Andor Csaba

Teofilia

VIII.

A nyi­tott kert­ajtó mögött ter­més­kő­vel borí­tott lép­csők vezet­tek föl­fe­lé: kétol­dalt vad­szőlő kapasz­ko­dott a kövek­be, fölül pedig tüs­kék­kel borí­tott ágak ível­ték át félkaréjban a domb­ol­dalba süllyesz­tett fel­já­rót. A házat azon­ban innen a kert­ka­pu­ból egy­ál­ta­lán nem lehe­tett lát­ni.

–  Meg­ér­kez­tem – mondta Júlia. – Indul­hatsz haza­fe­lé.

–  Azt már nem! – mondta várat­la­nul Alfonz, aki­nek miért, miért sem, első látásra meg­tet­szett a kert, s ha már idáig eljött, úgy gon­dol­ta, hogy kár lenne vissza­men­nie a városba a fül­ledt épü­le­tek közé. – Ha egy­szer vár a nagy­pa­pád, úgy illik, hogy leg­alább néhány percre bemen­jek. Külön­ben is, éhes vagyok! Te pedig valami vacso­rá­ról beszél­tél nem is olyan régen.

–  No lám! Egy­sze­ri­ben milyen figyel­mes let­tél.

–  Nézd, én nem isme­rem ugyan a nagy­pa­pá­dat, de ha egy­szer vacso­rára vár…

–  Hon­nan tudod, hogy nem isme­red őt? – sza­kí­totta félbe a lány. – Hiszen még nem is lát­tad!

Al­fonz nem tudott mit mon­dani erre az ellen­ve­tés­re, s válasz helyett fél­han­go­san, inkább csak magá­ban mor­gott: – Azért meg­ér­de­melne Félix pro­fesszor­tól egy rossz­pon­tot, aki ilyes­mit mond.

Jú­lia meg­fogta Alfonz kezét. – Nézd, ked­ve­sem! Az elő­í­té­le­te­i­det, bele­értve a logika sze­mi­ná­ri­u­mo­kon tanul­ta­kat is, jobb ha a kapun kívül hagyod. Mert a kapun túl egy egé­szen kis ország van. Talán még annál is kisebb, mint amit dél­után mutat­tál nekem. – Alfonz tekin­tete Júlia muta­tó­uj­ját követve a lép­cső­sor olda­lába vésett kőfa­ra­gásra esett. – Ennek még utcája sincs, csu­pán egy roz­zant kerí­tés öve­zi. Lakói viszont van­nak, szám sze­rint négyen, és sze­ret­ném, ha leg­alább a másik két lakóra tekin­tet­tel len­nél. Anyám ugyanis nincs itt­hon.

S mie­lőtt még Alfonz bár­mit is szól­ha­tott vol­na, a lány elin­dult vele a lép­cső­kön föl­fe­lé. Épp csak annyi ideje maradt, hogy útköz­ben a kőfa­ra­gást futó­lag szem­ügyre vegye. Sti­li­zált ember­ala­kot ábrá­zolt egy fur­csa krixkraxokkal díszí­tett ellip­szis köze­pén, aki egy fel­is­mer­he­tet­len álla­tot tar­tott a kezé­ben. A lép­cső­sor csak­ha­mar balra kanya­ro­dott, s néhány lépés után lát­ha­tóvá vált végre a ház is. Alfonz, aki valami szo­kat­lan épít­ményre szá­mí­tott, most csa­ló­dott­nak lát­szott; a ház, leg­alábbis így kül­ső­re, sem­mi­ben sem külön­bö­zött a kör­nyék épü­le­te­i­től. Meg­lett kora ugyan tisz­te­le­tet paran­csolt, a bejá­ra­tot díszítő osz­lo­pok sem sike­rül­tek rosszab­bul, mint a múlt szá­zad­ban épült háza­kéi, s a sze­szé­lye­sen ki- és beugró falak, abla­kok és erké­lyek ellen sem emel­he­tett kifo­gást az újon­nan érke­ző. De a házon amúgy semmi külön­le­ges nem volt, az épü­le­tek több­sé­gé­hez hason­lóan bizo­nyára meg­épí­tése óta egy­hely­ben állt.

