P. Szabó Mária

Király születik

2. A vacsora

Méhfi Jakab konyháját nem lehetett össze­mérni Erzsé­bet asszony főző helyi­sé­gé­vel. Mégis, ami­kor a szü­lés­től és szop­ta­tás­tól kime­rül­ten meg­éhe­zett, óriási lett a sür­gés-for­gás. Az udvari sza­kács, a nagy­asszony egyik leg­főbb kísé­rője azon­nal moz­gásba len­dí­tette a segé­de­ket és kuk­tá­kat. Ünnepi ebé­det ren­del­tek a javá­ból. A füs­tös kony­há­ban már kora reg­gel óta serény­ke­dett a ren­ge­teg ember. Nem­csak a kezük járt, hanem jó magyar szo­kás sze­rint a szá­juk is.

–  Látod, Kölkedi urunk hogy igyek­szik? – szólt oda az egyik mosó legény az asz­tal­ne­műre fel­ügyelő Ábris­nak, aki elmé­lázva állt az ajtó mel­lett. Arról álmo­dott éppen, valaha majd egy­szer nagy­urat szol­gál életre-halálra. Leendő gyer­me­kei pedig nem győ­zik áhí­tat­tal hall­gatni mesé­jét, mely akkor­tól indul, hogy valaha, mikor is az asz­tal­ne­műre fel­ügyelt, volt egy konyha, benne sie­tős sze­mély­zet, és a vezér a nagy­ha­talmú Kölkedi mes­ter. A meg­szó­lí­tásra hir­te­len kajánul fel­csil­lant a szeme.

–  Persze, nem elég a szőrös kabá­tot díszítő levá­gott sasláb, tekin­tete tova­re­pül a pén­zes fiába is – viho­gott a somo­gyi sza­kács­iva­dék, célozva Kölkedi Dénes nemesi vágyaira.

–  Lehet, hogy meg is lesz az most, akkora az öröm a ház­nál – szőt­ték tovább a han­go­kat.

–  Na serényen, csak serényen! – csap­kodta össze tenye­rét a hűsé­ges sáfár. Ilyen­kor a moz­gás nagyobb len­dü­le­tet vett, hisz mind­annyian függ­tek a poca­kos, dús sza­kállú hatal­mas­ság­tól, mert a kony­há­ban a leg­na­gyobb hatal­mas­ság még­is­csak ő volt, kivéve, ha időn­ként maga Szilá­gyi Erzsé­bet jött le meg­szem­lélni a főzés folya­ma­tát. Ilyen­kor bele­kot­nye­les­ke­dett az íze­sí­tésbe, Kölkedi uram nagy bosszú­sá­gára. Min­dig is azt tar­totta, hiába a hatal­mas tekin­tély, a konyha nem urak­nak való, ott csak gátol­ják a szak­értő mun­kát. Most azon­ban nyu­ga­lom volt, a nagy­asszony elfog­lalta magát poron­tyá­val és fér­jével. Igen­csak ritka pil­la­nat, ami­kor ennyi hosszú időt együtt tölt­het­nek. Per­sze ez a nyu­ga­lom, csak a lát­szat volt, mert nagy volt itt a feszült­ség, hisz a házi­gazda kony­hai segí­tői nem tud­tak össze­szokot­tan dol­gozni a kony­hai veze­tést átvevő jött­men­tek­kel. A kály­ha­fűtő még csak a kor­mos tűz­hely köze­lébe sem került, nem­hogy már tüzet csi­holt volna. Hogy lesz ebből időre ünnepi étek az asz­talra, a sáfár­nak fogalma sem volt. Csak úgy reme­gett a pocakja a fele­lős­ség­től és az ide­ges­ség­től.

–  Hogy képzeled te ezt? Gondolod, az a sze­ren­csét­len tűz magát fogja meg­gyúj­tani? – ordi­bált a konyha köze­pén.

