Bácsi István

Mor­mota

(Részlet)

Be­ült a kocsi­ba, magára zárta az ajtó­kat, és azon gon­dol­ko­dott, hová men­jen, mert azt biz­to­san tud­ta, most nem képes haza­men­ni. Indí­tott, las­san kihaj­tott a par­ko­ló­ból, gépi­e­sen, gon­do­la­ta­iba merülve autó­zott a város útja­in, a liget mel­lett behaj­tott a köz­ponti par­ko­ló­ba, lepar­kolt, kiszállt, bezárta a kocsit, és elin­dult a liget felé, a liget bejá­ra­tá­nál vett egy sós­pe­re­cet, eszébe jutott, hogy ma még sem­mit nem evett és már mind­járt dél, hir­te­len a gyom­rába mart az éhség, de még­sem volt kedve neki­látni a perec­nek, a kezé­ben lóbálta a sós­pe­re­cet, úgy bal­la­gott a gyér for­galmú ösvé­nye­ken, leért a tóhoz, a tóban kacsák úsz­kál­tak, hápogva hoz­zá­sze­gőd­tek és vele tar­tot­tak, ahogy las­san bal­la­gott a parti ösvé­nyen, ficán­kol­tak a víz­ben a kacsák, egy­mást meg­előzve cikáz­tak, egyre köze­lebb sod­ród­tak a part­hoz, hápog­va, nya­ku­kat nyúj­to­gatva kun­cso­rog­tak a pere­cért, Amadeus meg­állt egy fa mel­lett, legug­golt, és las­san tép­kedni kezdte a pere­cet, kis fala­to­kat tépett le és dobott a víz­be, a kacsák tüle­kedve ráraj­tol­tak, a sze­ren­csés győz­tes fél­re­úszott és a cső­rét fel­emelve rázta be a fala­tot kinyúj­tott nyaka nye­lő­csö­vé­be, úgy nyelte le, majd sietve vissza­úszott a töb­bi­ek­hez, akik ismét ott tolong­tak pár méterre Amadeustól, moz­gal­mas elő­adás­sal szó­ra­koz­tat­ták az ada­ko­zót a minél gyak­rab­ban bedo­bott fala­tok remé­nyé­ben, Amadeust egé­szen lekö­tötte a kacsa­ete­tés, elfe­led­ke­zett min­den­ről, már csak arra figyelt, hogy igaz­sá­go­san dobálja a pere­cet a mada­rak­nak, figyel­te, hogy az ügyet­le­neb­bek­nek is jus­son, dobó­moz­du­la­tot tett, az élel­mes, erő­sza­kos kacsák sebe­sen meg­in­dul­tak a szín­lelt dobás irá­nyá­ba, de hamar rájöt­tek, hogy semmi nem esett a vízbe és vissza­for­dul­tak, addigra azon­ban Amadeus már bedo­bott egy fala­tot a pupák kacsa mel­lé, az fel­kapta a perec­da­ra­bot a víz­ről és lenyel­te, mire a töb­biek vissza­ér­tek, Amadeus így szó­ra­ko­zott a mada­rak­kal, míg a perec el nem fogyott, akkor fel­állt, lesö­pörte a nad­rág­já­ról és a kezé­ről a mor­zsá­kat, a közel­ben, köz­vet­le­nül a tó part­ján meg­lá­tott egy beton­la­pok­kal fedett pad­lójú pihe­nő­plac­cot, két kőasz­tal volt raj­ta, vég­gel a tó felé, mind­két asz­tal mel­lett volt két-két pad is, szin­tén a padok vége nézett a tó felé, nem ült senki egyik padon sem, Amadeus oda­ment, leült az első pad­ra, rög­tön a víz­part felőli első ülő­hely­re, a kacsák jöt­tek vele, nincs már több perec, mond­ta, és mutatta a mada­rak­nak az üres tenye­rét, de azok nem tágí­tot­tak, ott kava­rog­tak, cikáz­tak, a nya­ku­kat nyúj­to­gat­ták, aztán egy idő után elmen­tek, beúsz­tak a tó köze­pé­be, ott rin­ga­tóz­tak a vízen, Amadeus oldalra for­dulva a kacsá­kat nézte egy ide­ig, kissé saj­nál­ta, hogy elmen­tek, még sze­rette vol­na, ha itt zajon­ga­nak mel­lette a víz­ben, aztán vissza­for­dult, maga elé nézett, a másik asz­tal irá­nyá­ba, meg­fe­led­ke­zett a kacsák­ról, a tóról, a pad­ról, elmé­jébe vissza­szi­vá­rog­tak a sötét gon­do­la­tok, meg­pró­bálta meg­ér­te­ni, miért tör­tént ez vele, nem azért, mert elké­sett, hiszen soha nem késett el eddig a majd’ húsz év alatt, ez volt az első alka­lom, és erről a késés­ről sem tehet, mert egy Mor­mo­tá­nak meg van írva a vég­ze­te, bizo­nyo­san bekö­vet­ke­zik egy­szer, hogy elal­szik, elké­sik vagy jóvá­te­he­tet­le­nül lema­rad vala­mi­ről, ez min­dig meg­tör­tént a múlt­ban, min­den egyes Mor­mo­tá­val, és most vele is meg­tör­tént, és ezután is meg fog tör­ténni a Mor­mo­ták­kal, tehát nem a késés miatt rúg­ták ki, ez bizo­nyos, az indo­ko­lás csak rizsa, soha nem panasz­ko­dott senki a