Kósa Sándor

Mexikói anzix

(2002. február–március)
31.

(Queretaro) Amikor leérek a domb (Cerro de las Campa­nas) aljára, a XIX. szá­zad­ból a XXI.-be érke­zem. A sar­kon egy nő és egy férfi beszél­get. Előt­tük kell elha­lad­nom, hogy az úttes­ten átkelve meg­kezd­jem hosszú mene­te­lé­se­met a köz­pontba. Mexi­kói érte­lem­ben véve még elég korán van.

A nőt, aki velem szemben áll, és mind­ed­dig elme­rül­ten beszél­get a nála idő­sebb fér­fival, tit­kár­nő­nek nézem, öltö­zete olyan, mint bár­hol a vilá­gon, csak bőre bar­nább és nagy sze­mei egy pil­la­natra rám vil­lan­nak. Aztán még egy­szer, de most már ala­po­sab­ban. Abba­hagyja a beszél­ge­tést, meg­is­meri ben­nem az ide­gent. Egy üzleti vagy sze­relmi alku­do­zást sza­kí­ta­nak félbe miat­tam.

A férfi hátrafordul, és bár egész idő alatt egy szót sem szól, gesz­tu­sai­val azt fejezi ki, hogy hall­gas­sak csak társ­nő­jére, mert akkor nem lehet csa­ló­dás­ban részem. Idő­köz­ben fel­tet­tem azt az egy­sze­rű­nek tűnő kér­dést, hogy a szem­ben lévő utca való­ban a köz­pontba vezet-e?, holott pon­to­san tudom, hogy igen, egy­részt az előző esti tér­kép-memo­ri­zá­lás miatt, más­részt, mert a város, mint a leg­több fel­föl­dön talál­ható, a hippo­damosi tele­pü­lés­ter­ve­zési filo­zó­fia alap­ján épült: az egy­mást merő­le­ge­sen met­sző utcák miatt elég egy­szerű eliga­zodni az ilyen helye­ken.

A nő megerősít előzetes tudásomban, de ahe­lyett, hogy hagyna utamra menni, most ő kér­dez, arra vonat­ko­zóan, hogy merre jár­tam e korai órán.

Elmesélem.

Honnan ez az érdeklődés, kérdezi.

Bizonyos családi vonatkozásokról teszek emlí­tést.

Bólogat, érdeklődése nem csökken, bár nem vagyok biz­tos benne, hogy min­den apró­ság­gal tisz­tá­ban lenne, ami Maxi­milianót illeti, de kér­dez, és kény­te­len vagyok emlí­tést tenni az 1867-es kiegye­zés­ről, (Com­promiso de milochocientossesentaysiete), mely­nek lét­re­jötte nem volt egé­szen füg­get­len ettől az elha­mar­ko­dott kivég­zés­től, és hogy akkori hazámra milyen sze­rep hárult ennek a folya­mat­nak a végén.

!Que Interesante!, mondta a hölgy.

Később, már a központ felé haladva, még egy­szer vissza­pil­lan­tok, a sar­kon túl a domb árnyé­ká­ban áll­tak, és elég messze vol­tam ahhoz, hogy moz­du­lat­lan­nak lás­sam őket.

Most, hogy volt elég időm, egyszerre meg­nyílt a város, két­száz évvel ezelőtti arcát mutatta, a gyar­mati épí­té­szet jel­leg­ze­tes házait, mely­nek sza­lon­jai­ban a kreol vezető réteg gyűlt össze, hogy tör­té­nelmi pél­dá­kat követve, meg­sza­ba­dul­janak a spa­nyol ura­lom alól. Főleg az északi szom­széd tizen­há­rom álla­má­nak füg­get­len­ségi har­cai vol­tak ins­pi­ráló hatás­sal rájuk, és meg­könnyí­tette a hely­ze­tü­ket, hogy Napó­leon meg­szállta Spa­nyo­lor­szá­got, és annak nem volt ereje a gyar­ma­tai­val fog­lal­kozni. Három­száz évet akar­tak kitö­rölni az ország éle­té­ből, és nagyon elszán­tak vol­tak.

Járom a még néptelen utcákat, leülök a kis terek pad­jaira, ekkor kezd bein­dulni az élet, de csen­de­sen, az autók elke­rü­lik a köz­pon­tot. Van valami euró­pais a lég­kör­ben, a házak, az utcák és terek ará­nyai isme­rő­sök, lehet­né­nek akár vala­me­lyik spa­nyol város­ban is a mezetán, vagy a hegyi Anda­lú­ziá­ban (arab elne­ve­zés: Vandalusia=vandálok földje).

Megéhezem, és váltani kell szállo­dát is, ahogy elter­vez­tem. A Quere­taro folyó mel­lett talá­lok egy olcsó pan­ziót. Egész nap a várost járom, este a folyó part­ján sétál­ga­tok, a fenn­sík szá­raz, meleg leve­gő­jét csak kissé hűsíti a bizony­ta­lan irány­ból fújó szellő.