A bejá­rati ajtó mögött azon­ban elő­szoba helyett rög­tön egy jókora terem­ben találta magát Alfonz. A fala­kat körös-kö­rül képek díszí­tet­ték, ha ugyan képek­nek lehet nevezni azo­kat a bota­ni­kai, zoo­ló­giai és geo­ló­giai tár­gyú köny­vekbe illő illuszt­rá­ci­ó­kat, ame­lyek­nek soka­sága zavarba ejtette Júlia kísé­rő­jét.

–  Ezek a nagy­pa­pád művei?

–  Nem, dehogy. Még az ő nagy­apja raj­zolta vala­mennyit.

A terem túlsó végé­ben, az ajtó mel­lett egy öreg­em­ber állt. Alfonz nem tudta volna meg­mon­da­ni, hogy ott állt-e már akkor is, ami­kor a házba belép­tek, vagy idő­köz­ben került elő. Szeme ugyan­olyan sötét volt, akár­csak Júli­áé, s rán­cok­kal sűrűn baráz­dált arcát hófe­hér, gön­dör haj­ko­rona övez­te.

–  Örü­lök, hogy még­is­csak eljött! – A sarok­ban egy terí­tett asz­tal­nál hellyel kínálta a ven­dé­get. – Rög­tön hozom a vacso­rát – mond­ta, s azzal eltűnt.

Most Júlia apja lépett a terem­be, és sugárzó arc­cal sie­tett Alfonz felé. – Mi még nem talál­koz­tunk – mond­ta, mia­latt a kezét nyúj­tot­ta, majd bemu­tat­ko­zott.

–  Iga­zán örü­lök, hogy éppen egy ilyen verő­fé­nyes kora tava­szi dél­utá­non ismer­het­tem meg.

Al­fonz csak most vette ész­re, hogy a terem, a fala­kon kifüg­gesz­tett képek mel­lett a meg­vi­lá­gí­tás­nak köszön­hette külö­nös han­gu­la­tát; az asz­tal mögötti ablak nyu­gatra nézett, s a kert növény­ze­tét is úgy for­mál­ták, hogy a lemenő Nap suga­ra­i­nak ne állja el az útját. – Én is nagyon örü­lök – mondta Alfonz nem túl nagy meg­győ­ző­dés­sel. – Habár talál­ko­zá­sunk merő­ben vélet­len.

–  Úgy talál­ja? – kér­dezte a férfi a köz­lés cse­kély jelen­tő­sé­gé­hez mér­ten meg­le­he­tő­sen kíván­csi­an.

–  Igen. Teg­nap este még viha­ros időt jósol­tak mára a rádi­ó­ban. Nos, ha így tör­tént vol­na, akkor ma ki se moz­du­lok ott­hon­ról.

–  De nem így tör­tént.

–  Nem – ismerte el Alfonz. – Ma reg­gel már száz­éves meleg­re­kor­dot jósolt egy őrült mete­o­ro­ló­gus.

A lány apja elmo­so­lyo­dott, s érdek­lő­dé­se, ha lehet, még foko­zó­dott.

–  Miért tartja őrült­nek? – kér­dez­te.

–  Mert az ilyes­mit nem lehet előre lát­ni. Én leg­alábbis úgy vélem, hogy csak azt lehet hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen előre meg­jó­sol­ni, ami nem­rit­kán bekö­vet­ke­zik. De amire száz évben csak egy­szer kerül sor!

–  Most mégis sor került rá – mondta a fér­fi. – Az idő­já­rás és víz­ál­lás ismer­te­té­sé­nél be is mond­ták.

–  Saj­nos épp akkor alud­tam el. De amint látom, önt nagyon érdekli a mete­o­ro­ló­gia.

–  Hogyan? – cso­dál­ko­zott a fér­fi. – Ezek sze­rint nem emlí­tette a lányom, hogy mete­o­ro­ló­gus vagyok?

Al­fonz elgon­dol­ko­dott. – Egy­szer mintha való­ban mondta vol­na. Sőt, egé­szen biz­tos, hogy mond­ta, csak vala­hogy kiment a fejem­ből.

–  És tör­té­ne­te­sen ma reg­gel én vol­tam az ügye­le­tes az inté­zet­ben.

–  Ön? Iga­zán nem akar­tam meg­bán­tani – sza­bad­ko­zott Alfonz.