A fűtő pedig nagy lomhán rakosgatta be a rőzsét a nyí­lásba, mit is szá­mí­tott neki az ide­gen sáfár ordi­bá­lása. Majd ha Méhfi Jakab uram szól, akkor pat­tan. De a házi­gazda most pró­bálta kipi­henni az éjsza­kai izgal­ma­kat, áldotta az Istent, hogy a szü­lés sze­ren­csé­sen lezaj­lott, nem halt meg senki. A kony­há­ban pedig egyre ide­ge­sebb lett a han­gu­lat. Már sülésre készen áll a kovász nél­küli lepény, csak a tűz­csi­ho­lás várat magára. Kölkedi úr a sza­kál­lát tép­desi, hogy ő ezt nem bírja sokáig, lusta nép­ség, dol­goz­ná­nak csak az ő kony­há­ján, hamar meg­is­mer­nék a magya­rok iste­nét. A lakoma tizen­egy fogá­sos lesz, bele­gon­dolni is rossz, hogyan készül el ezek­kel a sem­mi­re­kel­lők­kel. Egye­dül a fűszer­ké­szítő és segéde igyek­szik lát­ha­tóan, de hogy ők minek, azt nem tudni, hisz a vad még nincs fel­kon­colva, meg­pu­colva. Nagy nehe­zen szikra lob­ban a kály­há­ban, olyan füst száll fel, hogy min­dent elbo­rít.

–  Na tessék, ez sem megy rendjén! – elé­ge­det­len­ke­dik a nagy­em­ber.

Persze tudja ő, hogy igaza van: addig, amíg asszo­nya a szü­lés­sel fog­la­la­tos­ko­dott, nem szá­mí­tott a kony­hán semmi. Most, hogy ünnepi ebéd lett ren­delve, a csecs­szopó körül is min­den rend­ben van, az úr sem a harc­té­ren bóbis­kol, min­den szem a lako­mára fog vetődni. Ez lesz az ő vége. Érzi, hogy nagy a tét, így azu­tán a sírás kerül­gette a hatal­mas füst köze­pette.

Végül csak kialakult minden. Meg­sült a vad, elké­szül­tek a már­tá­sok, friss ropo­gós lett a lepény, a hal is készre páro­ló­dott, a somo­gyi és bara­nyai borok is a ser­le­gekbe kerül­tek, ott ólál­kod­tak már az ebek is, tartva sző­rös hátu­kat a tisz­tál­ko­dás­hoz. Indul­hat a menet. Csat­tin­tott egy nagyot az izga­lom­tól tel­jesen kifáradt sáfár a ros­tély szé­lére, a három­lá­búak majdnem táncra per­dül­tek a csap­ko­dás szél­vi­ha­rá­tól. Az étek­hor­dók elkezd­ték útjukat a nagy­te­rem felé. Tálak­ban hord­ták be a földi java­kat, húso­kat, aszalt gyü­möl­csö­ket, zöld­ség­félé­ket, habár abból a leg­ke­ve­seb­bet. A kényes gyom­rok nem iga­zán bír­ták a zöl­de­ket.

Erzsébet jólesően legeltette tekin­te­tét a fel­sor­jázott étke­ken. Hunya­dit leste idő­köz­ben, látta az úr időn­ként elho­má­lyo­suló tekin­te­tét, tudta, nem sok idő kell, és lóra száll. A másik úr, az igazi, nem tudja sokáig mel­lőzni hűsé­ges vité­zét. Az ebéd azért vidá­man lezaj­lott, csak Méhfi Jakab uram­ban sejlett fel a gon­do­lat, nagy a meg­tisz­te­lés, de azért jó lenne már a ház­nak kiürül­nie.

A sokáig tartó nyüzsgés igencsak meg­vi­selte, reg­gel óta haso­gat a feje búbja, mely­ről azt gon­dolta, ezek­nek a túl­zott gyöt­rő­dé­sek­nek köszön­heti.

