Túlélő faj

Hol van már a tava­lyi hó, itt az idei. Túl­lé­pünk holmi utolsó nap­tár­be­jegy­zé­se­ken, foly­tat­juk, úgy ahogy eddig, min­den újévi foga­dal­munk elle­nére is. Sokunk meg­szep­pent ugyan, szo­rongva leste az idő múlá­sát azok­ban a napok­ban, de ennek már nyoma sincs. Lám, a kis­boly­gók is elhúz­tak mel­let­tünk, sért­he­tet­le­nek vagyunk – kép­zel­jük. A szkep­ti­ku­sok tesz­nek még egy-egy erőt­len ellen­ve­tést, hogy a mi nap­tá­runk pon­tat­lan, meg hogy nem egyik pil­la­nat­ról a másikra tör­té­nik meg az ilyes­mi, de a több­ség ügyet sem vet az ilyes­féle káro­gás­ra. Miért is kel­le­ne, gon­dol­ják, hiszen sosem volt még ilyen fej­lett, ilyen jól szer­ve­zett az emberi tár­sa­da­lom, a tudo­mány, és az azt oko­san, a köz érde­ké­ben fel­hasz­náló hata­lom. Min­den okunk meg­van tehát az opti­miz­mus­ra. A vál­ság pedig csak futó nátha – majd úrrá leszünk azon is. Már lát­hat­juk is az erről tudó­sító öröm­hírt óri­ás­pla­ká­ton, köz­mé­di­á­ban egyaránt.

Mégis nyug­ta­la­nít egy gon­do­lat. Mi, embe­rek, fur­csán fest­he­tünk az űrből néz­ve. Egy gyer­mek mohó kíván­csi­sá­gá­val pör­get­jük egyre vadab­bul a vég­te­le­ní­tett for­gó­szín­pa­dot, amely soha nem hozza vissza a koráb­ban muta­tott színt. Min­dig csak egy újab­bat, amit az előző hát­ra­ma­radt kacatja hegyibe esz­ká­bál­nak a kel­lé­ke­sek. Erre kész­tet az új dol­gok iránti csil­la­pít­ha­tat­lan vágya­ko­zás. Új kell min­den­ből, a régi divat­ja­múlt, kido­ban­dó. Leg­in­kább fogyasz­tási cik­kek­ből, élve­ze­tek­ből, gon­do­la­tok­ból, szó­hasz­ná­lat­ból kell új. Mert a régi már nem jó (LGT). És társ­ból kell új, mert abból is ciki a régi. Véresre vakar­juk magun­kat vál­toz­ta­tási visz­ke­teg­sé­günk­ben. Miköz­ben nem vesszük ész­re, hogy milyen jó nekünk a régi a leg­fon­to­sabb dol­gok­ból. Jó a leve­gő, a víz és a gyü­mölcs. Jó len­ne, ha volna még belő­lük ter­mé­sze­tes tisz­ta­sá­gú. Jó a sze­re­lem és a barát­ság. Jó a biza­lom. Jó az anya­nyelv. Ezek mind régi­ek, ósdi­ak, épeszű ember még­sem akar meg­vál­ni tőlük. És jó volna nekünk ez a bolygó is, ha egy­szer végre fel tud­nánk nőni hoz­zá. Nem lát­juk a fától az erdőt, rög­esz­méink­től a para­di­cso­mot, amibe egy elgyen­gült pil­la­na­tá­ban tele­pí­tett minket a Teremtő.

Új évet kezd­tünk. Éljünk hát a kapott idő­vel. Érde­mel­jük meg. Hiszen mi túl­él­tük a világvégét!

(b. i.)