A lány apja azon­ban legyin­tett, mint aki a másik men­te­ge­tő­zé­sét fölös­le­ges­nek tart­ja. – A jós­lat azon­ban még­sem tőlem szár­ma­zik – mond­ta. – Tud­ja, van egy dobó­koc­kám a mun­ka­he­lye­men. A lányom­tól kap­tam vagy tíz évvel ezelőtt. Az ilyesmi jól jön néha. Ma reg­gel pél­dául hat­szor fel­dob­tam, aztán a kapott ered­ményt fel­hív­tam tele­fo­non. A vonal túlsó végén egy álmos fér­fi­hang jelent­ke­zett; amennyire meg tud­tam álla­pí­ta­ni, én ébresz­tet­tem fel a hívá­som­mal. Meg­kér­dez­tem tőle, hogy milyen idő­já­rást jósolna mára. Őszin­tén szólva nem hit­tem, hogy értel­mes választ kapok tőle. A leg­több ember ilyen­kor egy­sze­rűen tele­fon­be­tyár­nak nevez, és lecsapja a kagy­lót, külö­nö­sen ha álmá­ból ébresz­tik fel. Kép­zel­he­ti, mennyire meg­le­pőd­tem, ami­kor az álmos hang a leg­na­gyobb hatá­ro­zott­ság­gal állí­tot­ta, hogy mele­gebb lesz, mint száz éve bár­mi­kor. – A mete­o­ro­ló­gus szét­tárta a kar­ját. – Mit volt mit ten­nem, fel­hív­tam a Rádi­ót, és továb­bí­tot­tam a jós­la­tát. Csak azt saj­ná­lom, hogy elfe­lej­tet­tem fel­írni a tele­fon­szá­mot. Per­sze, nem hit­tem, hogy a jós­lata valóra válik. Most viszont úgy érzem, ille­nék köszö­ne­tet mon­da­nom neki.

–  Fel­ír­ni? Minek? – kér­dezte Alfonz nevet­ve. – Ha leg­kö­ze­lebb újra szük­sége lesz rá, elég, ha hat­szor fel­dobja majd azt a cso­da­koc­kát. Külön­ben sem olyan nagy ez a város, mint ami­lyen­nek lát­szik; előbb-utóbb meg­ta­lálja az idő­jóst, még ha nem is kere­si.

–  Gon­dol­ja? – kér­dezte a férfi remény­ked­ve.

–  Ebben biz­tos lehet – nyug­tatta meg Alfonz. – De úgy látom, ön nem veszi túl­sá­go­san komo­lyan a fog­lal­ko­zá­sát. Miért ment el akkor mete­o­ro­ló­gus­nak?

–  Épp ellen­ke­ző­leg! – til­ta­ko­zott a fér­fi. – Vagy ön sze­rint komoly­ta­lan az a csil­la­gász, aki nem haj­landó a csil­la­gok állá­sá­ból jósol­ni? Én nagyon is komo­lyan veszem a mete­o­ro­ló­giát mint tudo­mányt. Önnek talán fogalma sincs róla, milyen gyö­nyörű egyen­le­te­ket lehet fel­írni a lég­kör­ben leját­szódó folya­ma­tokra vonat­ko­zó­an. De idő­jós nem vagyok! Nem mon­dom, ha arra kér­né­nek fel, hogy befo­lyá­sol­jam az időjárást… – a beszélő itt egy kis szü­ne­tet tar­tott, össze­dör­zsölte a tenye­rét, és az esze­lős­ség hatá­rát súroló ábrán­dos tekin­tet­tel kiné­zett az abla­kon – …nos, azzal talán vala­hogy még bol­do­gul­nék. De jósolni iga­zán nem tudok. Oly mind­egy tehát, hogy kitől szár­ma­zik a jós­lat.

Köz­ben Júlia nagy­apja is meg­je­lent a terem­ben, és egy zsúr­ko­csit tolt maga előtt. – Csak ne hen­cegj! – emelte fel a muta­tó­uj­ját. – Én még emlék­szem rá, hogy mit csi­nál­tál tavaly­előtt, ami­kor eső­ért fohász­kod­tak hoz­zád egy minisz­té­ri­um­ból.

