radt tölgy­fale­ve­let kapott fel a föld­ről, és meg­mu­tatta a fiú­nak. A bogár ettől úgy meg­ijedt, hogy moc­canni sem mert a fale­vé­len, apró lábait is igye­ke­zett behúzni, és halott­nak tet­tette magát.

–  Talán, ha egy ismertebb nyelven nevez­néd meg a boga­rat… – pró­bál­ko­zott Teo, de Aliz, mintha csak az isko­lá­ban let­tek volna, köz­be­szólt.

–  Ha figyeltél volna az óráimon, akkor most érte­néd.

–  Téged figyeltelek – felelte Teo. – Így aztán nem tud­tam arra figyelni, amit mond­tál.

–  Ezt tekintsem bóknak? – kérdezte a lány egy utá­noz­ha­tat­lan fin­tor kísé­re­té­ben. A fiú azon­ban csak sér­tő­döt­ten vono­gatta a vál­lát, mint aki­nek tel­jesen mind­egy, hogy minek tekin­tik a sza­vait. – Nos jó – foly­tatta Aliz. – Ez tehát egy hét­pettyes kati­ca­bo­gár.

Teo szemlátomást megélénkült. – Ez? – kér­dezte cso­dál­kozva. – Hiszen egyet­len pötty sincs rajta!

–  És mégis az. Aberratio lucida. Vagyis a fajon belül egy elté­rés, ame­lyet éppen arról lehet fel­is­merni, hogy nin­cse­nek rajta pöttyök.

–  De hát akkor miről lehet felis­merni a kati­ca­bo­ga­rat?

–  Arról, hogy hét pötty van rajta.

Teo értetlenül rázta meg a fejét. – Ez kép­te­len­ség – mondta.

–  Na látod! – Aliz megkönnyebbült. – De abban nyil­ván nem kétel­kedsz, hogy a bogár itt van az orrod előtt. Épp így vagyok én is azzal, amit mond­tál. Hihe­tet­len a tör­té­net, és mégis biz­tos vagyok benne, hogy úgy tör­tént, ahogy mesé­led. És most arra kér­lek, hogy foly­tasd.

Teofil elgondolkodott a pél­dá­za­ton, s bár nem találta kifogás­ta­lan­nak a hason­la­tot, mégis úgy dön­tött, hogy foly­tatja.

–  Ne vigyük magunkkal a boga­rat? – kér­dezte Aliz, ami­kor már mind­ket­ten útra készen áll­tak.

–  Minek vinnénk? Hiszen olyan béké­sen leg­elé­szett itt.

Aliz ígérete ellenére hangosan fel­ne­ve­tett, s habár a fiú ezút­tal kevésbé sér­tő­dött meg, mint az imént, azért nem állta meg szó nél­kül. – Áruld el, hogy most min nevet­tél!

–  Csak arra gondoltam – kezdte Aliz, miköz­ben még min­dig hasz­ta­lan pró­bálta magába fojtani a neve­tést –, hogy előbb fog­ják lele­gelni az orosz­lá­nok Afrika sza­van­náit, hogy­sem ez a bogár akár egy fűszá­lat is megenne. S tudod-e, hogy miért?

–  Nem tudom – mondta Teo.

–  Azért, mert ez az állat egy vér­szom­jas raga­dozó.

–  Ez? – Teo az ujjával megbökte a boga­rat.

–  Igen, ez – felelte a lány. – De azért még nem kell bán­ta­nod.

–  Nem bánom, vigyük. – A bogár csak­ha­mar eltűnt egy gyu­fás ska­tu­lya mélyén. – Hol is hagy­tam abba?

–  Teofil bácsi megvette az erdész­há­zat – mondta Aliz.

–  Igen, már emlékszem. Attól kezdve hét­vé­ge­ken fel­tűnt egy öreg­em­ber, aki külö­nös módon épp ott szállt le a busz­ról, ahol ez senki más­nak nem jutott eszébe. Ami­kor aztán meg­halt, az új nyom­dász tel­jesen magára maradt, s szinte rög­esz­mé­jévé vált, hogy a meg­ál­lót védel­mez­nie kell min­den áron.

–  Ő tehát azóta is védelmezi – álla­pí­totta meg Aliz, mivel úgy gon­dolta, hogy ez a befe­jezés egy­aránt logi­kus és való­színű.

–  Nem így történt – mondta Teo –, habár való­ban elér­kez­tem a tör­té­net végé­nek a végé­hez. Már ő sem dol­go­zik ott. Új nyom­dász került a helyére, és rövi­de­sen meg­jele­nik az új menet­rend. Abban már ez a meg­álló nem lesz fel­tün­tetve. Lehet, hogy éppen mi száll­tunk le itt utol­jára.