Erzsébet jól ismerte a férjét, Hunyadi a kez­deti öröm­ködés után való­ban a távol­ban legel­tette már sze­meit, a király asz­ta­lá­nál, ter­ve­zés köze­pette, mert mint az ország első had­ve­zér­ének ott volt helye. Már réve­teg tekin­tet­tel látta a csa­ta­me­zőt, rajta bóbis­kolt min­dig csak félig alva, félig ébe­ren a lova nyer­gén, vagy éppen tel­jes harci kénye­lem­ben, seszínű sátor­ban a szal­mára terí­tett med­ve­bőrön. Tudta, nagy szer­ve­zés vár reá, a király kidol­go­zott, győ­ze­del­mes hadi­ter­vet akart a török ellen. Ahogy ott ültek a ros­ka­dá­sig terí­tett asz­tal mel­lett, kör­be­véve roko­nok­kal, fon­to­sabb embe­rei­vel, hiába szólt a furu­lya vidá­man, az ő feszült­sége szinte rit­mus­ról rit­musra növe­ke­dett. Rágta a zsí­ros fala­to­kat, bajsza fény­lett, nem nézett sen­kire, zavart volt, mert nem volt könnyű ilyen öröm­teli ese­mény után búcsúzni asszo­nyá­tól és cse­cse­mő­jétől, mégis tudta, meg kell ten­nie, el kell mon­da­nia vala­hogy, hogy a másik­nak csak kevéssé fájjon, más­nap útra kél Ulászló udva­rába, a király­nak már hiány­zott leg­főbb had­ve­zére. Végül össze­szedte harc­te­re­ken edzett bátor­sá­gát, szeme előtt ott lóg­tak a vér­től csö­pögő török fejek a kopja csú­csára tűzve, látta a magya­rok hul­la­he­gyeit is és hal­lotta jaj­sza­vait, szük­ség volt erre a láto­másra, hogy min­den mást, mi szí­vé­nek nagyon fon­tos, hát­ra­hagy­jon.

–  Asszonyom! Holnap elindulok. Neked is igye­kez­ned kell Hunyadra, las­san itt a tavasz, sok dol­god lesz! – Figyelte az asszony arcát, most lesz párás a szeme, vagy össze­húzott a szem­öl­döke, és való­ban, Erzsé­be­tet ugyan nem érte várat­la­nul ez a bejelen­tés, mégis a bizo­nyos­ság rosszu­le­sett neki.

Megtörölte kezeit a mellette sün­dörgő kutya hosszú sző­rébe, ura mögé lépett, fél­re­tolta lelógó haját és las­san masszí­rozni kezdte a férfi nya­kát.

–  Fáj, hogy itt hagy, jó uram. Rövid volt ez a nyu­ga­lom – súgta a fülébe.

János már zsibbadt az ujjak ütemes érin­té­sé­től is, most pedig a forró lehe­letre bele­bor­zon­gott a jól­eső érzésbe, mely hir­te­len elön­tötte feje búb­jától egé­szen a lába hegyéig. Moso­lyogni kez­dett, nicsak-nicsak, épp hogy túl van a szü­lé­sen, máris hiány­zik neki a gyön­géd­ség. Az igaz, hogy túl­sá­go­san nem kényez­tette el asszo­nyát, mégis a meleg szőr­me­ta­karó alatt ujjai min­den­felé réve­dez­tek, gyak­ran csak a gyen­géd­ség ked­vé­ért, de oly kevés volt a közös ágy nyu­gal­mas melege, hisz az állandó csa­tá­ro­zás kora tavasz­tól késő őszig elszó­lí­totta, most pedig még csak feb­ruárt írtak a nap­tá­rak.

Ám a háború most a legnagyobb ura­ság, nem is gon­dol­hat­tak további nyu­go­dal­mas együtt­létre, a csa­lád meg­hitt mele­gét lerom­bolta a tudat, a török sás­ka­had újra elözönli a déli része­ket, éppen ahogy kita­va­szo­dik, akár­csak a vörös­han­gyák a zsák­mányt, mikor érke­zik a jó idő. A terem­ben halk moraj­lás­sal ettek a töb­biek, köz­ben hegye­zett fülek­kel les­ték a főúri pár beszé­dét, kíván­csian vár­ták, hátha fel­sej­lik a jövő­jük­ről valami, de nem tör­tént semmi érde­kes, csak a kutyák jár­kál­tak szor­gal­ma­san az asz­tal körül. Az urak pedig fala­toz­tak fénylő szem­mel, jól­esően. A füs­tös nagy terem tele volt a vacsora és a jólét elé­ge­dett illa­tá­val.