–  Hát ami igaz, az igaz – mondta a mete­o­ro­ló­gus. – Az az eső való­ban nem valami fénye­sen sike­rült.

–  Még hogy nem valami fénye­sen! – hábor­gott a nagy­pa­pa. – Ez nagyon enyhe kife­je­zés! Kép­zelje csak – for­dult Alfonz­hoz –, akkora vihart kavart, hogy fákat csa­vart ki a szél. Pedig esőt kér­tek tőle, szép csen­des esőt.

–  Azért volt ott eső is – mondta a fér­fi.

–  De volt ám! Néhol akko­ra, hogy árvíz­vé­delmi készült­sé­get tar­tot­tak. A gabona a vihar­tól meg­dőlt, a gyü­möl­csös fákat meg elverte a jég. Hát ilyen az, ami­kor a fia­ta­lok esőt csi­nál­nak – mondta az öreg bosszú­san, miköz­ben a zsúr­ko­csi­ról tála­kat és poha­ra­kat tett át az asz­tal­ra.

–  Tud­ja, az apám nagyon büszke arra az eső­re, amit még vagy tíz évvel ezelőtt pro­du­kált. Szinte mil­li­mé­ter­nyi pon­tos­ság­gal annyi eső hul­lott, amennyire szük­ség volt. És min­dig éjszaka vagy haj­nal­ban, hogy a párol­gás is mini­má­lis legyen. De kér­dezze csak meg a szom­szé­dos orszá­gok lakó­it! Olyan aszály volt náluk, hogy jófor­mán alig volt ter­més.

–  Arról iga­zán nem tehe­tek, hogy náluk nin­cse­nek eső­csi­ná­lók! – mondta a nagy­pa­pa. – Egy­ma­gam még­sem csi­nál­ha­tok esőt az egész kon­ti­nen­sen! Örü­lök, ha a Kár­pát-me­den­cé­vel bol­do­gu­lok.

–  Most szól­jon hoz­zá! – for­dult Júlia apja Alfonz felé. – Ön, ugye tudo­mány­egye­te­met vég­zett. – Alfonz bólin­tott. – Az apám­nak kép­te­len­ség meg­ma­gya­ráz­ni, hogy az anyag­meg­ma­ra­dás elvét még az eső­csi­ná­lók sem rúg­hat­ják fel.

–  Ez mel­lé­be­szé­lés – mondta az öreg.

–  Nono! – emelte fel az ujját a mete­o­ro­ló­gus. – Én nap­ról napra figye­lem­mel kísér­tem azt az emlé­ke­ze­tes pro­duk­ci­ót. Ami­kor Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban jelent meg néhány fel­hő, akkor nyu­gat­ról fújt a szél, ami­kor Dél-Eu­ró­pá­ban, akkor hir­te­len meg­vál­to­zott a szél­irány, és dél­ről kez­dett el fúj­ni. Min­dig éppen onnan, ahol fel­hők gyü­le­kez­tek. Egy idő után a vár­ható szél­já­rást már meg sem emlí­tet­tük a prog­nó­zi­sok­ban, mert nem lehe­tett tud­ni, hogy a követ­kező órá­ban hon­nan fog fújni a szél. A szom­szé­dok meg éhkop­pon marad­tak, mert náluk azon a tava­szon alig esett az eső. De törő­dött is ő azzal!

–  Igenis törőd­tem! – mondta a nagy­pa­pa. – Amint meg­tud­tam, hogy Euró­pát aszály sújt­ja, abba­hagy­tam az eső­csi­ná­lást. Külön­ben is, te vagy a tudós a ház­nál, nem én. Neked kell tud­nod, hogy mit kell csi­nál­ni, én csak azt tudom, hogyan kell csi­nál­ni. Ha valami baj volt, miért nem szól­ta­tok ide­jé­ben?

–  Hon­nan sejt­het­tük vol­na, hogy ez lesz az eső ára? Ha min­denki kénye-kedve sze­rint ala­kítja a lég­köri viszo­nyo­kat, akkor aztán vég­képp kép­te­len­ség bár­mit is előre lát­ni!