Az ösvény végén feltűnt az erdész­ház. Aliz, akit a figyel­mez­te­tés elle­nére várat­la­nul ért a szo­morú befe­jezés, most elgon­dol­ko­dott; a tör­tén­tek után nem tudta, hogyan jut­tassa kifejezésre két­sé­geit, anél­kül, hogy a fiút meg­bán­taná. Végül óva­to­san meg­kér­dezte: – Biz­tos, hogy ez lesz a tör­té­net végé­nek a vége? Hiszen addig még van idő.

–  Sajnos biztos – mondta Teofil. – A kijaví­tott kor­rek­túra három nap múlva vissza­ér­ke­zik a nyom­dász­hoz, és ő sem­mit sem fog vál­toz­tatni rajta.

–  Addig még történhet valami – mondta a lány.

Teofilt most mintha kicserélték volna; sem az arca, sem a hangja nem emlé­kez­te­tett arra a tizen­hét éves fiúra, aki néhány másod­perc­cel koráb­ban volt. Aliz leg­alábbis így látta, s mintha csak egy rég elfelej­tett hang­sza­la­got ját­szott volna le ismét, úgy hal­lotta a déja vu élmé­nyen átszű­rődni Teofil hang­ját:

–  A történet, mint te magad is elis­mer­ted, hihe­tet­len. S talán éppen ezért talál­tad egy ideig derűs­nek, remény­kel­tő­nek. Ez azon­ban még nem ok arra, hogy min­den ala­pot nél­kü­löző lehe­tő­sé­gek­ben higgyél. Vég­tére is amennyire való­szí­nűt­len volt a tör­té­net min­den egyes lánc­szeme, épp­oly való­színű, hogy a lánc egy­szer csak meg­sza­kad. S éppen ott, ahol már kezd­jük ter­mé­sze­tes­nek tekin­teni a leg­vá­rat­la­nabb for­du­la­tok hosszú sorát, egy­sze­ri­ben bekö­vet­ke­zik az, ami min­dig is vár­ható volt.

„Ez nem Teofil – gondolta Aliz –, és nem is Alfonz. De hát akkor ki lehet? És vajon Alfonz miért nem mesélte el a tör­té­ne­tet? A busz­so­főr már akkor is ugyan­olyan fur­csán nézett ránk, ami­kor Alfonz­zal jár­tam itt. Pedig egé­szen biz­tos, hogy egy másik sofőr volt. Lehet, hogy még­sem déja vu? Lehet, hogy Alfonz­tól is meg­kér­dez­tem, miért nézett ránk úgy a sofőr? De ha így volt, akkor miért nem mesélte el a tör­té­ne­tet?"

A ház előtt álltak. A zárban meg­for­dult a kulcs, miköz­ben egy csi­kor­gás fél­re­ért­he­tet­le­nül jelezte, hogy hosszú ideje nem jár­ha­tott itt senki. Az épít­mény egyet­len jókora helyi­ség­ből állt; a fal mel­lett körös-körül vas­ágyak, szek­ré­nyek, pol­cok sora­koz­tak, közé­pütt azon­ban csak egy tekin­té­lyes méretű asz­tal ter­pesz­ke­dett el, négy fonott szék által köz­re­fogva. Teofil azon­nal az ablak­hoz sza­ladt, hogy szel­lőz­tes­sen.

Aliz még jól emlékezett a szo­bára, habár ami­kor utol­jára itt járt, még ele­ve­nek vol­tak a beren­de­zési tár­gyak, most pedig mintha az öt évvel korábbi póz­ban meg­der­med­tek volna: az érin­tet­len por és a pók­há­lók soka­sága halotti lepel­ként borí­totta be őket. Még a gyer­tya­csonk is isme­rős­nek tűnt az asz­tal szé­lén. Oda is lépett, hogy köze­lebb­ről szem­ügyre vegye, ám egy­sze­ri­ben egy papír­lap vonta magára a figyel­mét. A gyer­tya­csonk mel­lett feküdt, a széle már egé­szen meg­sár­gult, s a por szür­kés árnya­latba vonta az egy­kor hófehér, levél­bo­rí­ték méretű kar­ton­la­pot. Ahogy fel­emelte, még látta, hogy egy tég­la­lap ott maradt árul­kodó jel­ként az asz­ta­lon, de tekin­te­té­vel már az írást pász­tázta. „A gyer­tyát ne felejtsd égve, ked­ve­sem." Alatta Alfonz alá­írása és a dátum. „Hát ezért nem akarta, hogy ide­jöj­jek" – gon­dolta Aliz, és gyor­san a nad­rág­zse­bébe csúsz­tatta a cédu­lát. Aztán egy kéz­si­mí­tás­sal eltün­tette a papír­lap nyo­mát az asz­tal­ról, s mire Teo meg­for­dult, egy zavart, ide­gen arcot látott maga előtt.