Erzsébet gyönyörű asszony volt kar­ma­zsin piros, gyön­gyök­kel díszí­tett, bőven húzott roko­lyá­jában, hófehér gyolcs ingé­ben, a fér­fiak szí­ve­sen pil­lant­gat­tak oda. A házi­gazda is meg­nyu­godni lát­szott, érezte, a ven­dé­ges­ke­dés­nek las­san vége, min­den vissza­tér­het a régi kerék­vá­gásba. A jól­eső idő­töl­tést egy vitéz érke­zése törte meg.

–  Hunyadi úrnak hoztam üzenetet – állt meg az asz­tal­tól, süve­gét lekapva, illendő távol­ságra. Rit­kán talál­ko­zott ilyen hatal­mas­ság­gal, érző­dött meg­il­le­tő­dött­sége tétova hang­ján, de tar­tása

egyenesen, büszkén hirdette kisne­mesi vol­tát.

–  Ki üzen nekem?

–  A király, Ulászló várja sür­gő­sen az urat!

Hirtelen mozgásba lendült mindenki, a levegő szinte izzott a nagy igye­ke­zet­től, gyor­sab­ban rág­tak a szá­jak, foly­tak le a tor­ko­kon a finom borok, a király neve úgy hatott, aho­gyan egy nagy tekin­téllyel ren­del­kező ural­kodó nevé­nek helyén való. Hunyadi pedig szinte bűn­tu­da­tos mosollyal nézett asszo­nyára, már itt a bizo­nyí­ték, ha a király hívó szava érke­zik, akkor men­nie kell a hű szol­gá­nak.

–  Látod, kedves, egy katonához men­tél férj­hez, így jóma­gad is katona leszel. – Han­go­san pedig annyit vála­szolt a hír­hozó vitéz­nek, hogy „rend­ben".

–  Pihenj, falatozz, majd a kísé­re­tem­hez csat­la­koz­hatsz indu­lás­kor!

A vitéz leült a hodály egyik szeg­le­té­ben a friss szé­na­cso­móra, nagy­da­rab, csö­pögő húst kézbe véve, és azt teli kupá­val meg­toldva.

–  Asszonyom, holnap kelj útra te is Hunyad felé, László már bizo­nyára türel­met­le­nül vár ben­ne­te­ket. Kér­lek, fia­ink min­den perce legyen a tudás és erő szol­gá­la­tába állítva, min­dig legyen eszed­ben, a vagyo­non, hatal­mon kívül ez a leg­fon­to­sabb erény. Engem vár a király és a har­co­sok tábora, de kezedbe rakom összes apai hatal­mam távol­lé­tem ide­jére, ked­ves.

Beszélt, de gondolatai már messze jár­tak, látta maga előtt vité­zei nyüzs­gé­sét sok­színű ruhá­ban, hatal­mas tüzek mel­lett, for­tyogó bog­rá­cso­kat körül­ülve. Nehéz dolog a kato­na­élet, de van­nak szép pil­la­na­tai, ilye­nek az esték, a főtt gulyás illata, halk tábori ének kúszása a lég­ben, a győz­tes csata utáni büsz­ke­ség, már­pe­dig Hunyadi János győz­tes csa­ták­ban nem szű­köl­kö­dött. Annak ide­jén, ami­kor úgy dön­tött, Ulász­lót támo­gatja, az ország jövő­jére gon­dolt, de ez a jövő fénye­seb­ben csil­lo­gott kép­ze­le­té­ben, mint a való­sá­got jelentő fel-fel­vil­lanó tör­té­né­sek. Csak ahhoz volt elég, saját hírét öreg­bítse, így mint török­verő had­ve­zér, már kül­földi honok­ban is isme­rő­sen csen­gett a neve. Török sze­mek­ben pedig igazi isten­csa­pá­sa­ként lele­dzett, de még ez sem tán­to­rít­hatta el őket attól, hogy mikor kizöl­dül a ter­mé­szet, az alföldi akác­il­lat teszi fűsze­ressé a leve­gőt, sima ajkuk­kal, álnok moso­lyuk­kal ne a magyar hon poros föld­jén lépe­ges­se­nek előre. Hunyadi pedig, mint a magya­rok mes­si­ása, dacolva min­den vésszel, büsz­kén és hős­ként for­dult szembe, hívó sza­vá­val fel­éb­resz­tette a szunnyadó fegy­ve­re­ket, első­ként állí­totta meg a törö­kök csa­pá­sát a tele­vé­nyes magyar föl­dön.