–  Most szól­jon hoz­zá! – idézte az öreg a mete­o­ro­ló­gus iménti sza­va­it. – Mintha csak az óvo­dá­ban len­nénk! – Muta­tó­uj­ját fel­emel­te, és csuk­ló­ját félig tré­fá­san félig fenye­ge­tően elő­re-hátra moz­gat­ta: – Ne mozog­ja­tok gye­re­kek, mert az óvó néni nem tud össze­szá­molni tite­ket. – Az utolsó csuk­ló­moz­gást egy bosszús legyin­tés követ­te: – Hát ennyit ér az ő tudo­má­nya! Na de hagy­juk ezt, lás­sunk inkább hozzá a vacso­rá­hoz!

Al­fonz mos­ta­náig szót­la­nul figyelt; lát­szó­lag közö­nyö­sen hall­gatta apa és fia vitá­ját, való­já­ban azon­ban nagyon is kíván­csi volt rá, hogy az ő mulat­ta­tá­sára rög­tö­nöz­ték-e a ház­bé­liek ezt a beszél­ge­tést, vagy inkább szo­ká­sos késő­dél­utáni pár­be­szédét foly­tatta két, kissé különc fér­fi, s ennek eldön­té­sére a közö­nyös maga­tar­tást találta a leg­al­kal­ma­sabb póz­nak. Vára­ko­zá­sá­ban nem is csa­ló­dott: Júlia apja és nagy­apja ügyet sem vetett közö­nyé­re, ami fel­tét­le­nül meg­za­varta volna őket, ha egy olyan pro­duk­ci­ó­ról lett volna szó, ame­lyet csu­pán az ő ked­vé­ért adtak elő. Ebben az eset­ben leg­alább lopva figyel­niük kel­lett volna a remélt, ámde elma­radt hatást, s a sze­mük­ben és arc­ki­fe­je­zés­ük­ben meg­mu­tat­kozó csa­ló­dott­sá­got aligha rejt­het­ték volna el Alfonz éles szeme elől. Ilyen zavar­nak azon­ban nyoma sem mutat­ko­zott, s ettől – mi tűrés, taga­dás – Alfonz jött zavar­ba. De most már nem volt vissza­út: ha eddig közö­nyö­sen ült az asz­tal­nál, s egy szó­val sem jelezte értet­len­sé­gét, akkor ezután sem tehet más­ként, s úgy talál­ta, hogy jobb, ha kér­dé­seit elha­lasztja egy későbbi idő­pont­ra, ami­kor majd ket­tes­ben lesz a lánnyal.

Idő­köz­ben Júlia leemelte a por­ce­lán tál tete­jét, hús­sze­le­te­ket tett az asz­tal körül ülők tányér­ja­ira vörö­ses már­tás kísé­re­té­ben, majd egy másik tál­ból párolt kif­li­krump­lit adott mel­lé. Alfonz külö­nös­nek talál­ta, hogy bár négyen van­nak, Júlia mégis mel­lette fog­lalt helyet, s az ablak felőli oldalt üre­sen hagy­ták.

–  Ez a fogás csak akkor ér vala­mit – magya­rázta a nagy­pa­pa, mintha csak kita­lálta volna Alfonz gon­do­la­tát –, ha vörös máz­zal bevont tányérra helyez­zük, amely­nek belső pere­mé­ről éppen a lemenő Nap utolsó suga­rai verőd­nek vissza a hús­sze­le­tek­re. Ezért nem sza­bad ilyen­kor az ablak elé ülni.

Al­fonz csak most vette ész­re, hogy a nap­su­ga­rak való­ban a tányér hozzá köze­lebb eső pere­mén tán­col­nak, s a perem éppen olyan ívben szű­kül, hogy a suga­ra­kat össze­gyűjt­ve, s a nap­ko­rong­nál jóval mélyebb tónusú vörös­sel szí­nez­ve, a már­tás­sal véko­nyan bevont húsokra vetít­se. „A tányért még csak értem – tűnő­dött Alfonz –, de hogy a hoz­zá­való nap­le­men­tét miként lehet szer­ví­roz­ni, az már az öreg tit­ka. Vala­mi­kor talán híres sza­kács lehe­tett." Való­ban, az étel íze is alá­tá­masz­tani lát­szott Alfonz véle­mé­nyét.

