P. Szabó Mária

Ki­rály szü­le­tik

3. Hunyadvára

Ami­kor Szi­lágyi László leá­nya, Erzsé­bet, egy vigas­ság­ban meg­is­merte Hunya­dit, azon­nal bele­sze­re­tett. Így tör­tént ez for­dítva is. Csakis ez lehe­tett az oka, hogy a dús­gaz­dag Horog­szegi Szi­lágyi lány fele­sé­gül ment egy ütött-ko­pott mohafedte, pené­szes váracs­kát bir­tok­ló, de tal­pig becsü­le­tes, bátor fér­fi­ú­hoz. Az ősi man­dula alakú vár fala­i­hoz sze­rény jöve­delmű alig néhány kuny­hós bir­tok tar­to­zott. Eze­ket ado­má­nyozta Zsig­mond király Szerb fia Vajk­nak az Úr ezer­négy­száz­ki­len­ce­dik esz­ten­de­jé­ben. Nem volt iga­zán fény­űző ado­mány, mégis így lett kővá­ras ura­sággá a gya­ra­podni vágyó kis­ne­mes. Sok szürke víz lefolyt ez idő óta a Duna két mocsa­ras partja között. A hát­ra­ha­gyott évek folya­mán, ahogy nőtt a várúr hatal­ma, úgy nőtt, ala­kult a vár maga is.

Az egy­szerű szer­ke­zetű erőd­ből las­san fény­űző palota lett. A vár átépí­té­sét magyar mes­ter­em­be­rek végez­ték szak­értő kép­ze­let­tel és kezek­kel. Az épü­let­töm­bök­ből kar­csú tor­nyok tör­tek a magas­ba, meg­épült az északi sarok nyú­lánk tor­nya, a hímes torony, melyet igazi művész­em­be­rek fes­tet­tek, min­táz­tak külön­le­ges­sé. A vár védel­mé­ről min­den lehet­sé­ges módon gon­dos­kod­tak az épí­tők, ezért készült el a Nye bojsza, a zömök déli torony is. Már nevé­ben is „Ne félj" jelezte min­den erre kerü­lő­nek, ide csak be kell ten­nie a lábát, és sen­ki, semmi nem bánt­hat­ja. Az egyik libegő folyo­sója a kor még igen­csak ritka szo­kása sze­rint illem­he­lyül szol­gált. Meg­volt itt min­den, mi illett egy hatal­mas ura­ság­hoz, és az épít­ke­zés, szé­pí­tés nem állt meg. A mes­ter­em­be­rek szinte örö­kös örök időkre kap­tak itt a meg­él­he­tés­hez kenye­ret és fizet­sé­get.

Eb­ben a vár­ban lett öröm­teli asszony, büszke édes­anya Erzsé­bet, ezek­ben a vas­tag falú lakó­szo­bák­ban neve­lőd­tek a Hunyadi gyer­me­kek. Most nagy volt a sür­gés-for­gás a falak között, a nagy­asszonyt vár­ták haza.

–  Hé, lányok, gyor­san azzal a sep­rű­vel – kia­bált szi­go­rúra eresztve hang­ját a női szol­gák veze­tő­je, Nagyhasú Kata­lin. Hogy a nevét hon­nét kap­ta, nem tud­ni, mert igen­csak nagyon gebe volt. A töb­biek izegtek-mozogtak, szal­ma­cso­mó­val seper­ték tisz­tára a lakó­szo­bák pad­ló­ját. Ronggyal töröl­ték a vas­ta­gon meg­ült port a ládák­ról, nagy­szek­rény­ről, a többi dúsan fara­gott bútor­zat­ról.

A tűz­őrző is ott tüs­tén­ke­dett, cse­cse­mőt hoz­nak, meleg szoba kel­lett. A kis László csend­ben figyelte az ese­mé­nye­ket, nagyon várta már any­ját és öccsét.

–  Jól van, jól van! – igyek­szünk, fele­sel­tek a lányok. Nagy hang­juk volt addig, amíg az úrnő nincs, ha haza­ér, majd lecsen­de­sed­nek. Fel volt kötve deré­kig a roko­lyá­juk, úgy csúsz­tak-mász­tak a föl­dön, László és a tűz­csi­holó örö­mé­re.

–  Jól nézünk ki, ekkora hang­gal hogyan lehet tisz­tes­sé­ges mun­kát végez­ni? Aki­nek a hangja jár, annak las­sul a keze! – neve­tett az öreg tüzes. Volt már vagy negy­ven­éves, és húsz éve rakta a tüzet ebben a vár­ban. Igazi fon­tos ember, szá­raz, szi­kár alkat­tal, ősz sza­kál­lal és lebe­gő, igen­csak meg­gyé­rült haj­jal.