A király esküje arról szólt, meg­védi ezt a nyo­mo­rult orszá­got mind a külső ellen­sé­gek soka­sá­gá­tól, mind pedig­len a belső viszá­lyok­tól. Nagy foga­da­lom volt ez, nemes eltö­kélt­ség, így azu­tán a szö­rényi bán is ebben a szel­lem­ben per­gette éle­té­nek folyá­sát. Ulászló mellé tette saját szent eskü­jét szem­ben a másik király elleni harc­ban, mert jó annak az ország­nak, kinek ily sok koro­nára áhí­tozó fője van. Lehe­tett har­colni, ha kell, ha nem egy­más ellen, kikap­cso­ló­dás gya­nánt neki lehe­tett ugrani a török­nek, miköz­ben az, nagy tes­té­vel vonag­lott keresz­tül az ártat­lan orszá­go­kon, fel­per­zselve min­dent, ami éppen az útjá­ban állt. Per­sze, az is igaz, nem volt ez tel­jesen ingyen, mert ura bősé­ge­sen jutal­mazta hű tár­sát a baj­ban, mikor éppen eljött a fizet­ség ideje. Így lett las­san Hunyadi János első embere az egész Tiszán­túl­nak és Erdély­nek. A zűr­za­va­ros magyar világ­ban ez a terü­let a ren­det kép­vi­selte, köszön­he­tően a jó gazda törekvő irá­nyí­tá­sá­nak. Temér­dek munka, kitar­tás, óriási elszánt­ság kel­lett ehhez, hisz egyéb terü­le­te­ken tom­bolt a bizony­ta­lan­ság, nem tud­ták az embe­rek, mi végre ébred­nek, helyén lesz-e fejük, avagy föld­be­vájt vagy éppen afölötti kuny­hó­juk teteje. Erzsé­bet jól ismerte fér­jét, mint nagy­ha­talmú csa­lád sarja, tudta, mit jelent a fér­fiak örök via­dala, ezért igye­ke­zett min­den­ben kellő erő­vel és hatá­ro­zott­ság­gal mel­lette állni. Most pedig eljött az idő, hogy készül­jenek az idei nagy had­járatra, ezért a király hívó szava. Hunyadi magá­nak sem val­lotta be, csak ideig-óráig tudja nél­kü­lözni csa­ta­te­ret, éle­té­nek moz­ga­tó­ru­gója a folya­ma­tos kato­nai lét volt, ezt örö­költe apjától, ettől for­ró­so­dott a vér erei­ben.

–  Meséljen nekem csatatéri napjai­ról egy keve­set – kér­lelte az asszony.

Ott ültek a vendéglátó kolozs­vári házá­ban a kemence mel­lett, béké­sen, cse­cse­mő­jük álmát őrizve. A meleg kicsit elál­mo­sí­totta őket, de sze­ret­ték volna az utolsó órá­kat együtt töl­teni, hisz annyi a meg­be­szél­ni­való, és min­dig a végén derül ki, mi az a leg­fon­to­sabb, ami mégis elma­radt a gon­do­la­tok útvesz­tő­jében.