–  Nagy csel! – jegyezte meg a mete­o­ro­ló­gus, miköz­ben szem­lá­to­mást élve­zet­tel fogyasz­totta a tányér­ján pom­pázó fala­to­kat. – Kiéhez­tetni a ven­dé­get, aztán oda­tenni vala­mit elé. Én azért meg­kér­dez­tem volna tőle, hogy sze­re­ti-e egy­ál­ta­lán az ilyes­fajta éte­le­ket.

–  A ked­ven­cem! – mondta Alfonz – Bél­szín vörös­bor­ban párol­va, eny­hén pirí­tott velő­vel. És valami külön­le­ges fűszer. Az ízét ugyan isme­rem, de nem tudok rájön­ni, hogy mi lehet.

–  Na látod! – mondta az öreg a fejét meg­emel­ve, hogy az asz­tal túl­ol­da­lán ülőt job­ban lás­sa. – Pedig nem beszél­tünk össze. De ilyes­mire nincs is szük­ség; elég magunk elé kép­zel­nünk a ven­dé­get, s egy jó sza­kács máris tud­ja, hogy milyen étel­lel ked­ves­ked­jék.

Al­fonz nagyon las­san evett, hossza­san ízlel­ge­tett min­den egyes fala­tot, s vala­mit kitar­tó­an, de ered­mény­te­le­nül kere­sett a külö­nös íz mögött. A beszél­ge­tés fél­be­sza­kadt, s ő észre sem vet­te, hogy a töb­biek las­san­ként befe­je­zik az étke­zést. A nap­su­ga­rak sorra eltűn­tek a tányér­já­ról, hogy átad­ják a helyü­ket a szür­kés fél­ho­mály­nak, s ettől olyan lett a terem, mintha három néma szo­bor tár­sa­sá­gá­ban egy mozgó bábu ismé­telte volna ugyan­azo­kat a moz­du­la­to­kat, egyre las­sab­ban, mint mikor egy fel­hú­zott szer­ke­zet rugói eler­nyed­nek, míg­nem egy utol­só, a bábu kore­og­rá­fi­á­jába nem illő zök­ke­nés­sel a szer­ke­zet vég­ér­vé­nye­sen leáll. Alfonz letette a kést és a vil­lát, Júlia nagy­apja pedig sorra meg­gyúj­totta az asz­ta­lon álló gyer­tyá­kat.

–  Volna egy kéré­sem – for­dult most Alfonz a nagy­pa­pá­hoz. – Nem kap­hat­nék leg­alább egy csi­pet­nyit abból a fűszer­ből, amellyel a vacso­rát íze­sí­tet­te?

Az öreg, aki mind­ed­dig derűs­nek lát­szott, elszo­mo­ro­dott, és tanács­ta­la­nul szét­tárta a kar­ját. – Saj­ná­lom, de lehe­tet­len­ség, amit kér. Azt aján­lom, hogy igyunk inkább egy kis bort – mond­ta, s nyom­ban leemelt egy palac­kot a zsúr­ko­csi­ról, és tele­töl­tötte vala­mennyiük poha­rát.

A mete­o­ro­ló­gus azon­ban fel­há­bo­ro­dott a vála­szán. – Még hogy lehe­tet­len­ség! Hogy lehet ilyes­mit mon­dani a ven­dég­nek!

–  Hát varázsló vagyok én? – kér­dezte az öreg csen­de­sen.

–  Az vagy – mondta a mete­o­ro­ló­gus –, de ez most mel­lé­kes. Elég, ha min­den hókusz­pó­kusz nél­kül kimész a kony­há­ba, és hozol a fűszer­ből Alfonz­nak.

Az öreg most egy isme­ret­len nyel­ven szólt a fiá­hoz, aki ugyan­azon a nyel­ven vála­szolt. Alfonz, miköz­ben a poha­rat a szá­já­hoz emel­te, saj­ná­lat­tal vette tudo­má­sul, hogy a nyelv az általa ismert nyel­vek egyi­ké­hez sem hason­lít. A mete­o­ro­ló­gus meg­le­pően gyor­san lehig­gadt a szó­vál­tás köz­ben, de Alfonz ezt már nem vette ész­re, mert amint az első kor­tyot lenyel­te, újra ugyan­azt az ízt érezte a nyel­vén, s habár sok­kal súlyo­sabb, vala­me­lyest keser­nyé­sebb és két­ség­kí­vül tömé­nyebb, zama­to­sabb volt, mint az az üde íz, amelyre emlé­kez­tet­te, azért még­is­csak ugyanaz az íz volt, leg­alábbis a szó­nak abban az értel­mé­ben, aho­gyan azo­nos­nak tekin­tünk – már nevé­nek emlí­té­sé­vel is – egy embert korábbi és elkö­vet­ke­zendő önma­gá­val. Júlia értet­le­nül nézte a három fér­fit, akik közül e pil­la­nat­ban Alfonz lát­szott a leg­szo­mo­rúbb­nak.

