Hegedűs Krisztián

Napló

5.

Széles kocsiút. Fiatal pár halad a jobb olda­lán. Mind­két olda­lon vége­lát­ha­tat­lan pla­tán­sor. A lány kihú­zott vál­lak­kal lép­del. Egy­szerre lép­nek. A fiú idő­köz­ön­ként lema­rad, de ész­re­ve­szi magát, és be-be­hozza a táv­közt. Ami innen nézve egy és két láb közt inga­do­zik. De ha le is marad, egy­szerre lép­nek. A fiú kényel­met­le­nül teker­geti a vál­la­it. A pla­tá­nok egyenlő távol­ságra van­nak egy­más­tól.

Egy férfi ikerpár lépdel a jár­dán. Negy­ven körü­li­ek. Rövidre vágott őszülő haj, kezes­lá­bas kék mun­kás­ru­ha. Ellen­kező lábuk­kal lép­nek egy­szer­re. Olyan szo­ro­san simul a két kar, tel­jes hossz­ban, hogy azt hin­ni, mele­gen fog­ják egy­más kezét. Gyor­san, pat­tog­va, a lé­pé­sek rit­mu­sá­ban beszél­get­nek. Nincs rés.

Élet. Hogy egyensúlyozok, hogy mér­le­ge­lek. Hogy egy mér­leg­hinta köze­pén figye­lek. Figye­lem a bil­le­né­se­ket.

Várom, hogy lefolyjon a tor­ko­mon a kávé, hogy fel­me­hes­sek a lép­csőn, hogy keres­hes­sek egy padot az állo­má­son és végre meg­pi­hen­hes­sen a tekin­te­tem. Hogy befog­has­sak egy irányt.

A kiürült poharat kidobom majd, elkö­szö­nök és a lép­cső irá­nyába for­du­lok. A pi­he­nőre érve szá­mít­ga­tom a lépé­sei­met, ne kell­jen se nyúj­ta­ni, se rövi­dí­teni raj­tuk a vé­gén, úgy­mond elosz­tom a táv­közt.

De most még csak támasztom a pul­tot, iszom a kávét.