Andor Csaba

Kötelező kegyeletsértés

A megrázó, felkavaró eseményeknek van egy káros mel­lék­ha­tá­suk: sok­szor az élmény elmúl­tá­val is csak­nem lehe­tet­lenné teszik a jó­zan gon­dol­ko­dást. Így tör­tént ez most is (2012. 07. 08.), ami­kor Pécsett meg­öl­tek egy fia­tal, a rend­őr­ség­nél dol­gozó pszi­cho­ló­gus­nőt. Ez így együtt sok volt: nem­csak az egy­szerű embe­rek­nek, de azok­nak is, akik­nek el kel­lett volna gon­dol­kod­niuk az oko­kon és a kö­vet­kez­mé­nye­ken, végső soron pedig azon, hogy miként lehetne az ilyen bűn­cse­lek­mé­nyek koc­ká­za­tát mér­sé­kel­ni. Nem cso­da, hogy a gyász első nap­jai után is gye­re­kes, egy­ügyű nyi­lat­ko­za­tok hang­zot­tak el a rá­dió­ban és a tévé­ben: sem a rend­őr­ség, sem az önkor­mány­zat ille­té­ke­sei nem vol­tak képe­sek a józan mér­le­ge­lés­re. A ször­nyű tra­gé­dia tehát még sok­szor meg fog ismét­lőd­ni, ilyen vagy olyan for­má­ban, egy­sze­rűen azért, mert bizo­nyos dol­gok­ról illet­len­ség beszél­ni, még akkor is, ha a hall­ga­tá­sunk­kal az eljö­vendő gyil­ko­sok cin­ko­sa­ivá válunk.

Régóta tudjuk, hogy nem teljesen vélet­len: ki és milyen bűn­cse­lek­mé­nyek áldo­za­tává válik. Az ese­tek jelen­tős részé­ben a vi­sel­ke­dé­sé­vel maga az áldo­zat is elő­moz­dítja (való­szí­nű­síti) azt, hogy az elkö­vető éppen őt sze­meli ki. (Pon­to­san ez tör­tént Pécsett is.) Tud­ják ezt a biz­to­sí­tók ősidők óta, s ál­ta­lá­ban nem is fizet­nek az olyan betö­ré­sek káro­sult­jai­nak, akik elmu­lasz­tot­ták bezárni laká­suk ajta­ját, vagy a kul­csot a láb­törlő alá tet­ték. Bár oly­kor ezek is súlyos ese­tek, mégis haj­la­mo­sak vagyunk elfo­gadni a biz­to­sító állás­pont­ját, mivel nem gyil­kos­ság­ról van szó, s en­nél fogva nagyobb haj­lan­dó­sá­got muta­tunk a hig­gadt mér­le­ge­lés­re, amely arra az ered­ményre vezet: ha valaki nem vigyáz az érté­kei­re, sőt, kife­je­zet­ten fele­lőt­le­nül visel­ke­dik, akkor ne vár­jon kár­té­rí­tést! (Ugyan­ezt a gon­dol­ko­dást – irra­ci­o­ná­lis módon – eluta­sít­juk, ha arról van szó: valaki nem vigyáz az éle­té­re. Sőt: a lát­szó­lag józa­nul mér­le­gelő biz­to­sí­tók sem merik vál­lal­ni. Egyet­len tár­sa­ság se merné ilyen eset­ben, az áldo­zat fele­lőt­len­sé­gére hivat­koz­va, meg­ta­gadni az élet­biz­to­sí­tási összeg kifi­ze­té­sét.) Per­sze, a fe­le­lőt­len-fe­le­lős­ség­tel­jes visel­ke­dési ská­lán van­nak foko­za­tok. Nem mind­egy, hogy valaki tár­va-nyitva hagy ajtót, abla­kot, és eluta­zik egy hét­re, vagy a házat ugyan bezár­ja, de a kert­ka­put nyitva hagy­ja, amíg kisza­lad vásá­rol­ni. A biz­to­sító itt már sok eset­ben jóval szi­go­rúb­ban jár el, mint az egy­sze­rűen gon­dol­kodó halan­dó, ami ért­he­tő, hiszen a biz­to­sí­tó­nak kell (vagy nem kell) fizet­nie, nem nekünk.

Telnek-múlnak a napok, a hetek a tra­gé­dia után. Az önkor­mány­zat azt mond­ja: több meg­fi­gyelő kame­rát fog elhe­lyezni ezután, a rend­őr­ség is nyi­lat­ko­zik, hogy nagyobb erők­kel figyeli majd a kör­nyé­ket. A fi­a­tal nők pedig (mivel értel­mes nyi­lat­ko­zat még két hét múl­tán sem hang­zik el a médiá­ban) rohan­nak fegy­vert vagy sprayt vásá­rol­ni, vagy beirat­koz­nak egy önvé­delmi tan­fo­lyam­ra.

Pedig csak ki kellett volna monda­nia vala­ki­nek – elis­me­rem: kegye­let­sértő módon –, hogy a pszi­cho­ló­gusnő a visel­ke­dé­sé­vel nagy­ban elő­moz­dí­tot­ta, hogy áldo­zattá vál­jék. A meg­ol­dást nem a tér­fi­gyelő kame­rák, a foko­zott rend­őri jelen­lét, az önvé­delmi esz­kö­zök jelen­tik (bár ezekre is szük­ség van), hanem a jó­zan ész: ha valaki éjszaka (haj­nal­ban) kép­te­len találni Pécsett egy olyan sze­mélyt, aki autón haza­vi­szi, vagy leg­alább gya­lo­go­san haza­kí­séri őt, akkor hív­jon taxit, s ha vég­zett, ne küldje el, hanem kérje meg a sofőrt, hogy mind­ad­dig, amíg be nem csu­kó­dik mögötte a ház kapu­ja, marad­jon a hely­szí­nen.

Kisebb településeken erre nincs lehe­tő­ség. De lehet kerék­pá­ron érkezni egy buli­ba, aztán azon távoz­ni. Hogy ez is veszé­lyes? Való­ban az, s itt már mér­le­gelni kell. Mi a ve­szé­lye­sebb: az eny­hén ittas bicik­li­zés, vagy a gya­lo­gos éjsza­kai köz­le­ke­dés? A két­ke­rekű nem véd meg ugyan a pé­csi­hez hasonló táma­dá­sok­tól, mégis tény, hogy kerék­pá­ro­so­kat szinte soha­sem támad­nak meg sze­xu­á­lis indí­ték­kal, gya­lo­go­so­kat annál gyak­rab­ban.