–  Mit is mesélhetnék, kedves asszo­nyom? Kemény az élet a csa­ta­me­zőn, gyak­ran a sát­rak fel­ve­rése sem sike­rül, van, ami­kor a csil­la­gos ég alatt alszunk mind­annyian – tekin­tett fel a hadba készülő.

Asszonya pedig láthatóan aggodalom­mal hall­gatta, sze­re­tett volna meg­nyug­tató dol­go­kat hal­lani, szé­pe­ket a hadi élet­ről, elfeledni, hogy ott a halál csap­dos gya­korta.

Megérezte ezt János, és egészen más­kép­pen foly­tatta beszá­mo­ló­ját, szinte vidám­kodva.

–  Most azonban nagy hadjáratra készü­lünk, talán a vég­sőre, így azu­tán idő­ben meg­szer­ve­zünk min­dent, még a sát­rak fel­ál­lí­tá­sát is – mosoly­gott, hogy a sza­vai élét elve­gye. – Nem lesz sza­bad ég a fejünk fölött a sötét éjszaka folya­mán, lesz kellő enni- és inni­va­lónk is.

–  Akkor nem fog éhezni, fázni, vagy meg­se­be­sülni, és igyek­szik majd haza? – foly­tatta a kér­de­zést a nő.

Muszáj volt a hit, mert mit is kez­dene két gyer­mek­kel, hogyan őriz­hetné meg a vagyont, a bir­to­ko­kat, ha maga marad? A férfi pedig bőszen ige­nelt.

–  Nem lesz semmi baj, kedves, eskü­szöm rá, és igen, igyek­szem haza, de addig is gon­do­la­taim estén­ként min­dig erre­felé jár­nak majd, veled leszek és óvlak – simo­gatta meg a feléje nyúj­tott kezet.

Hirtelen eszébe jutott a holló a gyű­rű­vel.

–  A holló őrzi Mátyás álmát? Ki imád­ko­zik rajtunk kívül érette? Csak han­go­san gon­dol­ko­dott, de kér­dé­sei vissz­hangra talál­tak.

–  Másik holló őrzi álmát, és imád­ko­zik érte, uram. Tudom jól, mi végre jött a világra, a hol­lók népe, az ősi magyar szer­ze­te­sek segí­tik élté­ben, imád­koz­nak érte min­den este, támo­gat­ják, tanít­ják, ha kell.

–  Jó anya vagy, Erzsébet, és jó fele­ség, vigyázz maga­tokra!

Egy darabig csak csendben ültek, hall­gat­ták a nagy­te­rem zaját, zize­gett a szalma, köhé­cse­lé­sek, tüsszö­gé­sek, neve­té­sek, időn­ként han­gos sza­vak zavar­ták meg elmél­ke­dé­sü­ket. Már besö­té­te­dett, újra a fák­lyák vilá­gí­tot­tak, és kor­moz­ták a valaha fehér fala­kat. Las­san min­denki elhe­lyez­ke­dett éji álmára. Más­nap hajnal­ban korán indult az élet. Még sötét­lett az ég, ami­kor Hunyadi és vité­zei útnak indul­tak. Ropo­gott a fagyos hó lovaik lába alatt, süví­tett a feb­ruári szél, kever­getve a szál­lin­gózó havat. Nem esett jól kibújni a meleg hely­ről, mégis tizenöt férfi indult el, lélek­ben fel­ké­szülve az újabb csa­tákra. Fák­lya vilá­gí­tott kezük­ben, néha lehe­let­nyi mele­get adva egyéb­ként fagyó arcuk felé. Las­san a fekete éjt fel­vál­totta az egyre vilá­go­sodó nap­pali fény. A határ alján, a zöld levelű erdők mögött rozs­dá­so­dott, majd bíbor­lott a téli nap, verő­fényes szik­rá­jával elárasztva az úton lévő­ket. Nem tud­hatták, mi vár rájuk, így a fény­ben gyö­nyör­ködve, vidá­man sza­po­ráz­ták lovaik lép­teit. A halál szele csap­do­sott csak körü­löt­tük, de nem érzé­kel­ték.