mun­ká­já­ra, sőt, nagyon is meg vol­tak vele elé­ged­ve, janu­ár­ban lett volna meg a húsz év, már több mint tizen­ki­lenc éve dol­go­zott ennél a kiadó­vál­la­lat­nál, az ország egyik leg­na­gyobb kiadó­vál­la­la­tá­nál, össze­tett mun­ka­kör­ben, mint tör­de­lő­szer­kesztő és szer­kesz­tő, és az utóbbi évek­ben az egyik iro­dalmi folyó­irat pró­za­ro­va­tá­nak veze­tő­je­ként is, ezért, ehhez a stá­tus­hoz járt neki a külön iro­da, még hogy a pro­jekt veszélyeztetése!, meg a mun­ka­mo­rál veszélyeztetése!, a sze­mét disz­nók nem tud­tak mást kita­lál­ni, tavaly év eleje óta van itt ez az új igaz­ga­tó, mert a régi, aki Amadeust is fel­vette annak ide­jén, az nyug­díjba ment, vagyis inkább nyug­dí­ja­zás­nak álcáz­ták a kirú­gá­sát a tulaj­do­no­sok, mert az az öreg igaz­gató nem úgy tán­colt, ahogy a tulaj­do­no­sok fütyül­tek, ezért volt útban nekik, ezért távo­lí­tot­ták el, így ide­hoz­hat­ták a bizalmi embe­rü­ket, aki nem a kiadói szak­mai érde­ke­ket nézi, mint az előd­je, csakis a pénz­ügyi ered­mé­nye­ket, gon­dolta Amadeus, köz­ben időn­ként embe­rek és kutyák buk­kan­tak fel és tűn­tek el, de Amadeus észre sem vette őket, csak ült gon­do­la­ta­iba merül­ten, mere­ven nézett elő­re, nem is látta az embe­re­ket, leg­fel­jebb csak fol­to­kat látott beúszni a látó­te­rébe és kivo­nulni onnan, egy vizsla egé­szen közel jött hoz­zá, néhány méter­rel odébb leült, az értel­mes, meleg tekin­te­té­vel ala­po­san meg­néz­te, majd fel­állt és las­san elment, magára hagyva a gon­do­la­ta­iba süllyedt Amadeust, innen fúj a szél, az új igaz­gató felől, gon­dol­ta, ő hozta ide ezt a nőt is, egy­szerű szer­kesz­tő­nek, és lám, egy éven belül igaz­ga­tó­he­lyet­test csi­nál­tak belő­le, innen fúj a szél, van még vala­ki­nek vala­ki­je, aki­nek hely kell, és éppen az ő helye kel­lett annak a csó­kos­nak, hogy sza­kad­jon rájuk az ég!, gon­dol­ta, már lecse­rél­ték az összes igaz­ga­tó­he­lyet­test és osz­tály­ve­ze­tőt, és a főszer­kesz­tő­ket is a vál­la­lat kezé­ben lévő lapok­nál, a rovat­ve­ze­tő­ket eddig még békén hagy­ták, de úgy lát­szik, annyi a csó­kos, hogy már a rovat­ve­ze­tői helyek is kel­le­nek, egy fia­tal pár tele­pe­dett a másik asz­tal­hoz, a magas, kigyúrt, kopaszra borot­vált fejű férfi Amadeusnak hát­tal leült a pad­ra, és a nagy mel­lű, erős csí­pő­jű, vas­tag, izmos lábú, mini­szok­nyás barát­nő­jét felül­tette az asz­talra maga elé, arcát a nő ölébe fúr­ta, Amadeus egy pil­la­natra látta őket, egy gla­di­á­tor és egy gla­di­á­tor­nő, gon­dol­ta, aztán a pár folttá mosó­dott, Amadeus vissza­zök­kent a gon­do­la­ta­i­ba, mere­ven maga elé nézve gon­dol­ko­dott tovább, a léleg­zet­el­ál­lító igaz­ga­tó­he­lyet­tes­nek van egy öccse, aki az idén vég­zett az egye­te­men, és az öcs­nek nincs állá­sa, lehet, hogy neki kel­lett az ő helye, a jog­or­vos­lat lehe­tő­sé­gein gon­dol­ko­dott, milyen eséllyel for­dul­hat a mun­ka­ügyi bíró­ság­hoz, ezen mor­fon­dí­ro­zott, de ha el is marasz­tal­ják a kiadó­vál­la­la­tot, és őt hatá­ro­zat­tal vissza­he­lye­zik a mun­ka­kö­ré­be, mire megy vele?, ő oda már többé be nem teszi a lábát, egy szal­ma­szá­lat sem tesz nekik kereszt­be, míg ez a veze­tés van a cég­nél, már­pe­dig ez a veze­tés a tulaj­do­no­sok kre­á­ci­ó­ja, és semmi esély nincs arra, hogy vál­toz­zon a hely­zet, akkor meg mire lenne jó az egész?, csak az ide­gei készül­né­nek ki a peres­ke­dés­től, előtte a másik asz­tal­nál a fia­tal párt takaró folt mozogni és vál­tozni kez­dett, hol fel­fe­lé, hol oldalra ter­jedt ki, majd húzó­dott vissza, mint egy amő­ba, a nő fel­egye­ne­sedve Amadeust kezdte figyel­ni, szólt a fic­kó­nak is, aki kiemelte a fejét a lány ölé­ből, hát­ra­te­ke­red­ve, majd oldalra hajolva figyelte ő is Amadeust, aki merev arc­cal nézett feléjük…