Kósa Sándor

Me­xi­kói anzix

(2002. február–március)
32.

Útközben (Queretaro-Aguascalientes) Észak­nak tar­tok. Az első állo­más San Miguel de Allende, a művé­szek, fes­tők és észak-ame­ri­ka­iak (USA) lak­he­lye, az egyik leg­han­gu­la­to­sabb városka a fenn­sí­kon, elő­ze­tes elkép­ze­lé­se­i­met messze felül­múl­ja. Szűk utcák és apró terek tagol­ják, nyu­godt lég­kör jel­lem­zi, és nem hason­lít egyik helyre sem, ahol eddig jár­tam. Allende egy kato­nai parancs­nok neve, aki a gyar­mati fel­sza­ba­dító hábo­rú­ban tevé­keny­ke­dett, kiér­de­melte hát, hogy nevét meg­örö­kít­sék. Sétá­lok a szűk, dombra fel- és leve­zető utcács­kák­ban, apró tere­ken vágok át, és mie­lőtt elhagy­nám, a város szé­lén átadom magam a ker­tes vil­lák nosz­tal­gi­á­zásra kész­tető lát­vá­nyá­nak.

Észak­nyu­gat­nak tar­tok. (Egy lehe­tő­ség motosz­kál ben­nem, hogy kité­rőt tegyek Irapuatóba, a ’86-os VB marseille-i magas­sá­go­kat idéző vere­sé­günk szín­he­lyé­re, hogy meg­néz­zem a sta­di­ont, ha csak kívül­ről is. De végül elve­tem a lehe­tő­sé­get.)

Guanajuato a leg­szí­ne­sebb város, min­den ház más színre van pin­gál­va, egy völgy­ben terül el, nin­csen egyet­len­egy egye­nes utcája sem, és ha valaki dél­ről érke­zik csak északi irány­ban hagy­hatja el, kétol­dalt a hegye­ken keresz­tül nincs átjá­ró.

Itt szü­le­tett Diego Rivéra, aki­vel már talál­koz­tam Coyoacánban, és még fogok is majd Cuernavacában.

A kocsi aszt­ma­ti­kus hör­gés­sel kapasz­ko­dik fel­felé egy szer­pen­ti­nen, amely­nek a felső végé­ben egy szál­loda áll. De nincs estacionamientója, vagyis par­ko­ló­ja, ezért meg­pró­bál­ko­zom lent a Zócalo köze­lé­ben, de ott sincs lehe­tő­sé­gem a kocsit biz­ton­ságba helyez­ni. Nem aka­rok koc­káz­tat­ni, hogy éjsza­kára az utcán marad­jon. El diablo no duerme... (az ördög nem alszik).

Mi­után eldőlt, hogy nem itt töl­töm az éjsza­kát, gya­log indu­lok neki ennek a mese­vá­ros­nak, hogy minél töb­bet magam­mal vigyek belő­le.

Guanajuato után lapos fenn­sí­kon vezet az út, a táj szi­kár és megint egye­dül vagyok az úton, csak a kese­lyűk köröz­nek fejem felett, elhul­lott álla­tokra vadász­va. Kora dél­után van és meleg, lete­ke­rem, szo­kás sze­rint a két hátsó abla­kot, vala­mi­lyen zenét fogok a recsegő autó­rá­di­ón. Egy útke­resz­te­ző­dés­nél meg­ál­lok, se erre, se arra nincs autó a lát­ha­tá­ron. Neki­dő­lök a kocsi olda­lá­nak, az égbolt órási bura­ként borul fölém, hatal­mas a hori­zont, ez már egy másik Mexi­kó.

Aguascalientes töké­le­te­sen más, mint Allende és Guanajuato, lapos helyen terül el. Szé­les, egy­mást keresz­tező utcá­kon haj­tok át, a nap már lefelé jár a hori­zont felé, akár a ten­ge­ren, és meg­lá­tom az első indi­á­no­kat, ott ácso­rog­nak az egyik utca­sar­kon. Maga­sab­bak a déli roko­nok­nál, van nya­kuk, és szé­les arc­csont­juk nagy hom­lok­eresz alatt terül el. Vár­nak, ki tudja mire, és sze­mük­kel köve­tik a manő­ve­re­met, ahogy befor­du­lok a piac felé. Valami feria van, mert sokan nyü­zsög­nek a kör­nyé­ken. Leál­lí­tom a kocsit, és elve­gyü­lök a tömeg­ben. Kell ven­nem enni­va­lót vacso­rára és a hol­napi útra. De egész messzire elke­ve­re­dem. Új arcok vesz­nek körül, varietas delectat.

Szál­lást kere­sek, nem messze a köz­pont­tól, egy egy­kori zár­dá­ból átala­kí­tott szál­lo­dát válasz­tok, been­ged­nek autós­tól (autós­tól ron­tok a házba) a kes­keny udvar­ra, innen csak tolatva tudok majd kiáll­ni. A gyar­mati kor leve­gő­jét árasz­tó, fedett, belső udva­ros keren­gő­jé­ből nyí­lik egy lép­cső­sor fel­felé az első eme­let­re, ahol majd szál­lás­he­lyem lészen. A recep­ciós fel­kí­sér, nagy szoba tárul elém, hatal­mas ággyal, felette a falon a giccs összes att­ri­bú­tu­mát fel­vo­nul­tató fest­mény: rikító vörös(!) inges vadász a nádas­ban meg­bújva éppen elsü­tötte fegy­ve­rét az erdő­ből kilé­pő, hatal­mas aganccsal fel­sze­relt szar­vas­bika irá­nyá­ba, akit elta­lál a golyó, és ennek követ­kez­té­ben fel­ágas­ko­dik, mie­lőtt hol­tan össze­es­ne.

Jár­ká­lok még nap­le­men­téig a város­ban. Haza­felé beme­gyek egy temp­lom­ba, aztán még egyet meg­lá­tok, majd a sar­kon túl egy kisebb kated­rá­lis állja uta­mat, és be kéne for­dul­nom, ha haza aka­rok érni, ami­kor a távol­ban fel­tű­nik egy újabb torony, azt még fel­tét­le­nül. Mind­egyik más.

Haj­nal­ban ébre­dek, de nem talá­lok ki a város­ból. Sehol sen­ki, és nin­cse­nek útba­i­ga­zító táb­lák. Csak a nap segít­het, ha északra kell men­nem, akkor... akkor tőlem jobbra kell, hogy legyen. Meg van hát az irány.

Az út folya­ma­to­san emel­ke­dik, ahogy köze­le­dek Zacatecas felé.