Pethes Mária

Végállomás

Tekinteted fölgyújtott oltára előtt térdeltem.
Kimondatlan imádságok között apró villanás
volt a hallgatás. Neved akusztikus jelképét
mutogattam a tomboló nyárnak. Vallomások
árnyékában feküdtünk, vajúdott bennünk a rend.

Lábad a kert ágyásszegőjéhez kötözték a virágok,
így fejezték ki ragaszkodásukat. De a szabadság
utáni sóvárgásod jégesője fejüket metszette.
Mikor már nem bírtál kettesben maradni velem,
vendégségbe hívtad az útszéli meggyfákat.

Naponta háromszor kondult meg a város szíve.
Innen volt némi fogalmunk az idő múlásáról.
Az esték könyörtelenül benyújtották a számlát,
sohasem maradt semmi a bevétel oldalon.
Mosolyod markolat nélküli penge volt.

Alig tértem vissza a gyermekévek viharaiból, ahol
kudarcorientált nevelést kaptam, máris egy újabb
sikertelenség mutatós vegetálásában találtam magam.
A tévében minden csatornán végtelen történetek
ígérték életünk hirtelen jobbra fordulását.

Irritált a boldogságtól kicsattanó hősök kötelező
kípszmájlingjaiban a tökéletes fogsor. Órákig tartott
a gondolat útja a félresiklott befejezés előtt.
A hatnegyvenes vonat füttyétől végleg
megsüketült benned a végállomás.