–  Na, csak fog­lal­kozz te a magad dol­gá­val, mert mind­járt fel­for­du­lunk ettől a nagy füst­től – kia­bál­tak vissza a fehér­sze­mé­lyek.

–  A keze­tek jár­jon, a szá­to­kat pedig fog­já­tok be!

Erre azután csend lett, mert a fenye­ge­tés, hogy haza­kül­dik őket, hatott. Egy­től egyig vár­kör­nyéki job­bágy­lá­nyok vol­tak, akik föld­be­vájt kuny­hó­ban fagyos­kod­tak át a telet, nyá­ron pedig a szik­kasztó napon dol­goz­tak a szán­tó­föl­de­ken. Ez a hely az ezer­tor­nyú vár­ban nagy sze­ren­cse volt szá­muk­ra. Áldot­ták is az Istent ele­get, egy kis kia­bá­lás­sal akkor nem lehet ezt az ado­mányt elját­sza­ni.

Késő estére járt az idő, már csil­la­gok ragyog­tak az égen, a Hold is tele száj­jal bámulta a mene­tet, ami­kor a fára­dal­mak­tól kime­rült úrnő és a csecs­szopó meg­ér­ke­zett. Foga­dá­sukra egész ház­nép fel­so­ra­ko­zott. A kapu­sok las­san enged­ték le a várba vezető híd fapal­ló­ját, amely a nagy csend­ben han­gos nye­ker­ges­sél csa­pó­dott helyé­re.

–  Éljen, éljen a nagy­asszony!

–  Éljen az új gyer­mek, Mátyás!

Ilyen­fajta kia­bá­lá­sok hang­zot­tak a fák­lya­fény­ben. László ott állt elöl, coboly­pré­mes, barna bár­sony, dúsan hím­zett kabát­já­ban. Tol­las föve­gét kezé­ben tartva tisz­tel­gett anyja örö­mé­re, szíve tele volt kér­dés­sel, mi lesz most, hogy nem ő lesz a gyer­mek, kinek anyja sze­re­tete tel­jes egé­szé­ben kijár. Moso­lyogva és egy kis szo­ron­gás­sal nézett a cse­cse­mő­re. Cso­dálta ő is, mint ahogy min­den­ki, milyen szép nagy, erős, akár a király is meg­iri­gyel­het­né.

–  Ha ezt a sok fiat­lan király­asszony lát­ná!

–  Nekik kéne ilyet a világra eresz­te­ni! – ilyes­fajta sut­to­gá­sok tör­ték meg a csen­det.

A menet bevo­nult a vár­ba, a szol­gák a szál­lá­suk­ra, az asszony a belső cse­lé­de­i­vel a meleg lakó­szo­bá­ba. Kölkedi uram első útja a kony­hába veze­tett, hogy jó szolga mód­jára vacso­rá­ról gon­dos­kod­jon az anyá­nak és a kis úrnak, Lász­ló­nak. Hatal­mas tálat raka­tott meg hideg sült­tel, sajt­tal, gyü­mölccsel, és kupá­kat jófajta szerémi bor­ral, majd az étek­hordó gond­ja­ira bíz­ta.

–  Egyik lábad itt, a másik pedig ott! Kiéhe­zett min­denki a nagy úttól! Igye­kezz! – Hangja már érzé­kel­he­tően nyu­gal­ma­sabb volt, mint a kolozs­vári ferde falú, fehér ház­ban. Itt ő az úr, min­denki ugrik a konyha körül egyet­len tüsszen­té­sé­re.

László pedig bol­do­gan figyelte öccsét, és jól­esően bújt oda any­já­hoz. Jól­le­het, tíz­éves kis vitéz­nek már nem volt illő az ilyes­mi, de Erzsé­bet meleg anyai sze­re­tet­tel nevelte fia­it, most is meg­érez­te, hogy fia lelke vár az anyai meg­erő­sí­tés­re, iránta érzett sze­re­tete nem lett öccse léte­zése miatt keve­sebb. Átölelte a legényke vál­lát, és beszél­getni kez­dett vele.

–  Mesélj, Lász­ló! Halad­tál a tanu­lás­ban?

Így azután anya és fia elkez­dett egy késő éjsza­káig tar­tó, meg­hitt beszél­ge­tést. Jól is esett a meleg kemence árnyé­ká­ban halk han­gon duru­zsol­ni. Így tör­tént, hogy mikor László álomra haj­totta fejét, lel­ké­ben nyu­ga­lom szállt meg és a biz­ton­ság béké­je.