–  Apám azt mondja – mondta a mete­o­ro­ló­gus Alfonz­nak –, hogy a vacso­ránk­ban nem volt fűszer. Csakis a bor­ban lehe­tett az a fur­csa íz, amely az ön érdek­lő­dé­sét fel­kel­tet­te. Pon­to­sab­ban a sző­lő­ben, amely­ből a bor nagyon sok évi érle­lés­sel készült. Aztán még min­den­féle zava­ros dol­got mon­dott, pél­dá­ul, hogy az idő­nek nin­csen íze, de még ha volna is, akkor sem tudná selyem­pa­pírba cso­ma­gol­ni, meg más effé­lét.

–  Értem – mondta Alfonz, s máris jobb kedvre derült. – Idő­köz­ben én is rájöt­tem. A szőlő oportó volt, ame­lyet tizen­négy évvel ezelőtt szü­re­tel­tek, innen nem messze észak­ra.

–  Önnek bámu­la­tos memó­ri­ája van – mondta a nagy­pa­pa. Apa és lánya döb­ben­ten néz­tek össze, mintha valami hihe­tet­len dol­got hal­lot­tak vol­na.

–  Nem, dehogy – legyin­tett Alfonz. – Vala­mi­kor ettem ebből a sző­lő­ből és nagyon ízlett. De a követ­kező évben már más íze volt. Még annak az oportónak is, ami ugyan­ott ter­mett. Ha nem keres­tem volna annyi éven át ezt az ízt, akkor már rég elfe­lej­tet­tem vol­na. Azért per­sze remé­lem, hogy egy­szer még lesz alkal­mam enni egy pon­to­san olyan sző­lő­ből, ami­lyen az volt. És talán abból a bor­ból is iha­tok még, ame­lyet majd abból fog készí­te­ni.

Az öreg meg­rázta a fejét. – Ugyan­olyan sző­lő­ben ne remény­ked­jék. Húsz-har­minc éven­ként egy­szer van olyan nyár, ami­lyen az volt. Ami pedig a bort ille­ti, saj­nos nem áll­ha­tok ren­del­ke­zé­sé­re. Én rövi­de­sen eluta­zom, és nem fogok vissza­jönni ebbe az ország­ba.

–  Hogyan? Utazni készül? – cso­dál­ko­zott Alfonz, talán mert az öreg­ből sok min­dent kiné­zett ugyan, de azt azért még­sem, hogy éppen egy uta­zás előtt áll.

–  Én már men­nék is, ha a fiam hagy­na!

A mete­o­ro­ló­gus most ismét elve­szí­tette a türel­mét. – Apám, hány­szor mond­jam még, hogy ilyen­kor ősszel őrült­ség utaz­ni! Tavaszra pedig már meg is vet­tem a repü­lő­je­gyet! Azt a néhány hóna­pot iga­zán kibír­ja, ami októ­ber végéig hátra van!

Al­fonz szeme tágra nyílt a cso­dál­ko­zás­tól; Júli­ára nézett, de a lány olyan egy­ked­vűen nézett vissza rá, hogy egy pil­la­na­tig azt hit­te, talán rosszul hal­lot­ta, amit a mete­o­ro­ló­gus mon­dott.

–  Vala­hogy csak kibí­rom – duz­zo­gott az öreg –, de azért job­ban sze­ret­nék már ott­hon len­ni.

Jú­lia meg­fogta Alfonz kezét, fel­állt, és szó nél­kül átment vele egy másik szo­bá­ba.

– Most jobb, ha magukra hagy­juk őket – mond­ta, ami­kor már becsukta maga mögött az ajtót.